Az előző fejezetből tudjuk, hogy mily lelkesedéssel csatlakoztak a magyar urak Ferdinándhoz, amikor az 1543 szeptember közepe után a komoly hadműveletek megindítása végett az országba érkezett. De amikor a csehek és morvák Szulejmán távozásának hírére máról holnapra faképnél hagyták királyukat, a magyarok elkeseredése oly nagy fokra hágott, hogy bizalmatlanságuknak még Ferdinánddal szemben is nyíltan adtak kifejezést. E kedvezőtlen hangulat eloszlatása céljából a király még ugyanazon év november 19-ikére Besztercebányára országgyűlést hirdetett, amelyen kilátásba helyezte, hogy Károly császár támogatása mellett a jövő évben hatalmasabb birodalmi sereget állít talpra s hogy személyesen fog annak élére állni, ezáltal Magyarországot a török hatalma alól végkép kiszabadítandó. És a hiszékeny magyarok ezúttal is lépre mentek, megnyugodtak, meghunyászkodtak és a maguk részéről a hadiköltségek fedezésére ismét minden kaputól két aranyat s azonfelül azon esetre, ha a császár, vagy a király személyesen áll a hadsereg élére, még általános fölkelés hirdetését is felajánlották.[1]

A besztercebányai országgyűlés után Ferdinánd hasonló hadisegélynek az ország többi részeiből való kieszközlése végett Bornemissza Pált Nagyváradra, ahova az 1544 január 8-án érkezett meg, Martinuzzihoz küldte, akit az ország egyesülésének reményében ekkor nemcsak kincstartói tisztében erősített meg, hanem a kormánya alatt levő részekre nézve királyi helytartóvá is kinevezett, felszólítván őt, hogy az említett célból a tiszai részek és Erdély rendeivel is országgyűlést tartson. A rendek lelkesedéssel fogadták a királynak Martinuzzi által tolmácsolt felhívását, s amellett, hogy kapunként 3 forintot szavaztak meg hadiköltség fejében, mindnyájan személyesen fegyverre kelni s jobbágyaikkal együtt a király zászlaja alatt megjelenni ajánlkoztak. Ezen felül a barát még 20.000 zsoldos felfogadását is megigérte, ha erre a király őt felhatalmazza és pótlékköltséggel ellátja.[2]

1544 január 21-én Bornemissza a gyalui várban tartózkodó királynét kereste fel, aki többek között ezeket mondta Ferdinánd követének: „Én nem változtattam meg szándékomat, át akarom adni az országot a koronával együtt a királynak, azonban én sajnos, tanácsosaim: Fráter György, Petrovics Péter és mások foglya vagyok, akik majdnem mindnyájan a törökkel tartanak, oltalmat a töröknél keresnek s nem viseltetnek engedelmességgel irántam. Kérem a királyt, mint kegyelmes uramat, vezettessen ki engem biztos őrizet alatt ebből az országból. Fráter György iránt mutasson a király színre bizodalmat, de ne higyjen neki. “[3]

Maga Ferdinánd időközben Prágába ment, ahol 1544 január 25-én a cseh rendeket is újabb segítségnyujtásra szólította fel, azonban sikert nem igen ért el,[4] majd onnan Speyerbe indult, hogy az ott összegyült birodalmi rendeket is bővebb segélynyujtásra ösztönözze. De Károly császár, Ferdinánd ismételt unszolása ellenére, másnemű sürgős elfoglaltságát adván okul, a gyűlésen nem jelent meg s így a német birodalmi rendek csak némi pénzsegélyt szavaztak meg, hogy azon Ferdinánd zsoldosokat fogadhasson a török ellen. Egyébként Károly császár 1544 május 7-én kelt levelében határozott igéretet tett a magyar kormánytanácsnak, hogy bár a folyó évben segítséget nem igen küldhet, de a jövő 1545. évben személyesen fog hatalmas, támadásra kiválóan alkalmas sereget vezetni Magyarország felszabadítására.[5]

