A politikai ügyek bővebb fejtegetésétől, miután azokat csak a katonai eseményekkel való szoros összefüggésük és jobb megérthetésük miatt kellett legalább főbb vonásokban megemlítenem, ezúttal is eltekintek és csupán azt a kiválóan fontos és amellett elég különös momentumot akarnám hangsúlyozva kiemelni, hogy a nyugati keresztény fejedelmek s azok közöt a közvetlenül és legjobban érdekelt Habsburgok ebben az időben az egész kereszténységet végveszedelemmel fenyegető török kérdést háttérbe szorítva és a félhold folytonos terjeszkedése előtt szemet hunyva, tisztán csak a kereszténység kebelében dúló és mindjobban elfajuló vallási kérdések megoldásának, illetve erőszakkal való elnyomásának szentelték legfőbb energiájukat. Ezzel szemben György barát, a vallási kérdésben szintén elsősorban érdekelt katholikus főpap, nem erre, hanem hazája boldogulására és a török igától való megmentésére fordította legfőbb figyelmét, annak szentelvén minden erejét, minden gondolatát, észbeli és erőbeli energiájának minden porcikáját, miáltal ez az igazi nagy ember a kereszténység egyik legfenköltebb bajnokává avatta fel magát.[1] Céljának elérése érdekében, kivált a törökkel szemben, ő sem volt válogatós az eszközök megválasztásában; pap létére nem átallotta a törököket minduntalan orruknál fogva vezetni, sőt a szó legszorosabb értelmében véve becsapni s ezzel kapcsolatban folytonos hazudozásokkal az otthoni viszonyokat olyanoknak feltüntetni, amelyek alkalmasak lehettek arra, hogy a szultán haragját és megtorló lépéseit, ha lehet, teljesen eliminálja, vagy legalább is jó hosszú időre, amíg a keresztény fejedelmeket mégis csak vállvetett közös fellépésre és cselekvésre rávenni sikerülend, elodázza. Én azt hiszem, hogy a szent célt tekintve, amelynek érdekében a magasállású pap és államférfiú ezeket a bűnszámba menő hazudozásokat és ámításokat elkövette, az utókor bátran megadhatja neki az abszolúciót;[2] sokkal inkább, mint például Ferdinándnak, aki, hogy egyebet ne említsünk, a baráttal szemben kifejezésre juttatott chameleoni hízelgésekkel egyidőben, annak háta mögött titkon még a bakót is rászabadította, ezáltal a fejedelmek részén, sajnos, nem ritkán megnyilvánuló rút hálátlanság egyik igen visszataszító példáját adván. Épígy a legnagyobb mértékben sajnálatra méltók Izabellának, Petrovicsnak és a velük egy húron pendülő többi híveiknek folytonos tévelygései, amelyekkel a barát önzetlen, jóhiszemű fáradozásait folyton kontrakarírozták, ezáltal a hazának kimondhatatlan kárt okozván és folyton a szultán malmára hajtván a vizet.

Azonban Martinuzzinak nemcsak a politikai, hanem a hadműveletek terén megnyilatkozó magasröptű szelleme és erélye is teljes elismerésünket érdemli meg. Amit ő akkor a több oldalról feléje előretörő túlnyomó ellenséggel szemben elérni tudott, az bátran a legügyesebb hadvezérnek is becsületére vált volna. A központias állásából kínálkozó előnyöket igen helyes érzéssel aknázza ki, a több irányból feléje izoláltan előretörő ellenséges hadakat egymás után ártalmatlanokká tevén. Az a gyorsaság is bámulatra méltó, amellyel a csak imént elbocsátott hadseregét csakhamar egy még hatalmasabbal pótolni tudta. Ez kivált az akkori, a legnagyobb elfásultságban sínylődő nehéz időkben különösen dicséretre méltó teljesítménynek minősíthető. Alvezérei: Varkocs Tamás, aki Csanádnál, összhangban Perusiccsal oly remekül hajtotta végre a hajnali rajtaütést, továbbá a szintén remek hajnali rajtaütést végrehajtó Kendy János és Bank Pál szintén teljes mértékben megérdemlik elismerésünket, nemkülönben a Veli bég fölött fényes diadalt aratott Rátkay és Thelekessy kapitányok is. Ezek a, sajnos, csupán epizódszerű kisebb, az ország sorsát gyökeresen megjavítani nem tudó fényes haditettek mindig újabb és újabb tanuságot tettek a magyar nemzetben élő, ki nem pusztítható nagyfokú hadierényekről, a minden körülmények között fölényesen megnyilvánuló igazi magyar virtusról, mely előtt még legádázabb ellenségeinknek is mindenkoron kalapot kellett emelniök.

[1] A régibb, sőt az újabbkori történetírók közül is sokan, meglehetős szkeptikusan bírálják el Martinuzzi működését, tetteinek hátteréül a legnagyobbfoku önzést állítván oda. Igy többek között a mindenben gáncsoskodni szerető, kicsinyes Kropf Lajos, Castaldo Erdélyben című értekezésében (Hadt. Közl. 1895//96. évf.) a barátot sok helyütt egyenesen gazembernek nevezi. Gömöry Gusztáv pedig Eger ostroma 1552-ben című tanulmányában (Hadt. Közl. 1890. évf. 613. old.) ezeket írja róla: „Köztudomású, hogy Martinuzzi György az erdélyi vajdaság, az esztergomi érsekség és a bibornoki kalap elnyeréséért a gondviselésére bízott fiatal János Zsigmondot s ennek anyját, Izabellát elárulta, és a török fönnhatóság alatt álló Erdélyt a magyar királlyá választott I. Ferdinánd kezeibe játszotta. “ Az audiatur et altera pars elvénél fogva szükségesnek véltem ezt is megemlíteni, de legjobb meggyőződésem szerint Martinuzzi ily nagyfokú rosszaló megítélést semmi esetre sem érdemel meg.

[2] Fessler–Klein id. m. III, 544. old. hasonló nézeten van, mondván: „Martinuzzi hielt es für unumgänglich nöthig, die Pforte über das Geschehene durch falsche Berichte zu täuschen; ein Verfahren, welches man zwar vom Standpunkte der Sittlichkeit nicht billigen kann, das aber von den Lenkern der Staaten häufig ohne Erröthen angewendet wird, und hier insbesondere in der kein Recht achtenden Tyrannei des barbarischen Gegners, mit dem man es zu thun hatte, seine Entschuldigung finden mag. “