Joachim dicstelen hadjárata Ferdinándot és Magyarországot felette kényes és veszedelmes helyzetbe sodorta és a Perényivel szemben követett meggondolatlan eljárás alapjában megrendítette még azt a kis bizalmat is, amelyet eddig az ország rendeinek legalább egy része Ferdinánddal szemben táplált. Utóbbi tehát, hogy az ellene felzúdult közvéleményt lecsöndesítse, Móric szász herceg unszolásának engedve, mindenekelőtt a magyarokkal akarta ügyét ismét rendbehozni, micélból 1542. évi november 1-re Poszonyba országgyűlést hirdetett, eredetileg az lévén szándéka, hogy azon személyesen megjelenve, az egybegyülteket mindenekelőtt jövendő tervei és szándékai felől megnyugtassa s aztán Miksa fiát királlyá választassa, megkoronáztassa és a nádori méltóságot is betöltse. Azonban a lakosság és a rendek között országszerte nagy volt a nyugtalanság és bizalmatlanság; az urak nem igen akartak az országgyűlésen megjelenni, mert attól féltek, hogy Perényi sorsára jutnak s így Ferdinándnak királyi szavát kellett adnia, hogy senkinek sem lesz bántódása. Azonban ennek ellenére is csak igen kevesen jöttek el, úgy hogy csak részgyűlést lehetett tartani, amelyen a király igen meleghangú beszédet intézett a megjelentekhez, amelynek folyamán többek között azt a kijelentést is tette, miszerint ő készségesen elismeri, hogy a rendek választása révén tette fejére a magyar koronát, fiának királlyá választásáról és a nádori méltóság betöltéséről ellenben nem tett említést, mert ezeknek tervét közben elejtette. Végül pénzt kért a rendektől, hogy katonákat, főleg magyar lovasokat felfogadhasson, mert ezeket a török ellen sokkal jobban lehet használni, mint más nemzetbelieket.

A rendek a király szavai által némileg megnyugtatva, vagy inkább elégedetlenségük mellett sem feledkezve meg a haza iránti kötelességeikről, a közszükségletek fedezésére minden jobbágyi házhely után egy forintot s a besztercebányai gyűlésen közelebbről meghatározott hatvanad felét ajánlották fel olykép, hogy ez az összeg 1543 február 2-ig befizettessék. Egyidejüleg a szándékolt újabb hadviselés költségeinek fedezésére az említett hatvanad másik fele és minden házhelytől ugyancsak 1–1 forint szavaztatott meg, mely összeg április 24-ig volt behajtandó. Ugyanerre a célra az egytelkes nemeseket fejenként 50 denár fizetésére kötelezték, sőt ama remény fejében, hogy a hadjárat vezetése tekintetében bölcsebb intézkedések fognak tétetni mint a mult évben, a rendek még a közfelkelést is megajánlották a besztercebányai országgyűlés határozatai alapján s azzal a megjegyzéssel, hogy „amely megyékben még maradványai vannak a nehéz lovasságnak“, ott 36 házhely után 1–1 nehéz lovas állíttassék ki.[1] A tanácskozás végén, november 30-án, az országgyűlés felhívást intézett a német birodalmi rendekhez, amelyben újból közreműködésüket kérte a közös ellenség leküzdésére, Adorno Jeromos egri prépostot pedig hasonló célból V. Károly császárhoz küldte.[2]

A pozsonyi országgyűlés határozatai természetesen főkép csak az országnak Ferdinánd közvetlen hatalma alatt álló nyugati részeire bírtak hatállyal, az Izabella, illetve Martinuzzi kormánya alatt levő erdélyi és a tiszamenti úgynevezett kapcsolt részekben egészen más hangulat uralkodott. Erdély már az 1542. évi hadjárat megindításakor is a lehető legkellemetlenebb helyzetben volt; annak hadait ugyanis nemcsak Ferdinánd, hanem a szultán is a maga táborába rendelte s miután Izabella és Martinuzzi között, mint rendesen, most is igen feszült volt a viszony, miből kifolyólag utóbbi a királynét és kíséretét Gyalun hagyva, ő maga Nagyváradra vonult vissza, a felette kényes és nehéz helyzetben az erdélyiek, sőt maga a királyné is sürgetve kérték a barátot, „ragadja meg két kézzel az ország vezetését, mert – így szólt a levél folytatólagos része – látjuk, hogy főtisztelendőséged nélkül elégtelenek vagyunk az ország megtartására s ha vállaira nem veszi a terhet, vége lesz az országnak“. Kérve-kérték tehát, siessen Váradra körükbe, akárcsak egymaga, mindennemű hadak nélkül. És a barát e sorsdöntő nehéz pillanatban csakugyan visszament Erdélybe, újból kezébe vette az ügyek intézését, még pedig mint tudjuk, olyanformán, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, vagyis Ferdinándnak nemhogy csapatokat küldött volna, hanem még ő kért tőle segítőhadakat,[3] a törökkel pedig csintén csínján bánt, úgyhogy az is inkább barátot, mint ellenséget látott a barátban. Erre a furfangos, ravasz politikára annál inkább szükség volt, mert a szultán, mihelyt hírét vette az Izabella és Ferdinánd között létrejött egyességnek, Péter moldvai vajdát nyomban Erdély dúlására rendelte ki. Azonkívül tartania kellett a barátnak Achmed ruméliai béglerbégtől is, aki Joachim kitakarodása után Belgrádnál húzódott meg hadával,[4] innen Erdélyre nézve állandó veszedelmet jelentvén. Azonban Fráter Györgynek hűségének és török barátságának színlelése által mind a kettőt sikerült távoltartani az országtól.

A birodalmi sereg szégyenteljes kudarca folytán Erdélyben is mindinkább megcsappant a bizalom Ferdinánd iránt s folyton szaporodtak annak az eszmének a hívei, hogy Erdély végkép elváljon Magyarországtól és Moldva és Havasalföld példájára török felsőbbség alatt külön fejedelemséggé alakuljon. Martinuzzinak elég gondot és dolgot okozott, hogy e törekvéseket meghiúsítsa s e célból az egybehívott erdélyi országgyűléssel olyan határozatokat fogadtatott el, amelyek az eddigi állapot fenntartását biztosították. Ez az országgyűlés megerősítette a három nemzet unióját s mindenkit halálbüntetéssel fenyegetett meg, aki idegen állammal szövetkezik. Ugyanekkor a rendek a barát kezében összpontosították a főhatalmat, fejedelmül azonban János Zsigmondot ismerték el s egyben kimondották, hogy a szultánnak is megküldik a szokásos adót. Az 1543 február 11-én Gyalun tartott újabb gyűlésen a kapcsolt részek is Martinuzzi kezébe tették le a legfőbb hatalmat.[5]

Közben Ferdinánd a január közepétől április végéig Nürnbergben tanácskozó német birodalmi rendektől hiába kérte és sürgette a török ellen újabban megindítandó hadjárathoz szükséges segély megszavazását. Itt a napról-napra jobban elfajult vallási viták minden más kérdést háttérbe szorítottak. Nürnbergből Ferdinánd Prágába ment, de a csehek, akik a mult évi hadjáratra legalább igértek pénzt és csapatokat Magyarország megsegítésére, de igéretüket nem váltották be, most katonákat csak saját határaik oltalmára ajánlottak fel és pénzsegélyt is csak olyan zsoldosok felfogadására, akik magát Csehországot lesznek hivatva megvédeni.[6] Végre Károly császár azt üzente, hogy ezúttal Magyarországot, bármennyire szeretné, nem segítheti, mert I. Ferenc francia király a szultánnal szövetkezve újból háborút indított ellene.[7] Ez tényleg így is volt, mert a francia király felszólítására Szulejmán készséggel segítségül küldte neki hajóhadát s így a Provence partjain nemsokára a francia fehér kereszt mellett a török félhold is feltűnt. Viszont Károly császár VIII. Henrik angol királlyal szövetkezett, amin a pápa, mivel Henrik időközben elszakadt a katholikus egyháztól, nagyon megütközött és felháborodásában a franciákhoz kezdett hajlani.[8]

Ily körülmények között Ferdinánd, külföldi segítségre nem számíthatván, nemhogy az előző évihez hasonló nagyarányú támadó hadjáratra határozhatta volna el magát, hanem Magyarország és Bécs megvédésére sem tudott elegendőképpen felkészülni.

Pedig a láthatáron újabb vészfelhők kezdtek tornyosulni. Szulejmán, aki a telet Drinápolyban töltötte és a jövő évi hadjáratra nagyarányú előkészületeket tett,[9] már februárban megüzente Martinuzzinak, „hogy április hóban oly sereggel indul Magyarországba, melynek nagysága hasonló lesz a tenger vizéhez. Ezt azért teszi, mert Ferdinánd gonosz lelkétől hajtva, ismét ostrom alá fogta Pestet, de az Isten mérget vetett a németek torkába“. Ennéfogva meghagyja a barátnak, hogy a kormánya alatt levő tartományból marhával, juhval, liszttel lással el a török sereget és az adót is küldje elébe. Azonkívül meghagyta az erdélyieknek, hogy a moldvai és havasalföldi vajdák hadait háborítatlanul bocsássák át tartományukon, sőt ők maguk is azokhoz csatlakozzanak.[10]

