A Ferdinánd és János király között folytatott béketárgyalások eleinte az ország kettéosztásának elve alapján indultak meg; a két ellenkirály most már, inkább mint annak előtte, már ezen az alapon is szívesen megegyezett volna egymással, amivel szemben azonban immár a Ferdinánd-pártiak is az ország egysége mellett foglaltak állást. Viszont figyelemreméltó, hogy a konstantinápolyi udvar a tehetetlen János fokozatos háttérbe szorulásához és értékcsökkenéséhez mérten immár szintén feladta, habár csak ideiglenesen, a János névleges uralma alatt egységesen fentartandó országra vonatkozó eddigi következetes álláspontját.

Nevezetes és említésre méltó Ferdinándnak ravasz, kétkulacsos taktikája, amellyel magát egyszerre mindkét helyen, itthon és a Portánál is biztosítani akarta. Utóbbival különben ő most is krajcároskodó szatócs módjára bocsátkozik tárgyalásokba; az ő mentalitása, céljai ennél a régiek maradtak; ezek elérése érdekében ő már nemcsak Magyarországot, illetve annak legnagyobb részét, hanem saját büszkeségét is árúba bocsátja, amidőn a szultánnak, a kereszténység legádázabb ellenségének gyermekül, Ibrahimnak testvérül kínálja fel magát. És ez ellen, ami egy keresztény fejedelem legnagyobb megalázkodásával volt egyenértékű, sem most, sem később, sem a nyugati fejedelmek, sem a pápa, akik János hasonló, azonban kevésbbé megalázó eljárása alkalmából még az egyházi átkot is kimondták rája, még csak óvást sem emeltek.

