Fels seregének zömével 1540 november vége felé Buda alól Tata és Pápa környékére visszavonulván, ezáltal nemcsak a főváros környéke, hanem az országnak többi, keletre fekvő része is felszabadult az osztrák nyomás alól. Ezek után Martinuzzinak főtörekvése oda irányult, hogy Erdélyben is biztos alapot létesítsen a maga illetve a királyné és gyermeke számára. E célból mindenekelőtt Balassa Imrét sikerült neki javainak visszaadása által megnyerni, ellenben Majláth, miután a török segítségére nem számíthatott, teljesen Ferdinánd-pártivá vedlett át s 1541 elején a három nemzet gyűlésén oly határozatot hozatott, hogy valamennyien Ferdinándhoz csatlakoznak, mihelyt ő 3000 gyalogost, 1000 nehéz lovast és megfelelő tűzérséget küld segítségükre.[1] Hiába figyelmeztette Majláthot a moldvai vajda is, hogy ha tovább is oly nagy agitációt fejt ki Ferdinánd érdekében, akkor ő a portáról vett parancs értelmében kénytelen lesz ellene hadat vezetni. Majláth ennek ellenére tovább folytatta áskálódásait. Ezt látva, Martinuzzi kérve-kérte a szászokat, ne hallgassanak Majláth csábító szavára, ne döntsék magukat és tartományukat végveszélybe, mert a szultán úgysem engedné, hogy akár Erdély, akár Magyarország többi része Ferdinánd kezén megmaradjon, minek meggátlására újból hadat szándékozik Magyarországba vezetni.[2] Azonban ez a figyelmeztetés sem használt sokat.

Még nagyobb baja támadt Martinuzzinak a királynéval, aki megúnván azt a könyörtelen szigort, amelyet a kincstartó vele szemben gyámi tisztéből kifolyólag gyakorolt, ennek háta mögött igyekezett Ferdinánddal egyezkedni. E végből Izabella királyné 1541 február elején, megúnván Fráter György tűrhetetlen gyámságát, Bebek Imrét küldte Ferdinándhoz azzal az üzenettel, hogy ő minden áron kész neki átadni Budát s vele együtt az országot és ha ebben gyámja részéről ellenzésre találna, még attól sem riadna vissza, hogy őt elfogassa, vagy meg is ölesse; kéri tehát Ferdinándot, intézkedjék, hogy a pesti őrség, amelyet ő a kezében levő kulcsok segítségével a vár egyik kapuján könnyen bebocsáthat, Budát birtokába vegye.[3]

Ferdinánd az ajánlatot elfogadta s február 8.-án ígéretet tett, hogy arra az esetre, ha Izabella tíz napon belül Budát átadja s az országra szóló igényeiről lemond, neki illetve fiának 32.000 forint évi jövedelmen kívül Pozsonyt, Nagyszombatot és Trencsént átadja. De úgy látszik, Martinuzzi neszét vette a dolognak s mindenekelőtt elhatározta, hogy a Varkocs György parancsnoksága alatt álló s a fentiek szerint felette veszélyessé válható pesti őrséget ártalmatlanná teszi, micélból a még mindig Kalocsa tájékán tartózkodó török hadat,[4] amelyhez Petrovics Péter 1000 ráccal s utóbb 1541 tavaszán Khoszrev és Murad bégek vezetése alatt újabb bosnyák hadak is csatlakoztak, mindenekelőtt Vác s aztán Pest megvételére rendelte. Ez a had Mohammed szendrői pasa vezetése alatt Vác alá érkezvén, Török Bálint ágyúinak segítségével március vége felé bevette a várost. Innen Pest megvívására indult Mohammed, amelyet a Fels által visszahagyott csapatok[5] tartottak megszállva s amelyekhez utóbb Nyáry Ferenc és Horváth Bertalan alatt Esztergomból magyar csapatok is csatlakoztak. Ezek oly szívós ellenállást fejtettek ki, hogy Mohammed már április elején az ostrommal felhagyva, elvonult hadával a város alól és ismét visszatért Kalocsa tájékára.[6] Ez és az összes egyéb kedvező hírek és körülmények arra serkentették Ferdinándot, hogy Buda megvételét tőle telhetőleg siettesse. A vett hírek ugyanis arról szóltak, hogy a szendrői pasa azért vonult el Pest alól, mert összeveszett Martinuzzival, akit azzal vádolt, hogy becsapta őt; egy másik hír szerint Török Bálint is meghasonlott a baráttal s azért hagyta el Budát dandárával együtt, sőt, ami legtöbbet nyomott a latba, Szulejmán szultánról az a hír keringett, hogy a telet a hadikészületek közepette Drinápolyban, töltötte ugyan, de hogy most ismét visszatért Konstantinápolyba állítólag azért, mert újabb összeütközése támadt a perzsákkal.[7]