Az üzenet megérkezésekor Martinuzzi a királynéval támadt újabb konfliktusa folytán megint nem volt Erdélyben s közben Izabella valóságos palotaforradalmat támasztott ellene, azzal vádolván őt, hogy teljesen kizárja a kormányzásból. E vádak alapján az erdélyi rendek kolozsvári gyűlésükön a barátot minden eddigi hatalmától megfosztották és a királynénak rendelték alá. Ép ekkor jött meg a szultán üzenete, mely a rendeket, akik Martinuzzi nélkül nem tudták, hogy mitevők legyenek, a legnagyobb zavarba ejtette. Hosszas tanácskozás után elhatározták aztán, hogy a szultánnak is engedelmeskednek, de Ferdinándtól is segítséget kérnek. Utóbbi viszont, külföldi segítség hiányában legfőbb reményét és bizodalmát a barátba helyezte, akinek Nürnbergből április 4-én a következőket írta: „Amíg én itt időzöm, te tégy meg az ország javára és védelmére mindent, amit bölcsességed szükségesnek lát, mert tudjuk, hogy te ezt nemcsak meg akarod, hanem meg is bírod tenni.“[11] És Martinuzzi veszélyben látván hazáját s elsősorban Erdélyt, ismét visszasietett ide, hogy erős kezével gyorsan megtegyen mindent, amit az ország megmentése érdekében szükségesnek tartott; a rendek pedig örültek visszajövetelének és szívesen ad acta tették az ellene előbb hozott, fentemlített határozatot. Május elején a barát már arról értesítette Ferdinándot, hogy a szultán hadjárata ezúttal nem Bécs ellen, hanem a megszállt magyar területek kikerekítésére irányul, micélból Pécset, Esztergomot és Székesfehérvárt akarja hatalmába ejteni; május 25-én pedig ő kéri Ferdinándot, tegyen meg mindent az ország megmentésére, aminek fejében viszont ő megigérte, hogy Erdélyt is a király kezébe adja, mihelyt az Izabellát kielégíti és az országba megfelelő haderőt küld. Ezt a kérelmét és igéretét a barát „Isten könyörületességére, az egész kereszténység üdvére, az ártatlan csecsemők és özvegyek könnyeire, az öregek fájdalmas sóhajaira, a szerencsétlen köznép rettegésére“ hivatkozva tette meg.[12]

Közben Szulejmán már kora tavasszal, február vége felé utasította Uláma boszniai pasát, hogy a Duna-Dráva közti vidékre betörve, azt számára már jóelőre biztosítsa. A vett parancshoz képest a pasa előbb Athinát, Batthyányi Orbán várát és Belostinát, Bánffy István várát vette meg s azután Rahóc, Móré László vára ellen fordult. A rablásairól híres kalandor a közeledő török elől Losonczy István nánai várában keresett menedéket, de itt a budai pasa kezébe került, aki őt és fiait Konstantinápolyba küldte, ahol az egész család, nehogy Majláth és Török Bálint sorsára jusson, a török hitre tért át.[13]

Uláma boszniai pasával egyidejűleg Kászim mohácsi szandzsákbég is parancsot kapott, hogy Buda és Bécs felé portyáztasson és az ellenségről híreket szerezzen. Eljárása eredményéről Kászim a következő kivonatosan közölt jelentésében számolt be, amelyet a szultán május 3-án Philippopoliszban vett kézhez.[14] Április 4-én egy nagyszámú ellenséges lovascsapat némi gyalogsággal Szegszárd közelében lesbe állt s hajnalban rajtaütést hajtott végre a vár ellen. Ebből heves harc és küzdelem fejlődött ki, mely a magyarok vereségével végződött. Egy másik csoport Duna-Szekcsőt rohanta meg, mely alkalommal néhány török megsebesült, a magyarok közül pedig négyen-öten elestek. – Április 13-án Kászim portyázó hada a Kapos mentén egy Székesfehérvárból előnyomuló magyar csoportra bukkant. Heves harc után itt is a törökök győztek. – Hírszerzési tevékenységéről Kászim ezeket írja: „…mi sem éjjel, sem nappal egy percig sem nyugszunk, hanem hírek szerzésén fáradozunk. Bécs felé és minden irányban ügyes kémeket küldöttünk; mihelyt azoktól híreket kapok, haladéktalanul jelentést küldök.“

Május elején Murad pozsegai szandzsákbég a szultán parancsára Perényi Péternek Árky Mihály által védett várát, Valpót szólította fel önkéntes megadásra, ami megtagadtatván, Murad még más három bég társaságában hozzáfogott a vár ostromához.[15]

Közben április 23-án maga a szultán is elindult a fősereggel Drinápolyból, ahonnan Achmed pasa ruméliai béglerbéget, akit közben visszarendelt Belgrádból, már március 28-án elindította, hogy előretolt viszonyban igyekezzék mielőbb a Dráva vonalát elérni.[16]

A szultán seregcsoportja április 29-én Philippopoliszba ért és ott 8 napi pihenőt tartott. Innen tovább menve, május 15-én Szófiába érkezett, ahol 3 napig, Nisbe pedig május 24-én érkezve, 2 napig pihent. Belgrádot június 7-én érte el a seregcsoport.[17] és 10-én indult onnan tovább Eszék felé, ahol ismét pihenőt és egyúttal szemlét is tartott a csapatok felett, amelyek 4 csoportban következőleg állottak fel: Az első csoport Szulejmán pasa nagyvezír alatt, 1400 fő; a második csoport Rusztem pasa második vezír alatt, 1300 fő; a harmadik csoport Mohammed pasa harmadik vezír alatt 1200 fő s végül a negyedik csoport Khoszrev pasa negyedik vezír alatt. 1100 fő; vagyis összesen 5000 ember.

Közben Murad bég már nyolc nap óta fáradozott Valpó körül s eközben a siklósi és pécsi magyar helyőrségnek a Dráván átkelt és a valpóiak segítségére küldött osztályát is visszaverte, amidőn az ostromlövegekkel előresiető Achmed béglerbég előretolt hadával megérkezvén, a várat teljesen körülzárta s nyomban hozzáfogott a várfalak töretéséhez. Majdnem egy hónapig tartó lövetés közben Achmed 3137 kőgolyót vettetett az erősségbe, de a vitéz Árky a törökök meg megújuló rohamait mindig, nagy és érzékeny veszteségeket okozva nekik, visszaverte. Végül június 23-án a várban menedéket keresett nagyszámú vidéki parasztság a várőrség egy részével egyetértve, a védelmet minden áron folytatni akaró Árkyt elfogta s a várral együtt az ellenség kezébe juttatta.[18] Az időközben a helyszínére beérkezett szultán az eléje vezetett vitéz várparancsnoknak megkegyelmezett, de a várőrséget a feldühödt török csapatok mind egy szálig lemészárolták.[19]

Valpó alól a török sereg Siklós alá szállott, mely szintén Perényi vára volt s amelyet Vas Mihály és Heniczy Bernát védelmezett mintegy 200 főnyi őrséggel. Ezzel szemben Szulejmán hadereje ép most tetemesen megnövekedett, mert itt csatlakozott hozzá a tatár khán Emin nevű fia is állítólag 80.000 tatárral s ide vonult be ugyanannyi akindsi, mi alatt tudvalevőleg irreguláris, dúló, portyázó lovasságot kell értenünk.[20] Elsőnek Achmed pasa érkezett a vár alá és nyomban megadásra szólította fel a vár őrségét, de az elutasító választ adott és a külvárosok felgyujtása után magába a várba húzódott vissza.[21] Erre a hadsereg többi részével is a vár alá érkezett Szulejmán annak rendszeres ostromát rendelte el.

Még mielőtt ez kezdetét vette volna, egy kiválóan kedvező hír érkezett a szultán táborába. Kászim mohácsi szandzsákbég ugyanis azt jelentete, hogy Pécset kardcsapás nélkül elfoglalta és annak parancsnokául Báli vojvodát jelölte ki.[22] A dolog úgy történt, hogy Pécs parancsnoka a városból távol lévén, alparancsnokai: Magyar Bálint, Bánffy István és Alia Mátyás, megijedve az óriási török haderő közeledésétől, Szaniszló pécsi püspökkel és káptalanával együtt a városból megfutottak és azt védtelenül hagyták. Így aztán Kászim bégnek nagyon egyszerű és könnyű lett a dolga.

Siklós ostromához Szulejmán Mohammed pasát 6 nehéz ágyúval és 15 zarbuzánnal (könnyebb fajta ágyúval) a vár déli oldalára, Khoszrev pasát pedig 7 nehéz ágyúval és 15 zarbuzánnal a vár nyugati oldalára rendelte és egyúttal Oszmán Sah béget, Mohammed Khán mórai béget és Turkhál béget az előőrsök kiállítására utasította. Miután a törökök a nehéz ágyúkból mintegy 100, a zarbuzánokból pedig körülbelül kétszerannyi lövést leadtak, a vár őrsége a tulajdonképpeni külső várba vonult vissza. Erre a törökök ez ellen összpontosították ágyútüzüket, majd az összes hadosztályok rohamra indultak, mire július 4-én délelőtt a külső vár is az ellenség kezébe került.[23] Erre a vár őrségének legnagyobb része a belső várba vonult vissza, annak kapuját eltorlaszolta és abban kezdett szívós ellenállást kifejteni. Mindazonáltal még a külső várban is egészen estig tartott a harc és öldöklés, miközben a török ágyúk 3000-nél több lövést adtak le és a belső vár kapuját is lerombolták, de mivel a kövek leomlása miatt a támadt résen nem lehetett áthatolni, a török basák a roham végrehajtását későbbre halasztották. Sőt július 5-én és 6-án tovább folyt az ágyúzás s azonkívül a törökök aknák ásásához is fogtak. Ekkor a várőrség két embere Vas Mihály parancsából leereszkedett kötélen a falról és szabad elvonulás feltétele mellett felajánlotta a vár feladását, mely feltételt Szulejmán július 7-én el is fogadta.[24] Szinán csaus szerint a Siklósban volt magyarok a padisahtól valamennyien kegyelmet nyertek, személyüket senki sem bántotta, még szóval sem.[25] A várban talált mintegy 50 kisebbfajta ágyút (bazsaluskát, zarbuzánt, pirankit és sakalozt) a többi fegyverekkel együtt Szulejmán hajókra rakatta és pedig az összes irreguláris csapatokat, ideértve a tatárokat is, zsákmányolás céljából Stájerországba és Ausztriába rendelte, melyek már a Balaton környékét is tűzzel-vassal pusztították, ő maga pedig hadserege többi részével július 11-én elindult Buda felé, ahova július 22-én[26] megérkezve, annak határában a csapatok felett ismét fényes szemlét tartott. Siklóstól kezdve az előnyomulás két oszlopban történt; maga a szultán a főoszloppal Harsányon, Bátán, Szegszárdon, Tolnán, Pakson és Földváron át, Achmed pasa pedig tőle nyugatra Pécsen, Pécsváradon át Szegszárdra, ahol újból a főoszloppal egyesült. Mindezek a helyek, továbbá a Sásd közelében fekvő Szászvár, nemkülönben Báta, a Tolnától nyugatra fekvő Anyavár, vagy Nyanyavár, Ozora, Simontornya, Várpalota, Dombó és több más, többé-kevésbbé megerődített hely ellenállás kifejtése nélkül került a törökök kezébe. Azonban e helyek legtöbbjének megszállása nem volt állandó, sőt nagyon is átmeneti, mert kivált a Stájerországba és Ausztriába törekvő hadak sehol sem időztek tovább 1-2 napnál.

