Magyar szempontból a főváros török kézre jutásának kétségkívül megvolt az az egyetlen előnye, hogy az az eddig folyton pártokra szakadt állapotban sínylődő országot végre valahára egy táborba terelte és emellett dícsérőleg kell kiemelnünk, hogy a nemzet többsége, mint már oly sokszor máskor, most sem fukarkodott a kellőszámú sereg felállításához szükséges eszközök bőséges rendelkezésre bocsátása tekintetében. Ha ekkor erélyes, tetterős, haditapasztalatokban bővelkedő és egyúttal megfelelő hadvezéri talentummal is megáldott uralkodó ült volna Magyarország trónján, csakhamar minden megint jóra fordulhatott volna; azonban sajnos, Ferdinánd nem igen rendelkezett az előbb említett, minden körülmények között kívánatos uralkodói tulajdonságokkal; ő mint politikus, elég jól megállta a helyét, de mint hadvezér, még a középszerűség színvonalára sem tudott felemelkedni s ezért nem is vállalkozott arra, hogy személyesen álljon serege élére, amelyet véletlenül mindig tehetetlen és tehetségtelen emberek kezére és vezetésére bízott. Ilyen volt a közölt jellemzések szerint a legutóbbi hadjárat fővezére, Joachim őrgróf is. Ennek a speyeri országgyűlés által megalkotott és előírt haditerve az volt, hogy mindenekelőtt Budát foglalja vissza s aztán a törököt egész Magyarországból kikergesse. De már e hadjárati terv első részének megvalósítása körül is a sokfejű haditanácsban nézeteltérések és nagyarányú bajok merültek fel s a gyengekezű Joachim nem tudott rendet teremteni. Így vedlett át a szándékolt budai ostrom Pest megvételének teljesen indokolatlan és semmivel sem menthető gondolatává, de végül még ez is szánalmas kudarccal végződött. Az általános hadjárati és hadműveleti tervre vonatkozólag Jovius[1] azt állítja, hogy a speyeri országgyűlés titokban arra utasította Joachimot, hogy mivel Németországnak nem érdeke, hogy Magyarország érdekében véres áldozatokat hozzon, ennélfogva ő ne is vívjon a törökkel, hanem csupán abból a célból menjen magyar földre, hogy a töröknek Németország nagy erejét megmutassa s így ezen a réven a szultánt Németország megtámadásától elijessze. Nincs nyoma sehol, hogy Speyerben ily határozatot hoztak volna, de az az egy bizonyos, hogy Joachim tényleg ily értelemben cselekedett, amihez mi azt jegyezhetjük meg, hogy gyermekek, de nem meglett férfiak és még kevésbbé hadvezérek szokták komoly hadműveleti terveiket tisztán csak ily nagyképű és nevetséges alapokra fektetni. Szó sincs róla, a megtévesztés is fontos szerepet játszott a mindenkori hadvezérek és csapatparancsnokok programmjában, de annak plauzibilis, vagyis olyan formában kell megtörténnie, hogy azt az ellenség könnyen el is higyje, mert csak ilyenformán lehet azt félrevezetni. A megtévesztésnek ily hatásos módját alkalmazta többek között valószínű, de alapjában véve valótlan hírek terjesztésével a budai várnak különben is agilis, kiválóan ügyes és tevékeny parancsnoka és ennek, mint fentebb láttuk, meg is volt a kellő eredménye.

Joachimnak és a melléje adott tanácsnak ama elhatározását, hogy Buda helyett Pestet veszik ostrom alá, feltétlenül elhibázottnak kell deklarálnunk, mert ha sikerült volna is Pestet birtokba ejteni, még mindig függőben maradt volna, mint az egész hadjárat egyik legfontosabb feladata: az ország fővárosának, Budának visszafoglalása. A pesti ostrom ennélfogva még siker esetén is csak erő- és időpocsékolást jelentett, míg Buda kézrekerítése esetén Pest valószínűleg minden további nagyobb erőlködés nélkül, szinte magától hullott volna a győzők kezébe.

Azonban nemcsak a keresztény sereg fővezére, hanem annak zöme, a német kontingensek sem állottak a helyzet magaslatán. Ezzel szemben a magyarok és olaszok, értve alatt úgy a csapatokat, mint azok parancsnokait, derekasan megállották helyeiket; sőt ezek voltak az egyedüliek, akik úgyszólván az egész hadjárat folyamán egyáltalában valami említésreméltót cselekedtek; sőt mindaz, amit a derék Vitelli szeptember utolsó napjaiban, nemkülönben október 1-én és 3-án, szintoly derék olasz csapataival, a magyarok pedig Perényi és a többi lelkes vezérek vezetése mellett véghezvittek, minden tekintetben teljes elismerésünkre tarthat számot. Ugyancsak a magyar és olasz magasabb parancsnokok voltak azok, akik a haditanácskozásokon kivétel nélkül mindig a helyes álláspontot képviselték.

