Már fentebb említettek, hogy V. Károly császárnak az I. Ferenc francia királlyal kötött béke után legfőbb törekvése a protestánsok hatalmának megtörésére irányult. Az őket a császár részéről állandóan fenyegető veszély ellensúlyozására több német protestáns fejedelem és város már 1531 április 4-én megkötötte Schmalkalden városában az úgynevezett schmalkaldi szövetséget, amelynek élén János Frigyes szász választófejedelem és Fülöp hesszeni tartománygróf állott.[2] Miután a protestánsok a császár és III. Pál pápa által kihirdetett trienti zsinaton való megjelenést megtagadták, V. Károly 1546 június 17-én a schmalkaldi szövetség tagjainak, „nem azért, mert protestánsok, hanem mert rendbontók“, hadat üzent, majd július 20-án az említett szövetség tagjaira a birodalmi átkot is kimondotta.

A protestáns fejedelmek erre sietve összeszedték haderejüket s azt Burtenbachi Schärtlin Sebestyén parancsnoksága alá helyezve, a Duna völgyében Regensburg–Ingolstadt tájékán vonultatták fel anélkül, hogy a gyors felkészülés nyújtotta előnyöket gyors támadásba való átmenet által kiaknázták volna. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy a szövetségnek egymásra féltékeny vezérei nem tudtak a gyors és erőteljes támadás iránya és módja tekintetében megegyezésre jutni. Ezalatt a császár főerejét ugyancsak a Duna völgyében összpontosította, ahol a két fél nagyobbszabású hadműveletek és döntő ütközetek helyett inkább csak portyázásokkal és kisebbszerű csipkedésekkel igyekezett egymást kifárasztani.

Közben Ferdinánd, Cseh- és Magyarországon toborzott csapatokkal, Móric szász herceggel egyesülve, Csehországból volt Szászországba benyomulandó, amelynek védelmére a főseregnél tartózkodó János Frigyes szász választófejedelem tartományának déli részében, az úgynevezett Vogtlandban Gräfendorf Farkast hagyta hátra, aki a határszélen 300 lovassal cirkáltatott, míg benn a tartományban, a Vogtland népe közt általános fölkelést rendelt el, minek folytán Plauennél rövid idő alatt, nem számítva a várak és városok őrségeit és a nehéz lovasokból és zsoldos gyalogosokból álló tábori hadat, 2000 főre rúgó fölkelő sereg gyült össze.[3]

Móric szász herceg, aki már az 1542. évi hadjáratban kitüntette magát és a magyarok igazi barátjává vált,[4] János Frigyes szász választófejedelem iránt már zsenge kora óta a családjában hagyományos ellenszenvvel viseltetett s ezért a schmalkaldi szövetséggel szemben már kezdettől fogva tartózkodó álláspontot foglalt el, majd midőn V. Károly, öccsének Ferdinándnak közvetítésével a választófejedelmi méltóságot és a császárválasztó jogot is megigérte neki, ha a küszöbön álló háborúban mellettük harcol, hosszas tárgyalások után 1546 október elején végre beadta derekát s szövetségre lépett Károllyal és Ferdinánddal s az említett hónap közepén abban történt megállapodás, hogy Ferdinándnak Csehországban gyüjtendő hadserege még az említett hó folyamán átlépi a határt és – mint már fentebb jeleztük – egyesülve Móric herceg csapataival, nyomban megkezdi a támadást a Szászországban levő protestáns haderők ellen. Azonban mind a csehek, mind a szászok túlnyomó többségben a protestantizmus hívei lévén, se Ferdinánd, se Móric nem volt szerencsés a hadak gyüjtése terén, úgyhogy Faleti tudósítása szerint[5] a két szövetséges sereg együttes létszáma nem tett ki többet 4000 lovasnál és 8000 gyalogosnál. Ferdinánd csapatai a csehek ellenállása folytán fele részben osztrák fegyveresekből és toborzott magyar huszárokból állottak Weitmühl Sebestyén, egy tehetetlen és gyámoltalan katona főparancsnoksága alatt.[6]

A hadjáratban részt vett magyar huszárok létszáma tekintetében ingadozók az adatok. Istvánffy[7] azt mondja, hogy a háború kezdete előtt gróf Salm Miklós, Ferdinánd parancsára, 1150 magyar huszárt toborzott s azokhoz Nyáry Ferenc, Lőrinc testvérével még 200-zal (e had tisztjei voltak: Sárkándi Pál, Kávai József, Farnosi Lukács), Bakics Péter 200 ráccal, Zay Ferenc és Erdődy Péter egyenként szintén 200-zal, Pető János és Horváth Bertók összesen 150-nel, Bornemissza Sebestyén és Gettei Ferenc pedig egyenként 50–50 huszárral csatlakoztak. Mameranus Miklós[8] 1071 huszárt említ, akikhez Frangepán Farkas 21 saját költségén toborzott huszárral csatlakozott. Godoy[9] 1500-at, Avila[10] 1900-at említ.

