A schmalkaldi szövetséggel támadt bonyodalmak még kívánatosabbá tették a törökkel való hosszabb fegyverszünet, illetve békekötés létrejöttét, mi célból 1546 július 16-án Veltwick Gellért most már mint Károly császár és Ferdinánd király közös meghatalmazottja, újból Konstantinápolyba ment, ki mellé a magyar rendek sürgető kérelmére a magyar szempontok hathatósabb figyelembevétele végett Ugrinovics Vitus is kirendeltetett.[1] Hosszas tárgyalások után, amelyeknek kerékkötői megint főleg I. Ferenc francia király megbízottai voltak,[2] utóbbinak 1547 március 31-én bekövetkezett halála után végre 1547 június 19-én sikerült a portával újabb 5 évre, 1547 június 19-től 1552 június 19-ig fegyverszünetet, illetve békét kötni. Ezt a békét a szultán Károly császárral és Ferdinánd királlyal kötötte meg és abba Franciaország és Velence is belefoglaltatott. A megállapodást kihirdető okmányban a szultán Buda, Erdély és a hozzátartozó részek padisahjának nevezi magát és hozzáteszi, hogy egész Magyarországot kardjával hódította meg. E meghódított országból, amelyet üngürúszi vilajetnek nevez, ezúttal jogilag is átengedi Ferdinándnak azt a területet, mely tényleg birtokában van, aki ezért évenként március elején 30.000 magyar arany adó fizetésére kötelezi magát. A tartomány többi része ellenben az iszlám népének birtokában marad. A további pontok a kereskedők biztonságáról és a szökevények kölcsönös kiszolgáltatásáról szólnak.[3]

A béke kihirdetése végett Ferdinánd 1547 november 15-ikére Nagyszombatba országgyűlést hirdetett s oda maga helyett gróf Salm Miklóst és Nádasdy Tamás országbírót küldte el biztosokul, akiknek az volt az utasításuk, hogy a békeokmány kellemetlenebb pontjait elhallgassák; így többek között a 30.000 forint évi adót is a rendek előtt mint tiszteletdíjat kellett feltüntetni. A magyar urak eleinte még arról sem voltak tájékozva, hogy a törökkel komoly béketárgyalások folynak s így még az országgyűlés megnyitása előtt Károly császárhoz levelet intéztek, melyben a schmalkaldi háború szerencsés befejezése alkalmából felkérték, indítsa meg most már a rég megigért háborút Magyarország felszabadítására, nemsokára azonban, főleg török kézből kiszivárgott a való tényállás, amin a rendek annyira felháborodtak, hogy „ezt a békekötést, mely a törököt az ország egy részének birtokában mintegy törvényesítette, az ország legmélyebb gyalázatának s hazájuk sírjának jelentették ki.[4] Ily értelemben írt maga az országtanács is már augusztus 4-én Károly császárnak és Ferdinánd királynak, megtudván, hogy nekik a Konstantinápolyban megkötött béke el vagy el nem fogadására három havi idő engedtetett. Feliratában az országtanács ekkor azt javasolta, „hogy miután a császár ellenségeit a birodalomban legyőzte s ott a békét helyreállította, a töröknek pedig a perzsával gyűlt meg a baja, ennélfogva ne erősítsék meg a szerződést, hanem annyiszor ismételt igéreteik szerint intézzenek valahára általános támadó hadjáratot a török ellen s űzzék ki azt, még mielőtt magát erősebben megfészkelné az országban… A nemzet erélyét a húsz évi balszerencse még nem törte meg s most sem kíván mást, mint hogy a császár által támogatva, komoly harcban szabadítsa meg magát a zsarnok iga alól.“[5] Hasonló értelemben nyilatkoztak Izabella és Martinuzzi is követeik útján. – Erre jó hosszú idő mulva az a hivatalos értesítés érkezett Bécsből, hogy Szulejmán szultán október 31-én végkép szentesítette a békeszerződést s hogy immár a király is elrendelte annak kihirdetését. Ily körülmények között az örökös harcokban kimerült ország fájó szívvel bár, de beletörődött a megkötött békébe.

