A nagyváradi békeokmány hiába jelentette ki a szerződő feleket, akik eddig nemhogy szerették, hanem lekicsinyelték, gyűlölték egymást, testvéreknek; a szívek részeseinek és vonzalmainak megváltoztatása nélkül csupán maga a testvér szó semmit sem változtatott az eddigi helyzeten. És pedig főkép nem változott Ferdinánd, aki nem szünt meg továbbra is mindent elkövetni, hogy Jánost minél előbb lehetetlenné, sőt, ha lehet teljesen tönkre is tegye. Legvisszataszítóbb az az aknamunka, amelyet Ferdinánd most újból Konstantinápolyban kezdeményezett ellenfele megbuktatására. Erre nézve én a magam részéről azt kívánom megjegyezni, hogy éretlen, naiv gyermeknek szokása s legfeljebb őhozzájuk, nem pedig meglett, komoly férfiakhoz s még kevésbbé koronás fejedelmekhez illő és méltó dolog, hogy maguknak árulkodás, még pedig nem is igaz adatokon nyugvó árulkodás útján előnyöket, büntetlenséget kicsikarni, biztosítani igyekezzenek. De egyébként is a nagyváradi béke nyilvánosságra hozatalának kérdésében János király álláspontját feltétlenül helyesnek kell elismernünk, míg Ferdinándét minden igazságos, komoly, helytálló és elfogadható alapot nélkülözőnek kell deklarálnunk.

Hogy maga a szultán, akit Ferdinánd megtéveszteni akart, mennyire átlátott a szitán, az világosan kitűnik a Laszky előadása közben Lutfi nagyvezírhez intézett, mindkét ellenkirályt erősen megbélyegző szavaiból.

Egyébként felette sajnálatos jelenség, hogy most már mindenki, aki Magyarország vagy egyes részeinek kormányzását magához akarja ragadni – János, Ferdinánd, Majláth, Martinuzzi – mindenekelőtt a szultán kegyét keresi, mely nélkül itthon immár semmi néven nevezendő elvi dolog, elvi elhatározás nyélbe nem üthető. Ezek szerint a szultán most már nemcsak saját véleménye, hanem az itthoni mértékadó körök felfogása szerint is ennek az országnak legfőbb hűbérura, akinek kegyét, jóakaratát folyton újabb és újabb, az akkori időben hatalmas vagyont képviselő ajándékokkal kell megnyerni; sőt nemcsak a szultánét, hanem a sok tanácsadó basáét, besugóét, stb. Ezen a címen az évek folyamán rengeteg kincs és vagyon vándorolt Magyarországból Konstantinápolyba anélkül, hogy a helyzetet legalább hosszabb időre biztosabbá, tűrhetőbbé tette volna.[1]

Ilyen körülmények között a magyarságnak nemcsak a maga, hanem az egész kereszténység védelmében hamarosan el kellett véreznie, amit a többi, a dologban ugyancsak erősen érdekelt szomszédok a legcinikusabb közönnyel, szinte kárörvendve néztek végig. Ha a nyugati hatalmak és fejedelmek eddigi időközönkénti nagy felbuzdulása legalább ideig-óráig reményt nyujtott, hogy Magyarország nagy küzdelmében végre mégis kivülről is kap majd segítséget, ez a remény most a reformációval kapcsolatos nagy harcok és küzdelmek közepette végkép eloszlott, sőt ez a kérdés, az annak révén támadt belső meghasonlás és pártoskodás révén, bizonyos tekintetben még Magyarországnak különben szinte hihetetlenül szívós erőkifejtését is kedvezőtlenül befolyásolta. Erről a szívósságról és a vele kapcsolatos áldozatkészségről az újabb országgyűlések rendkívüli tehervállalása elég fényes tanuságot tesz. És a magyar nép általában véve az állandóan ránehezedő nagy terhet csodálatos megadással tűrte; csak akkor, ha egyes felbujtók nem is a közjó, hanem saját maguk érdekében kezdték a könnyen hivő tömegeket uszítani, lázítani, akkor támadt az fel, akkor kezdett berzenkedni, de csak időlegesen és átmenetileg a kormány és a király rendelkezései és intézkedései ellen.

Igy történt ez jelen esetben is, amikor Majláth az ellen bontotta ki a lázadás zászlaját, akinek jóvoltából nyerte el a nagy hatalommal járó vajdai tisztséget, csakhogy ő még ennél is többre vágyott: fejedelem akart lenni, mi mellett kis híjja volt, hogy a maga fejét is el nem vesztette.

[1] Igy a Martinuzzi által Konstantinápolyba viendő ajándék 10 arany és 100 ezüst serlegből, 40 arany hímzésű öltönyből és 50.000 arany forintból állott.