János király már 1531 óta foglalkozott a tervvel, hogy a lengyel király valamelyik leányát nőül vegye, amit Zsigmond attól tett függővé, hogy Ferdinánd elismerje Jánost Magyarország királyának. Ez a nagyváradi béke által megtörténvén, utóbbi 1539 február 23-án Székesfehérvárott oltár elé vezette Zsigmondnak és második nejének, Sforza Bona-nak Izabella nevű leányát.[1]

Ferdinánd nem jó szemmel nézte ezt a házasságot, mert joggal attól tartott, ha abból fiú születik, ez újabb versenytársat jelent számára. Hogy magának Magyarország osztatlan birtokát biztosítsa, erre nézve legcélhozvezetőbb útnak azt találta, ha Jánost a szultánnal végleg összeveszíti s utóbbi által önmagát ismerteti el Magyarország egyedüli jogos királyának. E célból mind Budán, mind Krakóban türelmetlenül kezdte sürgetni a nagyváradi békekötés nyilvánosságra hozatalát, mire nézve Károly császártól immár szabad kezet nyert. Zsigmond király kitérő választ adott, ellenben János határozottan kijelentette, hogy ehhez csak akkor adhatja hozzájárulását, ha már a császár és Ferdinánd hadai készen állanak, mert mielőtt ez megtörtént volna, a nyilvánosságra hozatal által Magyarország a végveszedelemnek volna kitéve,[2] főleg miután a szultán tengernagya, Chaireddin (Barbarossa) 1538 szeptember 28-án Maura szigeténél a császár, Velence és a pápa hadiflottája fölött döntő győzelmet aratott[3] s mivel időközben a nizzai szövetkezés is, tulajdonképpen még mielőtt hatályba lépett volna, máris felbomlott. Ilyen körülmények között a császártól segítségre számítani egyáltalában nem lehetett, annál kevésbbé, mert a német rendek csak oly feltétel alatt voltak hajlandók a török ellen csapatokat kiállítani, ha a császár előbb a vallási viszályokat megszünteti és a reformátusoknak a kellő vallási szabadságot biztosítja, amire azonban Károly császár nem valami nagy hajlandóságot mutatott, akit Mária királyné is, aki mint Belgium kormányzója s a reformátusok nagy pártfogója nagyon bele volt keverve a vallási viszályokba, folyton nógatott, hogy a szándékolt török háború helyett inkább Németországra, a vallási viszályok teljes elfojtására fordítson gondot.[4] Épígy a csehek és morvák is inkább csak saját határaik védelmére kívántak szorítkozni.[5]

Pedig Magyarország déli határai mentén ekkor már újabb vészfelhők tornyosultak, mert ott 1539 tavaszán nagy török hadak gyülekeztek, amelyek májusban betörtek Szlavóniába, de onnan július 6.-án kiverettek. Ezzel egyidejűleg a Duna mentén is betört az ellenség, elpusztította Bátát és vidékét és mintegy 10.000 rabot hajtott el.[6]

János király látva, hogy a nagyváradi békében biztosított támogatást sem a császár, sem Ferdinánd részéről nem kaphatja meg, főtörekvése odairányult, hogy Szulejmánnal a régi jó viszonyt helyreállítsa, mire nézve különben utóbbinak tudvalevőleg a moldvai hadjárat befejezésekor igéretet is tett s erre nézve még a francia és a lengyel királyokat is megkérte jóakaró közbenjárásra.[7] A dolog oly fontosnak látszott, hogy Konstantinápolyba ezúttal maga Martinuzzi készült elmenni.

Viszont Ferdinánd, hogy Jánost a töröknél bemártsa és ha lehet megbuktassa, 1539 szeptember havában Laszky Jeromost, újabban János legelkeseredettebb ellenségét és Tranquillus Andronicust küldte Konstantinápolyba azzal az utasítással, eszközölnék ki Szulejmán hozzájárulását, hogy Ferdinánd a mindkettőjükkel szemben szerződésszegést elkövetett Jánost elűzhesse országából s ezt az utóbbi által igért évi adó fizetése ellenében magának tarthassa meg.[8]