A megnyilt országgyűlésen a király biztosai által mindenekelőtt a belviszályok mellőzésére s a belbéke s rend fentartására intette a rendeket. Ezek köszönettel fogadták az atyai intést, mert maguk is tisztában vannak azzal, hogy az ország nyomorúságos állapotának e belviszályok nem kisebb tényezői, mint maga az ellenség, de kijelentették egyszersmind, hogy azok orvoslatára múlhatatlanul szükséges egy erélyesebb kormány és hogy a király valahára az országban lakjék, amire különben számos törvény is kötelezi őt. Ha pedig őfelsége ebben ezután is gátoltatnék, küldje be hozzájuk legalább a maga fiát, Miksa herceget a kormány élére, miként azt már a mult pozsonyi országgyűlésen reményleni engedte. Ezt annál inkább követelhetik, mert másodszülött fiát, Ferdinándot máris Csehországba küldte. Ezek előrebocsátása után kijelentették a rendek, hogy annyi nyomor közt, mely e szerencsétlen országot elárasztá, felette terhes ugyan az adófizetés, de hogy a király meggyőződjék, mikép a nemzet e tekintetben is kész minden lehetőt megtenni, minden házhelytől ezúttal is két forintot ajánlanak fel olymódon, hogy abból 160 denár a végek jókarba helyezésére és ellátására, a többi 40 denár pedig őfelsége költségeinek fedezésére fordíttassék. „Mivel pedig régi és új példákból látják, hogy a népeket valamely nagyobb bűnök miatt a mindenható Istennek boszuló haragja szokta sujtani s belátják azt is, hogy a hajdan virágzó Magyarországnak semmi sem volt nagyobb ártalmára, mint a jobbágyok elnyomatása, kiknek jajveszékelése szünet nélkül emelkedik fel az isten színe elé: azért tehát, hogy a mindenható haragját maguktól elhárítsák, kegyelmét valahára megnyerjék“, a jobbágyoknak 1514-ben eltörölt szabad költözködési jogát helyreállították.[6]

Ferdinánd az országgyűlés végzéseit 1548 február 21-én erősítette meg Regensburgban, ahol a német birodalmi rendek által a végvárak helyreállítására és jókarbahelyezésére, nemkülönben békebontás esetében szükségessé váló sikeres ellenállhatás céljaira a fegyverszünet tartamára évenként 100.000 aranyat ajánltatott fel magának.[7]

A török békeszerződéshez Acsády[8] a következő figyelemreméltó megjegyzéseket fűzi.[9] „Az 1547-ben öt esztendőre kötött béke főfontosságú esemény a magyar nemzet életében, mert jogi alapokra fektette az államterület három részre oszlását s törvényszerű szentesítéssel látta el azokat a mélyreható átalakulásokat, melyek az országban 1541 óta végbe mentek. A küzdő felek végre is beletörődtek abba a ténybe, hogy ez idő szerint fegyverrel ki nem szoríthatják egymást az országból. Megosztoztak tehát rajta, s az új szerződésben elismerték egymást azon területek jogszerű tulajdonosainak, melyek tényleg birtokukban vannak. Szulejmán szultán máskép okoskodott ugyan. Ő kizárólag magát tekinté az egész magyar államterület törvényes urának. De csak a birodalmához közelebb eső részeket vette közvetlen birtokába, ellenben Erdélyt és a tiszai megyéket János Zsigmondnál hagyta, a többit meg Ferdinánd királynak engedte át. Souverain jogának elismeréséül azonban mindkettőtől évi adót követelt. Ily szellemben történt meg az ország első felosztása. Az adófizetés kapcsa a szultán személyében összepontosította az államegységet, mely azonban tényleg megszünt s mindhárom terület önálló kormányzatot és közigazgatási szervezetet nyert.