A budai hadjárat megismétlésére különben Ferdinánd már jóval előbb megtette a szükséges intézkedéseket. Február elején az általa bírt magyar területen minden házhelytől egy-egy forintot szedett, a nemességet pedig közfelkelésre szólította fel;[8] Cseh- és Morvaországtól szintén kért pénzt és csapatokat, de az ottani rendek húzódoztak kívánságának eleget tenni.[9] Április közepe táján Ferdinánd a beteget jelentett és Perényivel összeveszett Fels helyett az öreg Roggendorf Vilmost nevezte ki a Buda ellen megindítandó sereg főparancsnokává, ugyanazt a Roggendorfot, aki tíz évvel előbb sikertelenül fáradozott Buda megvétele körül. Ezek után Ferdinánd május elején a német rendek regensburgi gyűlésére ment, hogy azok támogatását is kikérje; ezek meg is szavaztak négyhavi zsoldot 10.000 gyalogos és 2000 lovas számára, de a pénz csak igen lanyhán folyt be.[10] Ugyanekkor Károly császár ahelyett, hogy tőle telhetőleg szintén öccsét segítette volna, 24.000 főnyi sereggel Algirba készült a törökök megtámadása céljából.

A vett parancshoz képest Roggendorf május 3.-án több mint 20.000 főnyi, magyarokból, németekből és csehekből álló hadsereggel, amelyhez a bécsi fegyvertárból vett 40 faltörő ágyú is járult, megjelent Buda előtt,[11] ahol nagy meglepetésére sok új bástyát és tornyot talált, amelyeknek létezéséről azért nem tudott, mert azok az 1530. évi ostrom óta emeltettek. Nevezetesen ott, hol Roggendorf Budát 1530-ban oly eredményesen lövette, az Országhok palotájánál,[12] hatalmas kőbástya épült; egy másik a Szombatkapunál, a zsidópiac mellett, ahol az út Ó-Budára vezet; keleten pedig a Dunával való összeköttetés biztosítására nagy téglatorony állott.

A budai várban ekkor Martinuzzi személyes vezetése alatt mindössze 2400 fegyveres volt, mert Török Bálint hada időközben a Száva mellékére vonult Dombró megostromlása céljából. A barát alatt alparancsnoki minőségben szerepeltek: Petrovics Péter, Batthyány Orbán, Markos Péter és többen mások. Martinuzzi a legszívósabb ellenállásra készült és csuhája fölé páncélt öltve esküdözött, hogy inkább törökké válik, semhogy Budát Ferdinándnak átadja.

Roggendorf Buda előtt azzal kezdte tevékenységét, hogy követet küldött a megrémült királynéhoz, hogy őt végre rábírja Ferdinánd fenti ajánlatának elfoglalására, amit különben a lengyel király követei, Czernahorski prépost és Gorka Endre poseni várnagy, akik folyton jártak-keltek Bécsből Budára és onnan vissza, szintén állandóan szorgalmaztak. A lengyel követeken és Roggendorf hírnökén kívül Révay Ferenc külön alkudozásokat kezdett néhány befolyásosabb budai polgárral a várnak Ferdinánd kezére leendő juttatása érdekében. E tárgyalásoknak nagyobb nyomatékot adandó, a Gellérthegyre ágyúkat vontatott fel s miközben azokkal a várat lövette, ismét üzenetet küldött a királynéhoz, ne ellenkezzék tovább, mert különben kénytelen volna magát a királyi lakot is összelődöztetni. Ez a fenyegetés a királynéra ugyan megtette hatását, de Martinuzzi a hírnököt azzal a válasszal küldte vissza, hogy a királyné nem esztelen, hogy Magyarországot a szepesi hercegségért cserébe adja. Azonkívül hozzátette még a barát, hogy szívesen venné, ha az udvarias Roggendorf nem töltetné meg mozsarait oly túlságosan, mert különben a királyné valamelyik emsedisznója időnek előtte találna megfiadzani. „Vidd el ezt válaszul – mondá végül Martinuzzi a követnek – ama eszelős aggastyánnak, aki halálát jött keresni azokban az árkokban, ahol már egyszer pórul járt s aki hazájukért és nemzeti királyukért harcoló derék magyarjaimat részeg zsoldosaival és üres puffogtatásaival akarja kötelességük teljesítésétől eltántorítani.“[13]

Ellenben a királyné máskép gondolkozott. Bízva a hűségére megesküdött polgárság feltétlen engedelmességében, el volt határozva a vár átadására s szándékának végrehajtása végett országtanácsot hirdetett, eltökélve arra, hogy a barátot, ha ellenkezni merne, emberei által elfogatja. De a szemfüles püspök idejekorán megtudta, hogy mi készül ellene s a csíny meghiúsítására kellőleg felkészülve jelent meg az országos tanácson. A lengyel követeket tartván leginkább ludasoknak a dologban, őket a tanácsteremből kivezettette s aztán a városból is kiűzette, miközben őket az út mentén elhelyezett emberei által még kövekkel is megdobáltatta, a királynét pedig, aki kincseit és becsesebb ingóságait már szekerekre rakatta volt, az ostrom tartamára szigorú őrizet alá helyezte.[14]

