| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Buda elvesztése országszerte nagy megdöbbenést keltett és egyben a közvélemény Martinuzzi ellen is felzúdult, amiért eddig az országnak Ferdinánd kormánya alatti egyesítését következetesen megakadályozta s így alkalmat adott a töröknek, hogy az ország fővárosát hamis ürügy alatt álnok módon hatalmába kerítse. Hogy tehát az ódiumot magáról elhárítsa s azonkívül, hogy tényleg olyasféle alap és módozat jöhessen létre, mely mellett az országot a nagy bajból megmenteni lehessen, György barát maga is kereste a nagyváradi béke alapján a Ferdinánddal való megállapodás és megegyezés lehetőségét, aminek Izabella királyné úgy mint eddig, ezután is készséges és egyik legintenzívebb szószólója volt.
Ezek szerint most már mindenki csakis a Ferdinánddal való megállapodástól és az ő hathatós fellépésétől várta az ügyek jobbra fordulását, miért is küldöttség útján felkérték őt, egyesítené hatalma alatt az egész országot s kövessen el mindent az azt immár végveszéllyel fenyegető bajok orvoslására.[1]
Ebből kifolyólag Ferdinánd a további teendők megbeszélése végett 1542 február 11-ikére Besztercebányára országgyűlést hirdetett, amelyen ő ugyan személyesen nem jelent meg, mert ő ekkor Speyerben volt, hogy az ottani német birodalmi gyűlésen minél nagyobb segítség adását kieszközölje. A február 19-től március 7-ig tartó besztercebányai országgyűlésen, amelyen 36 vármegye képviseltette magát és azonkívül 33 egyházi és világi főúr jelent meg személyesen, az ország helyreállítására és oltalmára minden jobbágyi házhely után adó gyanánt 1–1 forint ajánltatott fel; azonkívül elhatároztatott, hogy az egytelkes nemesek ingóságaik, a polgárok pedig egész vagyonuk értékének egy hatvanadát fizessék be ugyancsak a fenti célra. Hasonlóképpen adót vetettek ki a birtokos nemességre is olyanformán, hogy egy-egy jobbágytelek értéke 40 forinra becsültetvén, ezen értékek hatvanadát a földesúr saját erszényéből fizesse. Az ekként begyülendő adóhoz végül még a kisebb papság jövedelmének egytizede, továbbá a Fuggerek és egyéb külföldi kereskedők áruinak negyvenede járult s az egész összeget zsoldosok gyüjtésére és hadiszerek beszerzésére kellett fordítani. Ha a király a hadjáratot személyesen vezetné, ez esetben az egész nemesség fölkelése határoztatott el oly módon, hogy kiki saját magán kívül minden 20 jobbágytelek után egy-egy lovas vitézt állítson ki; ez esetben a főpapoknak a tizedeik után kiállítani köteles legénységen kívül még saját személyükért is 1–1 lovast voltak kötelesek a táborba küldeni.[2]
Ez a nagylelkű felajánlás lehetővé tette, hogy Ferdinánd komolyan és sikerre való kilátással lásson hozzá Buda visszafoglalásához, amihez az alkalom 1542 tavaszán annál kedvezőbbnek mutatkozott, mert Szulejmán budai pasa időközben meghalt s utóda Jahja pasa-oglu Kücsük Báli bég még nem érkezett be s azonkívül a budai török őrség nagy része az ott dühöngő pestisben elpusztult s így nem igen volt, aki Budát sikerrel megvédelmezhette volna. Ferdinánd eleinte hajlandónak is mutatkozott, hogy a nemzeti sereg élére állva, minél előbb megkezdje a támadó hadjáratot a törökök ellen, de a féltékeny és az előítéletnek túlságosan hódoló osztrák tanácsosok csakhamar lebeszélték őt szándékáról s így a cselekvés ideje arra az időre halasztatott, amikor már a német birodalmi és egyéb külföldi hadak is rendelkezésre állnak majd, ezek pedig most is a megszokott lassúsággal készültek fel és egyébként sem valami nagy lelkesedéssel igyekeztek az első sorban érdekelt Magyarország segítségére sietni és annak érdekében vért és vagyont áldozni.[3] Ezáltal azonban a cselekvésre kiválóan kedvezőnek mutatkozó alkalom hamarosan eltünt, mert a török Budának erősen leapadt őrségét nemsokára tetemesen megerősítette.[4] Így az új állomáshelyére 2000 lovassal beérkezett Bali bég felszólítására Uláma boszniai helytartó 3000, Murad klisszai bég 1000 lovast, Juszuf bég 1000 janicsárt hozott, más végbeli bégek pedig szintén számottevő erősbítéseket küldtek, az uj budai pasa támogatására. Ezáltal a két fővárosnak, Budának és Pestnek védőrsége 10.000–12.000 főre emelkedett, akik között 2000 főnyi janicsár volt.[5]
Közben a Ferdinánd és Izabella, illetve Martinuzzi között megszakítás nélkül folytatott tárgyalások is eredményre vezettek s a felek 1542 április 23-án Gyalun a következő szerződésre léptek: János Zsigmond egyelőre Szepesvárt a hozzátartozó uradalommal kapja, Izabellának pedig 12.000 forint évdíj biztosíttatik. A királyné, mihelyt Szepesvár birtokába lépett, az úgy Magyarországon, mint Erdélyben hatalmában levő összes városokat és várakat a szent koronával együtt átadja Ferdinándnak. Két év mulva aztán Károly császár és Zsigmond lengyel király közvetítése mellett végrehajtják a nagyváradi békét. Ferdinánd ezt a békeszerződést még ugyanaznap aláírta s egyúttal Martinuzzit kegyelméről biztosítván, őt a váradi püspökség és a pécsváradi apátság birtokában megerősítette, épígy kincstartói állásában is, még pedig, mivel az irományok Buda ostroma alkalmával mind elégtek, a multra nézve számadási kötelezettség nélkül.[6] Az óvatos Martinuzzi a szerződést a királyné által mindaddig nem engedte aláiratni, amíg a birodalmi sereg működése révén az ország biztonságához már többé kétség nem férhetett.
