Nyáry Ferencnek a szalkai hősnek és derék huszárjainak a schmalkaldi háborúban véghez vitt gyönyörű haditette, mint a régi daliás idők egyik legszebb gyöngyszeme, örök időkre büszkesége és példányképe marad az igazi magyaros virtussal végrehajtott katonai hadműveleteknek. Az erről szóló egykorú források leírásai úgy hangzanak és úgy hatnak ránk, mint hogyha nem is XVI. századbeli, hanem a vezérek korabeli legendás hősök dicső haditetteiről volna szó. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a magyarnál nincs is talán jobb katona a világon, feltéve, hogy rátermett parancsnokok és vezérek esze és keze irányítja a katonai műveleteket. Egyrészt a fentemlített ethikai okokból és mivel az e hadjáratra vonatkozó egykorú feljegyzésekből és tudósításokból az akkori magyar hadművészetről s kivált a magyar csapatok ruházatáról, felszereléséről és hadakozási módjáról teljesen hű és világos képet nyerünk, szükségesnek tartottam, hogy ezzel a fegyverténnyel kissé behatóbban foglalkozzam. Az adorfi események az egész hadjárat keretében tulajdonképpen csak epizódszámba vehetők, mely azonban végkövetkezményeiben az egész hadjárat sorsát eldöntötte. És szinte rosszul esik leszögezni azt a tényt, hogy huszárjaink e világraszóló remek viselkedése Magyarország akkori sorsára semmiféle előnyös befolyást nem gyakorolt. Sem Károly császárban, sem Ferdinándban ugyanis, sajnos, nem támadt fel az a sugallat és tudat, hogy hálából ezért végtére mégis csak tenni kellene valamit, hogy Magyarország a mindig jobban fenyegető török rabiga alól felszabadíttassék. Pedig szinte hihetetlen és csodálatos dolog, mely újra fényes bizonyítékot szolgáltatott a magyar nemzet páratlan lojalitásáról és bámulatraméltó áldozatkészségéről, hogy oly vészes időkben, amikor az ország teljesen magára hagyatva, a maga határait sem tudta a folyton terjeszkedő török ellen megvédeni, kormányának és fiainak kedve szottyan, királya hívó szavára idegen érdekekért, idegen földön végrehajtandó hadműveletek és kalandok érdekében fegyvert fogni és ha kell, életét és vérét feláldozni.
Huszárjaink adorfi fényes haditette annál szebb színben tűnik fel, mert ők ezt a világtörténelemben is szinte páratlanul álló győzelmüket úgyszólván minden veszteség nélkül, egy jól elsáncolt és elég gondosan megerődített városra támaszkodó ellenség ellen vívták ki, aki hatalmas karjaik csapásai alatt ezerszámra vesztette el embereit. E valóban szép és gyors siker okát – Károlyi Árpád többször idézett jeles munkájának szavait idézve – a következő jelenségekre vezethetjük vissza: „A benyomás, melyet az eddig nem ismert katonaság, mely gyors lovain ott termett, ahol nem is gondolták, a még nem látott fegyverzet, az idegenszerű öltözet s a mesésnek látszó harcmód a föld népére és a szász harcosokra tett, – megdöbbentő volt; bennök látta a városi polgár s a környékbeli paraszt Góg és Mágog irtózatos népét, Isten amaz ostorait, újra felelevenedni, melyekkel papjai a szószékről régóta fenyegették, hogy bűneit hagyja el s a javulás útjára térjen; ha maga a török rontott volna a határra, nem lett volna nagyobb az ijedtség,[1] amint a mendemonda csakugyan azt is kiszámította, hogy hetven valóságos pogánylelkű született török volt huszárjaink között.“[2]
Nagyon természetes, hogy ily pánikszerű hatást a számra nézve sokkal erősebb ellenségre és egy egész ország lakosságára keztyüs kézzel gyakorolni nem lehet. Helyes és találó ennélfogva az is, amit Károlyi Árpád (id. m. 844.) erre nézve a következőkben kifejezésre juttat: „Igen természetes, hogy az a fél, melynek bordáit a huszár pikája gyöngédtelenül érintette, nem volt elragadtatva a huszárok vakmerő bátorságától s éppen nem örült gyorsaságuknak, hasznavehetőségüknek ; ellenkezőleg, mint mindig és mindenütt történt s történni fog, a hadjárat iszonyairól, a győzelem okozóinak