A reformáció nyomában fellépett vallási viszályok még jobban elterelték a nyugati hatalmaknak a törökök állandó terjeszkedésével szemben eddig sem valami nagy arányban megnyilvánult érdeklődését és figyelmét, minek folytán Ferdinánd, bár meg volt benne a jó akarat és szándék, hogy a mult évben szenvedett csorba kiköszörülésére újabb tekintélyes hadsereget állítson talpra, mindenütt nem várt akadályokra és a legnagyobb fokban szégyenteljes nembánomságra és közönyösségre bukkant, egyedül a pozsonyi országgyűlésen megjelent magyar rendek voltak azok, akik országuk nyomorúságos állapota ellenére ismét dicséretreméltó áldozatkészségről tettek tanuságot. De ez csak egy cseppet jelentett a tenger nagy áradatában, amellyel az újabb török hullámverést ellensúlyozni és feltartóztatni nem lehetett. Nagyban megnehezítette a magyar erők összefogását és sikeres ellenállásuk kifejtését Erdély és a kapcsolt részek különleges helyzete és állapota, mely Martinuzzit a már többször említett óvatos, tartózkodó, sok tekintetben fondorlatos és kétszínű politika folytatására késztette. A közte és Izabella között mindig jobban elmérgesedett ellentétek és perpatvarkodások a különben is nehéz helyzetet még bonyolultabbá és elviselhetetlenebbé tették. Ily körülmények között az ország, sőt Ferdinánd egyéb tartományai is kész préda gyanánt nyitva állottak az új támadásra készülő Szulejmán előtt. És még szerencse, hogy utóbbi ezúttal is a szokásos túlságosan óvatos és fontolgató török eljárást követve, újabb hadjárata céljául mindössze eddigi sikereinek csupán némi kibővítését és szilárdabb alapra helyezését tűzte ki, pedig az 1543. évi hadjáratra tett nagyarányú előkészületek mellett a hódító szultán sokkal messzebb fekvő célok elérését is ráírhatta volna zászlajára. Ilyen célok lehettek volna elsősorban: egész Magyarországnak, vagy legalább túlnyomó részének leigázása és a török birodalomba való végleges bekebelezése, avagy Ferdinánd hatalmának teljes letörése, illetve ennek bevezető művelete gyanánt Bécsnek birtokbaejtése, stb. Magyarországi területek további elfoglalásában Szulejmán nagyobb akadályokra aligha bukkant volna, mert a darabokra tépett Magyarország magára hagyatva, számot tevő ellenállás kifejtésére képtelen volt és az a támogatás, amelyben egyes városok és várak, Esztergom, Székesfehérvár, stb. Ferdinánd részéről számíthattak és a valóságban részesültek is, valóban minimálisnak és teljesen elégtelennek volt mondható, Erdély és a kapcsolt részek pedig a Martinuzzi által követett törökbarát politika folytán a törökkel szemben határozottan ellenséges magatartásra és komoly ellenállás kifejtésére szintén nem igen gondolhattak s így jogosan állíthatjuk, hogy komoly szándékot feltételezve, Szulejmán 1543. évi hadjáratával Magyarországnak a Tátra–Garam–Duna–Rába vonalig terjedő részét igen könnyen elfoglalhatta volna.[1]
A Bécs és Ferdinánd többi tartományai ellen irányuló hadműveletek már jóval keményebb, azonban szintén nem kilátástalan diót jelentettek volna Szulejmán számára. Ferdinánd nem ok nélkül számított is ilyesmire s ezért minden igyekezete elsősorban Bécs biztosítására és megmentésére irányult; ennek érdekében történt Pozsony tájékán a 40.000 főnyi seregnek az összpontosítása s ezért nem küldte Ferdinánd a rendelkezésére álló birodalmi német hajóhadat sem Magyarországba, hanem azt Bécs oltalmára, annak környékén tartotta vissza. Igaz, hogy ez a hajóhad akkori állapotában nem sokat ért, mert a bécsi arzenálnak egy 1540. évi leltárában mindössze 1 nagy gálya, 1 nagy ágyúnaszád, 3 kis gálya, 5 brigantina, 2 hosszú bárka és 24 naszád szerepel,[2] mely hajóegységek kiegészítésére, a nyomasztó pénzhiány miatt újabban mindössze 10 új hadihajónak, 6 kétsoros evezősnek és 4 kisebb cirkálónak az építése határoztatott el, de azért Komáromba, majd Esztergomba küldve, ez a hajóhad is számottevő tényezőt jelentett volna az említett várak védelmének megszervezése és gyakorlati kivitele tekintetében. Másrészt, hogy a Pozsonynál összpontosított 40.000 főnyi sereg Bécs megtartását Szulejmán esetleges komoly támadásával szemben semmi esetre sem garantálta volna, az ennek a seregnek fentemlített botrányos magatartásából eléggé világosan kitűnik. Mindezeket figyelembe véve, jogosan állíthatjuk, hogy Bécs, mint nemkülönben a már említett, nagy veszélyben forgó magyar területek is, ezúttal sem a Ferdinánd által tett védelmi intézkedéseknek, hanem Szulejmán meglehetősen lagymatag hadjárati és hadműveleti tervének és minden nagyobb erélyt nélkülöző hadi munkálkodásának köszönhették, hogy a török iga alá való hajtás veszedelmét ezúttal még elkerülték.