A magyar rendek felirata Ferdinándhoz mind alak, mind tartalom tekintetében tökéletes, még az érzékeny királlyal szemben is minden kertelés és szépítgetés nélkül a színtiszta igazságot feltárni és kimondani merészkedő s az emberek és a kor szellemét és felfogását híven visszatükröző, valódi klasszikus, mesterműnek mondható. Ez a felírat állítja elénk az őszinte, bátor, ha kell nyakas és hajthatatlan magyar nemzet igazi típusát, ami azonban ezúttal sajnos csak szép szavakban, nem pedig tettekben is nyílvánult meg, mert a valóságban mégis csak azt történt, amit Ferdinánd jónak látott. Ezzel kapcsolatban újból visszatérünk ama korábbi megállapításunkhoz, hogy ezekhez a Magyarország létkérdése szempontjából kíválóan fontos nagy időkhöz a sors nem adta meg hazánknak az igazi nagy, tetterős, minden nahézséggel és viharral nemcsak szembeszállni, hanem azokat legyőzni is tudó, ideálisan gondolkozó és cselekvő férfiakat is. Nádasdy, Jurisics, Martinuzzi és a többi más hozzájuk hasonló, a harctéren és a politikában kimagasló egyéniség kisebb hatáskörben ugyan szépet, elvétve remeket is produkált, de ez csak egy-egy cseppet jelentett a hatalmas Duna medrében, amely a körülötte lejátszódó események sorsára nagy, döntő, irányító befolyást nem gyakorolhatott. Az akkori összekúszált, zavart, züllött és felette nehéz viszonyok közepette elsősorban a trónon kellett volna oly hatalmas egyéniségnek ülnie, aki Nagy Lajoshoz, Hollós Mátyáshoz hasonlóan szervezett hadseregre támaszkodva lett volna képes az akkori középeurópai külpolitikának irányt szabni. Ily kvalitású uralkodónak azonban sem Ferdinándot sem Jánost nem mondhatjuk.[1] Hogy Ferdinánd mint uralkodó, főkép Magyarország szempontjából, valami túlságosan szép epithetonokkal nem illethető, az már eddigi gondolkozásmódjának és cselekvésének leírásából is eléggé kitűnik, hogy pedig Jánost miképpen kell taksálnunk, erre nézve hadd álljanak itt egyik legkíválóbb történetírónk alábbi szavai: „Mióta a trónon ül vala, alig akadunk oly tettére, melyben bármi csekély erély nyilatkoznék. Félénk, erélytelen s azon egyen kívül, hogy a törököket gyűlölő közvélemény ellenére, a kereszténység ezen ellenségének pártfogásáért folyamodott, minden merészebb elhatározásra képtelen, minden gondját csak arra fordítá, hogy fondorlatok és kicsinyes cselszövények által tartsa fenn magát a királyi széken, melyen méltósággal megállani, lelki ereje hiányzott; melyről leszállani hiúsága, nagyravágyása nem engedé.. Önálló cselekvésre erőtelen, könnyelmű, mindig nyakára hagyott nőni valakit környezetéből, ki ész- vagy jellemerő által a maga felsőbbségét irányában érvényesíteni tudta.“ Ezzel szemben viszont Acsády, főleg János király hű komornyikjának, Mindszenthy Gábornak feljegyzései nyomán,[2] következőleg formálja meg az előbbinél jóval kedvezőbb véleményét felőle: „Általában a szív embere volt; nyájasan beszélt mindenkivel, „melyért szeretik vala nagyok és kicsinyek“. De inkább a kicsinyek, a tömegek, a társadalom alsó rétegei. Imponálni, félelmet gerjeszteni nem tudott. Ez uralkodóban mindig érzékeny fogyatkozás, de különösen nagy volt az akkori erkölcsi elvadulás közepett, midőn a hatalmasokat csak az erős kéz fékezhette volna meg… Mint egész egyénisége, úgy udvartartása is egyszerű, néha szegényes volt, mert roppant családi vagyonát csaknem teljesen felemészté a politika. Jószágai vagy zálogba, vagy az ellenség kezébe kerültek. A közjövedelmek meg szerényen folytak be s sokáig lelkiismeretlenül kezeltettek. Csak a barát hozott rendet az államháztartásba, de a jövedelmet elnyelték a roppant közszükségletek… A fukarságáról, mesés kincseiről terjesztett hírek a koholmányok országába valók s abból a mérhetetlen gyűlöletből származnak, mellyel ellenségei a síron túl is üldözték. Azok, kik életében fegyverrel legyőzni nem bírták, halála után hihetetlen erőlködéseket tettek, hogy emlékezetét a rágalmak árjába temessék. Századokon át folyt ez a munka s az elfogulatlan történetírás ma is a legnagyobb nehézségekkel kénytelen küzdeni, ha János királynak igazságot akar szolgáltatni. Működésének közvetlen tanúbizonyságai, az okiratok, nagyrészt elvesztek, vagy még lappanganak. Pedig mindaz, ami belőlük eddig napfényre került, egyet teljesen bizonyossá tesz. Habár halántékát nem díszíti a siker és győzelem babérja, a nemzeti vérből származó utolsó magyar király mindenesetre nemesen, méltóságteljesen képviselte az állami önállóság és függetlenség nagy eszményeit, melyek vele együtt koporsóba tétettek. “ Nekem erre csak az a megjegyzésem, hogy a törökkel való paktálás, amely, mint utóbb kiderült, a nagy nyilvánosság előtt titkolt, de azért alapjában véve mégis adófizetéssel kapcsolatos, úgyszólván szolgai hűbéri alapon nyugvó megállapodásra vezetett, semmikép sem vált az „állami önállóság és függetlenség“ előnyére, hanem inkább nagyban elősegítette annak csakhamar bekövetkezett koporsóba tételét.

A konstantinápolyi tárgyalások hű képét adják a török udvarban fennálló egészségtelen, rothadt állapotoknak. A világverő, hatalmas szultánt otthon Ibrahimhoz, Grittihez hasonló emberek pórázon vezették. Ők a döntő tényezők, akiknek rendszerint jól megvásárlandó jóakarata, barátsága nélkül a magas Portán semmit se lehet elérni. De azért még e leghatalmasabb embereknek sorsa is csak egy hajszálon függ, mert a szultán első fellobbanásában mindegyiket minden teketória nélkül elteheti láb alól, ahogyan Ibrahim esetéből is kitűnik, aki pedig évek hosszú során át valóban a szultán kebelbarátja volt, akivel együtt ettek-ittak, együtt aludtak, szóval a legbensőbb testi-lelki közösségben éltek. Ez az eset élénk tanúságot tesz amellett is, hogy mit és mennyit érhetett a gyűlölt idegen emberek, királyok, császárok számára a nagyvezír, a szultán barátsága. Ez csak addig ért valamit, amíg a szultán és környezete ennek hasznát is látta.