Közben ugyanis a német birodalmi rendek, valamint Ferdinánd cseh és egyéb alattvalói látszólag szintén tudatára ébredtek ama nagy veszedelemnek, amelyet Budának török kézre jutása rájuk nézve is jelentett, mert nyilvánvaló volt, hogy e jelentős vár birtokában, a török onnan könnyen folytathatta további terjeszkedéseit, vagy legalább is minduntalan intézhetett rabló és pusztító hadjáratokat az úgyszólván közvetlen szomszéddá vált osztrák és német birodalomba. Maga Károly császár is most már komolyabban kezdett foglalkozni egy általa személyesen a török ellen vezetendő hadjárat tervével, mire nézve a birodalom rendeinél is kellő megértésre és támogatásra talált. Különösen a protestáns fejedelmek, a szász és brandenburgi választók, Móric, Ernő és János szász hercegek és a hesszeni tartománygróf, tetemes áldozatok hozatalára is hajlandók voltak, ha vallásuk szabad gyakorlatában legalább tíz évig nem háborgattatnak.[7] Sőt maga Luther Márton is tevékeny propagandát fejtett ki a török háború sikere érdekében, mi célból keresztes háborút hirdetett kijelentvén, hogy szükség esetén még az asszonyok is fegyvert fogjanak. Ilyen körülmények között a speyeri országgyűlésen a német birodalmi rendek elhatározták, hogy „oly erős sereget küldenek Magyarországba, amely képes legyen a törököt legyőzni, tőle Budát és az egész országot visszafoglalni, hogy ekként a szomszédos tartományok is megvédessenek zsarnokoskodásuk ellen.“ A birodalmi sereg fővezérévé Joachim brandenburgi őrgrófot nevezték ki, aki mellé nyolc tagból álló haditanácsot szerveztek.[8] Joachimot a magyarok általában „fekete herceg“-nek nevezték, mert szép fekete vasas lovasai voltak.[9] Luther Márton meg azt mondta róla, hogy „anyám-asszony kapitány, ki soha véres kardot nem látott.“ Mások pedig iszákos, léha, kártyás embernek mondották, aki még katonáinak zsoldját is eljátszotta.
Azonban a megszavazott pénzösszegek befizetése, illetve a szükséges haderő kiállítása, mint rendesen, most is elég lassan folyt, úgyhogy a birodalmi sereg nem május 15-én, ahogyan a birodalmi gyűlés kontemplálta volt, hanem csak június 6-án üthetett Bécsnél tábort és pedig nem 40.000 gyalogossal, 8000 lovassal és a kellőszámú tűzérséggel, ahogyan azt a speyeri országgyűlés elhatározta, hanem mindössze mintegy 20.000 gyalogossal és 3500 lovassal. Nagyon lelohasztotta a németek harcvágyát és buzgóságát az a körülmény is, hogy a francia király Károly császárnak május 20-án újból hadat üzent. Ez időtől kezdve a török háború előkészítése még lanyhábban folyt. A sereg felszerelése sok kívánnivalót hagyott hátra; némely csapatnak ágyúja, a másiknak puskapora alig volt s ezért Ferdinánd kénytelen volt július 15-ikére Nürnbergbe újabb országgyűlést hirdetni a még hátralékos csapatok és pénzek megsürgetése céljából.[10]
E nagyarányú előkészületek mellett Ferdinánd ugyanekkor Tranquillus Andronicust követ gyanánt Konstantinápolyba küldötte, oly utasítással „szuggerálná és hitetné el a szultánnal, hogy padisai érzületéhez méltó dolgot cselekednék, ha Magyarországot Ferdinándnak adományozná és magának ezért az oly sok ország ura által fényes évi ajándékokat küldetne.“Tranquillus egyszersmind felhatalmazást nyert, hogy ezek fejében előbb 50.000 s ha ez nem volna elegendő, 100.000 aranyat igérjen.[11]
Ezenkívül Ferdinánd még Dániától, a svájci szövetségtől, a francia királytól, a pápától és az angol és lengyel királytól is kért segítséget anélkül, hogy ennek valami nagy hasznát látta volna s végül Péter moldvai vajdával is egyességre lépett, amelynek értelmében utóbbi kötelezte magát, hogy bizonyos összeg fejében teljes erejével támogatja a királyi hadat és olcsó áron 30.000 ökröt szállít a táborba.[12] Egyébként az élelmezés biztosítására Ferdinánd még más intézkedést is tett; e célra báró Eytzing Erasmus parancsnoksága alatt külön hajóosztályt szervezett s a Duna mentén hajóvontatásra utat építtetett, stb.[13]
