A helyzet eddigi bel- és külpolitikai alakulása, valamint az ország jólétének és tekintélyének folytonos sülyedése végre felnyitotta nemcsak a jobb belátású uraknak, hanem magának a közvéleménynek is a szemeit s így lassan az az általános meggyőződés vert gyökeret a lakosság mind szélesebb rétegeiben, hogy ezen a csapáson járva, az országnak, a hazának hamarosan teljesen el kell pusztulnia. Az e meggyőződésre jutott elemek fokozatosan teljesen kiábrándultak az ellenkirályok mindegyikéhez fűzött reményeikből és várakozásaikból. Ferdinándról ugyanis már kétségbevonhatatlanul kiderült, hogy az ő szívét távolról sem az ország, hanem inkább a saját maga, a családja és Ausztria java és boldogulása tölti el, s hogy ő bátyjától és a többi nyugati fejedelmektől távolról sem részesül oly nagyfokú támogatásban, amelynek segítségével sikerrel szállhatna szembe az országot fenyegető nagy veszélyekkel, a János király által választott megoldási módról pedig mind általánosabbá vált az a felfogás, hogy ez, habár burkolt formában, a török szultán előtt való teljes behódolást jelenti, ami végeredményben örökös szolgaságot és rabságot helyezett az ország és nemzet részére kilátásba.

Annak megvitatására, hogy mikép lehetne az országot ebből a veszedelmes örvényből kiszabadítani, Perényi Péter kezdeményezésére több főúr 1531 március 4-én Babocsán összegyűlve, március 19.-ére Bélavárra számos főurat és nemest hívtak meg tanácskozásra. Itt a nyilvános tárgyaláson kívül titkos értekezletek is folytak, amelyeken Perényi az ellenkirály erélytelenségét és népszerűtlenségét hangoztatva, azzal a tervvel állott elő, hogy ő mindkét királyt mellőzve, azok pártjait maga köré gyűjti és magát török fenhatóság alatt az ország főkapitányává választja, arra számítván, hogy ebből a méltóságból idővel királyi hatalom, sőt valóságos királyság is fakadhat. Eleinte Perényi és meghitt barátai oly ügyesen vezették a nyilvános tanácskozásokat, hogy mindkét király hívei is támogatásukat helyezték kilátásba. A további részletek megbeszélésére Perényiék május 19.-ére Veszprémbe újabb gyűlést hirdettek, de időközben a valódi szándék kitudódván, úgy Ferdinánd, mint János király megtiltották híveiknek az azon való megjelenést. Ennek ellenére Perényi nem hagyott fel szándékával s utóbb július 16.-án seregének élén az ország felé előnyomuló Szulejmán előtt Eszéken megjelenve, ott személyesen is előadta tervét, azonban célját nem érhette el.[1]

Közben az ellenkirályok maguk is módot kerestek, hogy az egyévi fegyverszünet letelte előtt állandó jellegű megállapodásra és megegyezésre jussanak. Ferdinánd, aki 1531 január 5.-én Kölnben, János szász választófejedelem ellenzése dacára, római királlyá választatott, e célból bátyját kérte fel közbenjárásra, aki ennek érdekében Passauba kérette mindkét fél megbízottait, János ellenben szívesebben vette volna Zsigmond lengyel király döntőbíróságát, aki leányát is hajlandónak nyilatkozott nőűl adni Jánoshoz, ha ez egyedüli magyar királynak elismertetik. Ennek a tárgyalásnak 1532 elején Krakóban kellett volna megtartatnia, azonban utóbb a felek vonakodása folytán egyik összejövetelből sem lett semmi.

A haza sorsát szívükön viselő buzgóbb hazafiak látván, hogy az ellenkirályok megegyezésére és az ország békéjének helyreállítására az eddigi módok mellett semmi kilátás nincsen s miután az sem volt titok előttük, hogy a szultán abban az esetben, ha időközben Ferdinánd végkép le nem mond János javára, a fegyverszünet lejárta után újabb hadjáratot készül Ferdinánd ellen indítani, hogy ennek borzalmaitól az országot valami módon megóvják, ismét maguk vették kezükbe az egyezkedés és a megteendő intézkedések ügyét. Ez újabb mozgalom élére az önzetlen Nádasdy Tamás állott, akinek vezetése alatt 1531 november 1.-én Zákányban mindkét király pártjához tartozó egyének részvétele mellett összejövetel tartatván, ott oly végzést hoztak, hogy 1532 január 1.-én Kenesén országgyűlést tartanak, amelyre valamennyi főpapot, főurat és nemest meghívják a fölött való tanácskozás végett, hogy „Ferdinánd és János tekintetbe vétele nélkül tarthassák fenn az országot, önmagukat és családjaikat“. Egyébként a kenesei országgyűlés programmjául már előre azt a szempontot jelölték ki irányadóul, hogy a nemzet ezentúl csak egyet, még pedig azt ismerje el királyául, aki az országot sikeresen megvédelmezni s jelenlegi nyomorúságos állapotából kiragadni képes leend. Ezért egyben azt is elhatározták, hogy követeket küldenek mindkét királyhoz, akik a rendek fenti határozatát nekik tudtul adják. A Ferdinándhoz menendők kérdezzék meg tőle, bízik-e magában, hogy az országot mind János, mind a török ellen sikeresen megvédheti. Válaszul azonban nem az annyiszor hallott szép szavakat és soha sem teljesített ígéreteket, hanem tetteket, valóságot várnak. Jánostól pedig tudnák meg a követek, van-e ereje az országot, azonban a barátként is veszedelmes török segítsége nélkül, eléggé védelmezni s őket biztosítani, hogy a török az országot ezentúl nem háborgatja, s Nándorfehérvár kivételével a végvárakat visszaadja. A kívánt biztosítékok hiányában készebbek magukat egyenesen a töröknek alávetni, ami, ha a két király viszálykodása tovább is tartana, úgyis elmaradhatatlanul be fog következni.[2]

Az ellenkirályok minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a kenesei gyűlés ellenük végleges határozatot ne hozhasson. Igy többek között János király a zákányi gyűlés lelkét, Nádasdy Tamást kegyvesztés terhével tiltotta el a gyűlésen való megjelenéstől; hasonlóképpen elriasztattak mások is a mindkét táborhoz tartozó főurak és nemesek közül s így nem csoda, hogy a kenesei gyűlésen csak kevés számban megjelentek nem tudtak egyebet végezni, minthogy a zákányi gyűlés végzését megerősítették s újabb tanácskozás végett március 12.-ére a Kenesétől mintegy 10 km-re északra fekvő Berenhidára (ma Berhida) újabb gyűlést hirdettek, amelyen mindenki köteles legyen megjelenni.[3]

Ennek az újabb gyűlésnek a megtartását mindkét király betiltotta s helyette az ország bajainak orvoslása végett Ferdinánd a maga részéről Esztergomba, János pedig Pestre hívott össze országgyűlést, de ezeken a rendek oly kevés számmal jelentek meg, hogy valamire való határozatok itt sem voltak hozhatók.[4]

Ily körülmények között Ferdinánd ismét a szultánnál próbált szerencsét, remélve, hogy az ő közvetítésével végre mégis sikerülni fog neki Jánossal valamely megállapodásra jutni. E célból 1532 május havában Lamberg Jánost és Nogarola Lénárd grófot a következő alternatív ajánlatokkal küldte el Konstantinápolyba: Ha Ferdinánd megkapja az egész országot, akkor ő 100.000, ha csak azt tarthatja meg, ami most van a kezén, 50.000 arany évi adót fizet. Ha a szultán ez ajánlatok egyikét sem fogadja el, akkor Ferdinánd hajlandó az egész országot átadni Jánosnak, kivéve Dévény, Pozsony, Sopron, Szombathely, Magyaróvár, Győr és Komárom várakat a Csallóközzel, továbbá néhány horvát-szlavon erősséget, mely várakra illetve területekre neki örökös tartományai érdekében feltétlenül szüksége van. De ha a szultán még ebbe se menne bele, akkor a követek még azt is kijelenthetik, hogy Ferdinánd megfelelő kárpótlás ellenében egész Magyarországról is kész lemondani, csak azt köti ki, hogy János halála után ő legyen az örököse s ugyanoly feltételek mellett bírhassa az országot, mint ahogyan János bírta.[5]

