A tiszamelléki vármegyék a török 1544. évi terjeszkedése folytán aggodalomba ejtve, rendeiket a további teendők megbeszélése végett az említett és július 6-án a Sajó-Szentpéterre hirdetett gyűlésen való megjelenésre utasították. Innen mindenekelőtt Károly császárnak küldtek irásbeli köszönetet a május 7-iki levelében tett igéretéért,[1] Ferdinándot pedig felkérték, nevezzen ki végre az ország számára főkapitányt, aki a magyar hadakat egyesítve, azokat az ellenség ellen vezesse. Azonkívül gondoskodás történt Egernek megfelelő védelmi állapotba helyezésére és kellő védőrséggel való ellátására, mert félő volt, hogy az említett vár elestével az egész tiszavidék az ellenség kezébe kerül.[2]

Erdélyben szintén aggodalommal nézték a törökök folytonos terjeszkedését és ezzel szemben Ferdinánd tehetetlenségét, ami az ottani intéző körökben mindinkább azt az eszmét érlelte meg, hogy Erdélyből és a vele egyesülendő Tiszamellékből török fennhatóság alatt önálló fejedelemséget alkotnak.[3] Ily értelemben határozott az 1544 augusztus 1-én Tordán egybegyült országgyűlés is, amely Martinuzzit helyezte a kormány élére, de úgy, hogy ő mindenről Izabella királynénak számot adni tartozzon, aki őt, ha kell, állásából el is mozdíthatja. Ámde a barát vas eréllyel hamarosan teljesen magához ragadta a hatalmat, mi miatt a királyné egyik leghívebb embere, Petrovics, több, a barátra féltékeny úrral szövetkezve, a hatalmas ember megbuktatására törekedtek. E végből a szultánnál a vele szemben minduntalan elkövetett hűtlenséggel és árulással vádolták be a hatalmas embert, aki annak háta mögött mindent Ferdinánd javára igyekszik elintézni, egyidejűleg pedig utóbbival elhitették, hogy Martinuzzi áruláson töri a fejét a törökök javára és Ferdinánd kárára. Magában az országban is a királyné és meghitt emberei ugyancsak mindent elkövettek a barát megbuktatására, a tudta nélkül rögtönzött egybehívott gyűléseken eltávolítására vonatkozó határozatokat is hoztak, de ez szellemének és akaratának fölényével végre mégis mindenben és mindenkivel szemben győztes maradt.[4]

Kissé nehéz lett Martinuzzi és annál könnyebb a Ferdinánd-pártiak álláspontja úgy Erdélyben, mint az anyaországban, sőt az összes magyar intézőkörök reménye és bizodalma átmenetileg elég magas fokra hágott, amikor Károly német császár 1544 szeptember 18-án Crespyben I. Ferenc francia királlyal békét kötött, mely alkalommal utóbbi a török ellen nyujtandó segélynyujtásra is kötelezettséget vállalt. Ámde a császárnak titokban mások voltak a tervei; ő nem annyira a török, mint inkább a mindjobban elhatalmasodó protestánsok megtörését tűzte ki legközelebbi feladatául, mi célból III. Pál pápát hosszas unszolás után végre rábírta a trienti zsinatnak az 1545 évre való egybehívására, amely elsősorban a protestánsok vallászabadságának korlátozását célozta. Ferdinánd eleinte igyekezett bátyját terveinek megváltoztatására birni, de ez hajthatatlan maradt s utasítására Ferdinánd 1544 december 28-án Adorno Jeromos egri prépostot azzal az utasítással küldte Konstantinápolyba, hogy ott legalább egy évi fegyverszünetet eszközöljön ki, melynek tartama alatt a tartós békekötés feltételeinek megállapítása vétetett tervbe.[5] A tárgyalások nyugodt lefolyásának biztosítása céljából Fels Lénárd, Ferdinánd magyarországi főkapitánya és Mohammed budai pasa további rendelkezésig fegyverszünetre léptek egymással.