Amint Roggendorf mindezekről értesült, a Sashegyet is megrakatta tűzérséggel, ahonnan a szombati (bécsi) és fehérvári kapuk közötti falakat kezdte lövetni. E célból a Gellérthegy tetején állásban volt ütegek is lejjebb szálltak s a hegy északi lejtjének alján foglaltak újabb állást. Ezalatt Perényi északkeleten a szombati (bécsi) kapuval szemben helyezkedett el hadával, maga Roggendorf pedig a sereg zömével a mai Krisztinavárosban levő zsidó temetőben. Ez újabb alkalmat adott Martinuzzinak a kötekedésre. Bocsánatot kért Roggendorftól, hogy őt a minap vén eszelős embernek mondta; ép ellenkezőleg, most már lehetetlen nem csodálkoznia ama férfiú bölcs belátásán és felfogásán, aki temetőt szemel ki táborhelyül magának és seregének.[15]

Erre Roggendorf még bőszültebb lövetéssel felelt, aminek az lett a következménye, hogy június 1.-ig a zsidó (a későbbi székesfehérvári) kapu közelében a királyi kerteknél és a Szt. János templom táján a falak és földművek leomlása következtében oly nagy rés támadt, hogy másnap korán reggel az ellenség rohamra indulhatott, amihez a létrákat már előtte való napon a falakhoz támasztották. Ezt látva, a védőrség az éj folyamán bámulatos tevékenységet fejtett ki; árkokat ásott, sáncokat emelt, a falakat amennyire lehetett, kijavította és a falakhoz támasztott létrákat elszedte. Másnap reggel az ostromlók tényleg megkezdték a rohamot; a királyi kerteknél a Szent János templom közelében, ahol maga Martinuzzi állott őrt, Roggendorf emberei kemény harc után a részben betömött résen áthatolva, a szélső házakat birtokukba ejtették és a bástyára feljutva, zászlóikat is kitűzték. Azonban támadásuk az új erődítéseken csakhamar fennakadt, sőt több órai heves küzdelem után az ostromlók, miután 224 halottat és több száz sebesültet vesztettek, vissza is verettek. Hasonló sors érte Perényiéknek az Országh-nemzetség háza mellett intézett rohamát is, ahol Petrovics és Batthyány Orbán intézték a védelmet. Épígy visszaveretett a Záray Jeromos vezérlete alatt álló naszádosok száma is, amelyet azok a zsidó utcán hajtottak végre. Ez alkalommal Záray súlyos sebet kapott, amelybe nemsokára bele is halt; ezenkívül az ostromlók még mintegy 800 halottat vesztettek.[16]

Ezek után Roggendorf aknázással tett kísérletet, ezúton akarván felrepíteni a bástyákat és falakat, azonban a bányavárosokból még az ostrom kezdete előtt berendelt bányászok ellenaknák alkalmazásával ezt a kísérletet is meghiúsították.

Ezalatt Révay Ferenc megszakítás nélkül folytatta a vár átadására vonatkozó tárgyalásait a királynéval és a budai polgársággal, mely a folyton fokozódó eleséghiány miatt már különben is lázongani kezdett. A város kisbírája, Filetinszki Pálczán Péter és a tekintélyesebb polgárok közül Bácsi Benedek és Ferenc, Bornemissza Gergely és Tamás, Korcsolyás Péter, Dreilinger Tamás végre abban állapodtak meg Révayval, hogy ez június 13-ika éjjelén 1000 magyar katonával belopódzik a német templomnak temetkezési helyül szolgáló udvarából a Duna felé nyíló kis ajtón át a várba, mely ajtónak kulcsát ők valamiképpen kezükbe kerítették. Azonban Roggendorf, vagy mivel a magyarokban nem bízott, vagy mivel a dicsőséget magának és németjeinek akarta juttatni, magyarok helyett saját fiának vezetése alatt németeket rendelt ki a titkos éjjeli vállalat végrehajtására, míg ő maga erejének nagyobb részével a közelben készültségben maradt. Pálczán kisbíró a kijelölt órában az ajtót ki is nyitotta, amelyen a németek nagy robajjal kezdtek betolakodni. A közelben levő őrszem a tett színhelyére siet és a jelszót kéri, de feleletet nem kapván, lármát csap, mire az őrség fegyverbe lép s rávetvén magát a németekre, azokat részben felkoncolta, részben visszaűzte. Martinuzzi másnap az árulást szigorúan kivizsgáltatta, a gyanúsak közül azokat, akik a németekkel együtt ki nem futottak, elfogatta s legnagyobb részüket kivégeztette, a főcinkosok egyikét, Bácsi Ferencet felnégyeltette.[17]

E kudarc után Roggendorfék nagyfokú tétlenségbe merültek s csupán Buda szoros körülzárására szorítkoztak abban a hiszemben, hogy a vár már a mindig türhetetlenebbé váló élelmiszerhiány miatt is hamarosan meg fogja magát adni. Azonban ez a tétlenség alaposan megbosszúlta magát.