a) A királyi terület, vagyis az, mely az új békeszerződésben is közvetlenül a koronás magyar király, Ferdinánd uralma alatt maradt, a következő részekből állott: 1. az anyaország 35 vármegyéjéből;[10] 2. Szlavóniából, melynek a Dráva, Száva és Ilova közti vidéke, Zágráb, Varasd és Kőrös vármegye jelentékenyen megfogyatkozott területe maradt a királyé. Szlavónia szoros kapcsolatban állt ezután is az anyaországgal, s a közös országgyűlésen képviseltette magát. Adója, melyet a magyar országgyűlés szavazott meg, a be nem hódolt magyar részekre vetett adónak mindig csak felét tette. 3. Horvátországnak Bihács és a tenger közti részéből, ekkor már idegen katonai kormányzat alatt. Itt a vármegyei intézmény s az alkotmányos élet megszünt s a határőrvidéki, szigorúan katonai szervezet váltotta fel. Ez a Horvátország is képviselve volt a szlavón tartománygyűléseken, melyek meg a magyar országgyűlésre küldvén el követeiket, a végvidékszerű, katonailag szervezett Horvátország is bizonyos kapcsolatban maradt az anyaországgal. Ez időben azonban már teljesen megszüntek a külön horvát és külön szlavon tartománygyűlések s a két ország megmaradt rendei mindig közös gyűlésre jöttek össze. Ez a terület a magyar birodalomnak még mindig igen tekintélyes részét tette s kedvező körülmények között nagy hatalmat adhatott volna a magyar királynak. Csakhogy az anyaország 35 vármegyéje sem mind tartozott kizárólag, egész kiterjedésében a magyar király uralma alá. A nyugati határon Vas és Zala vármegyék egy része Ausztriába volt kebelezve. Az országgyűlés 1546 óta többször sürgette visszacsatolását, mit azonban a király nem tartott időszerűnek. Azt mondta, hogy ha a magyarok II. Lajos idején sem kívánták, most annál feleslegesebb ezt tenniök, mert Magyarországnak és Ausztriának ugyanazon uralkodója van.[11] Éppen úgy idegen uralom alatt voltak a szepesi városok, melyek kiváltását az országgyűlés 1548 óta minduntalan sürgette. De a király hatalma a felvidéki vármegyék nagy részében szintén csak névleges volt, mely alól messze területek kivonták magukat,[12] mert Kassa városa János király halála után is az erdélyiek, illetve a barát kezén maradt.

b) A királyfi államterülete. A magyar államterület második részét Szulejmán szultán az 1547-iki békében is János király fiának engedte át. E terület magva Erdély volt, a királyhágón túli tartomány, körülbelül ugyanazon terjedelemben és területi beosztással, amint az 1875-ig fennállt. Hét vármegye, a Székelyföld, a Királyföld (mindegyik székekre, az utóbb két vidékre is osztva) alkotta magát Erdélyt, mely fejedelemséggé alakult. Szulejmán azonban még a magyar anyaország egyes részeit is hozzá csatolta. Ezek Kassa városa, melyre a barát nagy éberséggel viselt gondot, továbbá a tiszai vármegyék,[13] a Temesköz, Temesvár, Lugos és Karánsebes, Becse és Becskerek vidékével. Kassával azonban több szomszéd vármegye egészen nagy részben szintén erdélyi uralom alatt állt s így az ország első felosztásakor a királyfinak is elég tetemes darabja jutott a magyar állam-területnek.