Ámde Ferdinánd e nagyarányú engedményekkel már elkésett. Utnak indított követei június 13.-án már Nisben találták a szultán főhadiszállását, aki, miután az ellenkirályok az egyévi fegyverszünet tartama alatt megegyezni nem tudtak, hatalmas hadsereg élén ismét felkerekedett Magyarország felé. A fogadtatás nem volt valami barátságos és bíztató. Először Ibrahim nagyvezír fogadta őket, kijelentvén, hogy a szultán most már gyenge legénynek tartott urukkal szóba se áll; ő most már a spanyol királyt[6] keresi, aki ismételten kijelentette, hogy a törökök ellen készül hadba vonulni. Most aztán ki fog derülni, hogy valóban császár-e, ahogyan ő magát nevezi, mert egy császárnak mindenekelőtt országát kell megvédeni. „A ti királyotokat – folytatta Ibrahim – mi nem tartjuk igazi királynak, mert ilyennek hatalommal kell rendelkeznie. Különben is Magyarország határa Brucknál végződik; két király egy országban nem lehet; Budán csak egy királyi szék van, csak egy ember ülhet benne. Veletek egyébként nem lehet tárgyalni, mert uratok nem tartja meg szavát s követei mindig mást mondanak; az egyik fenyegetőzik, a másik békéért esedezik. Egyébként a szultán Magyarország kettéosztásába nem egyezhet bele.“ Ekkor előállottak a követek Ferdinánd ama ajánlatával, hogy kárpótlás ellenében az egész országot is hajlandó átengedni. Erre azt felelte a nagyvezír, hogy János vajdának nincs joga pénzbeli kárpótlás felajánlására, mivel mindaz, amije Magyarországon van, nem is az övé, hanem a szultáné. Ezek után Ibrahim a követeket egészen Eszékig magával cipelte, ahol augusztus 18.-án a szultán elé járulva, ott nekik az előző napról datált Ferdinándhoz címzett alábbi levelet kézbesítették: „Nálatok már régóta csalják a keresztényeket, azzal hitegetvén őket, hogy a törökök ellen vonuljanak; ennek örve alatt mindenféle gyűléseken és összejöveteleken minden évben pénzt csikartok ki tőlük. Ezért elhatároztam, hogy a spanyol király ellen indulok. Tudd meg tehát, hogy nem ellened, hanem a spanyol király ellen megyek. Ha majd Németország széleihez érkezem, fogadjon engem, mert nem illik, hogy tartományait odahagyván, megszökjék. A királyok országai olyanok, mint saját feleségeik; különös és illetlen dolog, ha ezeket a szökő férj másoknak engedi át. A spanyol király már régóta hirdeti, hogy ellenem akar indulni; most azonban én vezetem Isten segítségével hadaimat ő ellene; ha bátor férfi, akkor engem a csatatéren vár meg s akkor történjék, amit Isten akar. Ha pedig nem akar megvárni, akkor küldjön adót császári méltóságomnak. Te ellenben követeket küldtél hozzám, hogy tőlem békét és barátságot kérjenek. Ha ez a kérelem őszinte és becsületes, akkor mi azt nem tagadjuk meg. A többit szóbelileg közöltük követeiddel.“[7]

Azonban mielőtt az események további fonalát követnők, rövid időre vissza kell térnünk Szulejmán és a török sereg kiinduló pontjára, Konstantinápolyba, hogy legalább röviden felemlítsük az ott végbement s a magyarországi ügyekkel kapcsolatos eseményeket.

Gritti, miután 1531 végén Magyarország kormányzójának címét megkapta,[8] nyomban még feljebb fokozta vágyainak ábrándképét, mert nem kevesebbről álmodozott, mint hogy a magyar koronát is megszerzi a maga számára. Ennek útját egyengetendő 1532 február havában Konstantinápolyba utazott és ott úgy látszik sikerült is neki Ibrahim nagyvezírt, sőt talán magát a szultánt is meggyőzni, hogy Magyarország kormányát, miután a két ellenkirály sehogy sem tud egymással megegyezni, legjobb volna az ő kezére bízni, annál is inkább, mivel ő ott sokkal nagyobb odaadásssal munkálkodhatnék a szultán és a török ügyek érdekében, mint a magyaroktól is függő s így alapjában véve mégis megbízhatatlan Szapolyay János. És alighanem Gritti befolyásának köszönhető, hogy a szultán az 1532 május 9.-én lejáró fegyverszünet meghosszabbításának mellőzésével a már különben is előkészített hadjáratot minden habozás nélkül megindította.

E hadjáratnak a tervét a szultán illetőleg Ibrahim már a Grittivel való együttműködésre alapítva, állapította meg. Eszerint Grittinek meglehetős térelőnnyel előrenyomulva, mindenekelőtt Oláhországot és Moldvát kellett lecsendesítenie, ahol utóbbi időben újabb zavarok törtek ki, s aztán az erdélyi vajdává kinevezett Laszky Jeromos segítségével Erdélyt is a maga pártjára billentve, onnan Magyarországba kellett bevonulnia, amelyről azt hitte Gritti és az ő előadása és beállítása nyomán Ibrahim és Szulejmán szultán is, hogy azt Laszky Jeromos, Nádasdy Tamás, Dóczy János, Batthianyi Orbán, Csáky Mihály és még több más főúr segítségével, akiket részben már eddig is sikerült a maga pártjára megnyerni, könnyen fogja a két ellenkirály kezéből kiragadhatni és a maga számára megkaparintani. Ezért a török sereg hadműveleti célja nem is Magyarország és nem is a Ferdinánd által birtokolt Bécs és Ausztria, hanem tulajdonképpen V. Károly birodalma volt, amint az a fentebb közölt, Ferdinándhoz intézett levélből is kitűnik.[9]

A megállapított haditerv értelmében Gritti már 1532 március végén 300 törökkel Oláhországba érkezett s oda kérette magához Tirgovistbe Nádasdy Tamást is, „hogy általa oly dolgokat üzenhessen János királynak, melyeket papirosra bízni nem tanácsos.“[10] Ámde Nádasdy jobbnak látta e kívánságnak eleget nem tenni. Oláhországban a Ferdinánd pártján álló Radul erőszakos halála után 1529-ben Bassarab Mózest bízta meg a szultán a kormánnyal, de a bojárok az új vajdát hamarosan elűzték s utána az oláh föld a legféktelenebb pártviszályok színhelye lőn. 1530-tól 1532-ig VIII. Vlád volt az oláh vajda, de ő alatt is egymást érték az összeesküvések. Miután Gritti a magával hozott szultáni paranccsal a rendet itt egyidőre helyreállította, nyomban Moldvába ment át. Itt ekkor Péter vajda volt a fejedelem, aki 1531 augusztus 21.-én a lengyelek által megveretvén, 1532 február 22.-én János király közbenjárására Zsigmond lengyel királlyal fegyverszünetet kötött. Ezt a fegyverszünetet igyekezett Gritti állandó békévé átváltoztatni.[11] Ennek nyélbeütése után Gritti június elején több ezer oláhval a Tömösi szoroson át Brassóba ment, majd mint Magyarország kormányzója Vízaknán gyűlést tartott, ahol kíméletlen szigorral lépett fel János király híveivel szemben s Athinay Simont, a király egyik leghűbb emberét majd hogy fel nem akasztatta.[12]