Már az előző fejezetben említettük,[18] hogy Szulejmán 1540 őszén minden előkészületet megtett egy újabb magyarországi hadjáratra; amikor pedig megtudta, hogy Ferdinánd Roggendorfot Buda megvételére előrerendelte, hogy védencének mielőbb segítségére legyen, a harmadik vezírré kinevezett Mohammed pasát 1000 lándzsás lovassal és 2000 janicsárral[19] nyomban, tehát még április hónapban Drinápolyból útnak indítván, meghagyta neki, hogy útközben Rumélia összes csapatait magához vonván és Mohammed szendrői, valamint Uláma boszniai pasa[20] csapatjait is „seregéhez csatolván, mint a fősereg elővéde Budára meneteljen“, míg maga a szultán mindkét fiával, Mohammeddel és Szelimmel, az anatoliai hadtesttel, az összes janicsárokkal és egyéb hadakkal csak június 20-án indult el Konstantinápolyból.[21]

Mohammed vezírpasa előretolt serege és a Szerémségben szervezett hajóhada[22] június végén érkezett Buda alá, ahol Török Bálint is hozzácsatlakozott dandárával s mindketten Kelenföld tájékán szálltak táborba. Roggendorf a törökök közeledésének hírére táborát a Várhegy és Gellérthegy közé tette át és seregének egy részével az utóbb említett hegy délnyugati szegélyét szállotta meg. Hogy összeköttetése a Varkocs parancsnoksága alatt álló pesti őrséggel biztosítva legyen, a Dunán hidat veretett és a Gellérthegytől délkeletre fekvő Onos szigeten erődítéseket emelve, azokban megfelelő védőrséget helyezett el.

Eközben Török Bálint a budai várőrséggel egyetértésben, mely utóbbi július 3-án nagyobbszabású kitörés végrehajtása közben az ostromlók közül mintegy kétszázat az árokba ölt, könnyűszerrel eleséget vitt be a várba, amelynek lakosait és védőrségét ekkor már éhinség fenyegette.

Mohammed Kelenföldre való beérkezése után nyomban megszállotta a Csepel sziget északi csúcsát, ahol hajóhadának oltalmára azonnal ágyútelepet is létesített, amit Roggendorf megtenni elmulasztott, pedig ez már a hajóhad biztonsága és szabad manővrírozhatása céljából is felette fontos lett volna, holott így a törökök folyton háborgathatták a Dunán fel s alá cirkáló német hajókat. Roggendorf hajóserege ekkor 24 gályából, 80 kisebb-nagyobb naszádból és 100 sajkából állott, a törököké ellenben felénél kisebb volt; a szemben álló szárazföldi hadak körülbelül egyenlő erejűek lehettek.

Mihelyt a törökök ekként elhelyezkedtek, naszádosaik valamelyik reggel kora hajnalán megtámadták és bevették az onosi erősséget s a benne volt cseheket mind egy szálig levágták. Erre Roggendorf hajós népe, amelyben sok magyar is volt, ellentámadással felelt s nemcsak, hogy az elvesztett bástyát visszavette, hanem négy török naszádot elsülyesztenie, hármat pedig visszafoglalnia sikerült.

E csorbát kiköszörülendő, Mohammed nap-nap mellett a szárazföldön intézett kisebb-nagyobb támadásokat a szemben álló ellenség ellen s egy alkalommal Török Bálintnak meglepően a Gellérthegyre sikerült feljutnia, miáltal az e hegy délnyugati lejtjén elhelyezett ellenséges csapatok két tűz közé kerültek, azonban a magyar lovasságnak Roggendorf tűzérségének hatásos tüze elől csakhamar vissza kellett húzódnia. ehhez hasonló incselkedések és kisebb vállalatok heteken át, úgyszólván nap-nap mellett megismétlődtek, s azokat rendszerint a törökök, illetve Török Bálint hadai kezdeményezték, míg Roggendorf nagyjából csakis állásának megtartására szorítkozott. Hiába unszolták a magyar vezérek s főleg Perényi Péter, a magyar had főkapitánya, az öreg Roggendorfot, támadná meg ellenfelét, még mielőtt a szultán főereje is beérkezik, de ő a Németországból várt segélyhadak beérkezése előtt minden támadólagos fellépést kockázatosnak tartott s így az erre vonatkozó javaslatokat következetesen visszautasította, viszont Mohammed sem tartotta tanácsosnak, hogy a főerő beérkezte előtt döntő harcot provokáljon.[23] Amikor aztán híre jött, hogy már a szultán főserege is közel jár, Perényi és a haditanács majdnem valamennyi tagja a budai vár ostromának beszüntetését és a visszavonulást ajánlotta, azonban Roggendorf ezt a tanácsot sem fogadta meg, kijelentvén, hogy ő az ostromot csak a király parancsára hagyhatja abba, mire nézve Ferdinánd elhatározását megtudandó, Salm Miklós grófot föl is küldte Bécsbe.