Július 23-án Szulejmán Budán alvezéreivel divánt (haditanácsot) tartott, amelyen legközelebbi hadicél gyanánt Esztergom megvételét tűzték ki. Ehhez a következő napon, mindenekelőtt Mohammed budai és Achmed ruméliai béglerbégek indultak útnak csapatjaikkal és 40 nehéz ágyúval, valamint 400 zarbuzánnal,[27] majd a szultán is követte őket és július 26-án[28] ő is megérkezett Esztergom alá a sereg zömével s ide rendelte az időközben Buda alá érkezett ágyú, lőpor és várvívóeszköz-szállítmányt is, amelyről a 466. sz. jegyzetben tettünk említést. Azonkívül a szultán meteriszek (mellvédek, fedezékek) készítését is elrendelte, ami abból állott, hogy a janicsároknak és a szipahiknak külön-külön sátornagyságú kosarakat kellett fonniok s azokat az éj beálltával a vár tövéhez kellett vinniök és ott földdel megtölteniök.

Esztergom megerősítésére és az erődítések karbantartására Várday Pál, amig ő is ott tartózkodott, töméntelen pénzt költött, amikor azonban az érsek Pozsonyba költözött, a várban nem magyar katonák, hanem spanyol, német és olasz zsoldosok, utóbbiak a várszolgálatban is kiválóan járatos Vitelli és Torielli parancsnoksága alatt, teljesítettek szolgálatot. Ezeket a király fizette. A vár parancsnoka a spanyol Salamanca Ferenc kapitány volt, aki alatt 600, nagyobbára német nemzetiségű császári katona látta el a helyőrségi szolgálatot Vierthaler Tristan és Regensburger Mihály parancsnoksága alatt.[29] Ezekhez a körülzárást megelőző napokban Lascano Márton spanyol és Monach Ferenc olasz tiszt parancsnoksága alatt még mintegy 700 főnyi, részben spanyol, részben olasz csapat járult, akiket Komáromból küldtek a védőrség megerősítésére[30] 40 naszáddal együtt, úgyhogy Esztergom őrsége az ostrom idején körülbelül 1500–1600 főre rúghatott, Szalay László szerint (id. m. IV, 256.) „az őrség hétszáz spanyolból és olaszból s hatszáz németből állott; az utóbbiakat Ungnad János küldötte segédül a mosonyi táborból“.

Az erősbítések beérkezte nem kerülte el a szultán figyelmét, aki július 28-án megtudta, hogy elmult éjjel 7 hajó jött Komárom felől a várhoz, de azok reggel ismét visszaeveztek. „Azonkívül az említett napon az alávaló gyauroknak 30 hajójuk jött a vár elé s ugyan e napon a Tuna tulsó partjáról 500 puskás jött át hajókon és bement a várba.“ Egyébként a török főhadiszálláson úgy voltak értesülve, hogy Esztergom várában 3000-nél több puskás és másféle harcos és összesen 60 ágyú van.

Július 29-én érkezett meg Esztergom alá Szinán aga a 107 hajóból álló szultáni hajóhaddal, aki hajóit a várral szemben felsorakoztatván, mindegyikről 1–1 vagy 2–2 lövést adatott le s aztán a Garam beömléséig visszahúzódván, ott embereket tett ki a partra annak megállapítása végett, hogy van-e közelben ellenség. Alighanem ezek az emberek bukkantak a fentemlített hajó és puskás különítményre, avagy talán Horváthy Bertalan különítményére, akinek még a teljes körülzárás előtt sikerült 200 ökröt és ugyanannyi hordó bort az őrség számára a várba juttatni.[31] Ellenben Hádsi Ali bég 375, élelmiszerekkel megrakott hajójával Budánál maradt.

Július 31-én reggel a ruméliai hadtest 8, az anatóliai hadtest pedig 9 nagy ágyúból megkezdte a vár lövetését és estig 5000-nél több golyó repült a vár felé, amelynek falaiban igen nagy réseket nyitottak. Augusztus 1-én estig már 53 ágyú volt állásban, amelyekkel minden oldalról lövették a várat.

Augusztus 2-án az ostrom vezetésével megbízott Rusztem pasa egy átszökött olasz tűzér ajánlatára a várral szemben levő szigeten is két faltörő és néhány kisebb kaliberű ágyút helyezett el.[32]

A vár kiadós lövetése után[33] Szulejmán pasa nagyvezír augusztus 6-ikára rohamot parancsolt, de azt a védőrség, a törököknek véres veszteséget okozva, szerencsésen visszaverte.[34] Ugyane napon ütközött össze a két hajóhad is és a 7 órai nehéz küzdelemből a mi naszádosaink kerültek ki győztesek gyanánt.[35]

Augusztus 7-én Rusztem pasa a csapatokhoz előrelovagolván, újabb harcra és rohamra tüzelte katonáit. E közben történt, hogy a pasa lova előtt egy szakálasból kilőtt golyó esett le, de sem a pasában, sem a lóban kárt nem tett.

Augusztus 8-án a törökök új rohamra indultak, amelynek egyetlen eredménye az lett, hogy a dunamenti oldalon levő víztorony a törökök kezébe jutott. Úgy látszik ez bírta rá a védőrséget, hogy a vár feladása iránt alkudozásokat kezdjen.[36] Augusztus 9-én maga Salamanca ment át a török táborba s a várat szabad elvonulás feltétele alatt feladván, Esztergom 1543 augusztus 10-én az ellenség kezébe került. A védőrséget a törökök, miután előbb velük a hullákat eltemettették, a várárkokat kitisztíttatták és a nőkön durva erőszakot követtek el,[37] szabadon bocsátották ugyan, de értékesebb holmijaiktól megfosztották.[38] A vár parancsnokait, Lascanot és Salamancát, Ferdinánd Pozsonyban vizsgálati fogságba helyezte, de aztán később szabadon bocsátotta őket.[39]

Még Esztergom megszállása napján augusztus 10-én, Szulejmán egyik alvezérét, Dervis béget Vácon át Nógrád vára felé rendelte ki, de ott se híre, se hamva nem volt az ellenségnek.[40]

Augusztus 11-én ismét diván (haditanács) tartatván, Esztergom parancsnokává Hasszán pasa neveztetett ki, ki mint ilyen, a budai szandzsákbégnek rendeltetett alá. Védőrségül Esztergomba 500 főből álló várkatonaság, 500 azab (irreguláris gyalogos), 100 besli (irreguláris lovas testőr),1000 gönüllü (irreguláris önkéntes lovas), azonkívül 500 janicsár és 1200 martalóc, „akik tulajdonképen gyaurok, de nem a boldogságos udvartól kapnak zsoldot“, rendeltetett.[41]

Ugyanaznap, augusztus 11-én, Szulejmán Ibrahim pasa anatóliai béglerbéget az anatóliai hadtesttel, a dunai hajóhaddal és az ágyúkkal Budára küldte vissza, hogy onnan Székesfehérvár alá menjen. Uláma és Mohammed pasákat pedig Tatára irányította, ahova augusztus 16-án ő maga is elindult s másnap már annak közelében szállt táborba. Tata parancsnoka Tasso Hannibál volt, akit nemrég saját kérelmére küldtek oda Komáromból 300 olasz és ugyanannyi német zsoldossal. De amikor Tasso Esztergom elestét megtudta, annyira megrémült, hogy a gondjaira bízott várat minden ellenállás kifejtése nélkül mindjárt az első felkérésre átadta, amiért aztán Komáromban német társával együtt lefejeztetett. Szulejmán az átvett várat nyomban leromboltatta.[42]

Tata alól Szulejmán Győrön át Bécs felé és Csákváron át Üsztüni-Belgirád (Székesfehérvár) felé erősebb hírszerző csapatokat küldött ki, majd augusztus 19-én Uláma béget és Mohammed khánt a maguk csapatjával és a melléjük adott tatárokkal Tata alól elővédviszonyban Csákváron át Székesfehérvár felé rendelte ki. Ezek a csapatok Pecsevi szerint (id. m. I, 254) „kirabolták és lerombolták a Bakon nevű nagy hegységben levő Vilán várat, mely mindig gonosz csőcselék és rablók tanyája volt“.[43] Tovább menve, a török elővéd Csákvár közelében a Kápolnay Ferenc, Erdődy Péter, Nagy Ferenc és Istvánffy István által vezetett mintegy 700 főnyi magyar lovassággal megütközvén, azt visszavetette és úgy elszorította, hogy ennek már nem sikerült Székesfehérvárba bejutnia.