c) Török uralom alá került terület. Végül az az országrész, melyet a szultán nem hagyott Ferdinándnál s nem engedett át Erdélynek, közvetlen török uralom alá került. Azok a vármegyék, melyek a királyi, vagy erdélyi terület sorozatában nem fordulnak elő, alkották ez időben a budai vilajetet, vagy béglerbégséget (pasalik), a budai török tartományt,[14] mely a Duna–Tisza közötti részeket egészen a Drávántúli vármegyéken kívül túl a Dunán Baranya, Tolna, Fejér vármegyéket ölelte magába s északra és keletre is kiterjedt. Ez a terület egyszerűen az ottomán birodalomba bekebeleztetett. Ősi intézményeit elvesztette, politikai és alkotmányos élete megszünt s összetartózandóságát a nemzet testével nem a közintézményekben való hasonlatosság, hanem csupán csak a magyar nyelv tartotta fenn. Máskülönben ez a nagy, akkor legmagyarabb országrész egyszerűen kiszakíttatott a régi magyar államból. Közügyeinek alakulatára, politikai életére maga a lakosság befolyást többé nem gyakorolt. Messze, a Bosporus partján határoztak sorsa felett. Buda az iszlám egyik városává sülyedt s mint az egész birodalomnak, ekképpen a belé kebelezett magyar tartománynak is Konstantinápoly lett a fővárosa, a szultán, a hatalmas császár pedig közvetlen, korlátlan fejedelme, ki fényes kapuján, a portán úgy intézte magyarországi, mint afrikai, vagy ázsiai területnek ez önálló alakulata, egy teljesen idegen elem, a vallása és nemzetisége, erkölcsi, jogi és politikai világnézete tekintetében annyira elütő törökségnek, mint uralkodó elemnek való szervezkedése nem mehetett végbe a legnagyobb rázkódtatások és nehéz betegségek nélkül. Megérezte hatásaikat az ország minden lakosa, legtávolabbi vidéke. Tengernyi vér folyt miattuk s tengernyi bajt árasztottak mindenfelé. Százezrek vesztek el s százezrek vesztették el mindenüket a merő életen kívül… A hódítás mindenütt óriási gazdasági átalakulásokkal járt s nemcsak földönfutóvá tette a nemességet, hanem mindenétől megfosztotta, egyenesen koldusbotra juttatta… A török földről kiszorított és mindenükből kifosztott nemesek a királyi területre özönlöttek s hogy megélhessenek, a lázongó, fosztogató urak zsoldjába szegődtek… A lakosság nagy része azonban nem menekülhetett el. A szegény jobbágyok, zsellérek s hasonló viszonyok közt élő egytelkes nemesek nagy része nem futott szét, hanem megmaradt ősi telkén, melynél egyebe sem volt. Azokon a területeken, melyeket a török közvetlen uralma alá helyezett, a községek török földesurat kaptak, akivel megalkudtak s úgy ahogy, csak megéltek. Ellenben azon községek, melyek meghagyattak a király uralma alatt, de közelebb estek a törökökhöz, egészen kivételes helyzetbe jutottak. A török örökösen zaklatta, rabolta-égette és sem földesuraik, sem királyuk nem birták megvédeni őket… E részek tehát… úgy segítettek magukon, amint éppen lehetett. Nemesek és jobbágyok magánbékét kötöttek a törökkel, pénzen igyekeztek az ellenségtől kíméletet vásárolni; amint a királyuk a maga területéért, úgy egyes urak és nemesek saját jószágaikért igértek adót a töröknek… Így mindig több lett az ilyen hódolt, vagyis királyi uralom alatt álló, de a töröknek is adózó község… Ezektől a király, ha azt nem akarta, hogy lakosai szétfussanak, hogy a reájuk nehezedő töméntelen teher alatt összeroskadjanak, nem kívánhatott többé tőlük olyan adót, mint annak előtte… s ezért az 1548: XXIV. törvénycikk kimondotta, hogy azon jobbágyok, kik a töröknek is adóznak, a királyi adóknak csak felét fizessék… A török uralom terjedésével a hódoltság területe is folyton nagyobbodott… és 1549/50-ben a király kezén maradt 35 vármegyéből már 12-ben a király kénytelen volt az adón megosztozni… A királynak tehát gátat kellett a török áradatnak emelnie s a határok kielégítő védelméről kellett gondoskodnia, ha nem akarta, hogy lassanként az egész királyi terület behódoljon. E célra a határszél megerősítése, a várak és erődök hosszú sorának alkotása, őrséggel való ellátása, szolgált. Az ország első felosztása után azonnal kifejlődött az anyaországban is, a horváth és szlavón végeken már előbb a végvár-rendszer. Ez lett ez időben a nemzeti ellenállás egyik legfőbb tényezője s a királyi terület megvédésének alapja.“ Erről a végvárrendszerről az e korbeli hadművészet fejlődésének megbeszélésénél szólunk majd bővebben.