Augusztus közepén Török Bálint azt üzente Perényinek, siessen, hogy legalább a parancsnoksága alatt álló magyar hadat megmentse, „mert a hatalmas szörnyeteg – Szulejmánt értve alatta – már közeledik és egész seregeteket el fogja nyelni“. Perényi ennek következtében most már a leghatározottabban kijelentette Roggendorfnak, hogyha még most sem hajlandó táborát felszedni, ő a magyar haddal, amelyet a biztos veszélynek kitenni nem akar, annál inkább kénytelen lesz elvonulni, mivel a Dunán vert hidat nemrég a szélvész szétszakította. Ez a fenyegetés végre megtette hatását s most már Roggendorf is hozzájárult az augusztus 21-én megtartott haditanács ama határozatához, hogy mihelyt beesteledik, a sereg a hajóhad segítségével négy csoportban keljen át a Dunán a pesti seregcsoporthoz való csatlakozás céljából. Az első csoportba a magyar had védelme alá helyezett ágyúk osztattak be, amelyeknek megmentését Ferdinánd különösen lelkére kötötte Roggendorfnak; ezt követte második csoport gyanánt a cseh és német lovasság, míg végre harmadik és negyedik sorban a gyalog zászlóaljak következtek.

Amikor már az ágyúk a magyarok fedezete alatt a túlsó parton voltak, néhány cseh szökevény nemcsak a budai várba, hanem Mohammed táborába is megvitte a hírt Roggendorfék folyamatban levő visszavonulásáról. Erre a török sereg a budai őrséggel együtt a legnagyobb vehemenciával rárohant az ágyúk és lovasság nélkül maradt ellenséges gyalogságra, mert a cseh és német lovasság időközben szintén átkelt a Duna túlsó partjára. A minden oldalról megrohant német és cseh gyalogság soraiban iszonyú zavar keletkezett, amelyet aztán szörnyű öldöklés követett. Közben Martinuzzi a Mátyás király csűrei mellett, a későbbi halászvárosban levő szénaboglyákat felgyújtotta, melyeknek lobogó lángja kísértetiesen világította meg a Duna mentén és magán a Dunán lejátszódó rettenetességében is nagyszerű színjátékot. „A hullámokban visszatükröző lángok világa iszonyú képét tüntette elő a parti tolongásnak, a túlterheltetésök miatt sülyedező, vagy a Duna közepén harcolva haladó naszádoknak, valamint az úszva menekülni törekvőknek. Sokan a budai parton szorultak, kik aztán felkoncoltattak, vagy fogságba estek.“ A támadásba átment szárazföldi haderővel egyidejűleg ugyanis Kászim bég naszádosai is nekirontottak az átszállást végző és biztosító német flottának, amelynek több hajóját elsülyesztették. A török had egy része az ellenséggel majdnem egyidőben ért a pesti partra, ahol aztán még az eddiginél is vérengzőbb mészárlás vette kezdetét, mert a túlsó partra átjutott németek és csehek, ahelyett, hogy mindjárt odébb állni igyekeztek volna, csúnya, kapzsi hajlamuknak hódolva, vesztükre előbb a város kifosztására adták a fejüket, aminek aztán rettenetes következményei lettek.[24] Roggendorf és Varkocs seregének legnagyobb része megsemmisült. Verancsics az osztrákok veszteségét 16.000 embernél többre teszi.[25] A foglyok száma mindössze 800-at tett ki, de odaveszett Roggendorf egész málhája, élelmi készlete, hajóhadának nagy része, továbbá összes faltörő és tábori ágyúi,[26] mely hadiszerek értékét 600.000 forintra becsülték.[27] Maga az agg fővezér sátrában sebesült meg, mire néhány híve az egyik naszádra vitte, mely a súlyosan sebesültet Komáromba szállította. Innen Somorjára vitette magát, hol néhány nap mulva állítólag nem annyira sebe miatt, mint inkább búbánatában halt meg.[28]