Augusztus 21-én a török sereg Székesfehérvár közelében ütött tábort.[44] Augusztus 24-ig a meteriszek (mellvédek) elkészülvén és az ágyúk felállíttatván, a következő napon az ágyúzás kezdetét vette. Augusztus 26-án a szultán elrendelte, hogy a csapatok „fát és földet hordjanak a vár mellé, a két oldalon dombokat emeljenek és azokról harcoljanak“.[45] Ehhez képest a föld-tornyok a két szárnyon augusztus 28-ika folyamán elkészülvén, s miután a gyalogság az említett napig a külső védővonalat a lápon át készített utakkal a kellő távolságra megközelítette, a következő napra a roham végrehajtása határoztatott el.

Székesfehárvárt abban az időben a Sósvíz mocsarai vették körül és a város erődítése három széles sáncból állott. Ezek mind földművek voltak, melyek a külvárosokat a kertekkel együtt vették körül. Beljebb következett az erős kőfallal, széles mellvéddel és mély átkokkal biztosított belváros.[46] Fehérvár sorsa miatt maga Ferdinánd is aggódott, nemcsak mivel erődítései nagyon is elhanyagolt állapotban voltak, hanem mivel attól tartott, hogy ha a török ott egyszer megfészkeli magát, akkor már nemcsak a Duna mentén, hanem a jóval rövidebb székesfehérvár–győri irányban is nyilt és szabad útat nyer Bécs felé. Ezért a Diskan Ottó parancsnoksága alatt 2 német gyalogzászlóaljból és 200 német és 500 magyar lovasból álló védőrség erősbítésére az utolsó napokban a sziléziai származásu Varkocs György vezetése alatt Győrből még egy német és egy olasz ezredet küldött s egyidejűleg Varkocsot a vár kapitányává is kinevezte.[47] Ez a gondoskodás azonban oly későn történt, hogy Varkocsnak, miután 50 nehéz lovassal csak nagy nehezen tudott magának a portyázó tatárok hadán keresztül utat törve a várba eljutni, nem volt elég ideje, hogy a kitartó védelemre kellőleg előkészüljön. Ő a város nagy kiterjedésénél fogva csak a belső várat akarta védelmezni, a külvárosokat pedig felgyujtani, de miután ezt a polgárok ellenezték, tőle telhetőleg a külső védővonalat is védhető állapotba igyekezett helyezni és a kapukat megfelelő őrségekkel látta el. A kiválóan derék új várparancsnok megjelenése és célszerű helyes intézkedései minden esetre nagyban emelték a védőrség önbizalmát és ellenálló képességét, sőt még a városban és várban bennszorult lakosok is megesküdtek, hogy szívesen feláldozzák életüket a sikeres védelem érdekében.

Augusztus 29-én a török balszárny egyik parancsnoka, Khoszrev pasa, csapatjainak rohamot parancsolt, minek az lett az eredménye, hogy a Szent Ferenc és Boldogasszony templomok közti védőművek a rohamozó törökök kezébe kerültek, akik a hatalmukba esett templomokat nyomban lerombolták, de az ügyes olaszok az elveszített védőművek mögött gyorsan új védővonalat rögtönöztek, minek folytán a török balszárny rohamának előbbrevitele, kivált miután a török jobbszárny azt a maga részéről nem támogatta, csakhamar fennakadt.[48]

Augusztus 31-én Khoszrev pasa meg akarta ismételni rohamát, de Rusztem pasa azt üzente neki, hogy amíg Mohammed pasa frontrészén kellő nagyságú rés nem lesz, addig a hatalmas padisah, aki azt akarja, hogy mindnyájan egyszerre támadjanak, nem enged rohamot intézni.[49]

Az augusztus 31-ikéről szeptember 1-re hajló éjjel a török hadvezetőség egy hozzá átszökött ellenséges katonától megtudta, hogy „a várban 5000 vitéz harcos volt, de ezekből a mai napig 2000 részint megöletett a harcokban, részint megsebesült, úgy hogy jelenleg már csak 3000 gyaur van a várban… Ha multkoriban még egy kis ideig harcoltatok és jobban igyekeztetek volna, kétségtelen, hogy elfoglalhattátok volna a külvárost.“[50]

A további fejlemények leírása tekintetében eltérés van a keresztény és a török írók között, amennyiben az előbbiek állítása szerint Székesfehérvár már szeptember 1-én, az utóbbiak szerint pedig csak 2-án került az ellenség kezébe. Szinán csaus szerint[51] szeptember 1-én Khoszrev pasa hada ismét rohamra indult és sikerült is neki a szemben levő tornyokat, meteriszeket (mellvédeket), majd az ezek mögött levő házakat is elfoglalni. Ámde „a sátán átkozott hadának ama tornyai alatt aknák voltak s amint a gyaurok észrevették, hogy az iszlám népe fölment ama tornyokra, azonnal felrobbantották az aknákat. De Allah kegyelméből a tűz a gyaurok felé is működvén, egyúttal több gyaur is elpusztult, amin az igazhívők nagyon örvendeztek.“ Kézzelfogható eredményt azonban a törökök e napon sem értek el, pedig veszteségeik elég súlyosak voltak, mert Khoszrev az e napi ostrom folyamán nem kevesebb mint 7 főbb emberét vesztette el. Az e napi roham visszautasításánál Istvánffy szerint még a nők is hathatósan közreműködtek, részint lándzsákkal harcolva, részint köveket és egyéb hadiszereket hordva a védők számára, de a heves harc alatt, amelyet csak 4 nagyobb ágyúval és 4 mozsárral lehetett támogatni, a védőrség száma rohamosan apadni kezdett, minek következtében aztán a polgárság erélye és vállalkozási szelleme is gyorsan lelohadt.

A Mohammed pasa vezette jobb szárny e napon sem támadt, azt adván okul, hogy az ő előkészületei még nincsenek befejezve. Sőt a Khoszrev pasa által hozzá intézett kérdésre azt felelte, hogy még szeptember 2-án sem lesz abban a helyzetben, hogy rohamot intézzen. Ezt Khoszrev bejelentette a szultánnak, mire ez meghagyta, hogy szeptember 2-án, vasárnap, a Mohammed vezényelte jobb szárnynak is okvetlenül rohamoznia kell.

Az említett napon virradatkor a támadást megint Khoszrev hada vezette be, ügyesen használván ki a mocsarakból felszálló sűrű köd leplét a külső védővonal észrevétlen megközelítésére; majd annak erődítéseit csendben megmászván, a törökök nagy túlerővel hatoltak be a budai külvárosba,[52] honnan a meglepett és jelentékeny kisebbségben levő védők – legfeljebb 4000 védő 40.000 török támadóval szemben – hanyathomlok rohantak vissza a belső vár felé, nyomon követve a törökök által. A megrémült polgárság és a zsoldosok kishitűvé vált része ezt látván, gyorsan bezárta a vár kapuját, amelyet még a kint szorult Varkocs várparancsnok parancsára sem voltak hajlandók újból kinyitni. Ily körülmények között aztán a kintszorultak, a derék és kiválóan vitéz Varkoccsal együtt mind egy szálig elvéreztek.[53] A künnmaradt magyar polgárok és parasztok a mocsarakon át igyekeztek elmenekülni, de űzőbe véve, legnagyobb részük odaveszett.[54] Ez az egyetlen roham a derék védőrségnek mintegy 1500 emberébe került, míg bent a várban már alig maradt több mintegy 500 harcosnál. Ily körülmények között Székesfehérvár sorsa iránt már senkinek sem lehetett sokáig kétsége s bár a derék és elszánt, minimálisra leolvadt őrség még tobább is hajlandó volt az egyenetlen küzdelmet folytatni, a polgárság szeptember 3-án Orbán Tamás bíró által a várost a szultánnak felajánlotta, mire Achmed pasa csapatai a városba bebocsáttatván, azt nyomban megszállották. „Egyszóval a vár, – írja Szinán csaus[55] – miután tíz nap (vagyis augusztus 24.) óta éjjel-nappal szünet nélkül lövették s körülbelül 10.000-nél több golyót röpítettek feléje, a tizedik napnak harmadik órájában (vagyis reggel 8 óra tájban) isten segítségével elfoglaltatott.“

A védőrség megmaradt részét a szultán parancsára szabadon bocsátották, de a polgárok közül sokakat, s köztük Orbán Tamás bírót is, büntetésül, hogy a város János király halála után Ferdinándhoz pártolt, leölték.[56]

Még Székesfehérvár ostroma alatt a szultán azt a hírt vette Mohammed khántól, hogy Ferdinándnak Ugnok (Ungnad) nevű vezére 8000 emberrel Janik (Győr) vára mellett táboroz, mire Szulejmán Uláma béget indította tetemes haddal arra felé útnak. Utóbbitól szeptember 14-én az az értesítés érekezett, hogy Ferandus (Ferdinánd király) Bécsen túl, Linsze (vagyis Linz) nevű városban van, ahova a padisahtól való félelmében futott meg és hogy nem is fog egyhamar onnan visszatérni.[57]

Győr alól Uláma Pápa megvételére indult, amelyet Ungnad, a német hadak vezére, szintén ellenállás kifejtése nélkül odahagyott, ami az ottani magyar urakat is távozásra birta. De a lakosság a „rossz, toldozott, támogatott palánkot“ mégis megvédelmezte, úgyhogy Uláma rövid harc után támadását beszüntetve, a Kemenesaljára vonult és azt dúlta fel.[58]

Szulejmán az Ulamától kapott kedvező hírek folytán feladatát befejezettnek tekintvén, miután Achmed béget, Mohammed budai pasa testvérét, az újonnan helyreállítandó és megerősítendő Székesfehérvár parancsnokává kinevezte, ahol védőrségül 4000 főnyi őrséget hagyott vissza, serege többi részével Budára ment, ahol veje, Rusztem vezírpasa alatt még további 50.000 főnyi hadat hagyott hátra, hogy az elfoglalt városok és várak őrségeinek, ha Ferdinánd azokat netán megtámadná, kellő segítséget adhasson. Ezek után Szulejmán szeptember 21-én serege fennmaradó részével megkezdte a visszavonulást Péterváradon át, ahova október 3-án ért, Konstantinápoly felé, ahova Rusztem pasa, miután egy hónapnál tovább hiába táborozott a Rákoson, szintén követte.[59]

