Buda kétszeri ostromától eltekintve, amely azonban szintén elég lanyhán folyt, e hadjáratnak többi hadműveletei meglehetősen semmitmondók. Egyes erősségek és helységek megvételén kívül kellemetlen és kegyetlen dúlás, fosztogatás, sanyargatás az ellenfélhez tartozó területeken és lakosság között volt főleg e, nagyobbára apró-cseprő hadműveleteknek a célja. Ez a lagymatag hadviselési mód főkép arra volt visszavezethető, hogy az ellenkirályok egyike sem volt elég erős ahhoz, hogy önerejéből a másikat legyűrje. Ezért kellett mindegyiknek egy-egy hatalmas protektorra, V. Károly császárra, illetve Szulejmán szultánra támaszkodni, hogy egyáltalában megmaradhassanak a porondon. Csakhogy ennek a fonák helyzetnek a levét első sorban az ország és annak lakossága itta meg.

V. Károly maga is háborús bonyodalmakba lévén belekeverve, eleinte csak gyengén támogathatta öccsét, Szulejmán szultán ellenben mindjárt hatalmas sereggel sietett védence segítségére. Ha a viszonyok ily kedvező alakulását János és Szulejmán kellőleg ki tudták volna használni, Ferdinándot csakhamar, esetleg végkép is elintézhették volna. De a tisztán török részen elkövetett hibákon alapuló bécsi kudarc mindent elrontott. E miatt Szulejmán kedvét vesztve, sietve visszavonulót fuvat és Konstantinápolyig meg sem állapodik, míg védence, János, mint utóbbi időben mindig, most is inkább a kényelem és béke, mint a tevékenység és a harc embere, mintha szénája most már a legjobb rendben volna, a legnagyobbfokú tétlenségbe merül.

Ezzel szemben különösen ki kell emelnünk, hogy az ellenfélhez hasonlóan szintén felette kedvezőtlen viszonyok között vergődő Ferdinánd úgyszólván egyetlen pillanatot sem mulaszt el és végső megfeszítéssel igyekszik a szultánnal együtt tulajdonképeni ellenfelét és vetélytársát is ért kudarcot a maga javára kihasználni és ha többet nem, legalább azt akarja visszaszerezni, amit a török beavatkozása folytán elvesztett. Ha e nagyfokú agilitás ellenére Buda visszafoglalása egyik alvezérének sem sikerült, az semmikép sem rajta múlott, mert hiszen tudjuk, hogy ő kivált ezt, a főváros visszafoglalását, minden erkölcsi és anyagi erejével tőle telhetőleg forszirozta s miután a Bécs megvédésénél oly erélyesnek és vitéznek bizonyult Salm gróf erre vonatkozó kívánságának eleget nem tett, őt hamarosan el is ejtette. Ámde utóda Roggendorf sem járt egy hajszálnyival sem jobban, sőt ez még lanyhábban vezette a hadműveleteket, mint előde, miáltal alkalmat adott János királynak, illetve a budai várőrségnek, hogy alaposan felkészüljön a küszöbön álló párviadalra.[1] János ugyanis a nagy veszély tudatára ébredve, most már felocsudik álmatagságából és helyes viselkedésének csakhamar meg is lett a gyömölcse, mert féltve őrzött kincsét, Buda várát, továbbra is magáénak vallhatja. Mennyivel könnyebben és biztosabban lehetett volna még szebb és nagyobb eredményeket elérni, ha János ezt a mindenesetre dícséretre méltó agilitást és erőfeszítést mindjárt Szulejmán megérkezte után, vele párhuzamosan és összhangban fejtette volna ki, mert Budán tétlenül a sült galambra várakozni, az volt a legrosszabb, amit tehetett. Neki most minden erejét összeszedve, az összes osztrák határmenti várakba lelkes parancsnokok vezetése alatt megfelelő őrségeket kellett volna haladéktalanul beledobni, mely esetben aligha sikerült volna egyhamar Ferdinándnak a nyugati megyékben lábát újból megvetni, mert hiszen Esztergom, Buda, Bécs eseteiből eléggé tudjuk, hogy akkoriban a derék kezekben levő, lelkesen védett várak mily kemény diót jelentettek még a sokszoros túlerőben levő ostromlókra nézve is.

Figyelemre méltó, hogy a dunamenti várak körül folyó hadműveletekben mindkét részről a dunai flotillák is tevékeny részt vettek és az egyik vagy másik vízi erő legyőzése igen nagy hátrányt jelentett az illető szárazföldi csapatok további műveleteire nézve is.

A küzdő csapatok szemeláttára az arcvonal előtt vívott Nádasdy–Bánffy-féle párbaj az akkoriban dívó lovas virtus egyik igen szép jeléül tekinthető. A vezetők ily bravúros összecsapása igen kedves, romantikus színt kölcsönzött a magyar huszárság által még ebben a korban is nagy tűzzel és elszántsággal véghezvitt lovas rohamoknak.

