Amit János király tanácsosaitól halálos ágyán kívánt és amit ennek folytán Martinuzzi végrehajtani és keresztülvinni is szándékozott, az határozottan ellenkezett a nagyváradi béke ama pontjával, mely szerint János halála után, akár marad fia, akár nem, az egész országnak összes tartományaival együtt Ferdinándra kellett szállania, míg János esetleg születendő fiának a szepesi herceg címével kellett megelégednie,[1] Ennek a szerződésnek a be nem tartása újabb bonyodalmakra kellett hogy vezessen, amit, mint az országra nézve veszélyes és káros dolgot, feltétlenül el kellett volna kerülni. Egyébként szinte előrelátható volt és azt a következmények meg is mutatták, hogy Szulejmán úgysem fog belenyugodni abba, hogy Ferdinánd vegye át az egész ország kormányzását s így erre támaszkodva, a gyámoknak, még ha eredetileg a nagyváradi szerződés álláspontjára helyezkedtek volna is, utóbb elég alkalmuk lett volna, hogy János Zsigmond részére ugyanannyit követeljenek Magyarország testéből, amennyit atyja a magáénak vallott, amihez alighanem a szultán hozzájárulását is könnyebben meg lehetett volna nyerni, mint ama túlzó állásponthoz, amelynek hibájába Ferdinánd és a gyámok, mindegyikük a maga szempontjából, egyaránt beleestek.

Történetíróink úgyszólván kivétel nélkül helyeslik, sőt többé-kevésbbé magasztalják Martinuzzi eljárását és azt a szívós kitartást és fáradhatatlan munkálkodást, amellyel ő védenceinek, János Zsigmondnak és Izabella királynénak ügyét felkarolta; én ezt a felfogást és álláspontot teljes egészében a magamévá nem tehetem; főkép mivel a barát egy a felek között az országnagyok hozzájárulásával létrejött, mindkét félre egyaránt kötelező megállapodáson, a nagyváradi békeokmány legfontosabb pontozatán túltette magát, mely eljárását különben nemcsak az erősen kiemelt és sokszor hangoztatott színtiszta ideálizmus, hanem jól felfogott személyi és magánérdeke is diktálta, mivel ő ezen az úton haladva juthatott legbiztosabban hatalmának és befolyásának tetőpontjára, amelyet a különben kétségkívül nagyrahivatott, parancsolni, rendet tartani és kormányozni kíválóan tudó férfi már eddig is testestől-lelkestől ambicionált. Ezért támadt utóbb, itthon is mindig több és több ellensége.

Azonban nemcsak Martinuzzi, hanem Ferdinánd is igen súlyos taktikai hibákat követett el. Ő is túlzásba esve, békés szándékú nyilatkozatai ellenére még azokat a csekély előnyöket sem volt hajlandó János fiának és özvegyének megadni, amelyekre őt a nagyváradi békepaktum kötelezte. Ha ő ennek a szerződésnek a végrehajtása körül nemcsak lelkiismeretesen, hanem tőle telhetőleg nagylelkűen is járt volna el, akkor az ország többsége minden valószínűség szerint hamarosan feléje hajlott volna. Azonkívül Ferdinánd még egy igen nagy hibát követett el; ha már az özvegy királynéval, gyermekével és az őket támogató párttal ily intranzigens, majdnem mondhatni rideg álláspontra helyezkedett – mert hiszen Salm gróf követségét a királynéhoz inkább üres formalitásnak, ügyes, ravasz fogásnak, mint engedékeny, komoly békekísérletnek tekinthetjük –, akkor neki, ha sikert akart elérni, haladék nélkül, mindenekelőtt saját személyére és csak ha ez elegendőnek és célhozvezetőnek nem bizonyult volna, megfelelő had élén kellett volna az országba jönnie, nem pedig az ügyeket messze távolból, előbb Hagenauból, később Bécsből elég lanyha módon intézni, majd végül a fegyveres erőszak alkalmazását oly gyenge férfiakra bízni, aminőknek Fels Lénárd és a főparancsnokságban őt követő öreg Roggendorf Vilmos bizonyultak. E mellett természetesen azzal is kellett számolni, hogy a szultán okvetlenül fel fogja emelni veto-ját az ország fegyveres megszállása ellen, mely eshetőséggel szemben úgy Ferdinándnak, mint Károly császárnak a kellő számú haderő készenlétbe helyezéséről idejekorán kellett volna gondoskodni, ami azonban nem történt meg. Ehelyett ezt a rettenetes étvágyú, kincsszomjas molochot vadászebekkel, solymokkal és egyéb efféle csekélységekkel kielégíteni akarni igazán nevetséges dolog és felfogás volt. Hasonló elbírálás alá esnek Ferdinándnak ama utasításai is, amelyeket a Konstantinápolyba induló Laszkynak ezúttal is adott. Jellemző, hogy ettől a már ismételten kudarcot vallott sablóntól Ferdinánd nem akart, vagy nem tudott megválni.[2]

Az Izabella királynéval folytatott tárgyalások szintén csak színleg mutatnak Ferdinánd részéről jóakaratot és megértést. E tárgyalások legcsúnyább részének azt a momentumot tekinthetjük, amidőn Ferdinánd a végre nagynehezen sikerült megállapodást jóváhagyni nem akarta. Ez a legjobb bizonyíték amellett, hogy ő igazán méltányos és igazságos kiegyezésre soha sem volt kapható.

Mennyivel ügyesebb taktikusnak, politikusnak bizonyult a lángeszű és erősakaratú Martinuzzi, aki kitűzött céljainak elérése érdekében valóban ügyes kézzel a legcélszerűbb rendszabályokhoz nyúlt. A teendők sorrendje és az eszközök, amelyekkel az ország urait, továbbá a havasalföldi vajdát, Zsigmond királyt, stb. megnyerni igyekezett, valóban jól ki voltak eszelve, alaposan át voltak gondolva és a kivitel, a végrehajtás is a lehető legcélszerűbb módon történt.

Fels vontatott, felette kevés energiáról tanúskodó hadműveleteiről kevés a mondanivalónk, Hogy a köszvényben szenvedő öreg úr a jól megerődített és erősen védett Budavár komoly ostromába nem akart belefogni, ez már serege aránylag kevés számánál és összetételénél fogva sem lephet meg bennünket. Minden esetre elég kómikus, hogy ez a sereg úgyszólván legkomolyabb harcát saját kebelén belül vívta meg, mely alkalommal mindkét fél parancsnoka, úgy Fels, mint Perényi, majd hogy életüket nem vesztették.

[1] Lásd a 129. oldalon.

[2] Zinkeisen id. m. II,. 835; „Es kann jeden'alls als eine merkwürdige Tatsache in der Geschichte der deutschen Diplomatie bezeichnet werden, dass mann jetzt, wo die Dinge schon bis aufs Äusserste getrieben waren, und folglich eine tiefere Einsicht in die Verhältnisse Erfolge von ganz andern Mitteln hätte erwarten müssen, immer wieder auf dieselben Auskunfsmittel zurück kam, deren völlige Nichtigkeit eine so langjährige Erfahrung schon zur Genüge dargethan hatte. Aber man konnte sich nun einmal nicht zu Entschlüssen ermannen, die der Grösse der Verhältnisse und der Schwierigkeit der Lage wirklich entsprochen hätten.“