A szultánnak fentebb idézett levele és ismételt kijelentései nem hagynak kétséget aziránt, hogy az ő nézete szerint most már mindkét király az ő adományából birta Magyarországnak általuk kézben tartott részeit, amiért ők ugyan bevallottan adót nem fizettek, habár Ajász, a legújabb mindenható kijelentése nyomán most már e tekintetben is mindig jobban és jobban kibújt a szög a zsákból, de azért mégis hűbéri viszonyba kerültek a Portával szemben, ami újabb haladást jelentett a mindenkori szultánok programmjának megvalósulása terén, amelynek egyik legközelebbi s legfőbb pontját Magyarországnak s utána Németországnak térdrehajtása, majd a török birodalomba való bekebelezése jelezte. Jánosnak, Ferdinándnak és épígy a szultánnak és embereinek ezzel ellenkező kijelentései és beállításai csak szépítgetésnek, porhintésnek tekinthető az e tekintetben kíválóan érzékeny magyar közvélemény megnyugtatására.

Az Ibrahimmal egy húron pendülő jellemtelen, ravasz, gőgös, dölyfös, haszonleső és többszörös gyilkos Gritti méltón megérdemelte ocsmány módon bekövetkezett gyászos bukását. Meggyilkolása miatt a szultán, amit pedig úgy János, mint Ferdinánd szinte lehetetlennek tartott, még a kisujját sem mozdította meg.

Az 1535. és 1537. évi pozsonyi országgyűlésen a rendek megható módon adtak tanúbizonyságot messzemenő áldozatkészségükről. A magyar nép ezúttal is bebizonyította, hogy a közjó és a haza biztonsága érdekében úgyszólván még utolsó ingét is hajlandó odaadni. Csak az a kár, hogy a felajánlott, véres verejtékkel szerzett garasok és a rendelkezésre bocsátott emberanyag oly célokra és oly módon használtattak fel, hogy abból magának az országnak és a magyar nemzetnek semmi néven nevezendő előnye és haszna nem volt. Hiába pusztult el a sok derék magyar ember, hiába vesztek el az adófillérekből begyűlt tekintélyes összegek, a haza javának és biztonságának fokmérője még csak egy gondolattal sem tudott feljebb emelkedni.

Az e ciklusban lefolyt hadműveletekkel és harcokkal elég röviden végezhetünk. Ferdinánd részéről a felvidéki hadműveleteket Fels elég ügyesen vezette. Tekintve, hogy itt leginkább erődített helyek birtoka miatt, azok közvetlen közelében folytak a harcok, feltűnő, hogy azok egyike-másika, Sáros várát kivéve, csak oly rövid ideig tartó gyenge ellenállást fejtett ki. Ennek oka főkép abban rejlik, hogy azok védőrsége és egyik-másik hadnagya nem zárkózott el az ellenséggel való megalkuvás elől sem. A János-pártiak részén a legnagyobb baj a vezérek egyenetlensége és összeférhetetlensége volt, ami alkalmat adott a csapatait erősen kézben és együtt tartó Felsnek, hogy ellenfeleit részenként verje meg, mindegyik résszel szemben viszonylagos túlerőt hozván működésbe. Felsnek agilis, támadólagos szellemtől áthatott hadi működése különben is feltétlenül elismerést érdemel. Hogy Perényi és Bebek, Fráter György tekintélyes seregének elvonulása ellenére mégis nekimentek az eperjesi erődített tábornak, az mindenesetre nagyfoku elhatározottságra, kezdeményező szellemre és bátorságra vall, de megfelelő nehezebb kaliberű tűzérség híjján ez a vállalat már eleve magában hordta kudarcának biztos csíráit.

Élénk ellentétben állnak ezzel szemben azok a nagymérvű előkészületek és erőfeszítések, amelyeket Khoszrev és Murád pasák Klisszával szemben tettek, amihez azután a vezetés fensőbbsége és ügyessége is járult, amennyiben sikerült a mit sem sejtő Krusics Pétert váratlanul és meglepően oldalba és hátba támadni, amihez még a törököknek a németek és olaszok előtt szokatlan lármás fellépése is hozzájárult. Krusics, mint tudjuk, előbb Klisszának támadólagos kitörésekkel kombinált védelmében[3] kiválót produkált, ellenben a támadásban, amikor ugyanezt a várat a török szorongattatás alól fel kellett volna mentenie, nem elég körültekintő és gyenge vezetőnek bizonyult.