vadságáról, pusztításairól hajmeresztő dolgokat tudott mesélni s a háborúval járó rombolást annyival inkább festhette ijesztő színekkel e speciális esetben, mert a megjelenő ellenség egészen ismeretlen, rajta minden szokatlan, soha nem látott, soha nem hallott volt, s így a félelem által amúgy is fölizgatott képzelet előtt az ismeretlen megpillantásakor, az új rémület behatása alatt minden dolog nagyítva, sokszorosan tűnt fel. Jó példa e tekintetben az a mese, mely ugyanez időtájban Ausztriában a török kegyetlenségeiről lábra kapott, mely szerint azok különösen a gyermekek s ifjak húsát szerették (mint mi a gyenge csibét) s legfinomabb csemege gyanánt a fiatal menyecskék emlőit ették volna.[3] Nem akarom azt állítani, hogy huszáraink humánusabb bánásmódban részesítették az üldözött népet, mint a többi katonaság; hiszen az adorfi ütközetben aránylag véve borzasztó volt az öldöklés, de meg maga Nyáry Ferenc is azt írja, hogy az ellenség „még most is könyörög s az Istenre kéri őket, hogy csak a magyarokat ne küldjék rájuk,[4] készek őfelsége hűsége alá adni magukat“, sőt tréfásan azzal végzi sorait:„gondolkodjék főtisztelendőséged (t. i. az esztergomi érsek), mint oldhatja föl bűneik alól embereinket, mert bizony sokat vétkeztek“, de az tagadhatatlan, hogy úgy az egykorú ellenséges tudósítások, mint ezek folytán Voigt erős vádjai valódi értékük kellő mértékére redukálandók.[5]
Végül befejezésül hadd álljanak itt Károlyi Árpádnak következő sorai: „Az adorfi ütközet s egyáltalán huszáraink magaviselete az egész háború alatt, jóhírüket és becsületüket megalapította. Egykorú feljegyzések, most becses történelmi források, pontosan leírják fegyverzetüket, ruhájukat, harci szokásaikat; kitűnő katonák és államférfiak vetélkednek egyszerű laikus emberekkel a huszárok dicsőítésében, egyik azt mondja, hogy a huszárság a legkitűnőbb lovasság az egész világon (mint pl. Avila, aki pedig elég kompetens ily dolgok megítélésében), a másik azt állítja, hogy nem képzelhető oly esély a hadviselésben, melynél a huszároknak hasznát ne lehetne venni, akár sík földön, akár valami erődített hely megszállásánál (jobban mondva ostrománál); a harmadik s a többi legjobb meggyőződése szerint vitatja, hogy a számaránytalanság ellenére V. Károly egész hadjárata alatt minden fegyveres népe közt a magyar huszároknak köszönhet legtöbbet. És e tulságosnak látszó dícséretet a huszárok meg is érdemlik; nem mintha valami emberfölötti erővel tűntek volna ki a többi katonaság közül, nem mintha valami titkos boszorkánysággal, bűvös csodaerővel felruházva egy-egy János vitéz lett volna köztük valamennyi: véghetetlen előnye e magyar lovas csapatoknak a nehéz német lovasság s a könnyűnek szintén nem mondható zsoldosok, a Landsknechtek fölött, mint hatszáz s több évvel ezelőtt, a gyors lovakban, a gyors mozdulatokban a könnyű fegyverzetben s a szétszórt csatározás módszerében rejlett. S ha pl. az olasz és egyéb, részben szintén könnyű lovasságnál is nagyobb haszonnal voltak alkalmazhatók, azt a törökkel való ellenséges érintkezéseknek s annak köszönhették, hogy éppen a török elleni folytonos háborúkban Magyarországon, Középeurópa akkori nagy hadi iskolájában tanulták mesterségüket.“
[1] Arnoldus, Vita Mauricii (Mencken, Scriptores rerum Germ. Tom. II, 1181.): „… magna fuit in vicinis locis trepidatio, quam augebat hostium crudelitas, et Ungarrorum antea in Germania non visorum apparatus. Quod enim ob armaturam suam horribilem praebeant videntibus speciem, multi eos non secus, atque si Turci ipsi adessent, execrabantur. “
[2] Zeitung aus Breslau (Abhandlungen der phill. hist. Classe der kön. sächs. Gesellschaft der Wissenschaften VI. 758): „Es sollen auch bis in 70 geborene Turcken darunter inne sein.“
[3] Zur Geschichte des Türkenkrieges Maximilans, XX, 1565–1566. Wertheimer Ede. Archiv für öst. Gesch. 53. köt.