[1] A Ferdinánd által 1546. március 19.-én kiadott Instructio pro nuntio Ugrinovich, a bécsi cs. kir. házi archivumban.

[2] Testa, Recueil, I, 40. és Charrière, Négociations, I, 622. bő adatokat szolgáltat a franciáknak a béke meghiusítását célzó fondorlataira nézve.

[3] A békeokmány latin szövegét lásd Brüsszeli Okmánytár, II, 142–148, a török okmány magyar fordítását pedig Thúrynél id. m. II. 396.

[4] Pray, id. m. II, 159.

[5] Horváth Mihály id. m. IV, 209.

[6] Corpus juris hung. I, 408. – Verancsics levele Katonánál id. m. XXI, 749. – Buchholtz id. m. VII, 236.

[7] Hatvani id. m. II, 148.

[8] Acsády Ignác id. m. V, 252.

[9] Lásd a XIII /1. számú mellékletet.

[10] És pedig: Somogy, Zala, Vas, Sopron, Veszprém, Győr, Moson, Komárom, Pozsony, Esztergom, Nyitra, Bars, Zólyom, Hont, Trencsén, Túróc, Árva (e megyék területét nevezték utóbb Alsó-Magyarországnak), továbbá Nógrád, Gömör, Torna, Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén, Sáros, Szepes, Liptó, Ung, Bereg, Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Kraszna és közép-Szolnok (Felső-Magyarország).

[11] Fraknói, Magyar Országgyűlési Emlékek, III.

[12] Igy Heves, Abaúj, Sáros, Zemplén, Ung és részben Torna is a barát kezén voltak.

[13] Arad, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Külső-Szolnok, Temes és Zaránd.