A már fekvésénél és gondos kiépítésénél fogva felette erős klisszai várnak elvesztése kétségkívül érzékeny veszteséget jelentett Ferdinándra, sőt az egész magyarságra nézve is, de ami Eszéknél történt, az már nemcsak sajnálatos volt, hanem a legnagyobb fokban szégyenteljes bélyeget ütött rá az osztrák Katzianer lassú, ügyefogyott hadvezéri képességére és az általa a legcélszerűtlenebb módon vezetett hadműveletekre. Valóságos vétek volt egy ilyen katonailag tehetségtelen emberre ezt a szélrózsa minden irányából nehezen egybegyűjtött remek szép hadsereget rábízni. Miért nem adta át Ferdinánd a délvidéki hadsereg feletti parancsnokságot már most a kőszegi remek magatartása révén európai, sőt világhírnévre szert tett Jurisicsnak, hanem már csak akkor, amikor már minden veszve volt? Erre a kérdésre megfelelő adatok hiányában bajosan tudunk feleletet adni.

Katzianer késedelmes, nehézkes előnyomulása és operálása alkalmat adott ellenfelének, hogy szerte csatangoló hadait Eszéknél összegyűjtse és ott a legszívósabb ellenállásra rendezkedjék be, habár arra nem is igen volt szükség, mert hiszen Katzianer nem is mert a kedvező állásban elhelyezkedett ellenségnek komolyan nekimenni.

Ferdinándnak az eszéki szégyenteljes kudarccal kapcsolatos csalódása annál nagyobb lehetett, mert ő azzal biztatta magát, hogy Katzianer seregével a délvidéken oly diadalt arat, mely az egész magyar kérdést s azzal együtt János sorsát is végleg el fogja dönteni. Sőt még ezen is túlment az ő vágyakozása, reménye, amikor a szendrői pasa a Kaproncánál szép számmal gyülekező seregről véve hírt, az egész vonalon visszavonulót fúvatott; ekkor már biztosra vette, hogy nemcsak a déli végeket Nándorfehérvárral együtt fogja visszaszerezhetni, hanem máris a török által szintén veszélyeztetett Olaszország és az egész kereszténység megoltalmazójának tekintette magát s e címen ismételten fordult segélyért a pápához, akit azzal biztatott, hogy úgy véli, miszerint most teljesen tönkre teheti a törököt.[4] Ó vanitatum vanitas! Hogy tud egy józan gondolkodású ember ily szappanbuboréknak, légváraknak hitelt adni?!

A váradi béke elvileg ugyan fentartotta a magyar állam egységét, aminek jeléül mindkét királynak csak egy nádora volt, azonban János király életének tartamára mégis a kettéosztás maradt érvényben. Hogy a béke létrejöhessen, mindegyik királynak engedékenységet kellett tanusítania; Ferdinánd lemondott Erdélyről, János pedig Horvát-Szlavonországról. Nevezetes a békeokmányban foglalt ama kötelezettség, hogy egymást és az országot minden kül- és belső ellenség ellen közösen és teljes erővel fogják megvédeni. Ennek éle természetesen elsősorban a török ellen irányult, akivel eddig az ellenkirályok mindegyike külön-külön békemegállapodást kötött. Nem hinném, hogy a királyok és az országnagyok bármelyike az eddigi tapasztalatok után bensőleg meg lett volna győződve, hogy a töröknek Magyarországon máris túlnagyranőtt hatalmát ennek a szövetkezésnek a révén megtörni lehessen. Én ezt tartom a papiros-szövetség egyik leggyengébb pontjának. Ezzel a gyanuperrel éltek maguk a szerződő felek is, amidőn elhatározták, hogy a béke létrejöttét egyelőre titokban tartják s ahelyett külön egyévi fegyverszünetről szóló okmányt is állítottak ki, melyet a szultánnal is közöltek, tudván azt, hogy az egyszerű fegyverszünet ellen neki sincs kifogása.[5] Azonban az őszinteséghiány itt is hamarosan megbosszulta magát. Ez, valamint mindkét királynak nem valami túlságos igyekezete, hogy a békeokmányban lefektetett ige hamarosan tetté is váljék, eredményezte aztán, hogy a nagyváradi békeokmány elég eleveneknek látszó betüi csakhamar holt betükké változtak át.

[1] Horváth Mihály id. m. IV, 123.

[2] Szilágyi–Acsády V, 142.

[3] Lásd a 120. oldalon.

[4] Morone augusztus 31-iki és szeptember 24. és 25-iki jelentése. – Hatvani, Brüsseli Okmánytár I, 385. – Szilágyi–Acsády id. m. V, 120.

[5] Károlyi, Adalék a nagyváradi béke történetéhez, 125.