Közben Ferdinánd a Prágában és Znaimban gyűjtött mintegy 20.000 fegyveressel szeptember 19-én Pozsonyba érkezett, melynek közelében az osztrák határszélen Bécs védelmére még 8000 labanc és 4000 olasz volt felállítva. Azonkívül Győrnél és Nyitránál 8000 magyar lovas várta a király megérkezését a komoly hadműveletek megindítása céljából. Ezek szerint most már mintegy 40.000 főnyi sereg állott Ferdinánd rendelkezésére készen arra, hogy a szultánnak esetleg Bécs felé szándékolt további előnyomulását feltartóztassa. A királynak személyes jelenléte mindig több és több magyar urat gyüjtött hadával együtt a kibontott zászlók köré, kik közül Ungnad János a Balaton környékén és azon túl garázdálkodó tatárok megfékezésére Zrinyi Miklós horvát bánt, Báthory Andrást, Verbőczy Imrét, Bakics Pétert, a két Horváth Bertalant és Katics Miklóst rendelte ki megfelelő hadak élén, akik Rátkay Pál, Pápa parancsnokától megtudván, hogy a tatárok zöme Somlyóvásárhelynél táboroz, azokat ott meglepőleg körülfogták s heves harc után, melynek folyamán több mint 3000 tatár esett el, Székesfehérvár felé nyomták vissza.

Nem sokkal később a Fehérvárba már be nem jutott magyar lovas hadak vezére, Kápolnay Ferenc, Simontornya tájékán, más verzió szerint Siófoknál ütközött össze a Malkocs bég alatt ellene küldött mintegy 300 főnyi török haddal, de neki nem kedvezett a szerencse, mert az összecsapás alkalmával az ütközettel együtt saját életét is elvesztette.[60]

Mihelyt Ferdinánd a szultán elvonulásának hírét vette, elhatározta, hogy a rendelkezésére álló szép számú sereggel komolyabb hadműveletekhez fog hozzá, mindenekelőtt Esztergomot és Fehérvárt akarván visszahódítani s e célból Fráter Györgyöt is felszólította a közreműködésre, aki szeptember 6-án kelt levelében igenlő választ is adott. Ámde ekkor a csehek, morvák és osztrákok, látván, hogy őket a török részéről veszély már nem fenyegeti, többé semmi áron sem voltak a táborban visszatarthatók, hanem szeptember végével szétoszolván, hazamentek.[61] Ilyenformán Ferdinánd szándékolt hadjáratát, még mielőtt azt igazában megkezdhette volna, már is befejezni volt kénytelen.

[1] Corpus juris hung. I, 337. – Kovachich, Vest. Comit, 658.

[2] Károly császár levele Praynál, Epist. Proc. II, 127.

[3] Lásd a 176. oldalon.

[4] Lásd a 182. oldalon.

[5] Szilágyi–Acsády id. m. V, 240.

[6] Verancsics, Magyar Krónika, II, 228.

[7] A császár levele Praynál, Epist. Proc. II, 127.

[8] Cuspinianus id. m. 516.

[9] Szinán csaus szerint (Thúry id. m. II, 284.) Szulejmán Hádsi Ali béget az összes dunai hajók kapudánjává (főparancsnokává) kinevezvén, meghagyta neki, hogy tavaszra a hadsereg számára szükséges élelmi szereket hajókon Belgrádba szállítsa. A nevezett kapudán 375 vagy még ennél is több hajót szedett össze s azokra „árpából és lisztből 124.800 kilét – isztambuli kilét értve – továbbá 40.000 kile búzalisztet rakatott“ s aztán elindult velük Belgrádba. – Ugyanekkor a szultán számtalan ágyút, 7000 mázsa lőport tartalmazó 24.000 lőporos zsákot, 24.000 vasgolyót, továbbá 10.000 ásót és lapátot, 5000 nagy szeget s ezeken kívül a várak vívásához szükséges mindenféle eszközt és szerszámot hajókra rakatott s azokat a fekete tengeri hajókon Várna kikötőjébe irányította, ahol 1800 szekérre rakva, szárazföldi úton Szilisztriába vontatták őket. Itt Zehr-i-már Mohammed szilisztriai bég parancsnoksága alá helyezve, ismét 55 hajóra rakták át az egész készletet s így vontatták fel Buda alá. – A tengeri hajóhadat, amely 105 hajóból állott, melyek között 94 gálya és bastarda (könnyebb vitorlás) és 11 galiata (24 evezőpados nagy hadihajó) volt, Khajreddin pasa szervezte meg s azzal április 25-én indult el a tengerre, hogy I. Ferenc francia király hajóhadához csatlakozzék.

[10] Buchholtz id. m. V, 190.

[11] Károlyi id. m. Tört. Tár, 1878. 550.

[12] Károlyi id. h. – Szilágyi–Acsády id. m. V, 241.

[13] Istvánffy id. m. XV, 256.

[14] Szinán csausz adatai (Thúry id. m. II, 294.) megjegyezvén, hogy ezekről az eseményekről a mi kútfőink nem tesznek említést.

[15] A Muradnak adott szultáni parancs Szinan csausz szerint következőleg hangzott: (Thúry id. m. II, 292.): „Te, ki szolgám Murad bég s a pozsegai liva emirje vagy! Mihelyt legmagasabb parancsom hozzád érkezik, a Valpova nevű várat barátságosan kérd fel a gyauroktól, a benne levő feslett erkölcsű hitetleneknek adj kegyelmet és gondoskodj róla, hogy minden óhajtásuk szerint történjék. Ha ama gonoszok elfogadják legmagasabb kegyelmedet és felajánlják a várat, azonnal vedd birtokodba és odaérkezésemig gondoskodj őrizetéről és védelmezéséről, amint szükséges. Ha azonban ellenkeznek és nem adják fel: akkor egy órát, egy percet sem késve, menj, támadd meg a nevezett várat és ágyúztasd, míg én oda érkezem.“