[14] Ez a tartomány több kerületre, szandzsákra (liva) oszlott, melyek élén bégek állottak, akik azokat mint katonai kapitányok kormányozták. A bég mellett közigazgatási és bírósági hatáskörban a mufti, polgári büntető és egyházi ügyekben a kádi működött, a közjövedelmeket pedig a kesedár, az adófelügyelő kezelte. Minden szandzsák több járásra (nahie) volt felosztva. Az adózást a Chalil által felállított defter szabályozta (lásd a 221. oldalon.). Az adó sokféle volt ugyan, de általában két főcsoportra volt osztható, amennyiben azt vagy az államnak, vagy a török földesúrnak kellett beszolgáltatni. Utóbbiak a földet, illetve az az után járó adót azzal a kötelezettséggel kapták, hogy a szükséghez képest személyesen fegyvert fogjanak s jövedelmük arányában meghatározott számú katonát állítsanak ki. A 20.000 akcse-nél (kb. 2500 akkori magyar forint) kisebb évi jövedelmet hajtó birtokot timár-nak, birtokosát spahi-nak, a nagyobb jövedelmet hajtó birtokot pedig ziamet-nek nevezték. „A kis jövedelmű spahi, ha érdemet szerzett, kérhetett nagyobb jövedelmű jószágot… bárhol a szultán egész birodalmában… A timárbirtokosok, kik kisebb jövedelmű timárnál keresztények is lehettek, de természetesen csak olyan kötelezettséggel, mint a mohamedánok szolgáltatták… a helyi haderő egyik nagyon számottevő gyakorlott, folyton harcrakész elemét. A kis jövedelmű hűbéres, nagyobbra akarva szert tenni, lesve leste az alkalmat, hogy kitüntesse magát s így még jobb timárt kapjon, a nagyobb jövedelmű hűbéres meg azért igyekezett hovédelmi kötelezettségeit pontosan teljesíteni, hogy el ne veszítse birtokát. A hűbéresek valósággal versenyeztek egymással kötelességeik teljesítésében. Ha harcra szólíttattak, mindenki jóval több fegyveressel sietett a bég zászlaja alá, mint amennyinek kiállítására szabályszerűen kötelezve volt. Fegyvereseit béke és háború idején maga tartozott eltartani és mindennel ellátni. Készségesen megtette s meg is tehette, mert hűbére rendesen jóval többet jövedelmezett a hivatalosan megállapított összegnél… A király rosszul élelmezett és ruházott, néha évekig nem fizetett hadaival szemban a török hűbéres had, dús ellátásával és busás jövedelmeivel igazán irígylésre méltó helyzetben volt s ennek megfelelő volt szolgálata, tevékenységének eredménye. Ellenállhatatlanul terjesztette ez a had a szultán uralmát a magyar és erdélyi részek rovására a század egész folyamán. A hűbéresek gyalog és lovas hadai mellett azonban más haderő is őrizte a magyar vilajetet. Voltak még közönséges zsoldosok és pedig martalócok, kiket, mint a királyi magyar katonákat, bizonyos időre fogadtak fel. Főleg várakban szolgáltak nagy számmal s az őrségek nagyobb részét tették. E martalócok leginkább keresztények, kivált délszlávok voltak s török tisztek vezetése alatt álltak. De voltak emellett állandó török hadak , reiszek, azábok, különösen pedig a híres janicsárok… kiknek minden fontosabb magyar várban is állomásozott kisebb-nagyobb osztályuk. Viseletük hosszú, bő felső kabát, melynek két szélét övükbe dugva hordták, bő kék nadrág és piros cipő, a tizedesé piros csizma és magas, aranyhímzésű süveg. Fegyverzetük hosszú puska, görbe kard, kétélű kés, soknál ív, nyil és tegez, melyek használata a század egész folyamán magyarnál és töröknél még egyaránt fennmaradt. Ez az állandó sereg megfelelő tűzérséggel és mindenféle segédcsapattal bőven el volt látva, s így a magyar tartomány, sőt minden szandzsák kellő haderővel rendelkezett s bármely pillanatban nyomatékosan használhatta, akár a védelem, akár a támadás céljaira… E hadnak folyton foglalkozásra, kalandra, tettre volt szüksége s e szükségletét ki is elégítette, minden tilalom dacára… Minduntalan nagyobb csapatok verődtek össze s betörtek a szomszéd királyi vagy erdélyi földre… mikor pedig más kaland nem kinálkozott, egyesek „bajt írtak“ a szomszéd magyar nemeseknek és katonáknak, a végbelieknek, vagyis párbajra, legalább kopjatörésre hívták ki őket… A török földesúr… fegyvert viselő, hódító ember volt, aki kardjával gyarapította jövedelmét. Égett, nem csupán a harcszomjtól, hanem a zsákmányolás vágyától is, melynek kielégítésére volt alkalma a végeken elég. Csak át kellett csapnia a közeli királyi területre, hogy onnan dús zsákmányt hozzon haza, melynek legértékesebb része az ember volt, nemcsak katona, hanem mindenki, aki be nem hódolt. Háborúban és békében megszámlálhatatlan tömegek kerültek rabszíjra s minden hadjárat vagy nagyobb katonai művelet után magyar foglyok árasztották el a török birodalom összes rabszolgavásárjait… A magyar-török tartományban a rabszolgakereskedés általános lett s roppant haszonnal járt a török urakra… Magyar részről követték a példát s szintén elfogtak minden törököt, akihez hozzáférhettek. A magyarok nem vitték ugyan vásárra, de váltságdíjat követeltek foglyaikért. Csakhamar minden végvárban minden úr birtokában feles számmal találtattak török rabok, kik éppen úgy üzlet, cserebere, sőt végrendelkezés tárgya is voltak, akár a ló vagy marha. A rabszolgákat a törökök szekereken szállították a fővásárra, Konstantinápolyba. Az ifjabbakkal, főleg lányokkal még némi kímélettel bántak… a felnőtt férfi-rabokat azonban nem kímélték; csordaszámra, mint lovat béklyóra verve, egymáshoz láncolva hajtották őket a főváros vásáraira.“ (Crusius, Turco-Graecia, Lavisse, Historie Generale IV. és Gerlach István 1574-iki levelei alapján Szilágyi-Acsády id. m. V, 275–290.)