Ily körülmények között Ferdinánd nem túlsokat tehetett a kívánt haderő talpraállítása érdekében, ellenben annál nagyobb buzgalommal látott hozzá a török máris jól megalapozott hatalma kiterjesztéséhez. Alighogy kitavaszodott, Jajha-oglu Mohammed budai vezírpasa 1544 április 23-ikára magához rendelte az alája rendelt Hasszán esztergomi, Achmed székesfehérvári, Dervis szegedi, Kászim mohácsi és Murad pozsegai pasákat s közölvén velük az ezévi hadjáratra vonatkozó tervét, amely nagyban véve a máris megszállt terület északnyugati határának további előretolásából állott, mindegyiknek kiosztotta a maga szerepét. Ő maga, Kászim és Murad basák hadainak nagy részét magához vonva, mindenekelőtt Visegrádot fogta ostrom alá. A várat a derék Amadé Péter védelmezte, aki, miután a törököknek a keleti fal lerombolása után az alsó várat bevenniök sikerült, a felső várba húzódott a csekély várőrséggel. Ennek ostroma hozzáférhetetlenségénél fogva nagy nehézségekbe ütközött s csak amikor a törököknek a Sóstorony felőli hegycsúcsra ágyúkat sikerült felvontatni, e perctől fogva a felső vár lövetése is eredménnyel folyt. A megszorult Amadé éjjel csónakon személyesen ment Komáromba, hogy az ottani várőrségtől segélyt sürgessen, de a komáromiak Bécsbe utasították. Azonban futára onnét is tagadó választ hozott, miért is a szomjuságtól kínzott és egyébként is nagy szükséget szenvedő várőrség további ellenállásra képtelen lévén, Amadé kénytelen volt a várat tíznapi ostrom után szabad elvonulás feltétele mellett feladni. A törökök azonban a kivonuló őrséget hitszegően felkoncolták s Amadét is alig volt képes a személyesen védelmére siető Mohammed vezírpasa megmenteni.[6]

Visegrád után Nógrádot akarta Mohammed ostromolni, de ennek hitvány zsoldos őrsége a törökök közeledésének hírére gyáván megszökött. Hatvan védőrsége, melynek élén a Dancz testvérek állottak, még a török közeledését sem várta meg, hanem Nógrád elestének hírére a várat felgyujtva, sietve Egerbe szökött. Utóbb említett várat Perényi hadnagyai, Varkocs Tamás és Torma Miklós oly kiváló karban tartották, hogy a basák annak vívását még csak meg sem kísérelték. Ellenben a Dunántúl több kisebb vár, így többek között Döbrököz, Dombó stb. hódolt meg a töröknek és Mohammed vezírpasa bizonyára tovább is folytatta volna foglalásait, ha Uláma boszniai pasa, aki, miután Velika várát a benne levő parasztok árulása folytán Semptei Farkastól elfoglalta, Monoszló alá szállt s ennek megvívásához Kászim és Murad hadainak átengedését nem kéri. Ez erők beérkezte után Uláma boszniai és Malkocs hercegovinai szandzsákbégek Monoszlót, az Erdődyek erősségét tényleg elfoglalták s aztán pusztító hadaikat Varasd megyén és Zagórián át egészen Szelnicig vitték előre, ahol Zrinyi Miklós horvát bán a saját és Bildenstein György stájer és karantán hadával elibük menvén, Kőrös tájékán a törökök által tőrbe csalattak és tetemes vereséget szenvedtek.[7]

Itt-ott ugyan a magyar fegyverekre is mosolygott a szerencse. Így többek között a fentemlített események közben Esztergom török helyőrségének 1500 lovasból és 400 janicsárból álló hada rajtaütött Léván, de Balassa Menyhért, a vár parancsnoka, nemcsak visszaverte a támadást, hanem Túry György ipolysági kapitánnyal szövetkezve, utána iramodott a menekülő hadnak, azonban nyilt mezőben az összeütközést kockázatosnak tartván, visszatért állomáshelyére. Ellenben Nyáry Ferenc surányi kapitány tovább folytatta a visszavonuló ellenség üldözését és azt Szalkánál váratlanul megtámadván, annak nagyobb részét tönkre verte, úgyhogy a póruljárt törökök közül csak kevésnek sikerült Esztergomba visszatérnie.[8]