[16] Szinán csausz (Thúry id. m. II, 285.). – Hogy a szultán elindulása hogyan, minő pompával történt, az Szinán csausz alábbi kivonatosan közölt előadásából tűnik ki (Thúry id. m. II, 286.): „Azután Szulejmán szultán őfelsége is lóra ült szolgáival, a kapukhalkival. Nyomában hét győzelmes és diadalmas zászlót, melyeknek csúcsain arany koronák voltak és aranyos lófarkakat vittek aranyos övön tartva, ezerféle áldás és üdvözlő kiáltások közben s rendkívüli tisztelet nyilvánítása mellett. Az említett zászlók után 100 trombitát fújtak, melyeknek mindegyike arany lánccal volt a trombitások nyakába akasztva. Derekukon aranyos övet viseltek, melyről csörgők függtek le, selyem és aranyszálakból fonott zsinóron, némelyek még arany perecet is viseltek lábaikon. Ezek trombitáikat fújva borzasztó harsogás mellett haladtak. Azután 100 pár üstdobot vertek az említett trombiták harsogásával összhangban. Továbbá 100 nagy dobot is vertek mind a két oldalon a gyaurok ellen szent harcra indulás örömhírének hirdetése végett, éppen úgy, mintha a dobnak két oldala az ellenségnek hasa és háta lenne s az ellenséget vernék buzogányokkal. A 100 pár csörgőnek csengése a földről az égig felhatott s mindegyike a világító naphoz hasonlóan ragyogván, fényt árasztott köröskörül mindenre. Azután következett 100 tábori síp. Ezek is nemcsak fényt árasztottak minden felé arany csillogásukkal, hanem siketítő hangjuk egészen az egekig felhatott… a padisah mellett kétfelől ment a szolákoknak négy kethudája (ügyvivője) s előttük haladt 400 szolák. Mindegyikök fehér sapkát s arany szálakkal hímzett és tollbokrétás uszkufot (díszföveg) aranyos kaftánt és aranyos övet viselt. Gyalog mentek, aranyos és festett íjjaikat kezükben tartva. Mindegyikök olyan íjjász és a nyilazás mesterségében olyan tökéletes és messzelövő, hogy a levegőben repülő madarat, ha célba veszik, nem hagyják elrepülni, hanem lelövik… A padisah előtt haladt a csausz-basi 150 derék és vitéz csausszal az említett szolákok két oldalán. Ezek ezüst és arany buzogányt vive kezükben a csapatokat rendezve, minden embert a maga helyére állítottak és a rendre felügyeltek. Arab lovakon ültek és fényes kardot viseltek övükön. Vörös bársonyból való ijesztő nagyságú turbánt viseltek s arra arany láncokkal drágaköves forgó-rudat erősítettek s abba nagyértékű, aranyos tollbokrétát tűztek, úgy hogy maguk és lovaik egészen aranyba és ezüstbe valának burkolva. Ezek a padisah őfelségét minden oldalról éltetve és üdvözölve, folytonos kiabálás közben haladtak. A szolákok között 70 pejk (dísztestőr) haladt. A szolákok csoportján belül a pejkek csapata olyan volt, mint a többi csillagok között a Fiastyúk. Ezek fején is aranyos sapka s azon, arany rúdban, nagyértékű tollbokréta volt. Kezükben aranyos alabárdot vittek s drága posztóból való felsőruhát viseltek. Ezek előtt haladt a janicsár-aga 100 jaja basival. Ezek is arab lovakon ültek, aranyos felsőruhát viseltek, fényes kardot öveztek fel, továbbá aranyos handzsárt, tegezt és abban nyilakat hordtak; aranyos íjjaikat festett íjjtokban vitték. Fehér sapkájukra aranyos üszkütöt húztak, erre pedig drága tollbokrétát tűztek. Kezükben mindnyájan sárga zászlót vittek. Ezek előtt 12.000 janicsár haladt gyalog. Fejükön a fehér sapka fölött aranyos üszküf s a forgó rúdján félelmes nagyságú lófark; skarlát posztóból drága ruhákat viseltek, derekukra vászonból, vagy aranyos selyemszövetből való övet kötöttek. Kezükben lándzsát, vállukon villámhatású, mennydörgéshangú puskát vittek, melyből úgy szórták a golyót a hit ellenségeire, mint ahogyan a sárkány okádja a tűzet; oldalukon véres kardot viseltek, melynek hüvelye ezüstből, aranyból volt, derekukon pedig vérontó csatabárdot s alkalom szerint mindegyik fegyverrel harcoltak. Előttük 4 lófarkat vittek. E lófarkak egyike után mentek a kapudsi-basik, kik előtt 300 kapudsi (kapus) haladt, aranyos üszküffel, aranyos felsőruhában és arab lovakon. A másik lófark után a szerrádsok (nyeregkészítők) és a lovászok haladtak. A szolákok és janicsárok között vezették az aranyos és drágaköves nyereggel, arany kengyellel, arany lánccal és kantárral, hímzett és drágakövekkel kirakott takaróval feldiszített lovakat, melyeknek a világon nincsen párjuk. A harmadik lófark után az udvari vadászok és a bázdárok (solymászok) következtek skarlát posztóból készült ruhákban, festett sörényű arab lovakat vezetve. Ezek még az égben repülő darvakat is lelövik, nemhogy a földön található nyulakat elszalasztanák. A negyedik lófark után a csasnegirek (ételkóstolók), müteferrikák (udvari gárdisták) s a többi agák mentek. Ezek ruhája és fegyverzete olyan volt, mintha a viselője aranyba öltözött volna. Ezek előtt haladt 4 vezír, mindegyik a saját kiséretével; ezek előtt a kázi-aszker (hadbíró) effendik, utánuk pedig a defterdárok (számviteli tisztviselők). A győzelmes zászló jobb oldalán gyönyörű lovakon 2000 szipáhi (zsoldos lovas) menetelt, akik kezükben 1–1 piros zászlót tartottak s azonkívül teljes fegyverzettel, vérttel, páncéllal voltak felszerelve s aranyos ruhába öltöztetve, oldalukon ragyogó íjjtartókkal és tegzekkel. A zászló baloldalán 2000 szilihdár (szintén zsoldos lovasok) menetelt ugyancsak fényes öltözetben és fegyverzetben, akiknek mindegyike sárga zászlót vitt kezében. Ezután következett az ulufedsik (szintén zsoldos lovasok) két hadteste 1000 fővel. Közülük a jobb szárnyon menő hadtest vitézei zöld, a balszárnyon menők pedig felében zöld, felében fehér színű zászlót vittek kezükben. Ezek fegyverzete, felszerelése és ruházata szintén díszes volt. A gurebák (idegenek) hadosztálya 1000 vitézből állott, kik közül 500 a jobb, 500 pedig a balszárnyon haladt arabs lovakon. A jobb szárnyon menők fehér, a balszárnyon menők pedig felében vörös zászlókat vittek kezükben; ruházatuk, fegyverzetük szintén aranyos és ezüstös volt. Ezután következtek a különböző agák és azok szolgái, 1000-nél többen. Ezután következett 400 ágyúszekér 1000 arabadsival, akiknek egy része lovon ül és a szekereket vontatja, más részük pedig fegyveresen az előbbiek mellett halad. Az ágyúszekerek mellett 800 tűzér haladt fegyveresen. Velük együtt megy 500 lágimdsi (aknász). Ezek után 1000 dsebedsi (fegyverkészítők és gondozók) következett 900 sor tevével; minden sor 6-6 tevéből állván, összes számuk, ide nem számítva a szultáni sátorokat és konyhát vivő számos tevét, 5400-at tett ki. Ezek után 100 sor vezeték-lovat vezettek; minden sorban 9-9 lévén, a vezetéklovak összes száma 900 volt. Ezek után 300 sor öszvér vitte a Kincstárat és egyéb szükségleteket; 1-1 sorban 7 öszvér lévén, összes számuk 2100-at tett ki. Végül következnek a vízhordók, tömlőiket hátukon hordva. Tömlőiket takarókkal, selyemcafrangokkal úgy beföldték, hogy a tapasztalatlan emberek nem tudják és nem értik, hogy honnan jön a víz, csak azt látják, hogy egy csőből folyik tisztán, mint az élet vize. Kezükben üvegpoharakat hordanak s a vízből azokba töltve adnak inni az embereknek“. Achmed béglerbég a ruméliai hadtesttel, mint tudjuk előre volt tolva, Ibrahim pasa anatóliai béglerbég a maga hadtestével pedig a szultán hadseregcsoportját kétnapi távolságra mint annak utócsapata követte.

[17] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 236.) szerint már június 4-én.

[18] Verancsics, Magyar Tört. Eml. II, 231. – Istvánffy id. m. 259.

[19] A valpói eseményeket a különböző írók különféleképen adják elő. Istvánffy (id. m. 161.) azt állítja, hogy Murád és Kászim bégek, Árky Mihályt több tiszttel magukhoz hívták vacsorára s aztán leölették őket. – Verancsics szerint Árkyt életben hagyták, de a várőrség több embereit leölték. Ugyancsak Verancsics és Stella szerint (Schwandternél, II, 357.) Árkyt az őrség szolgáltatta ki Achmed pasának illetve a szultánnak, aki irányában – Stella szerint – non solum non immanis, sed etiam munificus fuit et benignus; ellenben az egész őrség leöletett, nem ugyan a szultán parancsára, hanem a török katonák zsákmány utáni sóvárgása folytán. Végül Jovius id. m. XLIII. ezt mondja: „Amurathes Hungaros omnes in deditionem elementi consilio accepti servavitque ut, qui agros colerent, proposita libertate in provincia relinquerentur.“

[20] Ezt a minden esetre erősen túlzott számot Szinán csaus említi (Thúry id. m. II, 307.), aki a két had jellemzésére a következőket írja munkájában: „A tatár nép olyan nép, mely a húst véresen eszi, mint a farkasok. S azon kívül kétségtelen, hogy ezek azok az emberevők, akikről könyvekben és történetekben írtak. Továbbá ama kutya-fejűekhez hasonlóan, kiknek létezését a mesék emlegetik, szükség idején megeszik a maguk fajabeli halottak hulláit. Ehhez képest elképzelhető, hogy milyen nép ez. Annál inkább megeszik a kutyahúst és lóhúst.“ Ily jellemzés mellett nem csoda, ha nálunk mai napig fennmaradt a „kutyafejű tatár“ elnevezés. – Az akindsikról pedig ezeket olvassuk Szinán csaus művében: „Jaj annak az országnak, melyet ezek kirabolnak és feldúlnak! Mikor ezek megjelennek, mindent elvisznek, amit csak tudnak, amit pedig nem birnak elvinni és elrabolni, azt felégetik, úgyhogy ha utánuk gyaur vagy müszülmán megy azokra a helyekre, ahol ők jártak, még mustármagot sem találnak ott. Úgy égetnek, gyujtogatnak, hogy még az utak is nyomtalanul eltűnnek ama helyekről, amerre jártak.“

[21] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 303.): „Achmed pasa oda érkezvén, a hit ellenségeitől, az átkozott, feslett erkölcsű gyauroktól fölkérte a nevezett várat, de azok rendkívüli makacsságból és ostobaságból ellenszegülve, nem mutattak hajlandóságot feladni, hanem a rosszat sugalmazó ördög kísértésére hallgatva, az igazhivők ellenségeire támaszkodva és bálványképeihez folyamodva, szembeszállni, harcolni és verekedni óhajtottak… Ekként a szembeszállás ösvényére lépve, a nevezett várnak két oldalán fekvő régi külvárosokat saját kezükkel felgyújtották azért, hogy a harc idején az iszlám népének védelmül ne szolgáljanak és az iszlám népére irányzott fegyvereiknek akadályul ne szolgáljanak.“

[22] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 308.).

[23] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 240.).

[24] Nagy vonásokban így adja elő Szinán csaus, aki a szultán kiséretében vett részt a hadjáratban, Siklós várának megvételét. Téves tehát Szerémy (id. m. 385.) ama állítása, hogy az őrség már az ostrom megkezdése előtt meghódolt volna szabad elvonulás feltétele mellett; épígy téves Istvánffynak (id. m. 161.) is az az állítása, hogy Vass Mihály a szultán és seregének közeledésének hírére a várost elhagyván, a várba vonult s még az ostrom megkezdése előtt meghódolt volna. – Lásd még: Koller, Hist. episc. Quinqueeccl. V, 284.

[25] Ezzel szemben Stella és Istvánffy azt mondják, hogy a lesben álló törökök az elvonuló őrségnek legnagyobb részét levagdalták; Verancsics (id. m. I, 232.) szerint Vas Mihálynak nem lett bántódása.

[26] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 241.) szerint július 21-én.

[27] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 326. szerint a szultán 40 ágyút rakatott hajókra. „Ezek közül némelyek negyedfél mázsás, mások három mázsás, ismét mások harmadfél mázsás, némelyek pedig két mázsás kőgolyókat lőttek. Ezeken kívül voltak még kitünő badsaluskák és másféle ágyúk, melyek egy mázsástól lefelé tíz okás kőgolyókat lőttek; továbbá itt volt (vagyis Esztergom alá szállíttatott) az a 400 zarbuzán is, melyeket a padisah után szállítottak.“

[28] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 242.) szerint július 25-én.

[29] Hammer–Purgstall id. m. II, 188.