Ferdinánd serege október 23-án lépte át a cseh-szász határt a platteni és gottesgabi bányák tájékán s onnan a magyar huszárokkal az élen, délnyugati irányban az Elster völgye felé vett irányt, ahol nagyobbszámú ellenség jelenlétét sejtette.

Mielőtt a sereg, illetve az annak élén haladó huszáraink további műveleteit leírnók, célszerű lesz utóbbiak felszereléséről és hadakozási módjáról röviden megemlékeznünk. Károlyi Árpád[11] az egykorú források alapján[12] erre nézve a következőket írja: „A gyors lovú magyar huszárok hosszú lándzsáikkal, háromszögalakú testhosszaságú pajzsaikkal, melyek csúcsos vége volt felül s melyek különféle színűre lévén befestve, a lándzsák apró lobogóival együtt kellemes látványt nyujtottak a szemlélőnek. A lándzsán kívül görbe kardot, fokost vagy buzogányt viseltek; kurtaszárú csizmáik szélesen vasalva voltak, hatalmas sarkantyúkkal; hosszú, redős ruhájuk alatt, mely bokáig ért, páncélt csak elvétve viselt közülük egyik-másik.“

A sereg élén haladó huszárok működését Nyáry Ferenc az esztergomi érsekhez intézett levelében[13] következőleg ecseteli: „Főtisztelendő, nagyon tisztelt atyánk! Üdvöt és szolgálataink ajánlását. Hogy főtisztelendőségednek eddigelé nem írtunk, semmi egyéb oka nincs, mint az, hogy fölötte sok és különféle dologgal voltunk elhalmozva, de meg a köszvény is nagyon bántott, – s e miatt nem írhattunk. Mint állnak dolgaink a királyi fölség expediciójában s mint kedvezett a jó szerencse, ím főtisztelendőségednek tudomására hozom. Midőn már átléptük Csehország határát s a szász földet érintettük, bizonyos hírnökök útján értésünkre esett, hogy az ellenség attól a helytől, ahol mi táborunkat töltöttük, másfél mérföldnyire hasonlóképpen táborba szállott s azt árkokkal, karókkal s töltésekkel megerősítette, beszélvén, hogy ezen a helyen bennünket, Szászországba nyomulókat, be is fognak várni. Mi e hírek vétele után legott kiválogattunk hatszáz vagy valamivel több magyar lovast, s ezekre bíztuk az ellenséges tábor kikémlelését. Ezek a táborhelyet üresen, de jól megerősítve, árkokkal, bástyákkal, körülhányva találták s miután az ellenséget e vélt helyen sehol föl nem födözhették, utasításunk szerint tovább nyomultak előre. Míg ekkép útjukat folytatják, tudtukra esik, hogy az ellenség valami Attorf nevű városnál ütött tábort, ahol bennünket bevárni s velünk csaatába ereszkedni szándékozik; katonáink azonban a nevezett város közelében sem találták az ellenséget – amint mondva volt. Már az est is beállott, s mivel ez okból nem találták tanácsosnak a továbbvonulást, afölött tanakodva, mitevők legyenek, miután – mint mondom – az éjszaka az előnyomulásban akadályozta őket, arra a gondolatra jöttek, hogy az ellenségnek a mondott városban kell lennie s legott egyenest a városnak tartának. Innen azonban ágyúkkal s puskákkal rettenetes módon lövöldöztek rájuk, míg nekik – a mieinknek – sem puskájuk, sem ágyújuk nem lévén, a különben is kőfallal kerített város ostromlására, előbb kétfelől a külvárosokat s állásokat gyujtották föl s aztán víg harckiáltáok közt, mit sem gondolva az ellenség lövöldözésével, a város kapujáig rontottak s három kaput hirtelenséggel szétvervén, benyomultak s a várost elfoglalták. Mivel azonban sokan közülük kinn a közeleső falvakon és földeken kóboroltak, a bennmaradtak nem merték az éjet az elfoglalt városban tölteni, hanem a bírót s a tanácsbelieket hamarosan a királyi fölség hűségére esküdtették s miután azok nagy félelmek közt a kívánt esküt letették, a mieink kivonultak s a táborhely felé intézték útjukat. Alig tudta meg ezt az ellenfél, 400 gyalogost válogatott ki hirtelenében, mint serege javát, s reggeli szürkületkor a városba küldte,. – Ugyanaznap mi is, őfelsége egész seregével, arra vettük útunkat s a mondott várostól egy kis mértföldnyire tábort ütöttünk. Az ellenséges csapatok táborunkhoz közel, szemközt velünk foglaltak állást