Szulejmán ugyanakkor, amikor Mohammed vezírpasát Buda segítségére előküldte, Achmed nikápolyi szandzsák bégnek parancsot adott, hogy a maga hadait, nemkülönben havasalföldi és moldvai csapatokat magához véve, az ismét kegyelmet nyert Péter moldvai vajdát fejedelmi székébe visszahelyezze s aztán Erdélybe benyomulva, a nagyravágyó Majláth Istvánt, akit a szultán azért gyűlölt, mivel Gritti halálának főintézőjét látta benne s mivel utóbb tudomására jutott, hogy Majláth Ferdinándnak hűséget fogadott, kézre kerítse. Péter vajda és Achmed bég Fogaras elé érve, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a várat csak hosszantartó ostrom útján vehetnék meg s így cselhez folyamodtak. Magukhoz hivatták tehát Majláthot, hogy vele a szultán üzenetét közöljék, kilátásba helyezvén neki, hogy Magyarország felosztása alkalmával Erdélyt a szultán neki szánta. Miután Péter vajda az üzenettel egyidejűleg menlevelet és túszokat is küldött Majláthnak, ez lépre ment s július 19-én a török táborba átmenvén, ott eleinte nyájasan fogadták, de aztán foglyul ejtették és Nándorfehérvárra a szultán elé küldték, aki Konstantinápolyban a hirhedt Héttorony nevű börtönbe csukatta be foglyát s ez ott be is végezte életét. Majláth elfogatása után Fogaras kaput tárt a szultán emberei előtt s Erdély rendei már julius 22-én Rozsali Bornemissza Boldizsár előtt hűséget fogadtak János Zsigmondnak.[29]

Nándorfehérvártt, ahova a július 25. és augusztus 3-ika közötti időben érkezett meg,[30] tudta meg Szulejmán, hogy a hozzá készülő Rincon Antal francia követet Piemontban megölték. Ama hiedelemben, hogy a gyilkosokat Károly császár vagy Ferdinánd bérelte fel, bosszút lihegve folytatta útját Buda felé s útközben Péterváradnál a Dunán úszó holttestek százai adtak hírt Mohammed vezírpasa győzelméről. A fősereg augusztus 26-án Buda alá érve, itt már nem igen akadt teendője s másnap a vártól északra Ó-Budánál szállt táborba. Martinuzzi, Petrovics Péter, Török Bálint és a budai győzelmes basák a foglyokat, számra nézve mintegy 800-at magukkal vive, Szulejmán elé járultak, aki néhány főbbnek kivételével az összes foglyokat leölette.

Augusztus 28-án óbudai táborából a szultán üzenetet küldött a királynénak és híveinek, köszönetet mondván nekik, hogy Budát Ferdinánd ellen annyi eréllyel megvédelmezték; ajándékot is küldött a királynénak, fiának és a főbb uraknak. Az üzenet legfontosabb része abból állott, hogy a szultán a királynét üdvözli s barátságáról és pártfogásáról biztosítja s miután a törvény nem engedi meg, hogy ő idegen nő hajlékába menjen, a kis herceget pedig látni s fiainak is bemutatni szeretné, kéreti a királynét, küldené le őt az urak és a városi tanács kiséretében a táborba, mert nemcsak látni akarja egykori kedves védencének fiát, hanem tanácskozni is akar az urakkal, hogy mit tegyen az ország, kivált Buda érdekében, most amidőn Bécs ellen készül, amelyet ha sikerül kezébe ejtenie, szintén János Zsigmondnak fog adományozni.

Izabella nagyon megijedt a szultán kívánságának hallatára, mert attól tartott, hogy fiát Konstantinápolyba fogják vinni, de a szultán óhajának ellenszegülni merő képtelenség volt. Ezért május 29-én reggel a királyfit fényes kíséret a táborba vitte, sőt a kiváncsi városi nép, a festői látványban gyönyörködve, szintén kiözönlött a szabadba, a török tábor közelébe. „Egyes török katonák – írja Acsády[31] – látszólag szintén csak kiváncsiságból meg fölmentek a városba és a várba, ahol senki sem állta útjukat. Számuk egyre szaporodott s midőn lassanként egész tömeggé nőtt, az ártatlan nézőkből hirtelen fegyveresek lettek, kik megszállották a fontosabb pontokat s Buda várát s városát a szultánnak foglalták el. Amint ennek hírét este felé Szulejmánnak jelentették, nem volt többé oka a királyfit és gyámjait fogságban tartani s Török kivételével valamennyien haza is mehettek.[32] Mikor Budára érkeztek, már nem otthonukba, hanem a szultán várába tértek be, melyet a török sietett keresztény jellegéből kivetkőztetni.“ Így került Magyarország fővárosa a gyászos emlékű mohácsi csata 15-ik évfordulóján nem a fegyver hatalmával, hanem ravasz fondorlat útján a török birtokába.

Másnap a törökök az összes urakat és magyar katonákat kiűzték a városból és várból, ahol csak polgárt, parasztot és zsidót akartak megtűrni.

Szeptember 1-én Szulejmán a következő határozatot hirdette ki: Budavár és a Duna-Tisza köze ezentúl török tartomány lesz; a királyné fiával és annak gyámjaival Lippára költözzék s a Tiszán túl és Erdélyben uralkodjék. Szeptember 2.-án Szulejmán két fiával felment a várba s ott a Nagy-Boldogasszony templomában elvégezvén imáját, azt török mecsetté avatta fel. Szeptember 4-én a királyné egy aranyos és kék betűkkel írt okmányt kapott, amelyben a szultán esküvel igéri, hogy a királynét és fiát újonnan kijelölt országában megvédi s utóbbinak, mihelyt nagykorúvá lesz, Budát is visszaadja. Elhatározását, vagyis Buda és a hozzácsatolt részek elfoglalását a szultán azzal indokolta, hogy az özvegy királyné, aki Buda, sőt az egész ország átadása iránt egész komoly alkudozásokat folytatott Ferdinánddal, ingatagságánál fogva az országot utóbbival szemben megtartani s megvédeni úgy sem tudná, minek folytán a szultán János Zsigmond örökségének biztosítására ismételten kénytelen volna költséges hadjáratokat folytatni, amit minden áron el akar kerülni. Szeptember 5-én a királyné és kísérete búcsút mondott Budának, hogy új lakhelyére költözködjék.

