A legutóbb leírt hadműveletek és események legfőbb célja Buda várának birtokba vétele volt; ezt akarta minden áron elérni Ferdinánd, erre vásott most ismét a foga a töröknek is. Buda ekkor tulajdonképpen egy gyönge asszony kezében volt, aki minden pillanatban hajlandónak mutatkozott azt egyik ellenfelének kezére átjátszani, ámde itt volt és éjjel-nappal résen állt a szemfüles és mindenható Martinuzzi, a királyné és gyermekének gyámja, aki nem ismert tréfát s akit nem egykönnyen lehetett félrevezetni és becsapni. Minden esetre felette sajnálatosnak mondható, hogy nemsokára János király halála után a gyám és gyámolt között oly feszült és ellenszenves viszony alakult ki, aminek elsősorban megint csak az ország vallotta kárát. Ez az áldatlan állapot nagyben gyengítette Buda ellenálló képességét, amelynek védelmére a sokszoros túlerővel szemben amúgyis csak igen gyenge, úgyszólván minimális erők állottak Martinuzzi rendelkezésére. És mind ennek ellenére úgy Ferdinánd, mint a török, nem annyira a fegyveres erőre, mint inkább furfangra, cselekre támaszkodva igyekszik célját elérni. Ugyanezt cselekedték különben Achmed bég és Péter moldvai vajda is a Fogarasban erősen elsáncolt Majláthtal szemben s ez megint élénk tanubizonyságot tesz amellett, hogy abban az időben a félig-meddig jól megerősített és lelkes védőrség felett rendelkező várak és erődített helyek mily hatalmas erőtényezőket képviseltek. Ennek tudatában ragadtatta el magát Martinuzzi ama igazi középkori nyers és durva élcelődésekre, amelyekkel az öreg Roggendorfot szándékosan vérig sértegette. De akár hogy vesszük a dolgot, ki kell jelentenünk, hogy ehhez hasonló hangnem sohasem illett igazi komoly hadvezér szájába; a hadi tevékenység sokkal komolyabb foglalkozás, semhogy annak legfőbb irányítói ily kloákaszerű alacsony nivóra szállíthatnák le gondolatmeneteiket, sőt kétszeresen meg kell ütköznünk azon, ha ily durva, faragatlan, trágár szavak és kifejezések Martinuzzihoz hasonló magasrangú papi személyek szájából kerülnek ki. Épily szokatlannak és durvának minősíthetjük Martinuzzinak a lengyel követekkel szemben elkövetett eljárását is; kődobásokkal csak állatokat, kutyákat, nem pedig tekintélyes állású egyéneket szokás távozásra kényszeríteni. De azért elvitázhatatlan, hogy e sok aprólékos fogyatkozás és rossz tulajdonság mellett Martinuzzinak kiválóan jeles és elismerésre méltó kvalitásai is voltak, amelyek nevét és őt magát is kétségtelenül korának legkiválóbb embereinek sorába emelték.

Katonai tekintetben különösen az a szivósság figyelemreméltó, amellyel Martinuzzi a vár védelmét főpap létére, bátor szívvel saját maga is a küzdők legelső vonalába állva, intézte és vezette.

Ezzel szemben az öreg Roggendorf, majdnem tízszeres túlereje és hatalmas falbontó tűzérségi anyaga és felszerelése ellenére inkább a királynéval és a budai polgárokkal folytatott alkudozásoktól, puccsszerű vállalatoktól, végeredményben pedig a védőrség kiéheztetésétől várta az eredményt és gyalogságát és lovasságát még akkor sem vetette egységes, erőteljes támadáshoz és rohamhoz latba, amikor illetve minek utána ennek útját a tűzérség a várfalakba nyitott kellőszámú és nagyságú lőrések révén már kellőképpen és szinte dicséretre méltó módon előkészítette. Hogy mennyire nélkülözte Roggendorf az igazi hadvezér egyik kiválóan fontos tulajdonságát, az elhatározásban és cselekvésben való rugalmasságot, az legjobban abból tűnik ki, hogy alparancsnokainak ismételt, sőt folytonos nógatása ellenére sem támadni, sem a kellő időben az ostromot félbeszakítani, illetve visszavonulni nem volt hajlandó, s végül utóbbit valóban a tizenkettedik órában úgyszólván rá kellett kényszeríteni. Érdekes, hogy a haditanács e határozott állásfoglalására a főparancsnokkal szemben az ellenséges táborból jövő hír, vagy jobban mondva jó tanács szolgált alapul és hogy e tanácsadásra Török Bálintot az a meggondolás késztette, hogy az ellentáborban levő magyarokat a katasztrófális vereségtől megkímélje. Roggendorf a haditanács nyomása alatt elhatározott visszavonulást vagy a Duna jobb, vagy annak balpartján hajthatta végre. Miután Mohammed vezírpasa serege a Duna jobbpartján állott és ugyane parton közeledett a szultán vezérlete alatt a fősereg is, amelynek esetleg Komárom, Győr és Moson felé előrendelt lovassága az osztrákok visszavonulási vonalát igen könnyen elállhatta volna, Roggendorf már azért is a balparton való visszavonulást határozta el, mert Pestet Ferdinánd-párti németek tartották megszállva s onnan Pozsonyig a visszavonulást minden valószinűség szerint bántatlanul lehetett végrehajtani. Arra, hogy ennek az éj leple alatt titkon végrehajtandó Dunán való átkelést és a további visszavonulást saját cseh emberei fogják időnek előtte az ellenségnek elárulni, az osztrák hadvezetőség természetesen nem igen számított. Épigy arra sem, hogy a Pestre átkelt csapatok ahelyett, hogy nyomban tovább folytatták volna visszavonulásukat, rablási és fosztogatási szenvedélyüktől és dühüktől elragadtatva, ezzel töltsék el drága idejüket, ami az ellenségnek alkalmat adott, hogy a csapatok legnagyobb részét ép ez utálatos munkálkodásuk közben lekapcsolja és agyon verje. A hadjáratnak ez a gyászos vége igen nagy veszedelmet jelentett Ferdinándra nézve, mert ezáltal Bécs is teljesen védtelenné vált és ha Szulejmán hű marad eredeti elhatározásához, most valóban egy csapásra könnyű szerrel Ausztria fővárosát is hatalmába keríthette volna. Ezzel az eshetőséggel számoltak is Bécsben,[1] s így az ettől remegő Ferdinánd, mint már említettük, nyomban követeket küldött Szulejmán táborába, hogy vele akármily nyomasztó feltételek mellett békét kössenek.[2] Ámde a falra festett ördög képében felbukkant veszély csakhamar önmagától elmúlt, mert a szultán ezúttal megelégedett Buda kézrekerítésével és egyáltalában nem folytatta útját a Ferdinánd birtokában levő országrészek felé.