Gritti erdélyi tartózkodását szívesen felhasználhatta volna Szebennek, az egyetlen Ferdinánd-párti nagyobb városnak az elfoglalására, sőt ily célzattal a várost körül is zárta, de miután felhívására a szászok meg nem hódoltak, sőt szívós védelemre készültek, Gritti egy hosszabb tartamú ostromot meg nem kockáztathatván, hadával együtt elvonult Szeben alól s utóbbit Budára küldvén, ő maga a szultánhoz Eszékre sietett. Innen a nagyvezírrel folytatott újabb tanácskozás után, július közepe táján ő maga is Budára ment, most már azzal a török főhadiszálláson kölcsönösen megállapított tervvel, hogy mihelyt Szulejmán Bécset elfoglalja, ő maga lép a gyönge Szapolyay János helyébe.[13]

Mialatt mindezek történtek, 1532 április 25.-én Szulejmán is elindult, majdnem 200.000 embert és 300 ágyút számláló serege élén Konstantinápolyból. Az ágyúk között nagy ürméretű faltörő ostromágyúk vagy egyáltalában nem, vagy csak kevés számmal voltak, mert Szulejmán ezúttal állítólag nyílt csatában akart ellenfeleivel, Károly császárral és Ferdinánddal megmérkőzni.[14] Az innen Belgrádig terjedő 900 km-t a sereg 44 nap alatt tette meg és június 25.-én Belgrádba érve, itt 13 napig tartózkodott.[15] Július 8.-án Belgrádból elindulva, az említett hó 17.-én Eszékre ért. Innen a sereg nem Buda felé, hanem a Dráva mentén Siklóson, Babocsán, Zákányon, Kanizsán, Körmenden, Kőszegen, Sopronon át Bécs felé akart előnyomulni. Az egyes nevezetesebb menetállomások dátumai a XII/2. számu mellékletből vehetők ki.

Kőszegig, ahova Ibrahim a Jahja pasa oglu Mohammed vezette elővéddel augusztus 5.-én, Szulejmán pedig a sereg zömével augusztus 10.-én ért ,[16] sehol jelentékenyebb ellenállás nem volt tapasztalható. Az addig útba eső 17 vár és erőd első felszólításra megadta magát. Kőszegnél a szultán és a nagyvezír ámúlatára nem így történt a dolog. Ez a vár ugyanis elég jelentéktelennek látszott s így a török hadvezetőség nem is számított nagyobb ellenállásra. Kőszeg ekkor Ausztriába volt bekebelezve s maga a szultán is német birtoknak, Ferdinánd városának nevezi, aki azt 1528-ban Jurisics Miklósnak adományozta.[17] „Jurisics – mondja Acsády[18] –Ferdinándot 1522 óta szolgálta s Horvátországban uralma megalapításának és fenntartásának főtényezője volt. Első sorban katona, a kard embere, de mint diplomata is kitűnt. Mikor 1529–30-ban Konstantinápolyban járt, ott nemcsak a legjobb benyomást tette, hanem a nagyvezírrel személyes barátságba lépett, ami most, Kőszeg megoltalmazásában kétségkívül nagy előnyére szolgált. Jurisics, mihelyt Kőszeg birtokába jutott, kijavíttatta az erődítményeket s így a vár, noha kicsiny és jelentéktelen volt, mégsem fogadta készületlenül az ellenséget.“

Kőszeg, mint határmenti város, mely az osztrák és magyar határvillongásokban állandóan kiválóan fontos szerepet játszott már régidőktől fogva, többé-kevésbbé meg volt erődítve. Igy többek között már Károly Róbert 1336-ban meghagyta a város lakosainak, hogy magukat falakkal, árkokkal és sáncokkal körülvegyék. Ugyanezt megismételte Nagy Lajos is 1342-ben és 1343-ban, amiért nekik 10 évi adómentességet biztosított.[19] 1532-ben a város külső része négy csillagsánccal volt megerősítve s a kapunál egy kerek torony állott. Ettől nyugatra volt a négyszögű vár, tornyokkal, bástyákkal megerősítve, de azért eléggé elhanyagolt állapotban, mert Ferdinánd Kőszeg fenntartására sem bocsátott megfelelő összeget rendelkezésre.[20] A vár őrsége 10 nehéz lovasból, 28 huszárból és mintegy 100 lovasból és környékbeli nemesből állott. Azonkívül a török közeledtére a környékbeli lakosság nagy számban, állítólag több ezer ember, nő és gyermek özönlött a városba és a várba;[21] ezekből Jurisics mintegy 700 fegyverfoghatót szintén felfegyverzett.

Amikor Ibrahim az elővéddel a várost megközelítette, Jurisics néhány emberével éppen Ferdinánd táborába készült elmenni, mert jelenlétét ott sokkal sürgősebbnek és fontosabbnak tartotta, mint a jelentéktelen gyenge kőszegi várban, amelyről távolról sem tételezhette fel, hogy az hosszabb ideig képes leend a hatalmas szultánt és seregét diadalmenetében feltartóztatni. Utóbb azonban, főleg a vár falai között menedéket keresett több ezer főnyi védtelen lakosság, nagyobbára asszonyok és gyermekek védelmére, továbbá, hogy a Bécsnél gyülekező sereg részére időt nyerjen, mégis elhatározta, hogy szerény tehetségéhez képest, amíg csak lehet, ellenállást fog kifejteni.[22] Ennek érdekében erődítési szempontból az idő rövidsége miatt egyebet már nem tehetett, mint hogy a két külváros házait fölégette, az árkokat, sáncokat pedig megtisztította.

Ibrahim nagyvezír, mihelyt Kőszeg alá érkezett, nyomban felszólította a vár feladására Jurisicsot, de ez tagadó választ adott. Erre a szultán, a fősereggel történt beérkezte után azonnal felvonultatta tüzérségét, főkép a várost nyugatra környező szőlőhegyeken és parancsot adott a város és a vár lövetésére. Miután a török ütegek nemcsak a falakat, hanem a házak tetején keresztül az ellenkező oldalon állásban levő védőket is elég hatásos tűz alá vették, utóbbiak védelmére Jurisics deszkákból és gerendákból hátvédő műveket építtetett, miáltal azok helyzete lényegesen megjavult. Három napi ágyúzás után a törökök augusztus 14.-én intézték az első rohamot, amelynek révén a külső védőművek és a város birtokába jutottak ugyan, de a várba nem tudtak behatolni. Erre a szultán a vár tornyai és bástyái alá 13 helyen aknákat furatott, az árkokat pedig több helyen fával és rőzsével töltette be. Ámde a szorgos várparancsnok ellenaknákat készíttetett, a rőzséket pedig felgyújtotta.[23] Ennek ellenére augusztus 21.-én két akna mégis felrobbant, a falban megfelelő réseket nyitván, ezek egyike 16 rőf nagyságú volt. Azonban a roham most sem sikerült, mert a védők hősies elszántsággal állottak ellen a törökök nagyobb csoportban való betódulásának, csakhogy a kemény munka Jurisics legjobbjainak életébe került s végül az ellenségnek néhány zászlót is sikerült kitűznie. A következő napon Ibrahim a ruméliai hadtest legénységével rengeteg fát hordatott össze, amelyből a vár falaival egyenlő magasságú rakásokat, halmokat készíttetett, egyrészt, hogy azokon is tűzérséget hozzon állásba, másrészt, hogy azokról a falak megmászása és a várba való bejutása megkönnyíttessék. Augusztus 23.-án megint felrobbant egy akna, az ezt követő roham azonban, egyrészt, mivel az aknarés nem volt eléggé járható s mivel a védők ismét a leghősiesebben viselték magukat, ismét sikertelen maradt.