Július 6-ig, mely napon Joachim is megérkezett a bécsi táborba, itt Németországból 21.000 gyalogos és 4000 lovas és 10.000 magyar huszár volt együtt, akiket örökös tartományai fogadtak fel. Ezzel a sereggel, mely azonban sem kellőleg megszervezve, sem a kellő tűzérséggel ellátva nem volt,[14] Joachim már július 8-án elindult Bécsből Esztergom felé, amelyet Ferdinánd, mint határszéli birtokainak főerősségét a hadműveletek kiinduló pontjává, vagyis hadműveleti alappá jelölt ki; ide kellett a Magyarországi hadaknak is egybegyülniök, bár ezeknek az eredeti elgondolás szerint már a határ mentén kellett volna az idegenekkel egyesülniök. Ezt azonban a magyarok a török miatt nem tehették meg, méltán féltek attól, hogy az ellenség távollétüket felhasználva, széltében-hosszában dúlni fogják védtelenül maradt jószágaikat. Ezért a magyar urak Esztergom alá sem mehettek teljes számmal és erővel, mert csapataik egy részét otthon a házi tűzhely védelmére kellett visszahagyniok.[15] Ugyanez okból nem jöhettek Martinuzzi és az erdélyiek sem az esztergomi táborba, ahova Ferdinánd hívta őket. Sőt miután a barátnak attól kellett félnie, hogy a szultán személyesen jön Magyarországba s egyúttal Erdélyt is elárasztja, utóbbinak biztosítására még ő kért, azonban hiába, 6000 gyalogost a királytól, kijelentvén, hogy ekként megerősítve, legalább két hónapig képes lesz a török hadakat foglalkoztatni és távoltartani.[16] Egyébként Martinuzzi folytonos összeköttetésben maradt a királyiakkal és híven közölte velük a törökökről nyert értesüléseit. Egyben most már, miután a birodalmi sereg időközben komolyan megkezdte volt a Buda visszafoglalását célzó hadműveleteit, hozzájárult ahhoz, hogy a királyné is aláírja a gyalui szerződést, ami július 26-án meg is történt.[17]
A fentemlített aggályok ellenére az esztergomi táborban elég nagyszámú magyar had gyült össze Perényi Péter főparancsnoksága alatt, aki alatt Thurzó Elek, Serédy Gáspár és György, Nyáry Ferenc, Várady Pál érsek, Horváth Bertalan, Losonczy István, Országh László, Báthory András, Bebek Ferenc, Ráskay István, Ostrosich Imre, Bánffy Miklós, Zay Ferenc és Zrinyi Miklós szerepeltek legkiválóbb alvezérek gyanánt. E csapatok, amelyeknek létszámát 18.000 lovasra, 1000 hajdura és ugyanannyi sáncásóra tehetjük, ugyan nem egyformán és nem is kellően voltak felszerelve, de azért valamennyien égtek a harcvágytól és kivétel nélkül vidáman, dudaszó mellett vonultak be a táborba.[18] Ide Joachim, miután közben Mosonyban s utóbb Komáromban is[19] sokáig tétlenül vesztegelt, csak augusztus 20-án érkezett meg seregével, ahova időközben Ungnad János a Dráva vidékéről 10.183 főnyi osztrák és stájer zsoldossal vonult be, ellenben a csehek sem pénzt, sem katonát nem adtak. A pápa Vitelli Sándor vezetése alatt 3000 embert küldött Magyarországba, de mire ezek Esztergomba értek, számuk már 2000-re apadt le. Sforza Palavicini némi lovas hadat hozott Milanoból. Esztergomnál alakult meg az olasz Melignani (de Medicis) Jakab marchio vezetése alatt a közel 200 hajóból alakított hadiflotta, amelyen 1100 olasz és 6000 magyar, rác és dalmát hajós teljesített szolgálatot. Az esztergomi táborban összepontosított egész sereg létszáma e szerint mintegy 51.000 főnyi gyalogosra és 32.000 lovasra, vagyis összesen 83.000–85.000 főre tehető,[20] ami elég tekintélyes számnak és untig elégnek mondható, hogy vele a legközelebbi cél, Buda visszafoglalása rövidesen eléressék. „De a vezérek tudatlansága és személyes torzsalkodása – jegyzi meg igen helyesen Acsády[21] – eleve kizárta a sikert. Pénz nem volt, a katonák hamar türelmetlenkedni kezdtek, soraikat járványok tizedelték meg s a roppant tömeg élelmezése óriási nehézségeket okozott. Az időjárás sem kedvezett, a nyár hideg, és esős, a termés gyümölcsben, gabonában, borban gyönge volt. A legnagyobb baj azonban az maradt, hogy hiányzott a bizalom a fővezér iránt s az egyetértés az egyes csoportparancsnokok közt. Thurzó és Medici összevesztek, magyarok és németek egyaránt dúlták a föld népét s Várday hasztalan kérte Joachimot, hogy fegyelmet tartson.“
Szeptember elején az esztergomi táborban a további teendők megbeszélése végett nagy haditanácsot tartottak. A távollevő Ferdinánd Buda ostromát sürgette; ugyanezt szorgalmazták az összes magyar parancsnokok, nemkülönben a német Ungnad és az olasz Medici és Vitelli, ellenben Joachim és a melléje adott 8 főből álló tanács amellett döntöttek, hogy az erős Buda helyett inkább a gyengébben megerődített és megszállott Pestet kell ostrom alá fogni. E célból a sereg szeptember 6-án megkezdte az előnyomulást, de egyes német parancsnokok és tanácsadók már Visegrádon a visszavonulást és a hazamenetelt ajánlották az őrgrófnak, aki egyelőre azonban megmaradt a haditanács határozata mellett s szeptember 15-én Szentendrétől északra, ahol a viszonyok kedvezőek voltak a hídverésre, megkezdte a seregnek a Szentendrei szigetre való átszállítását s végre szeptember 26-ig már az egész sereg a Duna bal partján állott. Közben Melignan hajóhadával