[4] Ez is úgy hangzik, akárcsak a honfoglalás és kalandozások korában a modenaiak és egyéb sújtott népek könyörgése: „Libera nos Domine a saggitis Ungarorum“(lásd I. r. 100. old.).
[5] Ily túlzásokba esik többek között az Abhandlunger der phil.-hist. Classe der Kön. sächs. Gesellschaft der Wissenschaften VI, 758. oldalán közölt Newe Zeitung cikke, mely szerint: „… man will wahrhaftig sagen, das die hussern in den stedlein Wittenberg umber, da sie gelegen, straffen, morden, brennen, verzern und verhern alles was sie finden. Und man kann es so argk nicht sagen, sie haben es viel arger getrieben und noch heutigs tages…“ – Egy 1546 november 10-én kelt plaueni levél pedig ezeket írja (Hortleder id. m. I, 501.): „Wiewol zuvor am Montag Omnium Sanctorum haben die Feind Adorff wiederumb eingenommen, dasselbe Städtlein erbärmlich geplündert, und Tyrannisch mit ihm umbgangen. Nachmittag sind sie herabgezogen. Olsznitz berennet, de Vorstadt angezündet. Doch weil sie gewuszt dasz viel Volcks noch hie gelegen, haben sie darvon gelassen, wieder zurückgezogen. Dienstag hernach sind die Feinde mit grosser Macht wiederkommen, Adorff zum dritten mal geplündert, deszgleichen die todten Cörper im Felde, folgends Schöneck auch eingenommen. Mitlerzeit unter Wegen haben die armen elenden verlassene Leute zu Ölsnitz ihrer etliche den Böheimischen Hauptleuten entgegen geschickt, Gnade gebeten, ist ihnen auch gnädige Antwort widerfahren. Da sind viel gewaltige in die Stadt gezogen, den Hauffen heraussen im Feldt lassen halten, allda von den Bürgern Huldigung genommen und also die Stadt Ölsnitz ohne Schwerdschlag oder einige Verletzung in ihren Gewalt bracht, sind also dieselbige Nacht in der Stadt blieben, den Leuten an Getreyd und andern viel Schaden gethan, und haben in mitlerweil die Schlüssel und alles von dem Rath abgefordert, dasz der Rath noch Niemand nichts mächtig, und geschickt den armen Leut an Getreydt und anders noch täglich merklicher grosser Schaden…“ – Mint látjuk lényegileg ez a levél is ugyanazt mondja, amit Nyáry Ferenc, csak jobban kiszinezi és megnyomja a tollat, amikor a magyarok eljárását ecseteli. – Épígy túloz Arnoldus is idézett művében (Mencken id. m. 1181.), mondván: „…Nam quod Ungari ob equorum celeritatem ad hostem insequendum plurimum valerant, omnes ferme miserabiliter occubuerunt. Corpora vero ita concisa fuerunt, ut in tanta strage perpauci, qui ante fuissent, agnoscerentur.“ – Az egykorú adatok alapján Voigt idézett munkájában a következő kirohanásra ragadtatja magát: „… es waren… in der That ein raubsüchtiges vüstes Gesindel, mindestens in seinen viehischen Gelüsten schlimmer als der deutsche Landsknecht.“ Ehhez Károlyi Árpád a következő találó megjegyzést fűzi: „Voigt eme vádját határozottan visszautasíthatjuk, s őt magát Freytag élénk színekkel írt s hiteles adatokon nyugvó rajzaira utaljuk; ott meg fogja találni, mily állatias volt a német Landsknecht, olyan mindenesetre, hanem sokkal rosszabb, mint vallon kollégái s mint egy időben a rabló és fegyelmezetlen szabad hajdúk Magyarországon.“ – De van Voigt vádjainak megcáfolására még egy fontos adat; Bugonhagen, a híres reformátornak és wittembergi lelkésznek 1547-ben nyomtatásban is megjelent „Wie es uns zu Wittemberg, in der Stadt gegangen ist“ című levele, amelyben leszögezi, hogy „sokan az irtózatos kicsapongásokat s visszaéléseket a nők ellenében éppen a német csapatoknak tulajdoníthatják, sőt találkoztak a vidéken odavaló kalandorok, kik huszároknak adták ki magukat s ez álarc alatt a megrémült lakosokon a legnagyobb embertelenségeket követték el.“