A sűrű ostromzár ellenére Jurisics mégis módját tudta ejteni a Ferdinánddal való levél- és üzenetváltásnak. A várparancsnok többször kért segítséget, de Ferdinánd oly nagy hadat, mely a szorongatott várat felmenthette volna, nem küldhetett, ellenben egy Gennersberger János nevű emberével, aki töröknek öltözve bejutott a várba, kitartásra buzdította a már nagyon megviselt őrséget.[24]

Ezért Jurisics a nagyvezír ama újabb felszólítására, hogy a várat adja át, ismét határozott nem-mel felelt. Fél óra mulva a török követek visszajöttek azzal az üzenettel, hogy a szultán dühös, de Ibrahim minden áron segíteni akar a vele még Konstantinápolyban barátságot kötött Jurisicson, miért is azt igéri neki, hogy kieszközli számára a szultán kegyelmét, ha vagy évi adó megfizetésére kötelezi magát, vagy most egyszerre 2000 aranyat tesz le a város váltságául. Erre Jurisics azt felelte: „A város nem az enyém, tehát adót nem fizethetek érte, 2000 aranyom pedig nincs.“

Ily körülmények között Ibrahim az ostrom folytatását rendelte el. Augusztus 27.-én intézték a törökök most már tisztjeik által korbáccsal hajtva, 18.-ik utolsó rohamukat. A farakásokról hathatós tűz irányult a vár belseje felé. A három farakásból kettőt sikerült felgyújtani, de a harmadikról a törökök felhatoltak a várfalakra s azokon több zászlót kitűzvén, a védőket visszanyomták. Jurisics lelkes hadával csak a legközelebbi gátig húzódott vissza s ott új ellenállást szándékozott kifejteni. Ekkor a vár terén összegyűlt öreg emberek, asszonyok és gyermekek, látva övéik visszavonulását, egetverő jajkiáltásba törtek ki, amit a réseken és a falakon át benyomult törökök a házakban elrejtett és ellentámadásba átmenő csapatok csatakiáltásának tartván, eszeveszett rendetlen futásnak eredtek, a falakra tűzött zászlók közül kettőt a most már végső erejük megfeszítésével tényleg ellentámadásba átment védők kezében hagyván.[25] A dolgok ily fordulatát mindkét fél isteni csodának tulajdonította. Jurisics, aki maga is két sebből vérzett, a harci zaj elálltával a következőket írta Ferdinándnak: „Hétszáz fegyveres parasztomnak több mint fele elhullott már, 300 forinton szerzett lőporomból pedig csak egy mázsányi van meg. Csak az Isten irgalma tart fenn és ment meg bennünket.“ És íme megtörtént a nagy csoda. Augusztus 28.-ikát a hős védők szorongó szívvel várták, mert lőporkészletük immár teljesen elfogyott, a védőrség még megmaradt része pedig már végkép ki volt merülve. Ily körülmények között Jurisicsék még egy rohamot már nem bírtak volna ki; annál nagyobb volt tehát mindnyájuk csodálkozása, amikor az említett nap kora reggelén négy török hadi követ jelent meg a várban, akik Jurisicsot túszok átadása mellett a nagyvezír sátorába hívták. A vitéz katona, látva helyzete reménytelenségét,[26] eleget tett Ibrahim kívánságának s nagy örömmel tapasztalta, hogy a nagyvezír őt igen előzékenyen és barátságosan fogadta s egyszersmind tudomására adta, hogy a szultán most már nem kívánja tőle a vár átadását, hanem csupán a parancsnok személyes meghódolását és egy török zászlónak a főbástyára való kitűzését, minek ellenében a sereg elvonul a vár alól.[27] Ily alapon az egyesség meg is köttetett. Visszafelé menve a janicsár aga arra kérte Jurisicsot, engedné meg neki, hogy a belső várat megtekintse, azonban a vár parancsnoka, nehogy a vár és védőrség sanyarú állapota az ellenség tudomására jusson, kitérő választ adott. Azt mondta, hogy bent a várban dühös németek és spanyolok vannak s így annál kevésbbé vállalhatna felelősséget biztonságáért, mert bent a várban tulajdonképen nem is ő parancsnok. Erra aztán a janicsár aga elállott kérelmétől.[28]

Augusztus 30.-án a török sereg tényleg elvonult Kőszeg alól s a következő napon Sopronig, szeptember 3.-án pedig Kismartonig jutott előre.

Ezalatt V. Károly és Ferdinánd, Frigyes bajor pfalzgróf parancsnoksága alatt, Bécs védelmére egy 90.000 főnyi gyalogságból és 30.000 lovasból álló sereget toboroztak össze,[29] amelyhez szépszámú kisebb-nagyobb ürméretű tűzérség is tartozott, biztosan számítván arra, hogy Szulejmán őket ott meg fogja támadni. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy augusztus végéig e szép számú sereg részben még csak útban volt az osztrák főváros felé. Ezért a két testvér innen nem mozdult ki és nyugodtan hagyták a 15-16.000 száguldozóval és perzselővel nyugati irányban tovahaladó Kászim pasát arcvonaluk előtt elvonulni. Azonban a „világverő hatalmas padisah“ Kismartonba érve, hirtelen mást gondolt s mint ama bizonyos, a szőlőt savanyúnak deklarált róka, hirtelen átkanyarodással egészen más irányba, Bécsujhely, majd Grác felé csapott át, most már nem az ellenséges sereggel való összeütközés, hanem tisztán csak az ellenfelek tartományainak dúlása és fosztogatása céljából. És szinte csodálatos, hogy Jurisics ezt az irányváltoztatást már jóval előbb megsejtette, mert már augusztus 30.-án kelt levelében ezeket írja Ferdinándnak: „Nem hinném, hogy a török Bécs felé indulna, s azonkívül még egyéb nevezetesebb dolgot művelne. Ellenkezőleg szándéka most már csupán abból áll, hogy a tartományt le egészen Szlavóniáig elpusztítsa; ezzel ő be fogja érni, mert alkalma lesz azzal dicsekedni, hogy felséged nem mert vele nyílt mezőn szembeszállni és megütközni.“[30] És Jurisics jól ismerte a törököt, úgy is történt, amint ő azt előre megjósolta. Amikor ugyanis Szulejmán megtudta, hogy Bécsben és környékén oly nagyszámú sereg várja az ő megérkezését és hogy Regensburgból hatalmas ágyútelepek úsztak a Dunán lefelé, amelyekkel az ő könnyű kaliberű ágyúi nem mérkőzhettek s amidőn a Pozsony tájékán történt előkészületekről is hallott, ahol egy Zapata nevű spanyolnak ágyúanyagokkal megrakott hajói várták a török naszádok beérkezését, összes hadaival, mint már fentebb jeleztük, nyomban letért Stíria felé. A következő napon, szeptember 4.-én, Bécsújhely elé érve, annak szép várát a törökök megcsodálták ugyan, de belekötni nem mertek. Szeptember 11.-én a szultánnak rabolva-gyilkolva tovahaladó serege, gyengén üldözve a Bécsből Montfort és Losenstein alatt 2200 német nehéz lovassal és néhány ezer magyar huszárral, szeptember 7.-én a Semmeringen át utánanyomuló Katzianer által, Grác elé ért, majd onnan Marburgon és Pettauon át Varasd felé vett irányt, amelyet szeptember 25.-én ért el. A nehézkes hegységen és hegyszoroson való áthatolás és visszavonulás a seregnek nemcsak nagy fáradságába került, hanem elég jelentékeny veszteségeket is okozott.[31] Az ettől nem messze keletre fekvő Toplica-nál a sereg ketté vált; az egyik résszel maga a szultán a Dráva bal partjára átkelve, annak mentén folytatta a visszavonulást, míg a másik részt Ibrahim nagyvezír Pozsegán át vezette vissza és október 12.-én Belgrádnál a két oszlop újból egyesült. Innen háromnapi pihenő után a 30.000 magyart, németet és horvátot rabul magával hurcoló sereg október 19.-én Szendrőbe, 30.-án Nisbe, november 3.-án Szófiába, 8.-án Philippopoliszba, 12.-én Drinápolyba, 21.-én pedig sok fáradság és vesződség után, de mégis nagyobb baj nélkül, Konstantinápolyba ért.[32]