s egy sáncozat mögé helyezkedtek el, hogy onnan táborunkba s őfelsége csapatai közé maguknak útat nyithassanak, ágyúinkat elfoglalják, seregünket pedig visszavonulásra kényszerítsék. A dolgok ilyetén állását látva, bár a köszvény miatt igen sokat szenvedek, magam is kénytelen voltam lóra ülni s a sereget csatarendbe állítani. Ha azok a magyar csapatok már előre nem nyomultak volna, táborunk most szét volna verve – s a királyi fölség kára és vesztesége iszonyú. Azonban a magyar csapatok előrenyomultak; az ellenség a leshelyekből hiába tüzelt oly keményen reájuk; ők azzal nem törődve, vakmerő bátorsággal támadtak – s az ellenség futni s Adorfba menekülni volt kénytelen; de még a városban sem volt bátorságos maradása, hanem egy, a városon fölül fekvő dombra futott, mely menhelyül alkalmasabbnak s biztosabbnak látszott. A mieink folyvást vitézül harcolva, ide is utánuk nyomultak, úgyhogy az ellenség még e helyen sem állapodhatott meg, hanem egy nagyobb magaslatot szemelvén ki, mely részint fekvése, részint fenyőerdősége miatt erődítettnek tünt fel; arra futott s a lőfegyvereket azon oldalon vonván össze, ahonnan a mieinknek támadniok kellett, rendben elhelyezkedett. Mi ezt látva, a többi magyar csapatokkal hátulról kerültünk, de amazok eközben az ellenséget újra megtámadták, élettel-halállal mitse törődve, mindjárt az első rohammal megszalaszták – s így egyesegyedül e magyar csapatok, őfelsége egyéb katonáinak támogatása nélkül, egyedül Isten segítségével verték szét az ellenséget. Őfelsége többi csapatai a hegyről nézték a magyarok hős tetteit s a támadás kimenetelét. – Ez ütközetben a szász fejedelem különösen kegyelt kapitányai ölettek meg; egy Gräfendorf nevű alig menekülhetett. A gyalogságnak 6, a lovasságnak 12 zászlaja (Fähnlein), 12 tábori ágyú maradt az ütközet helyén s több mint 1000 holttest feküdt a földön szanaszét. Semmit sem használtak búvóik, melyek németül fortélyhelyeknek (fortelhellek) neveztetnek, sem az ágyúk, puskák és szakálosok, sem a német módra sűrűn vett dárdák, mert mindezeken vakmerőséggel keresztültörtek a magyarok… sőt az ütközetből elmenekült lovasokat két mérföldnyire üldözték. A többieket Elsnetz (Ölsnitz) városa kapujáig üldözték, útközben kaszabolván s öldökölvén őket, – s mivel a puskával felfegyverzett gyalogos polgárság az üldözöttek segítségére akart sietni, e puskásokat is a város kapujáig űzték, hol a falakról, bástyákról sűrű tüzelés fogadta őket. A magyarok ezzel sem törődve, folytonosan sarkában valának a városba nyomuló ellenségnek, amiért aztán a polgárság követeket küldött hozzánk, hogy kész a várost a királyi fölség hű magyarjainak átadni – és most e városban vagyunk. – Mindezt a magyarok egyedül lándzsával, pajzzsal vitték véghez. Német foglyunk, gyalogos és lovas, több van 400-nál; a városok és falvak lakói pedig, úgyszintén az urak s a nemesek napról-napra tódulnak hozzánk, hogy őfelsége hűsége alá hajolhassanak. Ezt teszik a nagy szászországi városok is; egy Plauen nevű Móric hercegnek hódol, aki őfelsége pártján van. E város mellett voltak táborban azok a csapatok is, melyek a magyaroktól vereséget szenvedtek; még most is igen nagyon könyörögnek s az Isten szerelmére kérnek bennünket, csak a magyarokat ne küldjék rájuk; készek őfelsége hűsége alá adni magukat; annyira meg vannak rémülve, amaz ütközet óta, hogy se a városok kőfalaiban, se ágyúkban, se lovasaikban nem bíznak. – Innen, Isten is úgy akarván, holnap egyenest egy Zwickau nevű híres városnak tartunk s elfoglalása után a még netalán ellenállók ellen indulunk… Isten segítségéből a magyarok e győzelme annyira megfélemlíté őket, hogy tökéletesen ijedt állapotban vannak. – Főtisztelendőséged csak azon gondolkodjék, mint oldhatja majd föl bűneik alól embereinket, mert bizony eleget végeztek. – Miként végződik az ügy, Isten kezében van… Kelt Elznecz (Ölsnitz) városában 1546 november 4-én.“