A Duna és Tisza közén alakított új török szandzsáknak Buda lett a fővárosa, annak bégjévé pedig a szultán Szulejmán pasa anatoliai béglerbéget nevezte ki, akit magyar származásúnak mondanak.[33] Melléje birókul a törökök számára Pecsevi szerint Khajr-Eddint, a keresztények számára pedig Verbőczy Istvánt nevezte ki a szultán, utóbbit azonban már a következő évben a hazájának veszedelme miatti búbánat, mások szerint pedig az akkor erősen uralgó pestis ölte meg s végső nyughelyét a zsidó-temetőben lelte.[34] Buda várában őrségül 2000 janicsár, 1000 lovas, ugyanannyi martalóc, 300 szolák[35] és 54 naszádon néhány száz naszádos maradt vissza.

Szeptember 6-án Salm Miklós és Herberstein Zsigmond grófok jelentek meg mint Ferdinánd követei a szultán táborában.Utasításuk úgy szólt, jelentsék ki, hogy uruk nem Szulejmán ellen, hanem a nagyváradi szerződés foganatosításáért indított háborút, minek bizonyságául ő kész évenként annyit fizetni egész Magyarországért, mint amennyit János fizetett; ha a szultán nem akarna erre ráállni, hagyja Ferdinándot legalább a jelenleg kezén levő rész békés birtokában, amiért évi 40.000 forintot igérhetnek. A fődolog az volt, hogy Szulejmánt minden áron birják rá, hogy ezúttal ne folytassa útját Bécs felé, ami különben most már nem is állott a győző szándékában. Szeptember 10-én megtudták a követek, hogy a szultán csak azon feltétel alatt adja meg a kívánt békét Ferdinándnak, ha Visegrádot, Esztergomot és Tatát visszaadja, a többiért pedig, amit birtokol, adót fizet.[36]

Ugyanekkor megjelentek a szultán táborában a lengyel és a francia király követei is. Előbbit azzal bocsátotta el, mondja meg urának, ne aggódjék leánya miatt, mert azt biztos helyre szállíttatta, a francia követnek pedig tudtul adta, hogy állja a szövetséget V. Károly császár ellen s egyúttal tetemes segélyt is igért Ferenc francia királynak.[37]

Ekképpen mindent elrendezvén, Szulejmán szeptember 15-én elhagyta Budát s november 27-én már otthon is volt Konstantinápolyban.[38]

[1] Ferdinánd levele az erdélyiekhez, Eder, Script. Transsylv. II, 241. – Szalay Ágoston id. m. 10.

[2] Martinuzzi 1541 április 7-én kelt levele, Edernél 289.

[3] Buchholtz id. m. 302.

[4] Lásd a 153. oldalon.

[5] Lásd a 152. oldalon.

[6] Verancsics id. m. III, 45. – Hatvani id. m. II, 37. – Jovius id. m. XXXIX. – Ferdi (Thúry id. m. II, 102.

[7] Ez ugyan nem felel meg a valóságnak, azonban tény, hogy Szulejmán a telet Drinápolyban töltötte s tavasszal egyidőre visszatért Konstantinápolyba. Ferdi (Thúry id. m. II, 101–102.)

[8] Katona id. m. XXI, 10.

[9] Verancsics id. m. VI, 142.

[10] Pray, Annal. V, 345.

[11] Ferdinánd levele Máriához, Hatvani id. m. II, 37.

[12] Lásd a 78. oldalon.

[13] Jovius id. m. XXXIX.

[14] Pray, Epist. Proc. II, 106, 385. – Verancsics id. m. II, 451. – Ferdinánd május 16-i levele Zsigmond királyhoz, Buchholtznál id. m. – Poitiers tudósítása a császárhoz, Hatvaninál, Brüss. Okmt. III, 24.

[15] Jovius id. h. – Istvánffy id. m. XIV, 233. – Verancsics id. h.

[16] Verancsics id. m. II, 45. – Jovius id. h. – Pray, Annal. V, 343. – Buchholtz id. m. V, 154.

[17] Verancsics id. m. I, 175, II, 46, 198. – Révay Péter, De monarchia S. corona Hung. Cent. VI. Schwandternél, II, 727. – Istvánffy id. m. XIV, 234. – Lázius jegyzetei, Bergmannál id. m. I, 222.

[18] Lásd a 153. oldalon.