Sokkal szerencsétlenebbül járt Kászim pasának Alsó-Ausztria feldúlására kirendelt hada. A pasa portyázásai egészen az Ennsig, sőt részben még azon túl is terjedtek.[33] Az említett folyóhoz érve, vette a hírt Kászim, hogy Szulejmán a fősereggel Grácon át megkezdte a visszavonulást haza felé, minek folytán a pasa is nyomban visszavonulót fúvatott. Szeptember 8.-án Waidhofenbe érve, az ottani polgárság és némi katonaság másnap rájuk rontva, 300 lovukat elvették és 400 rabot kiszabadítottak kezükből.[34] Veszélyes helyzetét felismerve, a magával cipelt foglyok közül 4000-et lemészároltatott s aztán további visszavonulását nem a Duna mentén, hanem részben a magas hegységen át egyenesen dél felé Grác irányában, részben Délkelet felé, a Wiener Waldon át Baden irányában akarta végrehajtani, hogy aztán Grácon át a fősereget kövesse. Ehhez képest hadát két csoportra osztotta, a kisebb résznek Feriz bég parancsnoksága alatt úttalan vidékeken és erdőségeken át sikerült is rengeteg kínok, fáradozások és nélkülözések árán magának déli irányban Grác felé útat törnie. A másik csoport Kászim pasa személyes vezetése mellett mindenekelőtt a bécsújhelyi lapályt akarta elérni s ehhez képest a Traisen völgyéből a Triesting patak völgyébe jutva, szeptember 18.-án reggel Pottensteinnál szállt táborba.[35]

A Bécs körül összpontosult birodalmi sereg zöme ezalatt meglehetősen tétlenül töltötte idejét s csak midőn annak főparancsnoka, Frigyes bajor pfalzgróf szeptember 10.-én és 12.-én a néhány ezer fővel Badenbe előretolt Rauber Kristóf laibachi püspöktől azt a jelentést vette, hogy a Wiener Waldban elrejtett mintegy 10.000 főnyi török had legközelebb minden bizonnyal Baden, avagy Bécsújhely felé fog előretörni, tette át a pfalzgróf főhadiszállását Laxenburgba, majd arra az újabb jelentésre, hogy a Wiener Waldban bolyongó török sereg a Triesting völgye felé vett irányt, az egész német-osztrák magyar sereg Leobersdorf alá vonult, ahol szeptember 16.-án táborba szállt. Szeptember 18.-án reggel a pfalzgróf azt a biztos hírt vette, hogy nagyerejű ellenség sok fogollyal és zsákmánnyal pottensteini táborából már továbbindulni készül.[36] Erre a pfalzgróf Burtenbachi Schertlin Sebestyén kapitánynak az említett napon este felé azt az utasítást adta, hogy 300 lövésszel, akikhez utóbb még mintegy 100 embernek kellett csatlakozniok, az ellenség hátába kerüljön. Schertlinnek, a leobersdorfi bíró vezetése mellett szeptember 19.-én még hajnalhasadta előtt szerencsésen és észrevétlenül sikerült Kászim pasa háta mögé jutni. Eleinte a kapitány arra gondolt, hogy meglepő támadást intéz a mit sem sejtő ellenség ellen, miről Frigyes pfalzgrófnak nyomban jelentést is tett, azonban jelenléte az ellenség által csakhamar felfedeztetvén, szándékát oda módosította, hogy még a sötétség leple alatt emberei által az ellenség oldalában és hátában nagy kiterjedést vétet fel s aztán óriási zajt csapva, igyekszik a törököt a Leobersdorfnál álló saját főerő felé való elvonulásra rábírni,[37] amit szintén bejelentett a hadsereg főparancsnokának. Erre ez nyomban felriasztotta seregét, amelyben a magyar csapatokat Török Bálint, Bánffy Boldizsár és Bakics Pál vezényelték, és azt a XIII /3. számu mellékleten látható módon a völgyet oldalozó és pásztázó állásba helyezte el.

Kászim hada Enzesfeld magasságába érve, megdöbbenéssel látta, hogy minő veszélyes helyzetbe jutott. A törökök egy része erre nyomban kitört Enzesfeld irányában dél felé, maga Kászim pasa azonban erejének zömével az ellenség balszárnyára vetette magát, hogy azt keresztültörve, útat nyisson magának Leobersdorfon át. Az ebből keletkezett heves összecsapás folyamán Kászim mindjárt a harc kezdetén elesett, a helyébe lépő Oszmán agára pedig Bakics Pál vetette magát, akit lándzsájával lováról leszúrván, tőrével halálos sebet ejtett rajta s aztán aranytól csillogó fegyverzetét és felszerelését zsákmányul ejtette.[38] Azért a török had egy részének mégis sikerült az ellenség bal szárnyát egészen Schönauig visszavetni, de itt az üldözésre kirendelt sziléziai és magyar lovasság által utóléretvén, részben lekaszaboltatott, részben a schönaui tóba szoríttatott.

A törökök veszteségét a források 6000–8000 főre teszik.[39] A dél felé egérútat kereső csoport se járt sokkal jobban. Egy részét az üldöző csapatok, más részüket a parasztok verték agyon.[40]

Ez a kudarc tehát egy nagy vereséggel is felért s így Szulejmánnak legkevésbbé sem lehetett oka erről a hadjáratról dicshimnuszokat zengeni, pedig ő mégis ezt tette. Belgrádba érve, követséget küldött Velencébe, hogy a szultán új diadalát és a császár és Ferdinánd gyalázatát hirdesse, akiket ő Grácban, régi székhelyükön hiába keresett, hogy velük megvívhasson.[41]

Károly császár és Ferdinánd király az egész idő alatt tényleg távol voltak Bécstől, ahova csak Szulejmán elvonulása után tértek vissza. Ide érve, Ferdinánd amellett kardoskodott, hogy a sereget azonnal vezessék be Magyarországba Budának mielőbbi elfoglalására, honnan János király, ettől tartva, máris odahagyta a fővárost és Baranyába indult, azonban a császár ehhez nem járult hozzá; neki most egyszerre fontosabb és sürgősebb dolga akadt; annyira erőt vett rajta a buzgalom, hogy a már nagyon is előretörő protestánsokat a katholikus egyház kebelébe visszatérítse, hogy olasz és spanyol csapataival haladék nélkül Olaszországba készült, a pápát zsinat kiírására kényszerítendő. Egyúttal zsoldos csapatait, amelyeknek fenntartása állandó pénzzavara mellett is sok kellemetlenséget okozott neki, feloszlatta, mire a birodalmi hadsereg, amely amúgy is csupán Ausztria és Bécs védelmére fogott fegyvert, haza felé indult; ezt látva a csehek és morvák szintén szétszéledtek, a fennmaradó felette csekély had pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy Ferdinánd velük fentemlített szándékát végrehajtsa.[42] Hogy ő mily keservesen nézte ennek nyomasztó hatását, az legjobban nővéréhez intézett következő leveléből tűnik ki: „Ez a szép hatalmas sereg, amelytől ügyem teljes győzelmét vártam, ellenkezőleg feltartóztathatatlan romlásomat idézte elő. Nincs öröm, mely velem e fájdalmat elfeledtethetné; a legszebb alkalmat elmulasztottuk egész Magyarországnak – Belgrádot is beleértve – elfoglalására.“[43]

Még jobban fokozta Ferdinánd fájdalmát, hogy a magyarok most joggal vetették szemére, hogy mindama ígéretekből, amelyeket megválasztása és megkoronáza alkalmával a német rendek segítségét, a végvárak visszaszerzését illetőleg és még sok más tekintetben is tett, ezideig egyetlen egyet sem váltott be.[44]