[30] Hammer–Purgstall id. m. II, 189. ettől eltérőleg a következőket mondja: „…auch belebte ihren (t. i. a védőrség) Muth die frisch angekommene Verstärkung von 600 Mann, welche der Spanier Sancius Cotta, mit der Versicherung der baldigen Zahlung des ausständigen Soldes. von Wien gebracht.“

[31] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 332.): „Szinán aga… fölment az említett folyón (t. i. a Garamon) s azután embereket tett ki a partra, hogy járják be a vidéket és vizsgálják meg, hogy vannak-e itt gonoszszívű gyaurok. Történetesen egy csapat lovas gyaur volt ott, amely hajókat szerezvén, a gyalogos gyaurokat a várba készült átszállítani. Ezeket megtámadták és puskagolyót szórva, reájuk rohantak. A gyaurok ezt az általános támadást látván, megfutottak.“

[32] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 335.): „Ennek az volt az oka, hogy ama gyaur tűzér, aki kiszökött és az iszlámra tért, azt mondta, hogy ő ismeri a várnak leggyöngébb oldalát és a sziget felől eső oldalt nevezte meg.“ – Hammer–Purgstall id. m. II, 189. a fenti idézet folytatásaként: „aber der Muth sank gar bald, als der geschickteste Feuerwerker, ein Calabreser, zu Suleiman überging und Überläufer den Türken den schwächsten Theli der Stadt verriethen, nähmlich den Wasserthurm, auf welehen das türkische Geschütz von der Insel aus gerichtet ward.“

[33] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 341.) szerint a várba összesen 9544 ágyúgolyót és 2000-nél több puskagolyót lőttek be, amelyeknek legnagyobb részét a törökök az ostrom befejezése után felkutatták, összeszedték és ismét hajóikra rakták.

[34] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 337.): „Hétfőn (aug. 6-án) Szulejmán pasa a sereg akarata ellenére rohamot parancsolt. Ezen a napon tehát igen heves harc folyt, de végre is a sereg nem birt behatolni, hanem visszatért. Azonban egyéb hadinépen kívül csak a janicsárok közül 300-nál több lőn vértanúvá.“ A bégek és egyéb magasabb parancsnokok közül ez alkalommal mintegy tízen estek el vagy sebesültek meg… „A szipahik közül is igen sok ember megsebesült, néhány pedig vértanúvá lőn… Ezt látva az egész sereg visszafordult.“

[35] Stella, De turcarum in Regno Hungarie successibus, Kovachichnál, II, 364. – Kápolnai Pauer István, Esztergom haditörténelme, Ludovika Akadem. Közl. 1883. évf. – Szentkláray id. m. 160: „A naszádosok augusztus 6-án hét óra hosszat viaskodtak a hasonlíthatatlanul erősebb török hajóhad ellen, melynek 13 naszádját elsülyesztvén és a mozlim hajósnép közül számos halottat ejtvén, az egész török flotillát űzőbe vették. Tehettek volna a török hajókban nagyobb kárt is, de figyelembe véve saját csekély számokat, nem merték a török hajórajt messzire üldözni. E hajóütközetben esett el Szulejmán egyik kedves főembere, Zirnár, török tengernagy is.“ – Szinán csaus (Thúry id. m. II, 338): Szulejmán pasa nagyvezír ugyancsak augusztus 6-án a dunai hajóhadat is a vár közelébe rendelte s amikor a harc a szárazföldi részen megszűnt „az ellenség amarra fordult, sőt kirohanván, igen sok embert vértanúvá tett, másokat pedig a vízbe szórt és a vízbe fullasztott. Szilisztria bégje, Zehr-i-már Mohammed, aki a hajóhad kapudánja (tengernagya) volt, gyávaságból nem mert szembeszállni az ellenséggel, hanem megfutott és a vízbe esett. Ekkor a saját emberei odafutván, amikor ezer bajjal és fáradsággal kihúzták a Tunából, fejét puskával verték, úgy hogy sebeibe bele is halt… Továbbá Jahja-pasa-oglu Mohammed ágyúit hasznavehetetlenné tették, 10 hajót pedig elsülyesztettek. Egy szóval ezen a napon kedvezvén a szerencse a gyauroknak, a harc minden részen kívánságuk szerint folyt és ezen igen örvendeztek… Az említett 10 hajón kívül 3 hajót, mivel senki sem volt rajtuk, elvitt a Tuna s ütközben Visagirádon alul egy sziget közelében zátonyra vetette.“

[36] E kíválóan fontos harcmozzanatról Szinán csaus (Thúry id. m. II, 340) a következőket jegyezte fel: „Volt a Tuna felől egy torony, amely toronyban a vár számára való víz állott s azt a vizet a benn levő, feslett erkölcsű gyauroknak mesterei valami úton-módon felhajtatták a várba. A nevezettek (t. i. szipáhi) éppen ezen oldal felé tartottak és ama toronyhoz mentek. Mivel pedig az alávaló és nyomorult gyaurok mindig más rések felől látták a harcot, ezen az oldalon biztonságban érezvén magukat, erre nem ügyeltek. Ennélfogva a világvédő padisah szerencséjére ama három gázi (a. m. a hit harcosa) egy létrán felmászott az említett toronyba és harcolni kezdett a benn lévő gyaurokkal. Látván ezt néhány janicsár, azok is felmentek utánuk s kardot rántva az ott talált 18 gyaurt nem engedték megugrani, hanem egy perc alatt mindnyáját levágták és a tornyot elfoglalták. Amint a gyaurok ezt látták, rögtön kegyelemért kezdtek kiabálni több helyen.“ – Hammer–Purgstall (id. m. II, 188) az esztergomi vízműről következőképpen emlékszik meg: „Gran war durch eine steinerne Wasserleitung, aus welcher das Wasser mittels eines Schöpfrades 460 Ellen hoch gehoben ward, ausgezeichnet.“ – Hammer–Purgstall ezen adatait Pecseviből merítette, aki nagyon jól ismerte Esztergomot. Ő mondja, hogy ama bizonyos cső 460 rőf hosszúságú volt s hogy a gépezet 100 év óta (1543–1642), amióta a város török kézre került, soha sem romlott el és soha sem szorult javításra. – Ugyanerről a vízműről Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 241.) a következőket írja: „Mivel a várban rendkívüli magassága miatt nincsen víz, az ügyes mérnökök minden művészetüket felhasználva egy csodálatos művet találtak ki és létesítettek, mely elveszi az ember eszét. Az alsó várban egy bizonyos helyen víztartó medencét csináltak, melybe a Tunából bizonyos mennyiségű víz folyik. A medence fölé kereket állítottak, továbbá szűk csövet csináltak rézből s ezt a csövet épületbe rejtve vezették föl a felső várba. A kerék mesterségesen forogván, a vizet ama csövön a felső várba hajtja a fent levő víztartóba.“

[37] Hammer–Purgstall id. m. II, 190: „Eber er (Ali aga) die Mannschaft abziehen liess, verwandte sie Suleiman zur Begrabung der Todten, zur Aufräumung des Schuttes, zu den niedrigsten Arbeiten, während vor ihren Augen ihre Weiber geschändet, oder, wenn sie sich währten, ertränkt wurden.“Lásd erre nézve még Stella id. m. Katonánál XXI. 343.

[38] Erre nézve Szinán csausnál (Thúry id. m. II, 342) a következőket olvassuk: „Rusztem pasa… bemenvén a várba, megbízta a janicsár-agát, hogy a kegyelmet kapott gyauroktól szedje el puskáikat és egyéb szereiket, magukat pedig hiány nélkül bocsássa ki a várból. Ez a magas parancs értelmében a puskákat és egyéb fegyvereket elszedetvén, azokat rakásra hányatta. Egy gyaurnak kezében történetesen égő kanócos puska volt, de a nagy sietségben senkinek sem jutott eszébe eloltani, hanem a többi fegyverek közé dobták. A kanóc véletlenül egy lőportartóhoz ért és meggyújtotta, ez ismét a többi lőportartókhoz és töltött puskákhoz érvén, egyik a másikat meggyújtotta. Pedig ezernél több töltött puska volt ott rakáson s amint a tűz a bennük levő porhoz ért, elsültek és a közelben levő gyaurok közül igen sokat megsebesítettek, sőt néhány janicsárt is megégettek és megsebesítettek, azonban senki sem halt meg. Ámde a gyaurok már előbb 1000 aranyat egy zsákba raktak és két hitehagyottat felöltöztetvén török ruhába, ezeknek most azt a megbízást adták, hogy mivel most mindenkinek figyelme a lármára és bámészkodásra fordul, a nagy tolongásban és zajban vigyék ki észrevétlenül ezt az aranyat… A két hitehagyott az arannyal telt zsákot lóra tevén, mintha a puskák elől menekülnének, kifelé futottak. Azonban a janicsárok történetesen észrevevén mesterkedésüket, utánuk futottak, mindkettőjüket elfogták, agyonverték őket mint a kutyákat és az aranyat elvették tőlük.“ – Hammer–Purgstall id. m. II, 189: „… aber die Zusage (der Türken) wurde schlecht erfüllt. Von Liscani erbat sich Ali aga die goldene Kette, die er dem Pereny entrissen, als Andenken, und als der Spanier mit diesem Opfer sich losgekauft zu haben glaubte, nahm der Türke auch die Pferde, deren Sattel mit Gold vollgestopft waren, mit dem hohnlächelnden Worte, dass, wer zu Schiffe wegfahre, keine Pferde brauche, in Beschlag.“

