A keresztény hatalmak 1538. évi nizzai szövetkezése méltó párja volt az eddigi hasonló célú szövetkezéseknek. Ez is alig hogy megszületett, máris koporsót kellett számára készíteni és a legsajnálatosabb a dologban az volt, hogy az e szövetkezések révén támadt fiaszkók elsősorban mindig a mi szerencsétlen, hazánkat sújtották a legkegyetlenebbül. Most is a nizzai török elleni szövetkezés füstté válván, a megtámadtatás veszélyétől megszabadult szultán első gondja az volt, hogy ha nem is közvetlenül, hanem Moldva-Erdélyen ismét hatalmas csapást mérjen Magyarországra, amelyet állítólag, legalább Verancsics úgy állítja be a dolgot, már a háború megindítását megelőzően elvben török szandzsákokra osztott volt fel. Szulejmánnak Verancsics által említett hadjárati terve teljesen beleillett ebbe a gondolatmenetbe. A távolság Konstantinápoly és Buda illetve Bécs között (1400 illetve 1665 km) oly nagy volt, hogy azt az eddigi hadjáratok folyamán szerzett tapasztalatok szerint egy és ugyanazon évben megtenni és a végponton még hosszantartó ostromműveletekbe bocsátkozni nem lehetett, azon egyszerű oknál fogva, mert nem futotta a hadműveletekre alkalmas időből. Késő ősszel és télen pedig a meleg klimához szokott török csapatoknak az akkori fogalmak szerint nem lehetett a hadműveleteket folytatni. Ezért gondolta ki a török hadvezetőség azt a mindenesetre helyesnek mondható megoldási módot, hogy a szándékolt hadműveleteket nem egy évben hajtja végre, hanem két évre osztja fel, az első évben csak a legközelebb eső hadicélok megvalósítását, Moldva és Erdély meghódítását tűzvén ki magának feladatul s aztán a közbeeső telet oly helyen tölti, ahol erre alkalmas viszonyokra talál s ahonnan aztán aránylag rövid idő alatt juthat el Buda, illetve Bécs alá. Csakhogy a szépen kieszelt hadjárati terv végrehajtása körül megint nagy bajok keletkeztek. A Konstantinápolyból későn történt elindulás folytán a hadsereg 1538-ban még az első évre kitűzött célnak, habár közben számottevő akadályokra és ellenállásra nem is talált, csak a kisebbik részét, Moldva megszállását tudta elintézni s mire azzal elkészült, máris beköszöntött az ősz idő, mire való tekintettel a török hadvezetőség már nem látta helyén valónak, hogy a minden valószínűség szerint erősen a télbe nyúló hadműveletekkel igyekezzék az erdélyi határhegységen való áthatolást kierőszakolni, annál kevésbbé, miután közben biztosan tudomására jutott a szultánnak, hogy az erdélyi szorosok mind meg vannak műszakilag erődítve és megfelelően meg is szállva;ez és az a körülmény, hogy az ellenségnek hamarjában nem várt nagyságú sereget sikerült talpraállítani, végeredményben Szulejmánnak egész hadjárati tervét halomra döntötte s a nagy világhódító immár ismét, alighogy kitűzött feladatának csak egy kis részét sikerült megoldani, eredeti nagy koncepcióját egy-kettőre sutba kellett dobnia és ismét egy újabb kudarcnak kellemetlen érzésével kellett hazájába visszatérni. Mert az 1538. évi hadjárat határozottan kudarcot, nem pedig győzelmet jelentett a törökre nézve, aminek Szulejmán rendes szokása szerint ezt is világgá kürtölte. Ezekből az egymást érő kudarcokból egész világosan kitűnik, hogy mily könnyen lehetett volna ennek a magát kiválóan nagynak és hatalmasnak tartó és kikiáltó világhódítónak nimbuszát letörni, ha a kereszténység egy igazi, nagykaliberű hadvezért tudott volna vele szembeállítani. Egyet azonban mégis elért Szulejmán ezévi hadjáratával: sikerült neki Moldvában uralmát megszilárdítani s ezzel még szorosabbra fűzte azt a vasövet, amellyel Magyarország kelet felé kiugró részét, Erdélyt máris körülövezte. Ez és Péter vajda mesés kincseinek kézrekerítése tekinthető az e hadjárat által elért előnyök pozitivumának, de volt egy nagy negativum is: annak megállapítása, hogy sokkal célszerűbb és könnyebb a Duna mentén, mint Erdélyen át Magyarország belsejébe, szívébe bejutni, aminthogy ennek megfelelően ezután a szultán mindig csak Eszéken át irányította Magyarország ellen latba vetett seregeit. Ámde úgy e pozitivum, vagyis a védtelen Jászvásár és Szucsava bevételéhez, mint az említett negativum eléréséhez teljesen felesleges volt másfélszázezernyi hadseregnek és a szultán személyének latbavetése; ezt a dolgot ép oly jól elvégezte volna néhány ezer főnyi csapat valamelyik alárendelt pasa vezetése alatt is.

Hogy János király a fennálló nyomorúságos viszony ellenére oly rövid idő alatt képes volt Erdélyben és Magyarországon 80.000 főnyi sereget talpra állítani, ez oly fényes bizonyíték ennek az országnak élet- és teljesítő képessége mellett, mely előtt méltán kalapot emelhetünk. A sereg kiállítására és a szorosok megerősítésére és megszállására vonatkozó intézkedések mozgató lelke Martinuzzi Fráter György volt, aki a szépszámú sereg fővezére gyanánt is szerepelt.

Amiatt, hogy Ferdinánd is csak oly kis mértékben teljesítette a nagyváradi békéből reá háramló kötelességét s utóbb még a beigért segélyhadaknak is csak alig egynegyed részét küldte Erdélybe, méltán nagy elkeseredés vett erőt János szívén, aki most már tisztában lehetett azzal, hogy a nagyváradi békeokmány soha sem fogja azt a gyümölcsöt megérlelni, amelyre ő annak aláírásakor méltán számított. Ily körülmények között nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy János király szorult helyzetében megint csak Szulejmán karjaiba dobta magát.