„Ha egyedül Nyáry Ferenc levele volna ez alig hihető diadalmi tényre a tanu, – írja Károlyi Árpád jeles tanulmányában – túlzásnak tarthatnók: de valamennyi egykorú följegyzés, úgy a császárpártiak, mint a szászok részéről, leszámítva kisebb eltéréseket, ugyanezt mondja. – Ferdinánd titkára a spanyol infánshoz (a későbbi II. Fülöphöz) intézett egyik levelében a Nyáry Ferenc által állítottakat mindenben megerősíti; ő is azt mondja, hogy az ellenség közül 1200 maradt a csatatéren, 500 közülük foglyul esett s a nehéz lovasokból alig szabadult meg tíz, míg a magyar huszárok vesztesége háromnál többre nem rúgott.[14] – Az egykorú Hans Christoph von Bernstein azt mondja, hogy „…a cseh király különféle seregekkel s 1500 huszárral meghódíttatá a Vogtlandot…“[15] „Contarini Lőrinc – írja tovább Károlyi Árpád – a háború alatt Velence követe Ferdinánd oldalánál, különös dícsérettel emeli ki a magyar huszárok eme vitézi tettét… s azt hiszem, nem lesz érdektelen relációjából a következő néhány sort lefordítani, annál inkább, mert bár adataiban néha-néha hibázik s nem is volt oly kedvező helyzetben, mint Mocenigo a császár mellett; valamint ítélete a schmalkaldi háborúról sokkal élesebb Mocenigoénál, úgy szigorúbban pálcát tör országok s egyesek fölött s dícséretekre éppen nem hajlandó. „Három különös hősi tett érdemli meg a fölemlítést a szász háborúról – írja Contarini. – Az első Adorfnál történt. Mikor a római király csapatai: magyarok, németek és csehek a szász választófejedelemség elfoglalásához hozzáfogtak, Adorf szomszédságában a magyarok kémlelés végett előrenyomultak. Midőn ez János Frigyes csapatainak értésére esett, 8 zászlóalj gyalogsággal és 400 lovassal a magyarok elé vonultak, de alig pillanták meg ezeket, tüstént földsáncokat hánytak s azok mögé húzván meg magukat, elhatározták, hogy az ellenséget bevárják s vele megütköznek. Mindazonáltal a magyarok előőrsei – nem több 300 lovasnál – elérték őket, úgyhogy a megfutamodott gyalogosok és lovasok fegyvereiket elhányták, az a 300 magyar pedig kétharmadrészüket lemészárolta – örökös gyalázatára ama nagy seregnek. Ez eset, ez erős bizonyság után mindenki meg van arról győződve, miszerint a német a magyarral vitézség dolgában nem mérkőzhetik.“[16]

Nyáry Ferenc fentközölt levelét részben megerősíti, részben kiegészíti egy ismeretlen írónak Prágából 1546 november 5-én ugyancsak az esztergomi érsekhez intézett levele, melyhez Nyáry levele mellékletként volt csatolva. Ez a levél következőleg hangzott: „Főtisztelendő úr, igen tisztelt atyám a Krisztusban! Üdvöt és szolgálatim ajánlását! Mivel tudom, hogy főtisztelendőséged kíváncsi az ujdonságokra, nem akarom, hogy a magyar és cseh tábortól Szászhonból ide (t. i. Prágába) érkezett hírek főtisztelendőséged előtt sokáig ismeretlenek maradjanak. A mik Simon és Judás apostolok nem rég mult ünnepe (okt. 28.) előtt történtek, Nyáry Ferenc uramnak idecsatolt leveléből megtudja főtisztelendőséged. Tegnap érkezett ide a pósta, mely hírül hozta, hogy a magyarok meghallván az ellenség közeledtét, elibük mentek, vezérük Nyáry Ferenc uram volt, aki midőn észrevette, hogy az ellenséges csapatok nem nagy távolságra vannak, a cseh kapitánytól a magyar lovasok mellé 500 vasas vitézt s ugyanannyi puskás gyalogost kért, hogy azok segítségével szerencsét próbáljon az ellenféllel; amit megnyervén, a magyar csapattal annyira előrenyomult, hogy a vasasok és gyalogosok nem követhették, Mihelyt az ellenséghez jutottak, mely 400 vasasból és amint mondják 6 gyalogos Fähleinből állott, kiket a szász választófejedelem hercegsége védelmére helyőrségül hagyott, – az összecsapás megtörtént és pedig Mindszent napján d. u. 3 órakor. Amint a magyarok észrevették, hogy az ellenség sorai bomladoznak, új rohamot intéztek s a csata növekvő hevében pusztították az ellenséget, a viadal végén érkezett királyi vasasok és gyalogosokkal egyetemben, úgyannyira, hogy a 400 vasasból alig menekült tíz. Az ütközet helyén 1200 elesett hullát számláltak meg; a magyarok közül azt mondják, kettőnél több nem sebesült meg. Tizenöt ellenséges ágyu s a választófejedelemnek egy eléggé erődített városa esett martalékul, a vitézek fölötte bő zsákmányt gyüjtöttek s meglehetősen gazdag foglyaik vannak. Oly nagy volt a préda, hogy a kótyavetyén egy ökör vagy egy tehén 4 garason kelt, egy ló 2 vagy 3 forinton.[17] A szerencsés ütközet után a várost a királyi fölség hatalma alá hajtván, azt mondják, tovább vonulnak. Másfelől Móric herceg is, aki szintén őfelsége a király pártján van, összegyüjté hadait, berontott a választófejedelem birtokába s bizonyos Swyka (azaz Zwickau) nevű várost fogott ostrom alá. Nincs is már több hátra három hercegi városnál, melyek a királyi hadak erejét megbirnák; de amint hisszük, rövid idő alatt ezek is elfoglaltatván, az egész hercegség mihamar őfelsége uralma alá kerül, mert mindazon városok, melyek őfelsége mint cseh király irányában hűbéri viszonyban állanak s melyek vidéke akkorának mondatik, mint Morvaország, amint hirlik, már a királyi fölség hűségére esküdtek 50 bíróval és nemessel együtt… Ami a császári fölség ügyét illeti, Fülöp hesseni tartománygróf még mindig azon a helyen táborozik, ahol magát elsáncolta; ütközetbe bocsátkozni a császári fölséggel még nem bátorkodott, de a császári katonaság annyira figyelemmel tartja, hogy bárkit küld ki a táborból, azt tüstént elfogják, vagy leölik. Most legutóbb a császári fölség spanyol és olasz csapatok által bizonyos nagy várost gyujtott fel, mely a táboron túl feküdt s ahonnét az ellenség élelmét kapta. A tartománygrófnak 200 vasasát ölték le ott, gyalogosát is nem keveset; 800 élésszekeret és 800 lovat fogtak el, melyek bombákat és egyéb podgyászt szállítottak az ellenség számára. Eddig ezek történtek; mondják, hogy még aznap Dillingenbe ment a császár…, mely az ellenfél táborától másfél mérföldnyire fekszik. A télen át itt fogja bevárni a császár, ha szükség leszen rá, az ellenség mozdulatait, mert alkalmas helyen fekszik, közel Ulmhoz és Augsburghoz, amelyekre, minthogy a császári tábortól három mérföldnyire vannak, amikor akar, akkor ront, a körülmények úgy hozván magukkal… Kelt Prágában, 1546 nov. hó 5-én. “

