A két ellenkirály martalóc hadainak és a határ mentén portyázó török csapatoknak nemcsak a népet, hanem az urakat és a nemeseket is vérig kínzó garázdálkodásai végre felrázták a jobb érzésü embereket eddigi lethargiájukból s ezek legalább elvben kimondták a szentenciát, hogy tovább nem tűrik ezeket, az ország biztos romlását maguk után vonó erkölcstelen, bűzhödt állapotokat. A nagyarányúnak látszó mozgalom élére állt Perényi törekvéseiben nagyjában ugyanarra az alapra helyezkedett és hasonló eszközöket is kívánt igénybe-venni, mint János király. Utóbbiéhoz hasonlóan az ő cselekedeinek rugója is főkép a maga előnyét szemelőtt tartó önzés, az általa alkalmazandó eszköz pedig a török segítség igénybevételében merült volna ki s így az ő módszere révén, ha törekvéseit siker koronázta volna, az ország, a nemzet tulajdonképen csöbörből vödörbe jutott volna. Ezzel szemben Nádasdyt minden cselekedetében határozottan az ideális hazafiasság és a színtiszta önzetlen becsületesség vezérelte; ő azonban nélkülözte azt a majdnem emberfelettinek mondható energiát, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy ily nehéz viszonyok közepette a két ellenkirállyal és az őket pártoló nem kis számú hívekkel szemben a küzdelmet sikerre való kilátással felvehette és szerencsésen végig is küzdhette volna, mert mint tudjuk, János királynak egy erélyes tiltó rendelete elég volt ahhoz, hogy ő a további küzdelmet végkép abbahagyja. Azonban nem is férhet hozzá kétség, hogy most már az állapotok annyira össze-vissza gabalyodtak, a szenvedélyek már oly magas hullámokat vertek, hogy azok megfékezésére és legalább félig-meddig rendes mederbe való terelésére egy, egynéhány, sőt még néhány száz embernek az erőlködése és becsületes munkája is kevésnek látszott. Itt a nemzet nagy tömegének, vagy legalább is túlnyomó többségének, még pedig megalkuvást nem ismerő elszántsággal kellett volna sorompóba lépni, hogy a dolgok menetében gyökeres változást idézhessen elő. Ez pedig sajnos nem történt meg s így nem csoda, hogy a nagyban véve dícséretre méltó felbuzdulás csakhamar ismét ellanyhult s aztán újból minden a régi, nagyrészt már feneketlenné vált kerékvágásba zökkent vissza.
Ezek a mozgalmak János király további magatartásán nem sokat változtattak, ellenben Ferdinánd szükségét érezte annak, hogy minden áron, még a szultán előtt való teljes meghunyászkodás árán is elérje legalább azt a minimumot, amelyet a felszínen való megmaradásához okvetlenül szükségesnek tartott. Ő, a büszke férfi és uralkodó, aki előző követsége útján fenhéjázóan a törökök által eddig elfoglalt összes volt magyar várak visszaadását követelte, íme most igazi kiskaliberű szatócs módjára oly férfiatlan, kicsinyes és nevetséges alkudozások folytatására hatalmazta fel Konstaninápolyba induló követeit,[1] hogy azoknak a török főhadiszálláson valóban szánalmasan nevetséges szerepet kellett játszaniok és kivált Ibrahim részéről ennek megfelelő és ehhez méltó elbánásban is részesültek. Még ezen is túltett azonban az a maró gúny, amely Szulejmán aug. 17.