[19] Ferdi (Thúry id. m. II, 101.).

[20] Uláma a negyedik vezírré kinevezett és Konstantinápolyba rendelt Khoszrev pasa utóda lett.

[21] Lutfi pasa id. m. (Thúry id. m. II, 28.). – Szulejmán 1541. évi fethname-ja (Thúry id. m. I, 393.). – Dsedálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 228.

[22] Ferdi (Thúry id. m. II, 103.): „A padisah parancsából…10.000 embert hozatott ide, akik szétosztattak ama 300 dunbaz néven ismeretes, nagy teherszállító hajókra, melyekre a megérkezett eleséget rakták. Továbbá 200 „sajka“ nevű hadihajó szereltetett fel ágyúkkal, puskákkal, egyéb hadieszközökkel és válogatott harcosokkal s ilyen módon a Tuna vizén, mely tengerhez hasonló, igen jelentékeny hajóhad állíttatott ki.“ E hajóhadnak azonban csak egy részét vitte Mohamed vezírpasa magával, a többit pedig a később beérkező szultán.

[23] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 229.): „Egy hónapnál tovább harcoltak ilyen módon…“ A hitetleneknek „rendkívül sok ágyújuk és zarbuzánjuk lévén, az iszlám serege nem volt képes döntő rohamot intézni, mert ágyúkkal, zarbuzánokkal és puskákkal feltartóztatták.“

[24] Fessler–Klein id. m. III, 514.:„Vom unerbittlichen Feinde gedrängt, wältzten sich verworrene Haufen Kämpfender und Fliehender dem Ufer zu; die auf dem Lande dem Tode oder der Gefangenschaft entronnen waren, stürzten sich in die Schiffe, deren viele überladen versanken; andere wollten sich schwimmend retten und fanden ihr Grab in den Wellen, während in der Mitte des Stroms die nach dem jenseitigen Ufer ellenden Schiffe einen hartnäckigen Kampf mit dem feindlichen zu bestehen hatten, wobei mehrere versenkt wurden. Die Pesth glücklich erreichten, vereinigten sich mit ihrer Reiterei und der dortigen Besatzung; aber statt sogleich aufzubrechen, plünderten die zügellosen Rotten zuvor die Stadt zum eigenen Verderben. Denn ein Theil des türkischen Heeres war bereits über die Donau gegangen, überraschte die Plünderer und hieb alle nieder, die sich nicht durch eilige Flucht retteten.“

[25] Verancsics erről ezeket írja:„Igazat mondok, hogy a mi ember hala meg a táborban, kiket levágának és akik futamodás-közben a Dunába veszének és kiket Pestben levágának, többen vótanak tizenhatezer embernél.“

[26] Szolakzade szerint (Thúry id. m. II, 230.) 30-nál több baljemez (messzehordó, hosszú ágyú) nevű nagyágyú, számtalan badaluska és zarbuzán (közép- és kisebb fajta ágyúk) maradt a német táborban.

[27] Cuspinianus, Fontes Rerum Austriacarum, I, 509.

[28] Istvánffy id. m. XIV, 236. – Jovius id. m. XXXIX. – Verancsics id. m. I, 162, II, 52. – Ferdinánd levele Máriához és Révayhoz, Buchholtznál V, 148, 154, Katonánál, XXI, 2. – Hatvani id. m. II, 39. – Herberstein naplója, Kovachichnál, Sammlung ungedruckter Schriften, 258. – Bethlen Farkas id. m. III, 367. – Gévay id. m. III, 3, 118. – Thurzó levele, Praynál Epist. Proc. II, 112. – Szulejmán szultán 1541. évi fethname-ja (Thúry id. m. I, 392.) – Lutfi pasa (Thúry id. m. II, 28.). – Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 229.)

[29] Verancsics id. m. II, 72. – De Obsidione Budensi, Magy. Tört. Eml. Irók, II, 162. – Jovius id. m. XL, 362. – Katona id. m. XXI, 97. – Eder, Script. rer. Transsylv. II, 287.

[30] Thúry id. m. II, 107.

[31] Szilágyi–Acsády id. m. V, 223.

[32] Török Bálintot a szultán Konstantinápolyba vitette, ahol az a hírhedt Héttorony nevű börtönben végezte be életét.

[33] Bethlen Farkas id. m. 393: „Solymanus vero his peractis et Budae cura Solymanno Purpurato natione Hungaro… commissa…“

[34] Thúry id. m. II, 232.

[35] A szolákok a szultán testőrségéhez tartoztak s tulajdonképpen a janicsárok közép számították őket.

[36] Károlyi Árpád, a német birodalom hadi vállalata, Századok, 1880. évf. 358. – Hammer–Purgstall id. m. II, 174. – Kis Péter, Salm gróf titkárja, Exegeticon cím alatt külön munkát írt e követségről, mely a bécsi udvari könyvtárban őriztetik.

[37] Testa, Recueil des traités,

[38] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 233.)