Egyébként Szulejmánnak ebben a hadjáratban határozottan nagy szerencséje volt, mert legközelebbi célját Buda megvételét, Mohammed vezírpasa gyors és erélyes közbevágása folytán, mely rövid pár óra alatt Roggendorf seregének teljes tönkretételét vonta maga után, főerejének latbavetése nélkül is elérte. De éppen ez a könnyen kivívott nagyarányú siker a legimpulzívebb módon arra sarkalhatta volna a szultánt, hogy egy füst alatt eredetileg kitűzött célját, Ferdinánd megalázását is elvégezze. E tekintetben ennél jobb alkalmat még csak kívánni sem lehetett volna, de a kortársai által égig magasztalt Szulejmán ezúttal is elmulasztotta a sors által ezüst tálcán felkínált érett gyümölcs leszedését s aki ismételten ily és ehhez hasonló szarvas hibákat követ el, az nem érdemli meg, hogy neve az igazi nagy hadvezérek sorában helyet foglaljon; legalább én nem látok Szulejmánban kiváló, hanem csupán szerencsés hadvezért, akinek a sors ismételten alkalmat nyujtott, hogy óriási túlerővel csapjon rá a pártokra szakadt, folyton belső és külső bajokkal küzködő és egymás közt is a legádázabb meghasonlásban élő s így számottevő erőt kifejteni alig tudó magyar nemzetre. Ezúttal a nagy hódító egy újabb hatalmas lépéssel vitte előbbre a mindenkori török szultánok által vallott életcélt. „Amiért ősei száz éven át – mondja igen találóan Acsády[3] – annyi vért ontottak hasztalan, azt immár ő játszva valósította meg. Csak most tépte le a mohácsi győzelem gyümölcsét. Úgyszólván áldozatok nélkül hullott ölébe Buda ősi vára s védtelenül feküdt lábánál egész Magyarország.“ Sőt még szerencsének mondható, hogy mindjárt az egész országra rá nem tette kezét, amely II. Lajos halála óta két, most pedig három részre volt széjjelszakítva, még pedig olyan három részre, melyek sem egyenként, sem együttvéve nem értek fel sem terület, sem erő s hatalom tekintetében a régi egésszel, még pedig azért nem, mert e részek egyikében a hódító s mindent, ami magyar, elnyomni törekvő török volt az úr, másikában olyan uralkodó ült a trónon, aki távol állott a nemzet szívétől és nyelvétől s mindenben csak a maga önző és többi tartományainak érdekeit tartotta szem előtt s végül a harmadikban egy gyenge asszony csecsemő gyermekével ült a három részre töredezett királyi trón roncsán. Ily körülmények között az volt az egyedüli szerencse, hogy az utóbbi részben oly férfiú tartotta kezében a kormány gyeplőjét, aki képes volt oly magokat elhinteni, amelyekből hosszú évtizedek mulva oly regeneráló erők fejlődtek ki, hogy azok latbavetésével és megfeszítésével lassan és fokozatosan ismét rekonstruálni lehetett a régi, ha nem is független, hanem azért egységes erős Magyarországot. Ez a minden esetre elég sok hibával, de amellett kiválóan jeles tulajdonságokkal is rendelkező férfi Martinuzzi Fráter György volt.

Buda végleges elfoglalása a török által világra szóló esemény volt. Hiába tüntette fel Szulejmán úgy a dolgot, mintha ez csak kényszerűségből származó ideiglenes intézkedést jelentene, ezt sem Magyarországon, sem a külföldön nem hitte el neki senki. Hiába akarta ő, épúgy mint eddig János királlyal szemben, most annak özvegye és kiskorú gyermeke irányában az önzetlen védő és oltalmazó szerepét játszani, most már mindenki tisztában volt a helyzettel, hogy ez csak egy további lépés az ozmán uralkodók messzemenő céljainak megvalósítása érdekében, amelyet csakhamar a török hatalom további kiterjesztése fog követni s ezért erre a világraszóló eseményre legalább egy időre az összes nyugati fejedelmek és országok szinte jajveszékelve felhördültek, azonban sajnos, ez az időleges fellobbanás is az eddigiekhez hasonlóan megint csak futó s könnyen s gyorsan kialvó szalmatűznek bizonyult.

[1] Jovius id. m. Katonánál id. m. XXI. 80: „Solimanus Viennam usque repentina incursione pervasurus esse eredebatur.“

[2] Zinkeisen id. m. II, 846.

[3] Szilágyi–Acsády id. m. V, 224.