-iki leveléből hatalmas tőrdöfések formájában igyekszik főleg V. Károly császárt porig alázni. Sőt afelől sem lehet kétségünk, hogy Szulejmán fenyegetéseit nemcsak szóval, hanem tettel is be akarta váltani, amint azt fentemlített levelében jelezte is, ámde közbejött valami, egy hatalmas, ha nem is halálthozó, de a szervezetet hosszú időre megbénító, mérges légycsipésféle: Jurisicsnak kőszegi 22 napig tartó hősies ellenállása, amely a nagy imperátor számításait váratlanul szinte hihetetlen módon halomra döntötte. A török seregnek Kőszegen túl, Sopron–Kismartonig terjedő előnyomulási iránya semmi kétséget sem hagy az iránt, hogy a török hadvezetőség egyelőre még mindig a Bécsig való előnyomulást és az ott összpontosított német-osztrák erők megtámadását szándékolta és csak menetközben, utólag vett rajta erőt a Kőszegnél szenvedett kimondhatatlan kudarc égető és megszégyenítő hatása alatt, a kétkedésnek és levertségnek oly nagy foka, mely a további működést és az eredeti hadjárati cél megvalósíthatásába vetett bizalmat mindjobban tönkre tette. A Kőszeg alatt elfecsérelt több mint három heti idő pótolhatatlanul kárba veszett és ha a hatalmas nagy török hadsereggel szemben szinte csak kártyavár számba menő Kőszeget sem lehetett a fegyver lenyűgöző hatalmával, hanem csak mézes-mázos alkudozások révén nem is birtokba ejteni, hanem csak ártalmatlanná tenni, vajjon mi várhatott a török seregre Bécs kapui alatt, amelyet nemcsak hatalmas, 1529 óta bizonyára még jobban tökéletesített erődítések, hanem nagyszámú sereg is védett. Azonkívül nem kis mértékben aggaszthatta a szultánt és legelső tanácsadóját, a nagyvezírt, hogy a kőszegi pepecselés folytán az idő immár megint nagyon előrehaladt, úgy hogy Bécs tájékán hamarosan ismét a zord télies idő hideg szele kínozza majd a délvidéki enyhe klimához szokott csapatokat, époly kiállhatatlan módon, mint ahogyan az 1529-ben is éreztette bénító és bomlasztó hatását. Ezek és egyéb hasonló körülmények,[2] mind együttvéve, nem pedig más, utólag kigondolt és világgá kürtölt érvek bírták rá a szultánt, hogy úgyszólván világ csúfjára, még mielőtt a kitűzött hadjárati célnak még legminimálisabb részét is elérhette volna, visszavonulót fúvasson. Ezzel aztán az ezévi háború tulajdonképen be is volt fejezve, mert amit a török sereg Kismarton odahagyása után művelt, az már nem mondható hadjáratnak, hanem védtelen országokban védtelen lakosok ellen a legbarbárabb módon elkövetett lelketlen dúlásnak és fosztogatásnak, amihez nem kellett volna százezrekre menő sereget talpra állítani és hogy legkevésbbé illett ez oly sereghez, amelynek élén maga a magát a legjóságosabb és legigazságosabb uralkodónak tartott, országokat és trónokat rombadönteni, nem pedig szegény szerencsétlen gyermekeket, aggokat rabszíjra fűzni hivatott hatalmas padisah állott. Ha már Bécsnek 1529.-iki sikertelen ostroma fájdalmas kudarcot jelentett a nagy világhódító Szulejmán számára, ez az újabb kudarc már úgyszólván kitörülhetetlen szégyenfoltot ejtett ország-világ előtt az ő, még a napnál is tündöklőbbnek tartott presztizsén. És ezt a szégyenfoltot, ezt az örökösen bizsergő, fájós érzést okozó nagy ökölcsapást nem is egy hozzá hasonló nagy és hatalmas imperátortól, hanem egy elég szerény és szűk hatáskörben mozgó közönséges halandótól, Jurisics Miklóstól kellett elszenvednie, ami a dolgot még elviselhetetlenebbé tette.[3]