leusztatott a Margitszigetig, ahonnan egy csomó törököt könnyűszerrel kivervén s egyúttal megtámadván és megszalasztván a budai pasa naszádait, az ellenség további közlekedését Buda és Pest között, ha nem is tette lehtetlenné, de legalább is nagy mértékben megnehezítette. Erre a magyar és az olasz hadak Pesttől északra és keletre, az akkori királyi kertben és annak szomszédságában ütöttek tábort, legalább részben fedezve a város építményei által a budavári és gellérthegyi ellenséges ágyuk tüze elől, míg a birodalmi sereg jóval az első vonal mögött helyezkedett el. A csapatok ezen első elhelyezkedése közben Joachim ágyúit is megszólaltatta, de azok a nagy távolság miatt az ellenségben kárt nem tehettek.[22]
Joachim támadó hadjárata a törököt nem találta készületlenül. Már Szulejmán pasa, mihelyt a budai szandzsák parancsnokságát átvette, nyomban hozzáfogott a budai vár megerősítéséhez és ha Lubomirski lengyel követ talán kissé túlzó tudósításának hitelt adhatunk, Buda már 1542 tavaszán elsőrangú olyan hatalmas erősséggé vált, amilyen annak előtte sohasem volt.[23] Ellenben Pest kevésbbé fontosnak tartatván, annak erődítményei úgylátszik továbbra is meglehetős elhanyagolt állapotban maradtak. Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a budai szandzsák új parancsnoka igen helyén való ember volt, aki nem nézett összetett kezekkel és tétlenül a küszöbön álló ostrom elé, hanem mint már a fentebb elmondottakból tudjuk, mindent elkövetett erősen leapadt védőrsége erejének kiegészítése és lehető nagy számra emelése érdekében s azonkívül a leghatározottabban feltette magában és ezt be is tartotta, hogy a védelmet a lehető legoffenzívebb módon fogja vezetni. Hátrányosan befolyásolta Bali bég munkálkodását, hogy tűzérsége úgy szám, mint hatásképesség tekintetében meglehetősen gyenge lábon állott és hogy a csapatok élelmezése is nehézségekbe ütközött, mert a fővárosokat környező kiélt, elpusztult vidékről csak nagy nehezen tudta a szükségeseket beszerezni. Nehéz helyzetét és gyengeségét palástolandó, Bali bég azzal biztatta embereit s ijesztgette ellenfeleit, – mindkét irányban sikerrel – , hogy a szultán a telet Szófiában tölti s hogy tavasszal személyesen bejön az országba s a Rákoson országgyűlést tart, hogy ott a magyarok kívánságait megismerje.[24] Később is folyton azt hangoztatta, hogy mihelyt a németek meg mernék támadni Budát, a szultán nyomban a sereg élén vonul be az országba. Majd midőn Joachim mindjobban közeledett Buda felé, török részről azt híresztelték, hogy a szultán is elindult, s hogy július 22-én már Belgrád alá érkezett. A magyarok mindezt készpénznek vették, s tényleg azt hitték, hogy a szultán hatalmas hadsereg élén a határon áll s hogy Török Bálintot és Majláth Istvánt szabadon bocsátotta.[25]
A szultán azonban másutt lévén elfoglalva, nem jött be s nem is volt kellően tájékozva a küszöbön álló nagyarányú támadásról. Ferenc francia király figyelmeztette ugyan a Portát Ferdinánd nagyarányú készülődéseire, de itt nem vették komolyan a dolgot, elsősorban a budai pasának és Izabellának kellett volna jelentést tennie. Még nagyobb lett Szulejmán biztonságérzete, amikor Trauquillus Andronicus fenti küldetésében Konstantinápolyba ért. Sem a szultán, sem tanácsosai nem tételezhették fel, miszerint Ferdinánd oly merész játékot űzzön, hogy amikor Buda visszafoglalására nagy háborút indít, ugyanakkor Konstantinápolyban békét kérjen. Pedig ő ezt tényleg megcselekedte. Amikor aztán Joachim nagyarányú vállalatának híre más úton is eljutott Konstantinápolyba, itt eleinte ezt nem vették komolyan, de annál kínosabb bomba módjára ható meglepetésszámba ment, amikor nemsokára a budai pasától és Izabellától is majdnem egy időben részletes jelentések jöttek a Budát fenyegető nagyarányú támadásról. Ekkor „a hangulat egyszerre a másik végletbe csapott át. Valóságos rémület támadt s a legtúlzottabb hírek keringtek. Beszélték, hogy az egész kereszténység összeesküdött a török kiirtására, hogy sok király töméntelen, mesés számú sereggel vonult a Duna felé.[26] Sőt a félelem benyomása alatt már azt híresztelték, hogy Pest elesett, Buda nem tarthatja magát s Belgrád szintén nagy veszélyben forog“.[27] Ez ellenőrizhetetlen híreken Szulejmán annyira felindult, hogy a Konstantinápolyban levő Tranquillus Andronicust, akivel eleinte udvariasan bántak, maga elé sem bocsátotta, kísérő emberét lefejeztette, s őt magát, miután sok durva sértést kellett eltűrnie, végre hazaküldték.