Mindezt a magyarok előtt titokban kellett volna tartani és a császár követének Veltwick Gellértnek, az 1545 február 2-ikára Nagyszombatba hirdetett országgyűlésen úgy kellett feltüntetnie a dolgot, mint hogyha Károly császár és öccse Ferdinánd továbbra is a török ellen indítandó nagyszabású hadjárat megindításának álláspontján állana. Ámde a magyar rendek már az országgyűlés megnyitása előtt megtudták a valóságot s így annak megnyitásakor viharos tiltakozás formájában adtak kifejezést nagyfokú elégületlenségüknek.[6] Veltwick persze igyekezett a kedélyeket – természetesen további üres igérgetésekkel – megnyugtatni s a dolognak az lett a vége, hogy az országgyűlés még a szokottnál is nagyobb mértékben vállalt magára újabb terheket, elrendelvén, hogy az urak és nemesek személyes szolgálatukon felül minden tíz jobbágytelek után egy lovast; a királyi és koronai javak s jövedelmek bérlői, valamint az egyházi tizedek birtokosai minden 100 forint után egy lovast; a főpapok a tíz jobbágy után kiállítandó telekkatonán felül tizedeikből minden 100 forint után 5 lovast; a szabad királyi s más nagyobb városok lelkészei minden 100 forint jövedelem után két lovast; a szegényebb papok és káplánok tízen egy lovast és így tovább küldjenek a királyi zászló alá. Adó fejében a rendek a királynak minden telek után 20 denárt, a végvárak erődítésére és őrségeik díjazására pedig egy forintot ajánlottak meg. Ugyanerre a célra kellett fordítani a pénzverdék és harmincadok jövedelmeit is. Perényi Péternek, akinek hűségéért és ártatlanságáért a rendek kezességet vállalnak, a király adja vissza szabadságát. Épígy kérelem ment Szulejmánhoz is Majláth és Török szabadonbocsátása érdekében.[7]

Martinuzzi nem értett egyet a nagyszombati országgyűlés határozataival. Annak tudatában, hogy az ország a német császár által nem eléggé támogatott Ferdinánd részéről nem számíthat kellő oltalomra és támogatásra a török ellen, arra az elhatározásra jutott, miszerint arra fogja a magyar urakat rábírni, hogy ahelyett, hogy Ferdinándnak hódolva, az országot részenként török járom alá jutni engednék, inkább egyesüljenek az ő kormánya és János Zsigmond uralma alatt. Emellett az ő elgondolása az volt, semhogy az ország egyes részei Esztergom, Fehérvár stb. módjára egyenesen török járom alá kerüljenek, inkább maradjon együtt az egész ország török pártfogás és a török fenhatóság elismerése mellett. E végből 1545 június 7-én a tiszai és az erdélyi rendekkel Debrecenben gyűlést tartott, ahol Ferdinánd hívei közül is többen megjelentek, amelyen többek között a Ferdinánd-pártiak helyeslésével oly végzést hozatott, hogy alkalmas követek útján adót és ajándékokat Konstantinápolyba küldve, ott az egész országnak török pártfogás mellett való egyesítését szóba hozzák. Egyúttal azonban arról is történt gondoskodás, hogy az ellenség esetleges támadása készületlenül ne találja az országot.[8]

Ámde ennek az eszmének a realizálását meghiúsították a Konstantinápolyban időközben történt események. Miután a török fővárosba törekvő Adorno Jeromos útközben Drinápolyban meghalt,[9] Ferdinánd helyette Sick (helyesebben Sicco) Miklóst nevezte ki követül, meghagyván neki, hogy a nyár folyamán a császár által szintén Konstantinápolyba küldött Veltwick Gellért császári és Jean de Montluc francia követtel egyetértőleg állandóbb békét kieszközölni igyekezzék,[10] amit azonban a francia követ titokban tőle telhetőleg kontrakarírozni igyekezett s így Veltwick november elején csak másfélévi fegyverszünettel térhetett vissza, melynek fejében a szultán 10.000, a nagyvezír 3000, a többi vezírek mindegyike pedig 1000–1000 aranyat kapott.[11]

Mialatt Konstantinápolyban a béketárgyalások folytak, Mohammed budai pasa az elfoglalt részeket 15 szandzsákságra osztotta, amelyeknek székhelyei a következők voltak: Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Nógrád, Hatvan, Szeged, Veszprém, Mohács, Siklós, Pécs, Simontornya, Szegszárd, Pozsega, Szerém és Végszendrő. E szandzsákok valamennyien a budai béglerbég (azaz helytartó) parancsnoksága alatt állottak. A szandzsákok adórendszerének szabályozására 1545 elején Chalil defterdár érkezett Budára s az általa kidolgozott „defter“-t[12] 140 évig tekintették a budai helytartóság adötörvényéül s mint ilyen, örökös viszályok és nehézségek forrása volt a magyar és a török kormány között lefolytatott békealkudozások alkalmával. Chalil adótörvénye szerint a török hatóságok nemcsak pénzt szedtek a magyaroktól adó gyanánt, hanem, a gyermekeket is megtizedelték, akiket aztán Konstantinápolyba vittek, ahol törökké, janicsárokká nevelték őket.