Most pedig befejezésül még Grittinek folytatólagosan viselt dolgairól kell még röviden megemlékeznünk. Az ő tevékenységével a 91. oldalon Budára történt visszaérkezéséig foglalkoztunk. Ideérve biztosan az Ibrahimmal történt újabb megbeszélés folyományaként, rávette János királyt, hogy őt Esztergom megvételével bízza meg. Ez a vár tudvalevőleg Várday érsek tulajdona volt,[45] de miután őt Bécsben gyanuba fogták, hogy utóbb ismét János király érdekeit mozdítja elő, megtiltották neki, hogy várában az érseki hűbéreseken kívül 18-nál nagyobb létszámú katonaságot tartson, miért is itt félfogolynak érezvén magát, állandó lakhelyét Pozsonyba tette át. Amikor a török előnyomulás híre megjött, Ferdinánd július elején Lascano Tamást nevezte ki az esztergomi vár várnagyává s egyúttal 1000 főnyi spanyol zsoldos katonaságot is rendelt le melléje Bécsből. Lascano parancsnoksága alatt az érseknek mintegy 500 főnyi hűbéres hadát Horváth Bertalan vezényelte.

Gritti augusztus elején jelent meg Esztergom előtt Erdélyből hozott mintegy 10.000 főnyi oláh-magyar hadával, amelyhez a Kászim pasa által János király közvetlen védelmére Budán visszahagyott török csapatok is járultak. Azonkívül rendelkezésére bocsátotta János király dunai hajóhadát is, mely most két Cassano és Numillo nevű olasz kapitány parancsnoksága alatt állott s amelyet utóbb a Pétervárad alól felrendelt török hajóhad is volt hivatva támogatni, miáltal hajóhadának létszáma 68 naszádra emelkedett. Ennek a hajóhadnak Gritti azt tűzte ki feladatául, hogy a várral való vízi közlekedés vonalát elvágja s ezáltal idővel a várnépet a várból kiéheztesse.

Megérkezése után Gritti nyomban hozzáfogott faltörő ágyúival a vár ostromához, amely ellen rohamokat is elrendelt, de eredményt nem igen ért el, mert a spanyolok szívósan védelmezték a falakat, Horváth Bertalan pedig gyakori kirohanásokkal nehezítette meg az ostromlók helyzetét.

Miután ezek szerint Esztergomot nem annyira a szárazföld felől, hanem az ellenséges hajóhad részéről fenyegette a legnagyobb veszély, Ferdinánd ennek eltávolítására a Pozsonyban lévő német hajóhad egy részét küldte le Corporanus kapitány vezetése alatt. A német hajóhad főkapitánya akkoriban Brandisz Zsigmond volt, ki alatt a másik hajóraj Bécsnél teljesített a dunai hídak védelmére Frigyes pfalzgróf fővezér rendelkezései szerint szolgálatot.[46] Corporanusnak a Dunán leúszó hadi hajóit – számra nézve 49 naszád – eleségszállító hajók és bárkák is kísérték, jól megrakva élelemmel és hadiszerekkel a nélkülözéssel küzködő esztergomi várőrség számára.

Gritti kémei útján csakhamar megtudta a pozsonyi hajóraj közeledését, valamint azt is, hogy a bécsi fővezér szükség esetén még Brandisz főkapitányt is utána küldi a pozsonyiaknak. Azonkívül a kémek egy Zapata[47] nevű spanyolról is tettek említést, aki állítólag gyújtóanyagokkal megrakott hajókkal úszik le a Dunán a magyar hajók megsemmisítésére. „Gritti tehát – írja Szentkláray – megelőzni akarván a németek hajóhadát, melyen most tulajdonképpen velencések szolgáltak, és egyúttal megakadályozni óhajtván a bécsiek tervezett egyesülését is a pozsonyiakkal, haladéktalanul útnak indítá a magyar hajórajt a németek fogadására. A két ellenséges hajóraj nem messze Komáromtól, Piszek, Lábatlan s Nyerges-Ujfalu közt, kora reggeli időben pillantotta meg egymást. Ámbár Ferdinánd némely hajónagyjai tanácsolták, hogy az ütközet halasztassék el és a hajóraj evezzen vissza Komáromig, hogy ott a Brandisz főkapitány segéd-hajóhadát bevárhassa: az ütközet mégis megtörtént, mert a tisztek többsége nem hallgatott az okos tanácsra. Amint a riadó kürtje megszólalt és a jel mindkét részről megadatott a támadásra, a jó távolra egymással szemben álló két ellenséges hajópark azonnal csatarendbe állott és lassan közeledék egymáshoz. Még lőtávolba sem értek és már is ropogni kezdett a puskatűz és bömböltek az ágyúk. Éppen most bontakozék ki a fölkelő nap is hajnali bíborpalástjából. Fényözönének vakító ragyogása megfosztá a német hajók legénységét szemök világától. Az árnyékos oldalon Gritti hajói álltak, – háttal keletnek. Alig látszottak ki a reggeli vízi párolgás kékes sűrű ködéből. Ez a körülmény nagy előnyére szolgált Grittiéknek. Mindamellett sokáig és hevesen folyt a küzdelem; – de utóvégre a német hajóhad teljes vereségével végződött. Corporanus csak nagynehezen vergődhetett el 13 naszáddal a komáromi révbe. A többi naszádokból a legénység kiugrált a partra és menekült. Hajóik részben elmerültek, részben a magyar naszádosok hatalmába estek.“[48]

A vízen szenvedett vereség ellenére a vár erősen tartotta magát, míg végre Gritti tudomást szerezvén Szulejmán kőszegi kudarcáról, majd a török főseregnek nemsokára ezután bekövetkezett visszavonulásáról, az időközben az esztergomi táborba érkezett János királyt a vár alatt hagyván, Ibrahimhoz sietett Nándorfehérvárra, legalább annyit kieszközlendő, hogy a szultán a sereg egy részét a határ mentén hagyná, ahonnan az szükség esetén az ő, illetve János király segítségére siethetne.[49] Végre János király attól tartva, hogy Ferdinánd Bécs mellől hamarosan nagyobb erőket küld mind Esztergom, mind Buda felé előre, az ostromot október 16.-án megszüntette és hadával Budára tért vissza.[50]

[1] Dsedálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 199.): „Ide jött a Magyarország végvidékén lakó keresztény főurak közül való Pereni Petri nevű bég, aki mint ősi hitetlen családból való, számtalan várnak és tartománynak ura volt és méltóságánál fogva reményt táplált a magyar királyság iránt.“

[2] Kovachich, Vest. Comit. 648. – Kovachich, Supplem. ad. Vest. Comit. III, 135, 141. – Hatvani, Brüsseli magyar Okmánytár, I, 85, 89, 113, 116, 118, 123, 131, 154 – Pray, Epist. Proc. I, 377.

[3] Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit, III, 146. – Gévay id. m. I, 5, 69. – Buchholtz id. m. IV, 552.

[4] Kovachich, Vest, Comit, 651. – Gévay id. m. I, 5, 69, 77.

[5] Hatvani, Brüsseli Okmánytár I, 92, 144. – Gévay id. m. I/5, 42. – Szilágyi–Acsády id. m. V, 89.

[6] Szulejmán V. Károlyt, akinek nem akarta a császári címet megadni, következetesen spanyol királynak nevezte, mert szerinte miként próféta, úgy császár is csak egy van és az a szultán.

[7] Wegrayss Kaiserlicher Majestat Legation, továbbá Bericht Leonhard's Grafen von Nogarola und Joseph's von Lamberg an König Ferdinánd 1. im September 1532 s végül Schreiben Sultan Suleiman's 1. an König Ferdinand 1. vom 17. Juli 1532. Gévaynál id. m. I, 28–52, 88.