Mialatt mindezek történtek, Ferdinánd is megtette előkészületeit az általa szándékolt támadó hadjárat megindítására, miután előbb Bécs városának megerősítéséről és védelméről kellőleg gondoskodott. 1544 március végén mindenekelőtt egy kis flottát küldött le a bécsi hajóhadból a komáromi naszádosok megerősítésére s később ő maga is 40.000 emberrel Pozsonyba, majd Komáromba szállott,[9] azzal az eltökélt szándékkal, hogy Esztergomot újból kiragadja a törökök kezéből. Ehhez a keresztény sereg április 22-én indult el Komáromból, még pedig a főtámadó oszlop Mátyás főherceg parancsnoksága alatt a Duna jobb partján, a Lauenburgi herceg egy kisebb különítménnyel a Duna bal partján, közbül az Ugrinovics Vitus szerb deszpóta által vezetett hajóhad a szállítóhajókkal a Dunán lefelé haladt. Május 1-én sikerült Mátyás főhercegnek és Pálffy Miklósnak Esztergom egyik külvárosát, a Rácvárost, a benne volt polgárság segítségével elfoglalniok, magának a várnak elfoglalása céljából ellenben mindenekelőtt szükségesnek látszott, hogy az a Dunával való közlekedéstől elzárassék, ami azonban annál nehezebb probléma volt, mert az Esztergom előtt horgonyzó török hajóhad oly erős volt, hogy Mátyás főherceg hajóhada semmikép sem akadályozhatta meg, hogy a vár a Dunáról a szükséges erősbítésekkel és élelmiszerekkel elláttassék. A várnak elszigetelését ennélfogva a szárazföld felőli oldalon a Viziváros elfoglalása által kellett tervbe venni, de csakhamar kiderült, hogy ez tömérdek vérveszteségbe és költségbe kerülne. Az ezt célzó előkészületek és előmunkálatok alatt Mátyás főherceg hajóhada szüntelenül működésben volt ugyan, de jelentősebb eredményt egyáltalában nem tudott elérni. Június 18-án az a hír érkezett a keresztény táborba, hogy Szinán basa 64.000 emberrel útban van Esztergom felszabadítására, mire a keresztény hajóhad felszedte horgonyait s Komáromba vonult s vele egyidejűleg ugyanezt cselekedte a szárazföldi hadsereg is s ezzel a szándékolt támadó hadművelet s vele együtt az egész hadjárat befejezést nyert.[10]

[1] Corpus Juris Hung. I, 384.

[2] Bornemissza követségi tudósítása, Buchholtznál id. m. V, 205.

[3] Buchholtz id. m. V, 174, 282.

[4] Ferdinánd levele Károly császárhoz, Hatvaninál id. m. II, 94. – Fessler–Klein id. m. II, 529: „Die Stände Böhmens, die Ferdinánd in Prag zur Hülfe aufrief, zeigten sich lau selbst in Versprechungen.“

[5] Neue Sammlung der deutschen Reichsabschiede, II, 497. – Buchholtz id. m. V, 211. 214.

[6] Stellának 1544. május 10-ikéről kelt levele, Katonánál, id. m. XXI, 378. – Istvánffy id. m. XVI, 272. – Hammer–Purgstall id. m. II, 194.

[7] Hammer–Purgstall id. m. II, 195: „Man schloss Waffenruhe, während welcher die Tapferen beyder Heere sich auf Zweykampf forderten, aber auf einmal brachen Ulama und Malkodsch mit Übermacht hervor, und schlugen die Christen.“

[8] Istvánffy id. m. XVI, 273. – Katona id. m. XXI. 438. – Hammer–Purgstall id. m. II, 195: „Auf dem Rückzuge überfiel die vom nächtlichen Zuge Ermatteten Franz Nyáry mit einigen hundert in aller Eile zusammengeraften Fussängern und wenigen Reitern. Der hartnäckige Kampf ward erst durch Fall des Odabaschi Husein zu Gunsten der Ungarn entschieden. Nur wenige Janitscharen retteten sich nach Gran, mehr als fünfhundert Türken deckten das Schlachtfeld.“

[9] Engel, Geschichte des Reiches Hungern, II, 323.

[10] Stella id. m., Kovachichnál II, 364–372.