Csakhogy az általános hadi helyzet ekkor, az adorfi ütközet előtt és közvetlenül utána, még koránt sem állott oly rózsásan, ahogyan azt névtelenünk fenti híradásából következtethetnők. Egyéb kisebb győzelmektől eltekintve, a császár főserege döntő eredményeket felmutatni nem tudott. Emellett – mint Godoy mondja[18] – „folytonosan esett az eső, erős hideg idők jártak, a harcosok sokat szenvedtek, a lovak számára nem volt takarmány, a sereg fekvése kényelmetlen, a táborban rettenetes sár és locspocs, amiknek következtében a katonák, leginkább az olaszok, rövid betegség után elhaltak“. A seregnek a déli égaljhoz szokott nagyszámú olasz és spanyol csapatai között ugyanis járványként pusztított a vérhas. A sereg élelmezése szintén igen sok kívánni valót hagyott hátra; sokszor megesett, hogy két napig sem vittek kenyeret és bort a táborba.[19] Ily körülmények között az alvezérek azt tanácsolták a császárnak, hogy jobb lenne a sereget téli szállásokba elhelyezni, de Károly erről hallani sem akart.

Az általános lehangoltság szomorú napjai között érkezett be a főhadiszállásra november első napjaiban az adorfi fényes győzelem híre, amely az általános helyzetet egy csapásra megváltoztatta s „amely hír Károly lelkét ismét felvillanyozta s a bátortalan seregbe új reményt, új bizalmat öntött“,[20] Ennek az adorfi szerencsés ütközetnek ugyanis szinte beláthatatlan következményei voltak, mert – megint csak Károlyi Árpád találó megállapításait idézem – „a szerencsés kezdet után könnyű volt a Vogtlandot, melynek népe a nagy rémüléstől megbénult, s aztán a szász választó egyéb birtokait, egyik várost a másik után Ferdinánd és Móric egyesült csapatainak elfoglalni. Az öldöklés és mészárlás, mely e kor hadviselésével járt, nem lélekemelő jelenség ugyan huszáraink vakmerő bátorságát tekintve sem: de az eredmény figyelmünket nagy mértékben megérdemli, mert hatása messze terjedt. Ez a csata[21] okozta, hogy János Frigyes a schmalkaldi szövetséges seregtől elválni, attól a maga harcosait elvonni kényszerült s országába sietett, hogy a diadalmas ellent útjában megállítsa,[22] – de vesztét találta; ez az ütközet eredményezte, hogy az ekként szétosztott, elmállott szövetségi sereg megszünt a Dunánál Károly császárra nézve nemcsak veszélyes, de komolyabb számításba jöhető is lenni; közvetve ez okozta, hogy a szövetségi városok, egyik a másiktól elszigetelve, kényszerültek magukat a papismus gyűlölt világi feje előtt megalázni, kapuikat kitárni s óriási sarcokat fizetni – s végre ennek az adorfi ütközetnek híre öntött lelkesedést a császár elcsigázott népébe s adott erőt a beteges monarchiának tervei kérlelhetlen kiviteléhez… Ezek után most már Károly maradt a helyzet ura; a birodalmi városokat: Ulmot, Augsburgot, Strassburgot egymásután hódolásra kényszeríté s miután ekkép hátát födözte, felvonult az északon győzelmes János Frigyes ellen s ezt a mühlbergi csatában nemcsak legyőzte, de el is fogta.“ Ez a csata 1547 április 24-én vívatott s abban sem hagyta el derék huszárainkat világraszóló hagyományos szerencséjük.