A poseni tárgyalásokhoz, bár azok nem voltak katonai jellegűek, szintén jónak látom néhány megjegyzést fűzni. Az e tárgyalásokon kifejezésre jutott nézetekből és kívánalmakból egészen világos képet nyerünk a két ellenkirály vágyairól, törekvéseiről és úgyszólván egész életprogrammjáról. János eddigi felfogásához híven nem minden önzés nélkül, de mindenesetre az ország érdekét is szem előtt tartva, az egész országot osztatlanul magának akarta biztosítani s miután azt saját erejéből elérni nem tudta, a szultán karjaiba vetette magát, holott tudhatta, hogy ezáltal nemcsak önmagát, hanem az egész országot is Szulejmán kezére játssza át. Ha eleinte e tekintetben lehettek is kételyei, most a Ferdinánd követeivel folytatott konstantinápolyi tárgyalások nyilvánosságra jutása után már a legkisebb kétség sem férhetett hozzá, hogy a szultán Magyarországot máris a magáénak tekinti és hogy abban János csak mint árnyékkirály uralkodhatik több-kevesebb önállósággal. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír erre vonatkozó ismételt kijelentéseit máskép magyarázni önámítás lett volna. János király és szűkebb környezete, valamint a konstantinápolyi udvarban gyakran megfordult követei nem is lehettek tévedésben a dolgok valódi állása felől, azonban nekik nem állott érdekükben, hogy erről szélesebb rétegek is tudomást szerezzenek.

Ferdinánd már kevesebbel is beérte volna. Az ő osztrák mentalitása ebben a kérdésben azt súgta neki, hogy ha az egész országot nem is kaphatja meg, legalább annak az osztrák határ mentén fekvő bizonyos kiterjedésű, oly széles sáv birtoklásához ragaszkodjék, mely elegendő ahhoz, hogy Bécs és Ausztria a törökök közvetlen megtámadása ellen biztosítva és védve legyen. Vagyis más szóval osztrák tartományainak délkeleti határát bizonyos gyepűrendszer-féle területtel akarta körülövezni, ahogyan azt hajdanában a magyarok alkalmazták határaik védelmére.[2] Ekként körvonalazott felfogásukkal és törekvésükkel az ellenkirályok kétségtelen tanújelét adták annak, hogy egyikük sem meríti ki az ideális uralkodó fogalmát, mert ilyen előtt a legfontosabb és legszentebb az ország, a haza, amelynek trónján ül, nem pedig a maga és családjának, avagy többi tartományainak érdeke, amint az Ferdinándnak fentebb közölt kijelentéséből világosan kitűnik. Nem ez, hanem az a helyes elv, hogy nem az ország van a király, hanem megfordítva, a király van az ország kedvéért, amelynek fennállása, prosperálása és felvirágoztatása érdekében adott esetben a királynak még a maga jólétét, sőt ha kell, az életét is fel kell áldoznia. S miután ily kíváló, az ideális önzetlenségen alapuló igazi fejedelmi tulajdonságokkal sem Szapolyay János, sem Ferdinánd nem rendelkezett, nem mondhatjuk és nem dicsekedhetünk vele, hogy a magyar nemzet a jó Isten különös kegyében részesült, amidőn e két haszonleső, első sorban és mindenek felett a maguk, nem pedig az ország javát szem előtt tartó egyéniség közé került szánalomra méltó Eris-alma gyanánt. Szó sincs róla, nagyratörő és e mellett sok tekintetben önző vágyak és cselekedetek nélkül igazi nagy uralkodót elképzelni alig lehet, de ezek az egyben a saját maguk, és családjuk érdekeit is szem előtt tartó vágyak és cselekedetek csak akkor válnak a történelem ítélőszéke előtt indokoltakká és jogosultakká, ha azok elsősorban az ország és a nemzet boldogulásának, fellendülésének és felvirágoztatásának jegyében születnek meg és nőnek mindig nagyobbakká. Ezt a jelen esetben egyik részen sem tapasztaljuk, mert valóban a legnagyobbfokú rövidlátásnak és a helyzet teljes félreismerésének minősíthetjük, hogy utóbb már nemcsak János, hanem Ferdinánd is a Magyarország önállóságának eltiprásán fáradozó szultán jóakaró támogatásával akarta a magyar trón birtoklásának kérdését megoldani. Ehelyett a józan ész azt parancsolta volna, hogy ők egymásnak békejobbot nyújtva, vállvetve és közös erővel lépjenek fel az ország legádázabb ellensége, a török ellen; ezt azonban a mindkettőjük részén megnyilatkozó nagyfokú önzés teljesen kizárta. Ily körülmények között ebből az áldatlan helyzetből csak úgy lehetett volna kivezető útat találni, ha magában a nemzetben, illetve az annak élén álló vezetőkben lett volna annyi energia, hogy az ország szempontjából leghelyesebbnek látszó felfogást és cselekvést akár az egyik, akár a másik vetélytársra ráerőszakolhatták volna, aki aztán a nemzet nagy többségére támaszkodva, könnyen elbánhatott volna kisebbségben maradt ellenfelével. Ámde a nehéz, nagy időkhöz mért igazi nagy emberei, akik a felette nehéz, áldatlan viszonyok közepette is sokat, szépet, nagyot produkálhattak volna, ekkor sem voltak Magyarországnak, amelynek ilyenformán mindig fokozottabb gyorsasággal kellett lefelé gurulnia a körülötte tátongó nagy és veszedelmes sötét örvénybe.

[1] Fessler–Klein id. m. III, 444: „Die Truppen Zápolya's lagen damals vor Szigetvár, und das wehrlose ofen hätte bei schnellem Vordringen leicht genommen werden können.“

[2] Lásd erre nézve az I. rész 86–87. oldalán mondottakat.