Ferdinánd rossz néven vette híveinek Martinuzzi gyűlésén való megjelenését s részben ennek ellensúlyozására, részben hogy a rendeket a törökkel kötött fegyverszünetről tájékoztassa, Wormsból és Prágából visszajövet 1546 január 25-ikére Pozsonyba országgyűlést hirdetett, amelyen, hogy megcáfolja azt az általánosan híresztelt felfogást, „miszerint már mutatni sem meri magát az országban“, személyesen is megjelent. A gyűlésen a rendek viselkedése a királlyal szemben tiszteletteljes, de egyszersmind elég határozott és méltóságteljes is volt. Mindenekelőtt hangoztatták, hogy semmi sem volna nagyobb befolyással a béke, az egyetértés helyreállítására, az ország oltalmára, mint ha a felség személyesen ott laknék; kérték tehát, hogy miután ott kell főleg őrködni, ahol közel van a veszély, ennélfogva az évnek legalább nagyobb részét magyar földön töltse. Arra is kérték a királyt, hogy miután a törökkel megkezdett alkudozások kivált az ő személyeiket, javaikat, hazájukat érinti, a békealkut ezentúl magyar hazafiak által intéztesse. A király ama felszólítására, hogy a rendek állandó adót vessenek ki az országra, azok kijelentették, hogy az ország eddigi hanyag védelme folytán a felséget még uraló országrész a török foglalásai, rablókalandjai és a folytonos belviszályok és zavarok folytán annyira elszegényedett és elrongyolódott, hogy újabb terhek viselésére már alig képes, mindazonáltal hajlandók minden tőlük telhetőt megtenni s így az ország oltalmára, a várak fenntartására, a szükséges zsoldosok fogadására minden jobbágyi házhely után egy aranyat ajánlottak fel és ha úgy látják majd, hogy ezt a pénzsegélyt a féktelen urak, amint már-már szokássá vált, nem magáncéljaikra bitorolják és hogy a rablások és egyéb hatalmaskodások meg fognak szűnni, úgy augusztus 10-én még egy második forintot is fognak minden jobbágyi házhely után beszedetni. Ez esetben a földesúr mindkét alkalommal annyi 20–20 denárt köteles saját erszényéből fizetni, ahány jobbágya van s ennek első fele a királyt fogja illetni. Azonkívül minden egytelkes nemes fejenként 50 denárt fizessen, minden plébános pedig annyi denárt, ahány saját kenyerén élő híve van s azonfelül, ha jobbágyai vannak, mindegyikért külön 50 denárt saját erszényéből; ugyancsak 50 denár szedendő be minden káptalantól és egyéb lelkésztől is.[13]

Sajnos azonban a rendek fenti óhajtása és reménye a király bennlakása, magatartása, az ország és a végek védelme, valamint a rend és belbéke helreállítása tekintetében nem igen ment teljesedésbe. Élő tanubizonyságot tesznek erről ama kisebb országgyűlések végzései, amelyeket utóbb Hidvégen és Körmenden tartottak.[14]

[1] Lásd a 213. oldalon.

[2] Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit III, 185.

[3] Gróf Mikó Imre, Erdély különválása Magyarországtól.

[4] Szilágyi Sándor, Erdélyország története, I, 281. – Ostermayer, Kronik. – Pray, Epist. Proc. II, 392.

[5] A Ferdinánd által kiadott Instructio pro Odoardo et Adurno 1544 december 28-ikáról.

[6] Erről Veltwick többek között a következőket írta a császárhoz intézett február 22-iki negyedik tudósításában (Hatvaninál id. m. II, 119):„ Életemben sohasem hallottam féktelenebb szitkokat azoknál, mint aminők e diétán felséged és a római király ellen elhangzottak. Azt mondták, hogy már felséged is öccse példáját követi; hogy eddig itt járt követei mindig megcsalták a nemzetet s nekem is csak az a hivatásom, hogy egyet-mást ígérjek, amit megtartani esze ágában sincs felségednek; a cél csupán az, hogy ismét pénzt lehessen kisajtolni az országból. Azt mondották, hogy felséged félretette a kereszténység ügyét, mert különben nem egyezett volna meg öccsével, hogy az egy orvost (Adorno t. i. eredetileg az volt) küldjön Konstantinápolyba oly szégyenteljes és káros békét kérni, aminő eddig még sohasem köttetett az ellenséggel… A többit, Sire, – így fejezi be tudósítását a követ – amit még hallanom kellett, még csak nem is merem papirosra bízni.“

[7] Corpus juris hung. I, 390.

[8] Kovachich, Supplem. ad Vest. Comit. III, 191. – Pray, Epist. Proc. II, 139.

[9] Relatio Malvezzi post mortem nuntii Adurni, e Turcia reversi, a cs. kir. házi levéltárban. Malvezzi János volt Adorno titkára.

[10] Plenipotentia pro Nicolao Sicco Doctore Oratore 1545 május 5-ről.

[11] Veltwicknek a császárhoz küldött tudósításai, Hatvaninál id. m. II, 127–138. – Buchholtz id. m. V, 215. – Hammer–Purgstall id. m. II, 199. – Litterae Sicci, Sick Miklós 1545 augusztus 10-én Drinápolyban kelt jelentése.

[12] Defter számviteli könyvet, listát, lajstromot jelent, defterdár alatt pedig e könyvek, lajstromok legfőbb vezetőjét kell értenünk.

[13] Corpus juris hung. I, 399.

[14] Kovachich, Supplem. ad Vest. Comit, III, 198.