Károly császár az országát visszahódított János Frigyes ellen szintén Csehországból nyomult be Szászországba. Ekkor „1547 husvétja előtt Egernél a köszvényes Nyáry Ferenc kénytelen volt kedvelt csapataitól megválni s helyette Bakics Péter vette át a magyar hadak vezényletét s midőn Károly császár husvét után seregével körülbelül ugyanott, ahol az előző év október havában Nyáry először nyomult Szászhonba, a cseh–szász határt átlépte s Adorf felé éjjeli megszállóhelyet keresni ismét a huszárok küldettek előre: alig pillantotta meg a föld népe mult őszi kedves ismerőseit, nyakrafőre tódult minden helység a császárnak meghódolni. A mühlbergi világhírű ütközetben ismét nagy szerep jutott huszárainknak; ők usztattak át először az Elbén s aztán a spanyol és olasz lovasokkal egyesülten ők futamították meg a szász választó lovascsapatait, aminek következménye a gyalogság veszte és a csata kimenetele lőn. A menekülő szász választófejedelmet Nyáry Ferenc egy jó huszárja, Luka József érte utól; a szerencsétlen fejedelem férfiasan védte magát, sőt támadott, úgyhogy a huszár, ki eleinte kímélte őt, kénytelen volt rajta sebet ejteni (egyet a nyakán, másikat a balarcán): mikor több olasz és spanyol fegyveres, majd egy fiatal német nemes érkezett a viadal színhelyére s az utóbbi megadásra szólítá fel a fejedelmet. Lova egy spanyolé lett; két gyűrűje megadás jeléül saját maga adta át a német lovagnak, ezüst tőrét s kardjának ezüst vert hüvelyét Luka Józsefnek. Midőn Alba elé vezették a fogoly János Frigyest, olaszok és spanyolok, németek és magyarok vitatkoztak a fölött: ki fogta el. A dolog úgy áll, hogy megadni magát a fejedelem csak a német lovagnak akarta, de aki tulajdonképpen utólérte és elfogta, az a magyar huszár volt – s a császár is ez értelemben döntött, mert Lukát „aranyos vitéz“-zé ütötte s aranylánccal ajándékozta meg.[23] A háború befejeztével, amelynek végső fontosabb jelenete Wittenberg bevétele volt, a seregek szétoszlása előtt a huszárcsapatok vezéreit és alvezéreit is, egyenként 300 koronástallért nyomó aranyláncokkal, a többieket pedig a zsoldon felül kisebb összegekkel jutalmazta meg a császár,[24] aki előtt a távozók nevében Pető János[25] tartott magyar szónoklatot, melyet Oláh Miklós, Ferdinánd kancellárja tolmácsolt s azzal odahagyták huszáraink győzelmeik s dicsőségük színhelyét.“

[1] A helységneveket lásd a XI /1. számú mellékleten.

[2] Ranke, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation, IV, 404. – Winkelmann, Der Schmalkaldische Bund 1530–1532. – Hasenclever, Die Politik der Schmalkaldener vor Ausbruch des Schmalkaldischen Krieges.

[3] Károlyi Árpád, Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban (Századok, 1877. év 648). – Voigt Georg. Moriz von Sachsen, 214.

[4] Lásd a 186. oldalon.

[5] Faleti Hieronymus, Beschreibung des Kriegs in Teutschland. (Ered. olaszul, Velence 1552, német ford. Hortleder-nél Der Römischen Keyserund Königl. Majesteten… Handlungen und Ausschreiben… zum andermal an Tag gegeben. Gota, 1645, II, f. 1945.

[6] Buchholtz, Geschichte der Regierung Ferdinand 's I, VI. 14. lábjegyz.: „Es ist dabei grosse Zerrüttlichkeit und keine Ordnung; in Summa, dieser Oberst – Sebastian von der Weitmül – ist kein Kriegsmann und dar Best, das nit Feind vorhanden, sonst sollten sie wohl sauber heimgefertigt werden.“

[7] I. m. XVI, 171.

[8] Hortledernél id. m. I, 398.

[9] Joannes de Godoy, Beschreibung des Kriegs. so Carolus der fünfte Römischer Keyser in Teutschland geführet. (Ered. olaszul, Velence 1548; német ford. Hortledernél id. m. II, f. 1945.

[10] Don Luis de Avila y Zunigo részletes leírása a kérdéses hadjáratról.

[11] id. m. 647.