A nap-nap mellett megújuló vészhírekre a szultán legjelesebb vezéreinek vezetése alatt nagyszámú sereget indított el Magyarországba, de ő maga egyelőre otthon maradt.[28]
Ezalatt Buda és Pest körül következőleg alakultak a viszonyok: A magyar és olasz csapatok fentemlített első elhelyezkedése alatt Vitellit, aki a város alján az ágyúk telepítésére alkalmas helyet keresett, egy a városból kitörő török osztag visszavonulásra kényszerítette. Szeptember 30-án az egyik német tiszt lehajózott a Pest és a Duna között vont vaslánchoz és a parton levő víztoronyhoz s azzal a jó hírrel tért vissza, hogy miután egyik sem erős, könnyűszerrel el lehetne azokat foglalni. De a német főhadiszálláson nem hallgattak szavára, s ahelyett, hogy rögtön intézkedtek volna a művelet végrehajtása iránt, csak másnapra terveztek és rendeltek el egy nagyobbszabású hadműveletet. Úgy tervezték a dolgot, hogy az olasz Vitelli a dunai oldalon megközelíti Pestet és kicsalja a török őrség egy részét. Mihelyt ez megtörtént, Vitelli visszavonul ama hely felé, ahol Perényi Péter huszárjaival és Móric szász herceg német vasas lovasaival lesállást foglalt s aztán elvágják a töröknek a visszavonulás útját. Ugyis történt, Vitelli október 1-én korán reggel 1200 emberrel megkezdte az előnyomulást. Amint ezt a török észrevette, két kapun át mintegy 3000 ember kirohant és üldözni kezdte a csakhamar visszafordult olaszokat. Ezek aztán az előre megállapított ponton megálltak, újra felvették a harcot, ezáltal alkalmat adván a lesállásban levő lovasoknak a közbevágásra. Ebből hosszabb ideig tartó, ide-oda hullámzó harc keletkezett, amelyet végül a 400 horvát lovasával elszántan előretörő Zrinyi Miklós döntött el a mieink javára. Eközben Móric herceg annyira előrevágtatott, hogy lovának elvesztése folytán egy ideig életveszélyben forgott és majd hogy foglyul nem esett. A kirohant törökök jó nagy része a város kapuitól elvágatván, a Dunába szoríttatott, úgyhogy összesen 300 halottat és sok sebesültet vesztettek ugyan, de azért ez a vereség mégsem volt olyan döntő, amilyennek azt Joachim főhadiszállásán remélték. Itt meg kell még jegyeznünk, hogy a közelben álló birodalmi csapatok tétlenül nézték ennek a kemény harcnak lefolyását, ezáltal félreismerhetetlen tanubizonyságot téve arról, hogy ők csak a dicsőség után vágyódnak, amelyet szívesen elkönyvelnének a maguk számára, de a harcot inkább másoknak engedik át.
Miután október 2-ika folyamán a város falaihoz immár elég közel telepített ágyúsáncok elkészültek, másnap Joachim 40 nehéz ágyúból megkezdte az „óságuk miatt roncsolt falak“[29] lövetését és mindjárt az első napon sikerült azokban jókora rést nyitni.[30] Másnap, vagyis október 3-án délután, az olaszok ismét Vitelli vezetése alatt rohamra indultak.
Pesten Juszuf bég volt a parancsnok, aki ismervén a falak gyengeségét, mély árkot vonatott mögöttük s azt sánckosarakkal megerősítette és gyúanyagokkal megtömte. Ez az árok és ama nagyobb sáncozat, amelyet még Roggendorf emeltetett, feltartóztatta az olaszok ostromát. S miután az ezek támogatására rendelt német gyalogság tétlenül nézte az olaszok hiábavaló erőlködését, ez a példátlan indolencia a Vitelli segítségére küldött, lovaikról leszállított magyar csapatokat az első sikertelen roham után szintén visszavonulásra késztette.[31] Ilyenformán ez a roham, mely az ostromlóknak, tekintve, hogy a török őrség tüze a tétlen németekben is jókora veszteségeket idézett elő, mintegy 700 emberükbe került, – teljesen eredménytelen maradt.