Szulejmán ama intézkedését, hogy Uláma boszniai pasát és Kászim, valamint Murad szandzsákbégeket nemkülönben Achmed pasát már jóval a török főerőnek a Drávához való megérkezését megelőzően a bevezető hadműveletek végrehajtására utasította, minden esetre jónak és célszerűnek kell deklarálnunk. Nagyobb ellenállásra, illetve számottevő ellenhatásra a kiküldött alvezérek kijelölt hadműveleti területeiken aligha találhattak s mire a szultán a főerővel beérkezett, legalább minden tekintetben már félig-meddig tisztázott helyzettel állott szemben.
A szultán ezúttal sem valami túlgyorsan, sőt inkább meglehetősen lassan nyomult előre, közben elég sokat és jó hosszúkat pihenve meg Konstantinápolytól a Dráváig.
Egyes várak – Valpó, Siklós, Esztergom, Székesfehérvár – gyenge védőrségüket és hiányos felszerelésüket és kiépítésüket tekintve, aránylag elég hosszú ideig állottak ellen az óriási túlerő minden esetre lanyhán és nem egységesen vezetett rohamainak. Legeklatánsabb példa erre nézve a székesfehérvári ostrom, amelynek keretén belül Kászim pasa ismételten teljesen izoláltan és a másik szárny által a legkisebb mértékben sem támogatva törtet előre, de erőlködései kivétel nélkül mindig csütörtököt mondanak. Az itt lejátszódott dolgok legkevésbbé sem válnak díszére a török felső vezetésnek. Hogy a megostromolt várak végeredményben, részint a bennük levő polgári lakosság kishitűsége, illetve szökevények árulása folytán, előbb-utóbb mégis megadták magukat, azon cseppet sem csodálkozhatunk.
A már természettől és fekvésénél fogva erős Esztergom elég hosszú ideig dacolt az őt ostromló óriási túlerővel és ha a víztorony az ellenség kezébe nem kerül, ennek a várnak a megvétele alighanem még igen sok és véres áldozatot követelt volna a töröktől. Naszádosaink itteni remek szereplése különösen említésre és dicséretre méltó. Az összes körülményeket figyelembe véve, én a magam részéről túlszigorúnak tartom történetíróinknak a 496. számu lábjegyzetben közölt ítéletét. Nézetem szerint az itt küzdött idegen csapatok és parancsnokok nem érdemlik meg, hogy ennyire pálcát törjenek felettük és hogy a körülmények által rájuk kényszerített végső magatartásukat „gyalázatos megadás“-nak minősítsék. Szó sincs róla, végső erőfeszítéssel még egy ideig ellenállhattak volna, de végül a vár még sem kerülte volna el sorsát. Egészen más elbírálás alá esik Tasso, a tatai várparancsnok, de ez kishitű magatartásáért meg is kapta méltó büntetését.
Amit a székesfehérvári belső vár emberei kinnrekedt bajtársaikkal szemben elkövettek, az nagyon csúnya és sajnálatraméltó dolog.
Hogy a szultán és alvezérei az önkéntes megadás feltételeit nem tartották be és a meghódolt védőrségekkel és a lakossággal szemben itt-ott ocsmány kegyetlenkedésekre ragadtatták el magukat, ez az akkori szokásokat és erkölcsöket tekintetbe véve, nem nagyon lephet meg bennünket.
[1] Ezzel szemben Acsády (id. m. 245.) másképpen vélekedik Szulejmán ezévi működéséről, mondván: „A török aránylag csekély erőlködéssel és áldozattal kikerekítette az 1541-ben szerzett területeket; Buda körül hatalmas védelmi övet vont, s ezzel végleg biztosította magának a magyar főváros birtokát. Ettől kezdve hosszú, nagyon hosszú ideig Buda visszafoglalásának eszméje nem szerepel többé a magyar király politikai és katonai számításaiban“. Ez azonban az én nézetem szerint nem a Szulejmán által elért eredményekre, hanem inkább Ferdinánd és a végkép kimerült ország tehetetlenségére vezethető vissza.
[2] Inventar des Arsionals, Meynertnél, Geschichte des Kriegswesens, II, 167.