Azonkívül, mivel a törökök a határszéleket folyton háborgatják s jelenleg is Novigradot ostromolták,[9] Ferdinánd szeptember 21.-ére Pozsonyba országgyűlést hirdetett, amelyen újabb segélyt kért a rendektől. Ezek keserű szemrehányások után, hogy a szomszédok és a nyugati fejedelmek az országot segítség nélkül hagyva, elvérezni hagyják, végre mégis, tekintetbe véve Szlavónia veszedelmét és hogy „Őfelsége többi tartományainak jó példát szolgáltassanak“, 100-100 jobbágy után 2-2 könnyű lovast, házhelyenként pedig 1 forint és 30 dénárt szavaztak meg. Egyszersmind figyelmébe ajánlották a királynak, hogy holmi részleges háborúskodással sikert elérni alig lehet, hanem hogy jó volna, ha ő többi tartományait is, a császár pedig a birodalmat állítaná ki a síkra a kereszténység közös ellensége ellen s ez esetben, ha a király személyesen áll a sereg élére, készek valamennyien fejenként is felkelni.[10]

Laszky október 8-án érkezett Konstantinápolyba, de csak november 7-én járulhatott a szultán elé, akinél Szapolyai Jánost azzal vádolta be, hogy ő volt az, aki a nagyváradi békét a szultán háta mögött kezdeményezte s aztán előadta küldetése célját, miközben a szultán Lutfi nagyvezírhez fordulva, a következő kijelentést tette: „Bizony ez a két király, kik közül egyik sem átallja az esküvel fogadott szerződések megszegését, méltatlanul viseli fején a koronát“, sőt Laszky ellen is nagyon ingerült volt a hangulat, de végre a gazdag ajándékok megtették hatásukat s a szultán tanácsadói javaslatára 1540 január 1-től számító hat havi fegyverszünetet engedélyezett Ferdinándnak.[11]

Közben 1539 november elején a szultán követe Jánost kereste fel, figyelmeztetvén őt, hogy Péter moldvai vajdát, aki közben Csicsó várában megadta magát, valamint a hátralékos adót haladéktalanul küldje el Konstantinápolyba. János erre kielégítő választ adott és 1540 elején elhatároztatott, hogy Martinuzzi váradi püspök és kincstartó személyesen vigye el a 200.000 aranyra becsült gazdag ajándékot a Portának s találékony eszével minden módon igyekezzék Szulejmánt kiengesztelni, úgyszintén Péter vajda is tényleg elküldetett Konstantinápolyba.[12]

Ennek ellenére a török fővárosból oly hírek szivárogtak ki, hogy a szultán nagy előkészületeket tesz Magyarország újabb megtámadására, ami Ferdinándot arra késztette, hogy Laszkyt a fegyverszünet meghosszabbítása céljából ismét Konstantinápolyba küldje s egyúttal ellenséges indulatait leküzdve, Thurzó Elek által felszólította János királyt, hogy Buda megvédésére kölcsönösen tegyék meg a várható török támadással szemben a szükséges előkészületeket.[13]

Azonkívül még más oldalról is kölcsönös veszély fenyegette mindkét királyt. A reformációnak mind nagyobb lánggal fellobbanó tüze mindkettőjük országaiban immár mindig nagyobb és nagyobb hullámokat kezdett verni. Különösen nagy volt a forrongás Erdélyben, ahol a vallási mozgalmak és a Martinuzzi által kivetett súlyos adó nyomán támadt közelégületlenséget Majláth István vajda a maga javára akarta kihasználni, nem kisebb eszmével foglalkozván, mint hogy Erdélyt Magyarországtól elszakítsa s magát, a havasalföldi és moldvai vajdák példájára, török fönhatóság alatt e tartomány fejedelmévé tegye. E célból 1539 december 21-én a lázadás zászlaját kitűzvén, szövetkezett vajdatársával a „gyönge eszű és még gyöngébb jellemű“ Balassa Imrével, továbbá Kendy Ferenc tárnokmesterrel és még számos főúrral, majd 1540 elején Radul oláh vajda és Ferdinánd segítségét is kérte, utóbbinak kijelentvén, hogyha neki 12.000 főnyi hadat küld, akkor Erdélyt kivéve, rövidesen egész Magyarország őt fogja uralni.[14] Végül a maga fejedelemsége alá állítandó Erdélyt évi 12.000 arany adó fizetése mellett Szulejmánnak ajánlotta fel.

Az általa tervezett puccsot ekként előkészítvén, annak ellenére, hogy közben úgy a szultántól, mint a havasalföldi vajdától elutasító választ kapott, Erdély rendeit, a három nemzetet: a magyarokat, székelyeket és szászokat március 8.-ára Marosvásárhelyre gyűlésre hívta egybe, ahol azonban az időközben támadt sok nehézségre való tekintettel már nem mert szándékával nyíltan előállani, mert itt a hangulatot nem találta annyira forradalminak, aminőnek azt remélte. Ezért maga el sem ment a gyűlésre és vajdatársa útján csak annyit birt elérni, hogy János királyhoz küldöttség menesztessék, panaszt teendő György barát s az általa oly gyakran kivetett súlyos adók ellen.

