XI /1. számú és XIII /1. számu melléklet.

Ahhoz nem igen férhetett kétség, hogy Szulejmán a nagyváradi békéről hamarosan tudomást fog szerezni, mi miatt elsősorban János királlyal fogja bosszúját éreztetni. Hogy ennek ellenére János mégis megkötötte Károly császárral és Ferdinánddal a békét, annak egyik oka abban rejlett, hogy kevéssel e békét megelőzően, 1538 február 8.-án III. Pál pápa közbenjárására V. Károly és I. Ferenc francia király nemcsak kibékültek egymással, hanem az úgynevezett nizzai ligában a pápával, Velencével és több más keresztény fejedelemmel szövetséget is kötöttek a török ellen s egyúttal elhatározták, hogy a következő évben nagy támadóhadjáratot indítanak Szulejmán ellen. Ámde az előzőkhöz hasonlóan ez a nagyképű terv is hamarosan a kútba esett s így János királyt annál nagyobb aggodalom töltötte el, mert megtudta, hogy a szultán ismét igen nagy előkészületeket tesz egy a jövő évben megindítandó hadjáratra, amelynek céljáról ugyan semmi biztosat nem lehetett megtudni, de nyilvánvaló volt, hogy a szultánt haragja most újból Magyarország felé fogja terelni. Utóbb Lutfi pasa, a nagyvezír első helyettese, azt üzente ugyan János királynak, hogy a nagy előkészület tisztán csak Péter moldvai vajda megfenyítését célozza, mivel az részes volt Gritti megöletésében, de másrészt oly hírek is keringtek, hogy Szulejmán Modvát és Erdélyt véglegesen el akarja foglalni. János nem minden ok nélkül az utóbbi híreknek adott hitelt s így nagyarányú előkészületeket tett a nagy veszély elhárítására. Igy többek között az Erdély határán levő várakat rendbe hozatta, azokat eleséggel, lőszerrel és őrséggel bőségesen ellátta, a Havasalföld és Moldva felől Erdélybe vezető szorosokat Majláth István vajda és a társául kinevezett Balassa Imre által megerősíttette és Brassó és Szeben szász őrségét magyarokkal cserélte ki; végül pedig a nemességet a Királyhágón innen és túl a véres kard körülhordozása által felkelésre szólította. Egyben mindenütt kihirdettette, hogy az öregek, asszonyok és gyermekek akként készüljenek fel, hogy újabb parancsra a legközelebbi kulcsos városokba vonulhassanak és hogy minden el nem vihető takarmány és eleség a helyszinén megsemmisíttessék. A toborzás oly szép eredménnyel folyt, hogy Verancsics Antal budai és gyulafehérvári prépost augusztus 9-én 100.000 főre vélte becsülhetni urának hadi erejét, ha a Ferdinánd által igért spanyol és német segítőcsapatok idejekorán beérkeznek. János király ugyanis a császárt és Ferdinándot is értesítvén a veszélyről, felkérte őket, hogy a nagyváradi békeszerződésben kikötött segélyt minél előbb állítsák ki. Ferdinánd ugyan eredetileg 48.000 főnyi gyalogságot és 8000 lovast igért, de amikor János augusztus közepe felé Tordára ért, megtudta, hogy Laszky, Ferdinánd vezére, ugyan nem a fenti létszámmal, hanem csak 7000 labanccal (landsknecht), 3000 spanyollal és ugyanannyi magyar lovassal már Budáig ért és hogy előreláthatólag szeptember elején fog Erdélybe megérkezni.[1]

Szulejmán 1538 julius 9-én indult el hatalmas sereg élén Konstantinápolyból. Hadjárati célja Verancsics szerint az lett volna, hogy mindenekelőtt Moldvát és Erdélyt hatalmába ejtve, a telet Erdélyben tölti s aztán 1539 tavaszán Buda és Bécs megvívására indul. Augusztus végén 150.000 lovast és 8000 janicsárt számláló seregével a szultán Szilisztriánál átkelt a Dunán s innen, miután 3000 oláh is hozzácsatlakozott, Moldvának vette útját, amelynek virágzó városát, Jászvásárt elhamvasztota. Itt csatlakozott hozzá Sahibgiráj krimi tatár khán 8000 lovassal s aztán a sereg Rares Péter moldvai vajda székvárosa, Szucsava felé vette útját. A vajda nem várta be a török sereg beérkeztét, hanem Erdélybe, az akkor tulajdonát képező Csicsó várába menekült. Szucsava ellenállás nélkül megadta magát, mely alkalommal a vajdának mesés értéket képviselő egész kincstára[2] került a szultán kezébe, Szucsaván Szulejmán a vajdai székbe Péter helyett annak testvérét, Istvánt ültette, azonban azzal a kellemetlen feltétellel, hogy ez személyesen tartozik minden második évben az évi adót Konstantinápolyba elvinni, hogy az Alduna mentén lerombolt Kilia várat újból felépíteni és Akjermant megerősíteni tartozik. Egyben a Dnjeszter, Prút és a Fekete tenger közé eső területrészt az akjerman kiliai szandzsákhoz csatolván, azt az egész területet végkép a török birodalomhoz csatolta.