Még aznap este Joachim haditanácsot tartatott, amelyen úgy a melléje rendelt tanácsosok, mint a német csapatok parancsnokai, azt hozván fel indokul, hogy sem eleség, sem pénz nincs, hogy a csapatok már nagyon elégedetlenkednek, az ostrom félbeszakítását és a visszavonulást javasolták. Ezzel szemben az olaszok és a magyarok az ostrom folytatását és újabb roham megkísérlését sürgették. Miután azonban ugyanekkor az a megtévesztő s egyben valótlan hír érkezett Belgrádból, hogy onnan Achmed ruméliai béglerbég 25.000 főnyi hatalmas török felmentő sereggel már régebben elindult, Joachim a többség javaslatát elfogadva, az ostrom félbeszakítását és a visszavonulást határozta el.[32] Az erre vonatkozó előkészületek megtétele után, amit a törökök semmiképpen sem zavartak meg, a sereg október 8-án megkezdte a visszavonulást. Másnap a visszavonulókat, üldözésükre kiküldött nagyobb számú, állítólag 3000 főnyi török had támadta meg, de ezeket az utóvéd-szolgálatot teljesítő magyar csapatok visszaverték, s így Joachim serege négy nap alatt Esztergomba érkezett, ahol aztán feloszlott.[33] A bomladozók közül Ferdinánd 7000 zsoldost szolgálatába fogadott, hogy Pozsony tájékán elhelyezkedve, Bécset őrizzék. Egykorú feljegyzések szerint a szétmállott seregnek alig egynegyed része került vissza hazájába, a többi a rendetlen életmódot kísérő járványoknak esett áldozatul. A vérhas, a „magyar pestis (febris hungarica)“, a tábori láz, mely akkor lépett fel először s ennek utána gyakran ütötte fel fejét hol itt, hol ott az egész világon, ezerszámra szedte áldozatait.
Achmed ruméliai béglerbég, vagy a Lutfi pasa által fentebb említett ügyetlenségnél, vagy – ami talán jobban megfelel az igazságnak – a közte és Joachim visszavonuló serege közti nagy távolságnál fogva, utóbbit már utól nem érhetvén, Belgrádba ment vissza és a telet ott töltötte.
A nagy garral hirdetett és ily szánalmas kudarccal végződött nagy keresztény vállalkozás szégyenteljes bukása mindenütt nagy megütközést váltott ki, úgy hogy még a törökök is azt kérdezték a keresztényektől: hol van a ti Istenetek?[34]
Legérzékenyebben sujtotta a nagy kudarc Ferdinándot, aki nagy felháborodásában ezeket írta bátyjának, Károly császárnak: „Sem fegyveresekben, sem hadi szükségletekben nem volt hiány, mert a sereg mindennel bőségesen el volt látva; ellenben hiányzott egy derék fej, az agyvelő, amely azt helyesen vezethette volna. Azt tartom, hogy soha ily szégyen és gyalázat nem érte a birodalmat, nem is szólva a kárról és veszélyről, amely abból ezután következhetik.“[35]
Mint ily alkalmakkor rendesen, most is bűnbakot kerestek s Ferdinánd az ország ekkoron egyik leghatalmasabb főurát, Perényi Pétert ama alaptalan gyanú miatt, hogy ő titkos összeköttetésben állott Báli budai pasával s így egyik okozója volt a szégyenteljes kudarcnak, október 10-én Esztergomban elfogatta s anélkül, hogy rendes bíróság elé állította, illetve hogy bűnössége beigazolást nyert volna, 5 évig fogva tartotta.[36] Az elfogatás igazi oka azonban az volt, hogy Ferdinánd félt a nagy úr roppant vagyonától és hatalmától. Perényi elfogatásának az lett a legközelebbi következménye, hogy erre nyomban az összes magyar hadak is szétoszlottak. Perényi sorsa – írja Acsády[37] – nemcsak egyéni szempontból érdemel figyelmet. Új korszakot jelez ez a királyi politikában a magyarok iránt. A bizalmatlanság korszakát nyitja meg, azt az időt, melyben az udvar a gyanú, a félreértés, a félreismerés szemüvegén kezdi nézni a magyarokat, kiket a legteljesebb odaadás, a leghűségesebb szolgálat sem volt képes többé akármilyen kézzelfogható ráfogás ellen is védeni.“
A hadjárat dicstelen vége a gyalui szerződés végrehajtását is megakasztotta. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy Ferdinánd Budát és az ország többi részét a töröktől visszafoglalni nem képes s másrészt Perényi elfogatása mementóul szolgálhatott Martinuzzi számára arra nézve, hogy mi várna rá, ha a hatalmat kezéből kiadná. Ez a meggondolás és megfontolás vetette meg alapját a barát ezután következő kétszínű, ravasz, körmönfont politikájának, mely egyrészt arra irányult, hogy lehetőleg Ferdinánddal is jó viszonyban maradjon, de másrészt a szultán kegyelmét és pártfogását is biztosítsa a maga és a kormánya alatt levő országrész számára és már itt is leszögezhetjük a tényt, hogy az teljes mértékben sikerült is neki.[38]
[1] Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit, III, 179.
[2] Corpus Juris Hung. I, 370. – Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit, II, 167.
[3] Jovius id. m. XLII, 408. – Ferdinánd levele Mária királynéhoz, Hatvaninál id. m. II, 47.
[4] Jovius id. m. XLII, 408. – Ferdinánd levele Máriához, Hatvaninál id. m. II, 47.
[5] Kátib Mohammed Záim és Pecsevi szerint (Thúry id. m. II. 378.) az ostromlott várban levő emírek között voltak: Uláma pasa szerdári ranggal, Dukaginzáde Mohammed szendrői bég, Jajha-pasa-oglu Arszlán pozsegai szandzsák-bég, Khizr bég, Murad klisszai bég, Gezsdehán Mohammed aladsa-hiszári és Bidukhán Mohammed bég a győzelmes hadseregből 7000 harcossal és Kücsük Báli szegbán-basi, aki 2000 janicsárral volt Budán, szintén átjött Pestre a janicsárok nagyobb részével.
[6] Katona id. m. XXI, 185. – Buchholtz id. m. V, 172.