János király és mindenható minisztere, Martinuzzi, még idejekorán értesültek a lázadásról s így elég idejük volt a szükséges ellenrendszabályok megtételére. Petrovics Péter, a király rokona, a délvidékre küldetett rác hadak gyűjtésére, Buda és Nagyvárad környékén pedig a legnagyobb csendben szintén csapatok vonattak össze, amelyek élére Török Bálint állott.[15] „Maga a király is, bár neje szülés előtt állott, március közepén betegen útnak indult Szegeden át, ahova március végén érkezett, Nagyvárad felé s itt fogadta a vásárhelyi küldöttséget, amelyet panaszának meghallgatása után elzáratott, kijelentvén, hogy a választ maga viszi el küldőinek. Április 18-án Kolozsvárnál táborozott János király s közben Török Bálint nagyobb nehézség nélkül megvette Almást, Létát és Diódot, Balassa várait. Ezek után János május 7-én Tordán gyűlést tartott a három nemzettel, de a vajdák azon nem jelentek meg, miért is János őket mint hűtleneket elmarasztalta és halálra ítélte. Ezek után az 5000 főnyi sereg Fogaras alá vonult, amelyet Majláth sógorával, Nádasdyval közösen birt s ahol Balassa is meghúzódott. Török Bálint régi barátját, Majláthot szívesen kibékítette volna a királlyal, de a megegyezés a vajda túlzott követelései miatt létre nem jöhetett;[16] utóbbi ugyanis nemcsak erős várában, hanem a Ferdinánd által kilátásba helyezett segítségben is bízott . Az alkudozások alatt Török Bálint és vezértársa, Somlyai Báthory Endre részéről Fogaras ostroma csak igen lanyhán folyt s ez alatt a Tordán maradt János királyt rövid idő mulva, május végén súlyos betegség lepte meg, bal oldalán szélhüdés érte, mire környezete tanácsára Gyulafehérvárra vitette magát. Itt fogadta Ferdinánd és a császár követét, Schepper Kornélt, aki engedékenységre intette Jánost a vajdákkal szemben.[17] Közben a király állapota folyton rosszabbodott, aki orvosainak tanácsára július 10-én Szászsebesre vitette magát, de az itteni jó levegő sem segített baján. Itt vette az örömhírt, hogy a királyné július 7-én Budán fiúgyermeket szült, ami egyidőre ismét felvillanyozta az ekkor már nagyon szenvedő királyt. Kivánságához képest az újszülöttet János Zsigmond névre keresztelték s aztán a király nemsokára, 1540 július 21-én 53 éves korában megszünt élni, miután előbb nejét és fiát Fráter György és Petrovics Péter gyámságára bízta.

János király halála folytán Fogaras ostromát még lanyhább módon folytatták, minek folytán Majláthék ismét könnyebb lélegzethez jutottak.

[1] Dogiel, Cod. Dipl. Pol. I, 137. – Szermeghy, Schwandternél, II, 413. – Bethlen id. m. I, 288.

[2] Bethlen id. m. I, 298. – Pray, Epist. Proc. II, 76. – Buchholtz id. m. V, 120. – Gévay, id. m. III/2, 13.

[3] Marino Sanuto id. m. XLI.

[4] Lantz, Correspondenz des Kaiseres Karl V, II. 289.

[5] Hatvani id. m. II, 25.

[6] Friedensburg, Nuntiaturberichte III.

[7] Pray, Epist. Proc. II, 76.

[8] Gévay id. m. III/2, 12, 16, 25 és III/3, 69.

[9] Pray, Epist. Proc. II, 76.

[10] Kovachich I. Monumenta veteris legislationis Segm. II, 52.

[11] Jovius id. m. XXXIV. – Hammer–Purgstall II, 166.

[12] Verancsics, Katonánál XX. 1304. – Gévay id. m. III/2, 32.

[13] Buchholtz id. m. 286. – Gévay id. m. III/2, 33.

[14] Ferdinánd 1540 június 16-án kelt levele Mária nővéréhez, Hatvaninál, Brüsseli Okmánytár, II, 74.

[15] Serédynek Felshez intézett levele, Buchholtznál V, 128.

[16] Verancsics id. m. Katonánál XX, 1360.

[17] Buchholtz id. m. V, 115, 128.