[12] A fentebb említett Avila Hortleder-nél II, 267, ezeket írja huszárainkról: „Ezenkívül hozott magával a római király (Ferdinánd) 1900 huszárt, kiknél ítéletem szerint jobb, könnyű fegyverzetű katonaságot találni teljes lehetetlen, amint a száz háborúban 1546. és 1547-ben eléggé bebizonyították. Fegyverzetük hosszú lándzsa, mellyel igen jól tudnak bánni; pajzsaik alul szélesek, fölül keskenyek s csúcsúk fejük fölé nyúlik s hosszúságuk szerint a testhez hajolnak; e pajzsok, kinek-kinek a maga színével vannak befestve, ami igen szép a szemnek. Némelyik huszár páncélinget is visel, igen sok közülük háromélű buzogányt (Wusigan), vagy hosszúnyelű fokost.“ – Faleti Jeromos, Hortleder-nél II, 178, így emlékszik meg róluk: „Ezek voltak ama csapatok, melyeket a római király az elmúlt szász háborúba vitt; ezredeseik valának, Bakics Péter és Horváth Bertalan (Petr. Bacchichi és Barth. Crovatti) – Nyáryról azért nem szól, mert neki időközben 1547 husvétja előtt betegsége miatt távoznia kellett – s a magyar, horvát és lengyel határszéleken zsoldért szolgáltak… A sereg őket magyaroknak tartá, ami könnyen hihető volt, mert magyaros fegyvert és ruhát viseltek. Lándzsáik hosszúsága a mieinkkel egyenlők, de hátsó részeik rendszerint vastagabbak. E lándzsáikkal s pajzsaikkal csodálatraméltó ügyességgel tudnak bánni; sisakjaik visier (arcvért) nélkül valók, ehelyett egy arastnyi vas van elől a sisakon, melyet mindig föltolva tartanak, míg lándzsáikkal az ellenségre nem rontottak s oly közelre nem jöttek, hogy kardhoz vagy fokoshoz kell nyúlniok, melyet rendszerint rapier módjára használnak; ekkor leeresztik az arasznyi vasat sisakjukon ábrázatuk védelmére. Testük legnagyobbrészt védtelen, csak kevesen használnak mellvasat vagy egyéb páncélt, aminek a hosszú ruházat az oka, mert alkalmatlan volna a csaknem lábfejig leérő ruha alatt nehéz páncélzatot hordani, melynek terhét nehezen is viselhetnék, ha lovaikról leszállanának, különös lábbelijük miatt; ez a lábbeli kurtaszárú, hegyesorrú csizma, alul, de leginkább hátul a sarkaknál úgy megpatkolva, megvasalva, hogy a lábfejet ívalakban kell görbíteniök s kevés is közöttük az olyan, aki lábait nem fájlalná. Mikor e harcosok megütköznek, először roppant erővel támadnak s az állásokat vakmerő bátorsággal elfoglalják; de nem maradnak meg rendben egymás mellett, hanem elszórtan csatangolnak s ha így az ellenség rajtuk ront, nem szégyenlik a futást. Ezzel szemben a szászok azt tartják, hogy minden harcosnak a rendben kell maradnia, csapatától elválnia s a helyet, melyet először elfoglalt, különös ok nélkül elhagynia nem szabad.“ – Aluise Mocenigo K. velencei követ, aki 27 hónapig tartózkodott a schmalkaldi háború tartama alatt is V. Károly oldala mellett, amikor 1548 május havában hazatért, a velencei tanács elé terjesztett jelentésében (Relatione di me Aluise Mocenigo K. ritornato oratore de la Cesa Mta di Carlo V. MDXLVIII. – Lásd Fiedler, Relationen Venetianer Botschafter, Fontes Rer. Austr. XXX. köt. 183.), Voigt György, Die Geschichtsbeschreibung über den schmalkaldischen Krieg, 655. old. szerint „a császári seregek minőségét korántsem látja oly szép színben, mint aminőben azt az udvaroncok feltüntetni igyekeztek. A spanyol csapatokat minden disciplina nélkül való csőcseléknek nevezi, akiknek bátorsága inkább szájhősködés; Wittenberg előtt megtagadták a rohamot, ugyanezt tették, midőn a császár Magdeburgot akarta megtámadni. Ezek ellenében elismeri, amit különben mások is beláttak, hogy a könnyű lovasok, főkép a magyar huszárok használtak legtöbbet az egész háború alatt a császárnak, kikről a legnagyobb elismeréssel a következőképpen nyilatkozott relációjában: Az általam látott magyarok mind könnyű lovasok voltak; fegyverzetük egy közönséges lándzsából s egy hosszú pajzsból állott; ők verték meg először a választófejedelem hadait… mindig ők voltak az elsők az ellenség ellen intézett rohamokban, amiért aztán mint derék katonák (valorosi soldati) szép nevet is szereztek maguknak, úgyhogy, amint hallám, a császár azt mondá, hogy többé nem fog semminemű hadat viselni egy jó csapat magyar nélkül. Ezek a magyarok a földön alvának, pajzsokkal takaróztak s azt mondták, hogy örömestebb harcolnak nehéz fegyveresek mint könnyű lovasok ellen. A törökökhöz sokban hasonlítanak s mivel éppen a török háborúban gyakorolták be magukat, gyakran megfélemlíték a török nagyurat s most különösen a németeket, kikkel mint fenséged (t. i. a doge) jól tudja, mindig rosszul bántak a magyar harcosok… E német háborúban a császárnak seregei közül egy sem használt annyit, mint e könnyű lovasság; ezek mindig készen álltak az ellenség szálláshelyeit kifürkészni s az ellenségnek egyéb alkalmatlanságot szerezni, úgy annyira, hogy az én véleményem szerint valóban a könnyű lovasság nemcsak a leghasznosabb, de a legszükségesebb katonaság a hadseregben, s tán még inkább egy erődített város alatt, amennyiben azt külső szolgálatokra folytonosan a legnagyobb sikerrel alkalmazhatni.“