Szucsaváról Szulejmán követet küldött János királyhoz, aki által hálátlanságát szemére vetvén, bőszült haragját helyezte kilátásba, ha Péter vajdát kezéhez ki nem szolgáltatja. Egyúttal Lutfi pasa, az új nagyvezír, tudtára adta Jánosnak, hogy a szultán ezúttal nem megy Erdélybe, de azért ő jóakaratúlag arra inti Jánost, hogy a szultánt megalázkodással, ajándékokkal és Gritti kincseinek kiadásával megengesztelni igyekezzék, mert különben a megtorlás sora ő reá kerül.

Amikor János ezt a fenyegetést kézhez vette, Laszky Jeromos s Ferdinánd által segítségül küldött 3000 némettel, 2000 spanyollal s néhány ágyúval még csak a Szilágyságba ért. E had gyenge létszámára rámutatva, Fráter Györgynek nem volt nehéz dolga urát, királyát arról meggyőzni, hogy Károly császártól és Ferdinándtól tartós és elegendő segítséget remélni hiábavaló dolog, miután pedig a saját, elég szépszámú, de rosszul felfegyverzett és részben gyengén kiképzett, sőt teljesen gyakorlatlan sereggel a hadratermett, számra nézve is fölényben levő török hadsereggel való eredményes mérkőzésre gondolni nem igen lehetett, Jánosnak alig maradt más választása, mint hogy a szultánt kiengesztelni iparkodjék. E célból Péter vajdát Csicsón nyomban ostrom alá fogta s egyben gazdag ajándékokat és mentegető követséget küldött a szultánhoz, mely úgy állította be a dolgot, hogy János nagyarányú hadikészülődései már eredetileg nem a szultán, hanem Péter vajda ellen irányultak,[3] s ezzel a veszélyt egyelőre elhárította magáról és az egész országról.

A Péter vajda ellen fordított hadműveletekből János királynak s az országnak legalább az a haszna támadt, hogy sikerült az említett vajda kezéből Csicsót és Küküllővárt visszavenni, amelyeknek nagy területe már csaknem be volt kebelezve Moldvába.

Egyben János a rendeket azonnal Kolozsvárra rendelte és a töröknek adandó ajándék kiállítása végett, melynek egyharmadát saját kincstárából merítette, meglehetősen nagy adót vetett ki az országra.

A szultán János mentegetőzését, de még inkább az ajándékokat szívesen fogadva, megengeszteltnek jelentette ki magát s aztán 1538 szeptember 23.-án[4] seregével visszatért Konstantinápolyba.[5]

A török sereg elvonulta után természetesen János király is elbocsátotta seregét.

[1] Verancsics id. m. VI, 34. – Katona id. m. XX, 1142.

[2] Hammer–Purgstall id. m. II, 152: „Der ganze Schatz des Woiwoden, Keller mit Fässern voll Geldes, Kammern mit reichem Pelzwerke gefüllt, silberne Gefässe, Kreuze, goldbeschlagene Evangelienbücher, mit Edelstein besetzte Säbel, fielen in Suleimann's Hände.“

[3] Nem kell nagyon hangsúlyoznunk, hogy ebből a beállításból nagyon kilátszott a lóláb és nem is valószínű, hogy a szultán és környezete annak akár csak egy pillanatra is hitelt adott volna. Ebből az a tanulság, hogy ha már feltétlenül hazudni kell, akkor az ügyesen és plauzibilis módon történjék.

[4] Dselálzáde Musztafa id. m. (Thúry id. m. II, 226.

[5] Verancsics, de apparatu Jonnis r. contra Solymanum I, 50. – Eder, Script. rerum. transsylv. II, 173. – Szermeghy, Schwandternél II, 412. – Istvánffy id. m. XIII, 219. – Engel, Gesch. der Nebenländer des ungr. Reichs. IV/2, 180. – Hammer–Purgstall id. m. II, 151. – Zinkeisen id. m. II, 785.