A Gritti fellépésével kapcsolatosan kombinált török hadjárat haditerve egy igen jelentékeny hátrányt mutatott fel, azt, hogy a török fősereg előnyomulási iránya állítólag az élelmezés megkönnyítse érdekében.[4] Eszéktől kezdve már nem a Duna, hanem Zákányig a Dráva s aztán tisztán szárazföldi útak mentén haladt, ami az utánszállítást és a sereg élelmezését nagy mértékben megnehezítette, a csak hajókon szállítható nagy ürméretű ágyúk szállítását pedig teljesen kizárta. A hajóhadnak és az általa szállított nehéz tűzérségi anyagnak közreműködésére már csak Bécs környékén lehetett számítani, amikor a két seregcsoport, Grittié és a szultáné már oly közel jutottak egymáshoz, hogy a hajóhad már mindkettőjük hadműveleteiben tevékeny részt vehetett. Erre a hadjárati terv megállapításánál valószínűleg számítottak is. Ennek azonban az volt az előfeltétele, hogy a fősereg Bécsig terjedő útjában nem talál olyan erődített helyekre és várakra, amelyeknek leküzdéséhez nehéz tűzérségi anyag latbavetése is szükségessé válhatnék. Ibrahimék erre alapított számítása majdnem 99 százalék erejéig be is vált, mert hiszen tudjuk, hogy a Kőszegig útközben talált 17 erősség és az utána érintett várak is egytől-egyig úgyszólván első felszólításra megadták magukat, csak az egyedüli Kőszeg, amelynek ereje nem a falak és tornyok erősségében, sem pedig a védőrség nagyságában, hanem Jurisics hős lelkében gyökerezett, volt a a mesebeli nagy törpe-királynak még az óriások által is bevehetetlen vára, amelynek tulajdonosa és ura stentori hangon képes oly hosszú időre állj-t parancsolni a mellette elhaladó több százezernyi félelmetes török hadseregnek Ennél jobb bizonyíték nem kell annak beigazolására, hogy ebben az időben az erődített helyek és várak mily hatalmas erőt és fontosságot képviseltek a hadviselés terén és hogy ebből kifolyólag azok mily fontos szerepet játszottak a hadjáratok tervének megállapításánál és azok gyakorlati kivitelénél. Másrészt az is kitűnik a kőszegi eseményekből, hogy a hadművészet igazi finom művészet és nem durva mesterség, mert ha a nagy óraműben hibás kalkuláció folytán valamelyik keréknek csupán egyetlen foga is felmondja a szolgálatot, ez már elegendő ahhoz, hogy az egész művelet, az egész óramű csütörtököt mondjon.
Jurisicsnak eredetileg nem volt és nem is lehetett szándéka, hogy csupán szerény célokat szolgáló és ehhez mérten minimális védőrséggel ellátott várával a nagy és hatalmas török sereggel szemben egyenrangú harci tényező gyanánt lépjen fel. A légy nem kelhet birokra az elefánttal, de igenis szemén és egyéb érzékeny részein alkalmazott kellemetlen, szúrós csipésével ezt a hozzá képest óriásinak látszó állatot is megfoszthatja pihenés, alvás közben nyugalmától, sőt zsákmányszerzés céljából megkezdett útja közben fel is tartóztathatja és bőrével, ormányával, végtagjaival való oly mozgások véghez vitelére késztetheti, amelyek időveszteséget és erőelpocsékolást jelentenek. Ferdinánd királyhoz intézett levele után ítélve bizonyára hasonlót és nem egyebet akart Jurisics is elérni azzal, hogy a vár feladására vonatkozólag hozzá intézett felszólításra határozott nem-mel felelt. A bátorszívű várparancsnok ugyanis nagyon jól tudta, hogy háládatos dolgot végezne, ha Ferdinándnak, Károly császárnak és szövetségeseiknek, akik, mint rendesen, ezúttal is megkéstek, időt szerezne a hadikészületek befejezésére s azonkívül még egy másik szempont is játszott közbe: a várában menedéket kereső sok szerencsétlen öreg ember, asszony és gyermek megmentésének gondolata, amely magasztos gondolat érdekében tényleg érdemes volt a maga és kisded csapatának életét kockára tenni. És e majdnem lehetetlennek látszó, igazi hőshöz méltó elhatározásáért meg is kapta méltó jutalmát. Ez a valóban férfias elhatározás és az azt követő hősies ellenállás