Hogy a koalíciós seregek rákfenéje, az egyenetlenség, itt is orgiákat ült, az a főparancsnok erélytelensége mellett nem is lephet meg bennünket.[2]

Az a lomhaság, amellyel Joachim seregét Pest alá vezette, a legnagyobb fokban megbélyegzésre méltó. Egyébként nincs ebben az egész hadjáratban egyetlen momentum, amely a fővezér helyes intézkedési és cselekvési képessége mellett tenne tanubizonyságot és a dolgok ily állása mellett nagy fokban visszataszítóan hat, hogy a brandenburgi őrgróf a hadjárat befejezése után az aranygyapjú elnyerését vindikálta magának, azonban Károly császár a szerénytelen embert kérelmével elutasította.

Nem hagyhatjuk dícsérő szó nélkül, hogy a német birodalmi rendek és Ferdinánd örökös tartományait az egyszer a szépszámú sereg talpraállításával igen szép jelét adták áldozatkészségüknek, csak az a kár, hogy annak élére nem tudtak olyan embert állítani, aki derekasan megfelelt volna magasztos feladatának, amivel az egész kereszténységet a legnagyobb hálára kötelezte volna maga iránt. Úgyszintén osztatlan elismerés illeti Ferdinándot is azért a fáradhatatlan tevékenységért, amellyel ezt a rá nézve is döntő fontosságú hadjáratot előkészítette. Ha ő ép oly kiváló hadvezér is lett volna, aminő ügyes szervezőnek bizonyult, akkor a szultánnak Magyarország feletti hatalmát hamarosan meg lehetett volna törni. De így az ő nagyarányú munkálkodásának teljesen kárba kellett vesznie. Ellenben Ferdinánd eljárását Perényi ellen a legnagyobb fokban kárhoztatnunk kell, nemkülönben azt is fájlalhatjuk, hogy ő, a különben igen nagy látkörrel és helyes uralkodói érzéssel rendelkező fejedelem, az époly éleslátású, mint harcban kiválóan vitéz és bátor magatartást tanusított Móric szász herceg intő szavára nem hallgatott, mi, ha megtörténik, az talán egészen más fordulatot adhatott volna Magyarország sorsa későbbi kialakulásának. Az e hadjáratban oly derekasan és vitézül viselkedő Móric szász herceg ugyanis, akinek ekkor bő alkalma volt a magyarokat megismerni, ismételten figyelmeztette Ferdinándot mentalitásának és eljárásának helytelen voltára és nem kevesebbet mondott neki és ezt írásban is bőven kifejtette és megindokolta, hogy ő Ferdinándnak és dinasztiájának boldogulását főkép abban látná, ha uralkodásának súlypontját Magyarországba helyezné át s annak királyául egyik fiát választatná meg. Azonban Ferdinánd, sajnos, napirendre tért a jó tanács felett.[3]

A törökök részén Báli pasa főparancsnokon kívül még Juszuf bég, a pesti parancsnok is elismerést érdemel célszerű intézkedései és tevékeny magatartása miatt. Az egyetlen kifogás, amellyel a török vezérek munkálkodását illethetjük, az, hogy elmulasztották, miszerint a visszavonuló keresztény seregben, idejekorán elrendelt, hathatós üldözés által lehetőleg nagy kárt tegyenek. Én legalább nem igen hiszem, hogy október 9-én tényleg 3000 török lett volna a visszavonuló keresztények nyomában. Ezek láttára a már nagyon is elkedvetlenedett németek alighanem nyomban szétfutottak volna. Az utóvédszolgálatot természetesen most is magyarok látták el s így az ő fegyverük dicsőségét hirdeti, hogy az üldöző ellenség célját el nem érhette.

[1] Jovius id. m. XLII, 408.

[2] Hammer–Purgstall id. m. II, 183.: „Uneinigkeit zwischen den deutschen und italienischen Truppen entzog den letzten beym Sturm den thätigen Beistand der ersten. So nützte die von vierzig Feuerschlünden gemachte Bresche wenig dem Feuereifer der Italiener Vitelli, Medici und Pallavicini, und der Tapferkeit der Ungarn Zriny, Révay und Banfy, der vorletzte von einer Karthaunenkugel zerissen, der letzte getödtet. Das Heer war nicht weniger als achtzigtausend Mann stark, davon befehligten der Churfürst Joachim von Brandenburg vierzigtausend Mann zu Fuss und achttausend zu Pferde, Johann Ungnad der Landeshauptmann der Steyermark, zehntausend, die Ungarn Caspar Seredy und Peter Pereny, sechzehntausend. Acht Deutsche Waren dem Heere als Kriegsräthe beygegeben. So getheilter Rath und Befehl war der Einheit und dem Erfolge der That hinderlich, schon am siebenten Tage trat das vielköpfige Belagerungsheer den Rückmarsch an, und über die achtzigtausend Belagerer mit ihren acht Räthen blieben die achttausend Belagerten Sieger. “

[3] Lásd erre nézve bővebben Károlyi id. m. Századok, 1880. évf. 646.