[39] A mi történetíróink, – Istvánffy, Stella, Jovius és Hammer-Purgstall adataira támaszkodva, – nem valami előnyösen ítélik meg az esztergomi védőrség magatartását. Szalay László (id. m. IV. 256) többek között ezeket írja: „375 kisebb ágyú viszonylag csekély kárt tőn a rendkívül megerősített várnak s a kilenc napi vívás után, augusztus 6-án megkísérelt ostrom (azaz roham) visszaveretett; de Lascano és Salamanca rablott kincseik megmentéséről gondoskodva s huzamosabb ellenállás esetében Szolimán haragjától tartva, augusztus 10-én Esztergomot gyalázatosan általadták. A várnagyok, kincseiktől a fogadás ellenére megfosztva, Párkányra vitettek s innen Pozsonyba vándoroltak, hol rövid börtönzés után szabadon bocsáttattak.“ – Fessler–Klein (id. m. III, 526): „…in der starken, mit allen Bedürfnissen wohlverschenen Festung lagen Martin Lascano und Salamanca mit beiläufig 1500 Spaniern, Italienern und Deutschen, die auch am 6. August den ersten Sturm abschlugen; aber den fremden von Vaterlandsliebe nicht beseelten Hauptleuten lag an der Erhaltung ihrer zusammengeraubten Schätze mehr, als an der Bewahrung des ihnen anvertrauten Platzes; sie übergaben am 10. August die noch gar nicht beschädigte Festung unter der Bedingung des freien Abzugs mit Hab und Gut. Die Bedingung wurde ihnen nicht gehalten; ihrer Schätze beraubt (darunter einer Kette, welche Lascano dem Perényi bei dessen Verhör entrissen hatte), kamen sie vor den König nach Presburg und wurden nach kurzer Verhaftung entlassen.“ – Majdnem ugyanezt mondja Horváth Mihály is (id. m. IV. 192.): „A jól megerősített vár Lascano Márton és Salamanca kapitányok alatt mintegy 1500 főnyi német, spanyol és olasz őrséggel s minden szükségletekkel jól el vala látva s augusztus 6-án vissza is verte az első rohamot. De az idegen honért nem lelkesedett kapitányoknak inkább szívükön feküdt összerabolt kincseik megmentése, mint az ország s a kereszténység ügye, s a még teljesen ép várat aug. 10-én szabad elmenetel feltétele alatt gyalázatosan feladták.“

[40] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 344): „az egész tartomány és vidék s Vács (Vác) várának egész környéke teljesen biztos és mentt vala az ellenség ártalma és támadása ellen. Valóban az ama vidéken levő várak és erősségek lakóit olyan félelem és rémület fogta el az iszlám hadseregének és a padisahnak jelenléte miatt, hogy félelmükben nem mertek kijönni, hanem házaikban rejtőzködtek, minélfogva ama tartomány teljes biztonságban volt.“

[41] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 345, 363.)

[42] Jovius id. m. XLIII. – Istvánffy id. m. XV, 262. – Verancsics id. m., Magyar Tört. Eml. II, 247. – Szinán csaus (Thúry id. m. II, 348): Parancs adatván a vár lerombolására, „nemcsak egész falát és összes bástyáit rombolták le, hanem alapját is úgy elpusztították, hogy Tata várának többé semmi nyoma sem maradt“.

[43] Ez alatt minden valószínűség szerint a Vértes hegység északi részén, Gesztestől kissé északra fekvő Vitán várát kell érteni, mely az 1596. évi térképen még rajta van s amelyről Bél Mátyás, Compendium Hungariae geographicum, Pozsony 1777., 94. old. ezeket írja: „Vithan castrum non longe a Bánhida inter silvas in monte positum est.“

[44] Még pedig a keresztény írók Jovius id. m. II/2, 490, 495, Brutus id. m. III, 319, Istvánffy id. m. 165) szerint a várostól délkeletre, az úgynevezett Rácvárossal szemben a budai kapu felől, a Sóstó mellett, Szinán csaus (Thúry id. m. II, 351) szerint mint jobbszárny a Rácváros keleti oldalán Ibrahim és Mohammed pasák alatt az anatóliai hadtest és a janicsárok fele, balszárny gyanánt pedig Achmed és Khoszrev pasák parancsnoksága alatt a Rácváros nyugati oldalán a ruméliai hadtest és a janicsárok másik fele állott. Ellenben Dselálzáde Musztafa és Pecsevi szerint (Thúry id. m. II, 247) a török sereg egészen körülvette a várost, de az ostromhoz ezek szerint is a sereg a vár két oldalán sorakozott fel. Uláma bég, Mohammed khán, valamint a krimi tatárok Emin szultán, a dobrudsai tatárok pedig Devlet-Giráj khán vezetése alatt részben a földerítést, részben a sereg külső oldalainak és hátának biztosítását végezték.

[45] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 352.).

[46] Ezzel szemben Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 247) a török írók szokásos túlzásával a következőket írja az akkori Székesfehérvárról: „A nevezett vár egy roppant kiterjedésű mező közepén levő, fallal kerített nagy város; bástyái a hetedik égbe nyúlnak és a Fiastyúkkal érintkeznek, tornyai pedig a Saturnusnál végződnek; szóval páratlan építésű szilárd és erős vár. Minden oldalát víz veszi körül, melynek feneke a Hal csillagzatnál végződik; minden felől járhatatlan nádasok, mocsarak, gödrök kerítik, közlekedési útjai tele vannak tócsákkal. A víz kövekkel lévén tele, sem állatokon nem lehet átgázolni, sem úszva, sem pedig vízi járműveken nem lehet átkelni rajta; egyszóval nagyon nehezen hozzáférhető hely, melynek útjai minden oldalon veszélyesek. A belső vár falának kerülete olyan, mint az égé, magasan fölmeredő bástyái az égbe néznek, templomai nagyok, mint a hegy, zárdái az égboltig érnek, magas palotái a levegőbe felnyúlnak, tornyai az ég csúcsát érintik. A külső vár igen nagy és terjedelmes külváros, megrakva a gyaurok házaival.“

[47] Ferdinánd 1543 július 24-iki levele Máriához, Hatvaninál id. m. II, 92.

[48] Az augusztus 29-iki rohamról Szinán csaus (Thúry id. m. II, 353) a következőket írja: „Szerdai napon (augusztus 29-én) reggel Khoszrev pasa rohamot intézett, de mivel Mohammed pasa állomása (vagyis a jobb szárny) felől senki sem támadott, Khoszrev emberei egy ideig harcolván és igen sok gyaurt leölvén, visszafordultak… Minthogy a másik oldalról nem támadtak, a várat nem lehetett elfoglalni s a rohamozók eredmény nélkül tértek vissza. Annak, hogy másfelől nem intéztek rohamot, tulajdonképpen az volt az oka, hogy Mohammed pasa állása felől még nem voltak eléggé alkalmas rések.“

[49] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 354.

[50] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 354.)

[51] Thúry id. m. II, 355.

[52] Szinán csaus szerint (Thúry is. m. II, 357): „a várnak összesen három külvárosa volt; mikor az egyik elfoglaltatott, a másik két külváros lakói is mind elhagyták városaikat és a mocsárba menekültek.“

[53] Ezzel szemben Szinán csaus (Thúry id. m. II, 359 és 360.) azt mondja, hogy Varkocs volt az, aki kijött és a várat felajánlotta és átadta a szultánnak.

[54] Szinán csaus a fenti idézet folytatásaként: „Az iszlám népe pedig, miután az említett külvárosban talált gyaurokat leöldöste, a rejtett helyekre elbúvottakat pedig fölkeresve, foglyaivá tette s javaikat elrabolta, akkor a mocsár ellen intézett támadást.“

[55] Thúry id. m. II, 358.

[56] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 360) szerint: „Azon katonákat, akik még voltak, szabadon bocsátották fegyvereikkel és egyéb eszközeikkel együtt s Uláma béggel elkísértették odáig, ameddig kívánták.“ – A keresztény írók közül Stelle (Schwandtnernél II, 383) azt mondja, hogy a város elfoglalása után a 3. vagy 4. napon a szultán az előkelő polgárokat kihívatta a város előtt elterülő mezőre a hűségeskű letevése céljából, de amikor azok ott teljes díszben megjelentek, egytől egyig kivégeztette a szerencsétleneket. – Hasonlót mond a Deditio Albae Regallis cimű olasz feljegyzés is (Kovachich, Scriptores rerum Hungaricarum minores, I, 80.), azzal az eltéréssel, hogy a bíró és akik önként meghódoltak, kegyelmet nyertek. – Verancsics (id. m. II, 86.) azt írja, hogy Szulejmán valamennyi polgárnak megkegyelmezett, mert ezek adták át a várat. – Jovius (id. m. II/2. 505.) szerint a szultán a polgárok egy részét kivégeztette, a többieket pedig részint Budára, részint Belgrádba száműzte. – Istvánffy (id. m. XV, 167.) azt mondja, hogy a polgárok nagyobb részét Tamás bíróval együtt a táborba rendelték és ott kivégezték őket, javaikat pedig lefoglalták vagy kiosztották az őrségül kivezényelt lovasok között.

[57] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 363.

[58] Mártonfalvy Imre deák följegyzései 146. (Kiadta Nagy Imre, Magyar Tört. Évkönyvek és Naplók.)

[59] Verancsics, Istvánffy, Stella, Jovius és Hammer–Purgstall többször idézett művei.

[60] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 362.): „Az átkozottak vezérét Kápónai Firentszének (Kápolnay Ferenc) nevezték, ki mellé a szerencsétlen Ferandus(Ferdinánd) 700 embert adott s egyszersmind Karol és Naj (Nagy) Ferencet rendelte melléje. Kápónai azonban elesett, lovasai pedig otthagyva lovaikat, az erdőbe futottak s így megmenekültek. 50–60 gyaurt élve elfogtak, néhányat kardra hánytak, s az előbbieket a szultáni sátor előtt kiméletlenül kivégezték.“ – Stella id. m., Katonánál XXI, 378.

[61] Buchholtz id. m. V, 204. – Stella Mart. Epist. IV. 620: „Bohemi qui se solum suos fines tutari velle dixerant, metuebant, ne si semel pontem (t. i. a pozsonyi Duna hídat) transissent, illo interrupto, quo nollent, inviti ducerentur.“