őt és segítő társait egytől-egyig mind halhatatlanokká tette, amennyiben a kortársak és azoknak írásban is megörökített páratlan ítélete révén a hálás utókor is Jurisicsék itteni magatartását méltán világtörténelmi jelentőségű aktussá, sőt mi több, valóságos csodatetté avatta. És mi e helyütt jóleső tudattal és önérzettel szögezhetjük le, hogy irigylésre méltóan boldog az a nemzet, amelynek hadtörténelme Jurisicsokat és hozzá hasonló igazi hősöket százszámra mutat fel. Az ilyen nemzetnek jogos igénye és reménye van arra, hogy – habár átmenetileg bármilyen rettenetes módon csapjon is rá a könyörtelen sors keze – idővel, a benne rejlő őserő és a vezetésre hivatott államférfiak és hadvezérek szilárd akaratának és képességének minden nehézséget legyőzni képes hatalmánál fogva, végül mégis minden nehézségen, minden emberi gyarlóságon diadalmaskodva, továbbra is per saecula saeculorum fogja az isteni gondviselés és a sors által számára kijelölt lélekemelően szép és nagy eszményi hivatását betölteni, amelynek legkimagaslóbb része gyanánt a kelet és nyugat közötti kapcsolat fenntartását és az eközben a két heterogén elem között támadható surlódások és konfliktusok megelőzését és villámhárítószerű kikapcsolását tekinthetjük.
Míg Jurisics ilyenformán nemcsak kötelességét teljesítette, hanem kőszegi magatartásával és ottani viselt dolgaival még világtörténelmi viszonylatban is a legelsőrendű hősök sorába küzdötte fel magát, V. Károly császár és Ferdinánd, akiknek munkálkodását Jurisics hősies ellenállásával lényegesen megkönnyítette, távolról sem tették és érték el azt, ami a fennforgó viszonyok között célszerűnek, jónak és nem is különleges, hanem normális, köznapias tevékenység mellett is könnyen elérhetőnek volna minősíthető. Addig, amig jogosan feltehették azt, hogy Szulejmán őket bécsi állásukban fogja megtámadni, itteni várakozó magatartásukat nem igen lehet kifogásolni és elítélni, habár egy igazi nagy hadvezér minden bizonnyal igyekezett volna ellenfelének azt a hátrányos helyzetét kiaknázni, amelybe őt Köszegnek váratlan hosszú ideig tartó ellenállása sodorta, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a Bécsnél összesereglett csapatok legnagyobb része támadólagos hadműveletekre nem is volt kapható; ezek a csapatok már a priori Bécs védelmére és nem más célra, legkevésbbé pedig támadólagos hadműveletekre leendő felhasználás gondolatával fogtak fegyvert, illetve bocsáttattak rendelkezésre. Attól a perctől kezdve azonban, amikor a török fősereg megkezdte visszavonulását, a további kunktátoroskodás bűn számba ment és épen a Kászim pasa seregcsoportja ellen elért nagy siker mutatja legjobban, mit lehetett volna elérni, ha Szulejmánnak Bécsújhely és Grác között a hegységbe szorult főseregét a Bécsnél összpontosult sereg a kellő időben stratégiai értelemben ellentámadásba átmenve, könyörtelenül megrohamozta volna. Ehhez azonban gyors elhatározás és gyors cselekvés is kellett volna. Mindkettőt megnehezítette az a körülmény, hogy a két koronás fő az egész idő alatt nem tartózkodott a sereg körletében, sőt még annak közelében sem, hanem a Duna mentén, Regensburg közelében Bécstől 350 km. távolságra fekvő Straubingban,[5] ahonnan az akkori közlekedési és parancsközvetítési eszközök mellett csak nagy nehezen és elkésve lehetett a hadsereg műveleteire ingerenciát gyakorolni. Szulejmán ezt a távolmaradást egyenesen gyávaságnak minősíti. Ha