[8] Lásd a 80. oldalon.

[9] Ferdinél (Thúry id. m. II, 86.) erre nézve a következőket olvassuk:„Iszpánia királya, az átkozott Karli, – ki az átkozott Ferendusnak bátyja volt – testvérének helyzetét látva, ő is kérkedni kezdett s ostoba képzelődésében nagy hősnek adva ki magát, kijött országából… hogy testvérét segítse.“ Ez a hír arra ösztönözte a világhódító padisahot, „hogy nagy sereget gyűjtvén, Alamán-országba menjen és megmutassa hatalmát Iszpánia királyának is.“

[10] Pray, Epist. Proc. II, 12.

[11] Pray, Hist. reg. Hung. III, 35. – Engel, Geschichte der Nebenländer des Ungrischen Reichs IV/1. 213.

[12] Istvánffy id. m. XII, 192. – Verancsics id. m. I, 153, II, 45.

[13] Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika II, 21. – Horváth Mihály id. m. IV, 91: „Gritti Ibrahimmal tartott tanácskozásai után titkos tervekkel tért vissza Budára, melyeknek célja nem volt kisebb, mint hogy Ibrahim s a szultán kegye által lépjen fel a megbuktatandó János helyébe a magyar trónra, ha Szulejmánnak sikerül a keresztény hadat megverni, Bécset elfoglalni.“

[14] A török sereg erejét Szalay László (id. m. IV, 131.) 138.000 emberre és 120 ágyúra, Fessler–Klein (id. m. III, 452.) 140.000 emberre és 120 ágyúra, Zinkeisen (id. m. II, 726.) 200.000 emberre és 300 ágyúra, Hammer–Purgstall (id. m. 87.) ugyancsak 200.000 emberre és 300 ágyúra teszi. Rosnak P. Martin, Die Belagerung der Königl. Freystadt Güns im Jahre 1532 című munkája 18. oldalán a török sereg állományát Jovius nyomán 500.000 főre s ezek között 300.000 lovasra teszi és ehhez hozzáfűzi:„Est ist aber diese Zahl auch nicht unglaublich, wenn man in Erwägung zieht, welche hochmüthige Absichten Solyman in dem Schilde geführet, da er sich in den Kopf gesetzt hat, durch diesen Feldzug zu einen Beherrscher der ganzen Welt zu werden.“ Az ágyúk állományát a többi írókkal egyetértőleg Rosnak is 300-ra becsüli és ehhez még hozzáfűzi: „Grosses Geschütz, oder Mauerbrecher führte zwar Solyman nicht mit sich, wohl aber war seine Armee mit dreyhundert mindern Stücken versehen, weil er gesinnt war dem König Ferdinand aug freyem Felde eine Schlacht zu liefern, welche entscheiden sollte, wem endlich einzig und allein die Beherrschung der ganzen Welt zustehe.“ – A török írók közül Ferdi (Thúry id. m. II, 88.) közli egészen részletesen a török sereg létszámát. E szerint Szulejmán seregét Eszéknél a Dráván való átkelés alkalmával alkotta:
12.000 puskás janicsár,
20.000 kapukhalki (a helytartó lovassága) arab lovakon és hindu sabta-kkal (pajzsokkal),
60.000 fő a rumili hadtest állománya,
30.000 fő az anatoliai " "
50.000–60.000 fő az akindsik (irreguláris lovasság) száma,
10.000 tatár Kaffából.
összesen 182.000–192.000 ember és 300-nál több ágyú. Hogy vajjon ezek a létszámadatok az élelmezési vagy a harcoló állományt tüntetik-e fel, azt biztosan nem tudjuk. Ha, mint valószínű, az élelmezési létszámot kell alatta érteni, akkor a harcolók állományát alig tehetjük többre 120.000 főnél.

[15] A naponkénti meneteket lásd Szulejmán naplóiban (Thúry id. m. I, 347–362. old.

[16] Rosnak és Kupelwieser (Die Kämpfe Oesterreichs mit den Osmanen vom Jahre 1526 bis 1537, 84. old.) szerint Ibrahim augusztus 6.-án, a szultán pedig augusztus 9.-én ért volna Kőszeg alá, ahonnan Kászim béget 16.000 akindzsivel nyomban Ausztriába rendelte a tartomány dúlása és fosztogatása céljából.

[17] A Jurisics Miklósra vonatkozó életrajzi adatokat lásd Csergheő G. közleményeiben a Turul V, VI, VII, és az Ungarische Revue 1888. évi számában.

[18] Szilágyi–Acsády id. m. V, 92.

[19] Nagy Lajos erre vonatkozó rendelkezése: „Datum Wyssegrad in festo beati Georgii Martyris, Anno Domini MCCCXLIII. Ludovicus… significamus… quod Cives nostri de Kewzegk nullum Censum Regalis Collecte nomine solvere teneantur… isto tamen modo ut muros dicte Civitatis Kewzegk construere, et operari, ac munimentis bonis solidare, et firmare teneantur.“

[20] Lásd a XIII/2. számú mellékletet.

[21] Egy minden valószínűség szerint Treskovics Farkastól származó, „Duerkuesche Belegerung vor Gunss im Monat Augusti des 1532 Jars“ című, a kőszegi levéltárban őrzött kézirat szerint: „Weiber bey achtzehenhundert; Kinder bey drey und zwaintzig hundert“.

[22] Jurisics Miklósnak Kőszegből 1532. augusztus 28.-án Ferdinándhoz írt levele, Praynál, Epist. Procerum II, 22 és Johann Heinrich David Goebel, Beiträge zur Staatsgeschichte von Europa unter Kaiser Karl dem Fünften, 305: „Én is Bécsbe készültem 10 nehéz lovassal és 28 huszárral felséged szolgálatára s a szegénységemhez képest tűrhetően ellátott erősséget egy jámbor nemesre akartam bízni; de látván, hogy a török hadak ostromhoz készülnek, lehetetlen volt innen mintegy megszöknöm; s nem mintha módomban állana Kőszeget ilyen erő ellen megoltalmazni, hanem, hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatván, időt szerezzek felségednek, felséges bátyjának, a német császárnak és a többi keresztény fejedelmeknek a szükséges előkészületek megtételéhez, ezért tettem ki magam a végveszélynek, a halálnak.“

[23] Treskovics idézett kézirata szerint: „Nochmals haben die Duerken den Stadt Graben mit Peysch, und Puschen Gaerten zesamen gepunden woellen ausfüllen, aber nichts koennen schaffen, sonnder von Slos unnd Stat auss hart erschossen worden. Verner haben die Duerken drey gros Puerg mit Scheutern Holz an die Statt Maur mit Kamelthueern, Rossen, unnd Wagen gefueert, unnd die Stattmawr mit Holz überhöcht. Aber die Guenser etlich Faessl mit Schwebl, Pech und Inslit angefuelt, bei der Nacht Loecher durch die Statmaur hinauss prochen, die Faesl in die Hawffen Holz gestossen, die angezmt, unnd oben vber die Mawr vnaussgetroschen Garben, und Stro also pruenynndt hinach geworffen, damit dass Holz anganngen unnd pruennen.“

[24] Hadtörténelmi Közlemények 1889. évf. 161.

[25] Goebel id. m. 310: „… also haben die Türken acht Panner auff die mawr bracht, uns von der mawr getrieben unter ein klein schirm, den wir nahent an der mawr gehabt haben, daselbst hat ein yeder gethan als vil jm müglich ist gewesen, dann es ist an dem letzten grad gewesen, aber der allmechtig Gott hat scheinparlich mit grosser barmhertzigkeit geholfen, dann die weyber unnd an der alt volck haben mit lautter stym zu Gott geschrien, in dem hat Gott der allmechtig den Sieg umbkert, das wir jnen zwen Fannen genummen, sie wiederumb hintersich geschlagen, wiewol von der klainen anzal so mir uberblieben ist, sechtzig Man von den meinigen daselbst todt sein blieben… aber das gross geschrey so die weyber und kinder geschryen, haben sie nit anderst gemaint das gerüst volck sey in heusern verporgen, also sein sie abzogen.“ – Jovius id. m. XXVIII, ezt a kemény, reggeltől délután 1 óráig tartó küzdelmet augusztus 28.-ikára teszi.