[7] Navez császári követ tudósítása, Hatvaninál II, 40.
[8] Neue Sammlung der Reichsabschiede, II, 472.
[9] Ennek megfelelően a török történetírók is, mint „Kara–Herszek“-ről, „Herszeg-oglu“-ról emlékeznek meg róla. (Thúry id. m. II, 31, 282, 377.)
[10] Neue Sammlung der Reichsabschiede id. h. – Sleidanus, Hist. XIV, 230.
[11] Instructio pro Tranquillo Andronico Secretario nostro, kiadta Ferdinánd 1542. július 10-én. – Hammer–Purgstall id. m. II, 183.
[12] Traut, Kurfürst Joachim, 33.
[13] Károlyi Árpád id. m. 119. – Oesterreichisches Militär–Conversations–Lexikon, II, 266. – Ferdinánd 1542 június 4-iki levele V. Károly császárhoz: „Semblablement ay fait provision de souffisant nombre de bateaulx pour conduyre lesdiets victuailles et autres nécéssitéz de ladicte armée. Et pour plus grande commodité et pouvoir ramener les bateaulx contre mont la Danube, ay dois l'hyver passé fait faire chemins au long de la rivière. Et fait provision d 'une grande quantité de chevaulx pour tirer lesdicts bateaulx a mont.“
[14] Brandenburgi Joachim 1542. augusztus 21-iki levelében kéri Ferdinándot, hagyná meg bécsi hadi biztosainak: „das sie das maurenbrechen vnd geschutz sampt kugel, puluer vnd zugehoriger geraitschaft auch die vbrig schifbrucken vnd meher schantz greber oder quastadern…vfs aller ernst anhero fertigen.“
[15] Thurzó Elek 1542. július 26-iki levele, Trautnál id. m. 128–130.
[16] Hatvani, Brüsszeli Okmánytár, II, 63. – Történelmi Tár, 1878. évf. 265.
[17] Dogiel, id. m. I, 148.
[18] Szilágyi–Acsády id. m. V, 232.
[19] Ranke id. m. IV, 241. szerint Komáromot a sereg augusztus 15-én érte el.
[20] A mindent nagyítani szerető török történetírók jóval magasabbra taksálják Joachim hadseregének létszámát. Így Szinán csaus (Thúry id. m. II, 282.) szerint „Kara–Herszek“-nek (vagyis Joachimnak) 180.000-nél több katonája volt. Kátib Mohammed Záim (Thúry id. m. II, 377.) 180.000 főt említ, melyből 120.000 ember puskás gyalog, a többi pedig lovas volt. Szolakzáde szintén 180.000 emberről tesz említést, míg Pecsevi azt mondja, hogy a keresztény hadsereg száma nagyobb volt 100.000-nél. (Thúry id. m. II, 31.) Egyedül Ferdi az, aki Joachim seregének létszámát a mi kútfőinkkel egyezőleg 80.000 főre teszi, mondván: „A próféta megmenekülése után a 949. év (1542) tavaszán Német- és Alamánországból 80.000 lovas és gyalog gyaurból álló sereg indult meg Budun felé.“ – Hogy Hammer–Purgstall összeállításában hogy nézett ki a keresztény sereg, az a 186. oldalon foglalt 456. számú lábjegyzetben foglaltakból tűnik ki.
[21] Id. m. 233.
[22] Pecsevi írja (id. m. I, 235.), hogy a keresztények először a vártól olyan távolságra állították fel ütegeiket, hogy azok semmi kárt sem tettek, miért azokat közelebb kellett húzatni. (Thúry id. m. II, 378.)
[23] Hosius 1542 március 13-iki feljegyzése az Izabellától hazatérő lengyel követ jelentése alapján. Hosii Epist. I, 122. – Acta Hist. Poloniae, IV.
[24] Bali bég 1542. január 4-iki levele.
[25] Traut id. m. Július 29. és 30-iki váci levelek.
[26] Tranquillus Andronicus a Konstantinápolyban észlelt gabalyodásról ezeket írja jelentésében: Turci „insigniter obstupuerunt, nec sciebant, quid agerent, tanta fama invaluerat de nostro exercitu; nuntii quotidie afferebant; omnes christianos conspirasse in Turcas, multos reges simul venire cum maximis copiis terra atque Danubio… metus affingebat maiorem numerum, dicebantur esse ducenta milia militum.“(Századok, 1880. évf. 650. és Thúry id. m. II, 31.)
[27] Szilágyi–Acsády id. m. V, 234.
[28] Szinán csaus (Thúry id. m. II, 283.) erről ezeket írja: „Amint Kücsük Báli pasa s a vár őrizetére hagyott többi bégek és agák ahányan csak voltak, továbbá a vár lakói az elfogott nyelvektől és érkező kémektől megtudták az alávaló és gonoszmívű gyauroknak e merészségét és gyülekezését, belátván, hogy nem lesznek képesek szembeszállni és megverekedni velük, azt határozták el, hogy a dologról jelentést küldenek a boldogság küszöbéhez. Mikor ez a jelentés a padisah előtt felolvastatott,… ő azt látta legjobbnak és legcélszerűbbnek, hogy szolgáját, Achmed pasa rumélii béglerbéget odaküldi. Tehát így cselekedett. Sőt azonkívül, hogy ezt az egész rumilii hadtesttel elküldte, még a harcosok csoportjának, a vitézek seregének, a hősök hadának és a szultáni testőrségnek, a janicsárok agáját, Ali agát is magához hívatván és utasítást adván neki, szintén elküldötte bajtársaival.“
[29] Szalay László id. m. IV, 248.