ezzel igazságtalanságot követett el, az az ő lelkén szárad. Ilyen nehézkes parancsnoklási viszonyok mellett azonban ez a feltűnően kedvező alkalom kihasználatlanul röppent el, minek folytán épúgy miként Szulejmánnak sem volt oka örülni és dicsekedni az évi hadjáratának eredménye miatt, époly kevéssé tehette ezt a két testvér uralkodó, Károly császár és öccse Ferdinánd, mert a Kászim pasa seregcsoportja felett kivívott diadal elég jelentősnek mondható ugyan, de a nagy dolgok állásán ez tulajdonépen semmit se változtatott. A minimum, amit ebben a helyzetben, ha már a török fősereg megtámadását elmulasztották, okvetlenül tenni kellett volna, az volt, hogy ezzel a szép és hatalmas sereggel[6] azonnal be kellett volna vonulni Magyarországba, ahol a teljes csapatok nélkül álló János királyt és az országot is végleg Ferdinánd elismerésére lehetett és kellett volna kényszeríteni. Ezt még most sem lehetett elkésett dolognak tekinteni, és Ferdinánd, mint tudjuk, teljesen át is érezte ennek feltétlen szükséges voltát, azonban bátyja hajthatatlan maradt.
A Kászim pasa elleni hadműveletek ennek a hadjáratnak igen érdekes epizódját képezik. Szulejmán hirtelen elhatározta, hogy Bécs megtámadása helyett főseregét sietve haza vezeti, Kászim pasát felette kellemetlen helyzetbe jutatta. A Duna völgyét és az attól délre fekvő területet az óriási túlerőben levő ellenséges fősereg tartotta megszállva, dél felé pedig hatalmas hegység zárta el az utat Grác felé, ahova a szultán a fősereggel irányt vett. Ily körülmények között érthetővé válik Kászim pasa kétségbeesett elhatározása, hogy hadát két felé osztva, két különböző irányban indítja útnak, hogy legalább az egyik, vagy másik részt megmentse a megsemmisüléstől. Hogy az ő csoportja Leobersdorfnál majdnem teljesen megsemmisült, annak nem annyira ő, mint a felette fatális körülmények voltak az okai.
A különben felette nehézkes Frigyes pfalzgróf ama intézkedését, hogy a felette tevékeny és a felderítő szolgálatot dícséretreméltó ügyességgel végrehajtott Raubertől vett találó jelentésre Schertlin alvezérét még ugyanazon éjjel nyomban az ellenség hátába irányította, feltétlenül helyeselnünk kell; épígy dícsérőleg kell kiemelnük Schertlin céltudatos és a viszonyoknak teljesen megfelelő magatartását is. Annál inkább meglephet bennünket, hogy maga a főerő ahelyett, hogy szintén a legerélyesebb támadásba ment volna át a triestingi hegyszorosban rekedt ellenség ellen, mesterkélt oldalazó állásvétellel, tehát tisztán védőleges formában akarja feladatát megoldani, ami esetleg mégis alkalmat adhatott Kászim pasának, hogy miután Enzesfeldnél tulajdonképpen már kint volt a hegyszorosból, hogy egész erejével déli irányban kitérve, egérutat nyerni igyekezzék. De a török sneidig hadvezér a merészebb és veszélyesebb megoldási módot, a támadást választotta, ami azonban az egyszer balul ütött ki. Elkövetett hibáját a különben derék Kászim életével és csoportjának teljes megsemmisülésével, tehát a lehető legdrágábban fizette meg.
Gritti hadműveleteiből csupán az esztergomi vár ostroma érdemel figyelmet. A szárazföldön persze ő sem tudott a meglehetősen erős várral boldogulni; ellenben naszádosai igen szép sikert mutattak fel. Igaz, hogy az ő hajóinak száma majdnem 25 %-os többletet mutattak föl s azonkívül a megvilágítás is az ő naszádosainak kedvezett, de emellett úgy látszik, hogy a vezetésben való fölény is magyar részen volt.