[26] Goebel id. m. 310.: „Ich hab geschen nun die not, da ist gewesen kein pulver mer weder zum Handtgesütz weder zum Hacken, ich hab kein man geschen so überblieben sein, der mer ein lust het gehabt sich zu weren, es wer auch unmüglich gewesen ein stundt ferner sich zu erhaltan.“

[27] A török írók közül Szulejmán naplói és Pecsevi (Thúry id. m. I, 355.) máskép, természetesen a maguk szempontjából szépítgetve, adják elő a Jurisics és Ibrahim között létrejött egyességet, Szulejmán naplóiban augusztus 28.-iki dátum alatt ez áll: „Ma délelőtt a vár bégje, Mikola (t. i. Jurisics Miklós), kegyelmet kért s mivel ő volt az, aki előbb Ferendus királytól követül jött, megadatott neki.“ Pecsevi pedig ezt írja: „Mikor már kétségtelen volt, hogy a várat elfoglalják, a vár parancsnoka kijövén a nagyvezírhez, általa kegyelmet kért a szultántól. A szultán valóban megkegyelmezett a vár lakóinak, a várat pedig visszaajándékozta parancsnokának azzal a föltétellel, hogy hódoljon meg a budai királynak“ (tehát nem kifejezetten János királynak, hanem a hatalmat esetleg időközben magához ragadt Grittinek.)

[28] Istvánffy id. m. XI, 178. – Jovius, Hist. sui temporis XXX. – Rosenack, Die Belagerung der k. Freistadt Güns im Jahre 1532. – Goebel id. m. 305–314. – Hammer–Purgstall id. m. II,. 86. – Zinkeisen id. m. II, 730.

[29] A lovasok között 12–15.000 huszár is volt, akikról az egyik francia feljegyzésben a következőket olvassuk: „Et davantage a trouvé a son service XII ou XV mil houssari gens de cheval, lesquels les Turcs craignent plus que tous autres, “ Charrière id. m. I, 211. – V. ö. Lanz, Correspondenz des Kaisers Karl V, II, 3.

[30] Katona id. m. XX, 829.

[31] Igy többek között szeptember 5.-iki dátum alatt alig, hogy a sereg Bécsújhelyből elindult, ezt olvassuk Szulejmán naplóiban (Thúry id. m. I,357.): „egy nagy hegységbe kellett behatolni. Oly nehezen járható helyek vannak itt, hogy ki sem lehet mondani. Az itt szenvedett fáradalmak elképzeltethetik az emberrel az ítéletnapját.“ A szeptember 7.-iki menetről pedig ez van felgyezve: „Ma még nagyobb faradalmakat kellett kiállani, mint tegnap.“ Szeptember 9. alatt ez áll: „Egy várból a hitetlenek megint kiütvén, megtámadták az azon úton menőket. A hegyeken való átkelés borzasztó nehézségekkel járt.“ – Grácnál híd nélkül kelt át a hadsereg a Murán, „csakhogy – írja a napló – sok ember podgyásza a vízben maradt s néhány ember bele is fúlt.“ – Marburg tájékáról ezt írja a napló: „Ma 7–8 mocsáron kellett átkelni rendkívül nagy fáradalmak között.“ – Pettaut elhagyva, „vízben kellett sok szükséget szenvedni.“ – Szeptember 23.-ikán Pettau és Vinnica között „oly nehezen járható hegyszoroson kellett átkelni, amilyet még nem láttunk. Több embernek málhája leesvén a meredekről, összes podgyászuk lovastul együtt oda veszett. Az ágyúk és málhás szekerek másnap délre is csak nagy bajjal tudtak megérkezni,“ stb., stb.

[32] Jovius, Hist. sui temporis XXX. – Istvánffy id. m. XI, 184. – Katona id. m. XX, 830. – Hammer–Purgstall id. m. II, 91. – Zinkeisen id. m. II, 732. – Szulejmán naplói (Thúry d. m. I, 356–362.)

[33] Lásd a XI /1. számú mellékletet.

[34] Kurz, Geschichte der Landwehre in Österreich ob der Enns, 79–102. – Fries Gottfried, Geschichte der Stadt Waidhofen an der Ips. Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich, I. évf. 32.

[35] Buchholtz id. m. 113.

[36] Becker, Eino Kriegsepisode aus dem Jahre 1532: „Der Feind liege mit grosser Macht, die man nit wol überschlagen kann, mit viel Vieh und gefangenen Christen is seinem Lager beim Markte Pottenstein und sei im Begriffe von dort aufzubrechen.“

[37] Schertlin első jelentése Becker id. m. szerint következőleg hangzott: „Er sei hinter dem Feinde, gedenke den Bären aus dem Loch zu treiben, und werde mit Gottes Hilfe bei Anbruch des Tages zum Angriff schreiben.“ Laut seinem späteren Entschlusse „liess dieser unter dem Schutze der Nacht durch seine Leute eine so ausgedehnte Front in der Flanke und im Rücken des Gegners annehmen, und durch Schreien und Schiessen, sowie mit Trommeln und Hörnern solchen Lärm schlagen, dass die Türken, sich von einer Übermacht umfasst wähnend, eiligst das Lager abbrachen und den Rückzug gegen Leobersdorf antraten.“

[38] Jovius id. m. XXX. – Istvánffy id. m. XI, 181. – Hammer–Purgstall id. m. II, 92.: „Paul Bakics rannte auf Osman, stach ihn mit der Lanze vom Pferde, gab ihm mit seinem vom Sattel hängenden Dolche den Todesstoss, und trug die goldschimmernde Rüstung als Feldherrnbeute davon. Kasim's Helm, mit Gold eingelegt, mit Edelsteinen besetzt, von Geyerfedern überflügelt (eine für den Anführer eines Raubheeres wohl schickliche Helmzier), wurde vom Pfalzgrafen dem Kaiser überreicht, als Sinnbild des vom Adler besiegten Geyers.“

[39] Becker id. m. – Kupelwieser id. m. 100–105.

[40] Fessler–Klein id. m. III, 458: „Die ermatteten Renner wurden haufenweise niedergemetzelt, von Bauern todtgeschlagen und vom Abhange des Türkensturzes bei Sebenstein hinuntergestürzt.“

[41] Hammer–Purgstall id. m. II, 95.

[42] Jovius id. m. XXX, 453. – Soiter, De bello Pannonico, Kovachichnál, II, 330.

[43] Gévay id. m. II/1, 51.

[44] Buchholtz id. m. IV, 557.

[45] Lásd a 65. oldalon.

[46] Soiter id. m. Kovachichnál II, 333.

[47] Akiről már fentebb a 98. oldalon is szólottunk.

[48] Szentkláray id. m. 136. – Istvánffy id. m. XI, 175. – Buchholtz id. m. IV, 544. – Nagy Iván, Francesco della Valle de Padoa emlékirata. Magyar Tört. Tár. III. – Rocca, Kriegsgeschiechte. – Schell, Oesterreichische Staats-Geschichte.

[49] Brodaricsnak 1532. okt. 16.-án Erdődy Simonhoz írt levele, Kollernél, Hist. episcop. Quinque eccl. V, 226. és Ferdinánd 1532. nov. 20.-án kelt levele Mária nővéréhez, Gévaynál id. m. II, 1. füz. 56.

[50] Károly császár és Granvelle-Perrenot levelezése. Brüsseli Okmánytár I, 176, 180, 194.