[13] Ennek és a következő, ismeretlen tudósítótól származó levélnek egykorú másolatai megvannak a m. kir. kam. levéltárban, fasc. 35, Nr. 26.

[14] Döllinger, Beiträge zur politischen stb. Geschichte der sechs letzten Jhderte, I, 16. sz. 52. old.: „… porque todo el pueblo esta espantado, y principalmente por un becho que hicieron la gente del Rey de Romanos el dia de todos Santos passado, en el cual quedaron muertos en la plaza mas de mil y docientas personas de los enimigos y mas de quinientos prisioneros, y de cuatrocientos cavallos de armas que habia entre ellos no escaparon diez, y no pienso que de nuestre parte rescibieron dano tres personas, porque ellos fueron apremiades de los cavallos ligeros de Ungeria pensando poderse salvar de una villa no fuerte a otra villa cercada muy fuerte…“

[15] S folytatólag hozzáteszi: „auch zu Adorf am Stetlein acht fenlein Landvolck zusampt einem geschwader Reuter erbermlichen darnieder hauen lassen… “ Hans Christoph von Bernstein, Kurtzer und wahrhaffter Bericht von dem Kriege den man den Sechsischen oder Deutschen genannt. (Bühlau-nál, Geheime Geschichte stb. VII, 12.). – Az egyik „Neue Zeitung aus Breslau“ pedig így ír: „Zwischen Amsdorf, Olsnitz und Plauen haben die Hussern im ersten einreuten, wie sie vom lande zu Beheim komen, landvolg auch etzliche vom Adel, dabey des Churfürsten underthan 1500 erschlagen, das nicht mer von 2000 dann 500 lebendigk blieben sein.“(Abhandlungen der phil. hist. Classe der kön. sächsischen Gesellschaft der Wissenschaften, VI. 758.)

[16] Relazione di Lorenzo Contarini ritornato ambasciatore da Ferdinandó re de Romani. 1548. 419. old. (Alberi-nál, Relazioni degli ambasciatori Veneti. Serie 1–a, Vol. 1–o.)

[17] Ez a dús zsákmányolás úgy látszik tovább is tartott, mert különben nem mondhatná Istvánffy id. m. XVI, 273. old., hogy a szegényül elment vitézek az 1547. év derekán gazdagon tértek haza tűzhelyeikhez.

[18] Godoy id. m. Hortleder-nél I,, 1945.

[19] Mocenigo adatai az említett helyen.

[20] Károlyi Árpád id. m. 645.

[21] Tulajdonképpen csak ütközet volt.

[22] Ami nemcsak teljes mértékben sikerült, hanem a választófejedelem országába visszatérve, azt 1547 március elejéig újból vissza is foglalta, de aztán a szerencsétlen mühlbergi csatában nemcsak az egész hadjáratot vesztette el, hanem saját maga is ellenséges kézre került.

[23] Istvánffy id. m. XVI, 172 nyomán Károlyi Árpád id. m. 849. Lásd még Pray, Epist. Proc. II, 147. és Archiv für Kunde österr. Geschichtsquellen (1849), II, 385. – Hogy egyébként János Frigyest csakugyan magyar lovasok fogták el, az kétségtelenül kitűnik az arrasi püspök egyik leveléből is, aki az ütközet napján és színhelyén ezeket írta: „L'on treuva guet en la rivière (az Elbét értve alatta), par où l 'un hussaire s'avancea contre les ennemys, desquelz luy seul en mit cinquante en fuyte, craignans la suite; …et lediet Jehan Frédérich nesmes prins et blessé an la teste par la derrière charge que feirent les hussaires.“ (Papiers d 'état du Cardinal de Granvelle III, 264.)

[24] Avilla id. m. Hortleder-nél id. m. I, 638.

[25] Ama Gersei Pethő János volt az, akinek későbbi tekintélye, hatalma és gazdagsága e háborútól datálódik.