[1] Szalay szerint (id. m. IV, 132.) „Jánosra nézve kedvezőbb, magára nézve lealázóbb, s híveire nézve veszélyesebb alkura nem léphetett volna Ferdinánd; mindössze halavány reményt tartott fenn magának, valaha még a koronához juthatni..“
[2] Fessler–Klein id. m. III, 457: „Während der 25 Tage, welche das türkische Heer vor Güns zubrachte, war die beste Jahreszeit dahingeschwunden, ein grosser Theil der mitgebrachten Vorräthe aufgezehrt worden, und nach dem Widerstand, welchen Soliman vor dem unbedeutenden Güns gefunden, mochte sich auch seine Kampfeslust vermindert haben. Vor Wien harrten seiner bei 90.000 Mann Fussvolk und 30.000 Reiter mit einer Menge schweren Geschützes, mit welchem sich seine leichten Kanonen nicht messen konnten; dieses Heer aufzusuchen, war gefährlich; die Folgen einer verlorenen Schlacht in solcher Entferung vom eigenen Lande waren unabsehbar. Das Heer aber, dem er so weit entgegengezogen war, stand unbeweglich und liess sogar die Renner, die er unter Kasim ausgesendet, unbehelligt brennen, morden und rauben; Karl und Ferdinánd, die er zum Kampf gefordert, weilten fern von dessen Schauplatz in Straubing: er durfte sich also rühmen, dass der Kaiser, der erste und mächtigste Fürst der Christenheit, und sein Bruder sich gescheut haben, den angebotenen Kampf mit ihm anzunehmen, und mit der stolzen Miene des Siegers den Rückweg von dem erfolglosen Feldzuge antreten, zu dem er voll grosser Entwürfe unermessliche Rüstungen gemacht hatte.“ – Hammer–Purgstall id. m. II, 91. következőleg magyarázza Szulejmánnak a visszavonulásra vonatkozó elhatározását. „Zu diesem Entschlusse mochte den Sultan der Mangel an Lebensmitteln, die vorgerückte Jahreszeit und die an den Mauern von Güns gemachte Erfahrung, wie schlechte Mauern, von starkem Muthe vertheidiget, auch dem stärksten Heere und leichtem Geschütze widerstanden, mehr bewogen haben, als die Nachricht, dass spanischer und italienischer Truppen Verstärkung nahe.“
[3] Hammer–Purgstall id. m. II, 90: „So trotzte Güns durch Niklas Jurischitz's unerschütterlichen Heldenmuth drei Wochen lang, das ist eben so lang, als Wien der gesammten türkischen Heeresmacht (Bécs t. i. 1529-ben szeptember 26.-tól október 14.-ig állott ellen, lásd a 65–66. oldalon), von Suleiman selbst angeführt, und es stand, wie Jurischitz, ein Fels, der das Gewoge von Hunderttausenden brandend zurückschlug.“
[4] Rosnak id. m. 17. old.: „Er nahm diesen Weg aus der Ursache, weil dieser Strich Landes in seinem vorigen Feldzuge verschont geblieben und sodann seinem Kriegsheere mehrere Lebensmittel als jener unlängst verwüstete darzureichen vermögend war.“
[5] Eredetileg csak Károly császár tartózkodott Straubingban, Ferdinánd pedig Linzben, de amidőn augusztus havában hírét vette, hogy török portyázó csapatok betörtek Ausztriába, ő is Straubingba tette át székhelyét s csak amidőn Szulejmán a fősereggel már Pettau–Varasd tájékán járt, tértek vissza mindketten szeptember vége felé Bécsbe.
[6] A Brüsseli Okmánytár I, 175. oldalán olvassuk erről a seregről, hogy „a la verité elle est tres belle, grosse et puissante.“