[30] Kátib Mohammed Záim (Thúry id. m. II, 378.): „Az első napon 3600 golyót lőttek Peste várába és minden nap 40 badaluskával lőttek. Az első napon a vár falát 100 rőfnyi hosszúságban ágyúzván, a vár falát a földdel egyenlővé tették.“ – Lutfi pasa (Thúry id. m. II, 31.) ezeket írja: „A gyaurok Pest városát a száraz felől több sorban körülfogva megtelepedtek s azonnal felállítván ágyúikat és meteriszeket (sáncokat, mellvédeket) csinálván, egyszerre elkezdték Pest falát ágyúzni. Röviden szólva, egy nap és egy éjjel lőtték a város falát és a földdel egyenlővé tették; majd más helyeken is felállították ágyúikat és réseket törtek.“
[31] Lutfi pasa folytatólag: „Amint a városban levő müszülmánok ilyennek látták a helyzetet, megrémültek és a maguk megmentéséről gondoskodtak. A fal hosszában belül mély árkot ástak és meteriszeket (mellvédeket) állítottak fel s amint a gyaurok rohamot intéztek, feltartóztatának az árkok által, a müszülmánok pedig a meteriszekből igen sok gyaurt elpusztítottak s az átkozottak nem bírván győzedelmeskedni, visszafordultak.“
[32] Szinán csaus török történetíró (Thúry id. m. II, 283) a következők szerint szintén Achmed közeledését említi a kereszténység visszavonulásának okául: „Mikor ezek (t. i. Achmed pasa és Ali aga) napok multával végre ama határvidékre érkeztek és az ott összegyűlt feslett erkölcsű gyaurok meghallották a rumilii béglerbégnek, Achmed pasának félelmes megjelenését s a janicsár-agának és bajtársainak közeledését: akkor nem lévén bátorságuk a szembeszálláshoz, sem erejük a megverekedésre s a futást jobbnak és célszerűbbnek tartván, kitartásukat gyorsan futásra változtatták és eltüntek.“ – Lutfi pasa (Thúry id. m. II, 32.) minden esetre tévesen, következőleg adja elő a hadjárat csattanós végét: „Végre elérkezett a felséges Isten segítsége. A gyaur hadsereg vezérét, Kara Herszeket, a müszülmánok részéről ágyúgolyó érte és lelkét a gyehennának ajánlotta. Mihelyt az életben maradt gyaurok látták ezt, rögtön fejük megmentéséről gondoskodtak, de nem szórodtak szét, hanem együttesen mentek vissza országukba. Minthogy a rumilii hadtest parancsnoka még újonc volt, nem merte megtámadni a gyaur sereget, hanem két napi járóföldre tévő távolságra úgy állt tétlenül, mintha tizenöt napi távolságra lett volna.“ – Joachimot illetőleg ugyanebbe a hibába esik Kátib Mohammed Záim is (Thúry id. m. II, 378), mondván: „Egy napon a gyaurok szerdárja (hadvezére), a Herszek-oglu nevű hitetlen, rohamra készült, hogy Pestet elfoglalja. Azon napon, éppen amikor a rohamra indulás szándékával sátorában kardját kötötte fel, a szemközt levő buduni palotából egy ágyúgolyót lőttek az átkozottnak sátorába, mely az átkozott hitetlent éppen derékben, kardkötőjénél találván ketté szakította.“
[33] A hadjárat egyes részleteire nézve a már említetteken kívül lásd még: Ungnad hivatalos jelentését, Buchholtznál, Urkundenbuch I, 320. – Ferdinánd, Martinuzzi, Joachim őrgróf és Ungnad leveleit, Hatvaninál Brüsszeli Okmányt. II, 57–73. – Istvánffy id. m. XV, 246. – Megiser, Chron, Carinth. XI. – Alberi, III. sor., Marino Cavalli, a Ferdinánd udvarában levő velencei követ 1543. évi zárjelentését.
[34] Cuspinianus id. m. I, 514.
[35] A hadjáratban részt vett Schärtlin Sebestyén (Fessler, Die Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen, VÍ, 615.) ezeket írja: „Seynd sie erst auf den Herbst hinabgezogen… und mit spott der ganzen Christenheit zu Nachtheil abgezogen, über 15.000 Mann von guten Leuthen verlohren, das Geld unnützlich verschwendet…“
[36] Fessler–Klein id. m. III, 522: „Es musste jemand gefunden werden, auf den die Schuld an dem erbärmlichen Ausgang des mit so viel Aufwand an Gepränge und Kosten unternommenen Feldzugs gewälzt werden könnte, und die Wahl fiel auf Perényi, der gerade einer derjenigen war, die durch Rath und That Unheil und Schande abzuwenden gestrebt hatten.“
[37] Szilágyi–Acsády id. m. V, 237.
[38] Az erdélyiek levele, Praynál, Epist. Proc. II, 120. – Martinuzzi és Izabella levelei Ferdinándhoz, Buchholtz id. m. V, 176–188. 202. – Katona id. m. XXI, 175. – Hatvani, Frater György élete. Tört. Zsebkönyv. 261–269.
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |