A rendelkezésre álló aránylag korlátolt haderőkre való tekintettel az 1544. évi hadjárati tervek egyik részen sem tűzhették ki nagyobbszabású célok megvalósítását. Mohammed budai pasa, az eddig meghódított magyar terület főparancsnoka, beérte azzal, hogy az eddigi hódítások megalapozása, biztosítása és némi kiterjesztése által magának biztosabb alapot teremtsen, Ferdinánd pedig még ennél is szerényebb feladatot tűzött ki maga elé: Esztergom visszahódítását, hogy ezáltal a töröknek a Duna mentén való további terjeszkedését Bécs irányában, amelynek megvédése és biztosítása legfőbb gondját képezte, feltartóztassa és megakadályozza. Bécs védelmének és megtartásának szempontja ugyanis szemmel láthatóan elejétől végig jóval fontosabb szerepet játszott Ferdinánd külpolitikai és hadműveletei tervezgetéseinél, mint Magyarország sorsa, amelyet ő elsősorban szintén Bécsre való tekintettel tartott a maga családja számára fontosnak. Mindkét fél hadjárati tervének alapgondolata támadó, de míg végeredményben Mohammed el is éri kitűzött célját, Ferdinánd vállalata a legsajnálatosabb fiaskóval végződik, pedig az a haderő, amelyet ő kitűzött céljának elérésére ezúttal latba vetett, Esztergom török védőrségéhez képest elég tekintélyesnek mondható. Igaz, hogy a már természettől fogva erős Esztergomnak megvívása elég kemény diónak volt tekinthető, de ha ennek és egyéb váraknak a megvétele a töröknek kisebb-nagyobb erőfeszítés árán rövidebb-hosszabb idő alatt, de úgyszólván kivétel nélkül mindig sikerült, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy Ferdinánd és serege részén nélkülözzük azt az erős akaratot, amely nélkül ily nehezebb feladatok megoldását el sem képzelhetjük. És minden esetre kellemetlen érzés vesz rajtunk erőt, ha egymással szembeállítjuk, hogy mit műveltek és mit értek el ebben a hadjáratban a keresztények Esztergomnál, a törökök pedig a majdnem ép oly erősnek mondható Visegráddal szemben.

Az ezévi események közül megnyugvással, örömmel, sőt büszkeséggel tölthet el bennünket Nyáry Ferenc szalkai haditette, de ez egymagában a hadjárat és Magyarország sorsára döntő befolyást természetesen nem gyakorolhatott. Találóan jellemzi Rónai Horváth[1] a szerencsétlen ország akkori szomorú helyzetét az alábbi sorokban s így én jónak látom azokat itt szószerint leközölni. „Amint az 1543-ik évben – írja említett lelkes magyar hadtörténeti írónk – Szulejmán hadjárata alatt, úgy hullottak ezután a budai pasa és a szandzsákbégek támadásai alatt Magyarország várai a török ölébe. Ahol derék parancsnok, magyar őrség volt, kemény tusa után, dicsőségesen, ahol zsoldos kapitányok és idegen martalócok voltak a várban, gyáván, gyalázatosan. És Magyarország teste három részre fölbomolva, foszladozik napról-napra, évről-évre s a haragos Isten nem támaszt magyar hazafit, ki ezt megakadályozni, s ha már az idegenek hitvány önzésből bennünket nem segítenek, legalább a magyarság erejét összegyüjteni képes lenne. Nincs király, nincs hadvezér s az ország bomlik, a magyar nép fogy, enyészik.“ Hozzátehetjük még, hogy a magyar nemzet és annak képviselői, a rendek, nagylelkűen túltéve magukat az évtizedeken, évszázadokon jogtalanul elszenvedett igazságtalanságokon és ismét hitelt adva a nagyhangú, megtévesztő üres biztatásoknak és hitegetéseknek, úgy mint eddig, most is készségesen tették le utolsó fillérüket is a haza oltárára, annak megvédése, megmentése érdekében.

[1] Magyar Hadi Krónika, II, 43.