Mi sem bizonyít jobban amellett, hogy Szulejmán 1529. évi hadjáratával nemcsak szövetségesét akarta megsegíteni és hogy Magyarországot valójában nem is annyira János királynak, mint inkább maga-magának akarta visszaszerezni illetve biztosítani, hogy hadjárati terve már eredetileg Bécs megvételét tűzte ki elérendő cél gyanánt.[1] Ilyen körülmények között már a Konstantinápolytól Bécsig megteendő mintegy 1700 km-nyi távolságra való tekintettel feltételnül szükséges lett volna az otthonról való elindulást jóval előbbre, legkésőbb március közepére kitűzni, ami annál kevésbbé ütközhetett akadályokba, mert hiszen a hadjárat már 1528 február végén határoztatván el, több mint egy év, tehát bőségesen elég idő állott rendelkezésre a felkészülésre. A lehetőleg korai elindulás már azért is nemcsak indokolt, hanem feltétlenül szükséges is lett volna, miután Szulejmán szultánnak már Magyarországon is jóval nagyobb ellenállással kellett volna számolnia, mint aminőre a valóságban csupán Budánál talált. Az idáig terjedő 1400 km-nyi útat a török sereg 117 nap alatt tette meg, ami napi átlagos 12 km-nyi menetteljesítményt jelent. Ámde a sereg útközben 44, tehát túlsok pihenőnapot tartott s így a tulajdonképpeni menetnapok száma csak 73-at tett ki, miáltal a napi átlagos menetteljesítmény nem egészen 20 km-re szökött fel, ami se soknak, se kevésnek, hanem általában normálisnak mondható. Ha ellenben a sereg átlag csak minden 8 menetnap után tartott volna egy-egy pihenő napot, akkor majdnem egy hónapot nyert volna, vagyis szeptember vége helyett már augusztus végén érkezhetett volna Bécs alá, amikor a kedvezőtlen télies időjárás még jó messze volt s így emiatt nem kellett volna szégyenszemre a kitűzött cél elérése, Bécs bevétele előtt, az ostrommal felhagyni. Ily hibás intézkedések mellett ez a hadjárat nem válhatott oly győzelmes hadjárattá, aminőnek azt Szulejmán utólag kikiáltotta,[2] hanem ellenkezőleg már a rettenetes rossz időjárásnál fogva is, nem volt egyéb egy meglehetősen gyengén inscenált nagyszabású katonai sétánál, amelynek keretén belül, az erdődi vízi összecsapástól eltekintve, csak Buda és Bécs előtt került a török sereg óriási nagyságához mérten csak igen gyenge és jelentéktelen harcászati ténykedésre a dolog.

A török menettechnika részleteire áttérve, leszögezhetjük, hogy a sereg a Konstantinápoly és Drinápoly közötti 220 km. távolságot 11 nap alatt, tehát naponta átlag 20 km-t menetelve tette meg, ami normális menetteljesítménynek mondható. Az azonban már nem normális, hogy a hadvezetőség e 11 napi menet után 9 napi pihenőt engedélyezett. A következő nagyobb etapot, a Drinápolytól Philippopoliszig terjedő 160 km-t, átlag naponta megint 20 km-t menetelve, 8 nap alatt tette meg a sereg, de utána megint ugyanannyi, vagyis 8 napig pihent. Philippopolisztól Szófiáig a távolság 140 km; ennek megtevésére 7 nap kellett, ami szintén 20 km. napi átlagos menetteljesítményt jelent; utána azonban most már csak 4 napi pihenő engedélyeztetett. Szófiától Nisig 150 km. a távolság; ezt 6 nap alatt tette meg a sereg, átlagos napi menetteljesítménye tehát már 25 km. s utána ennek ellenére már csak 1 napig pihent. A Nistől Batocsináig terjedő 140 km. távolság megtevésére 9 napra volt a seregnek szüksége, ami csak napi 16 km. átlagos teljesítményt jelent s utána mégis 4 napi pihenőt tartottak. Batocsinától Belgrádig 4 nap alatt jutott a sereg, naponta átlag 22 km-t menetelve s utána egy teljes hétig pihent. Az ezután következő etapok: Belgrád–Szabács, 80 km., 3 nap, átlag 27 km. napi teljesítménnyel; Szabács–Eszék, 140 km., 9 nap á mindössze 15½ km., utána négy napi pihenő; Eszék–Mohács, mindössze 60 km., 9 nap alatt, naponta átlag csak 6½ km-t menetelve. Mohács–Bátaszék, 1 nap, 28 km., utána 4 napi pihenő; Bátaszék–Szegszárd, 1 nap, 20 km., utána 2 napi pihenő; Szegszárd–Dunapentele, 72 km., 2 nap, naponta átlag 36 km. Dunapentele–Besnyő puszta, 1 nap, 26 km.; Besnyő puszta–Szászhalom, 24 km., 3 nap, naponta átlag mindössze 8 km. s végül Szászhalomtól Budáig, 1 nap alatt mintegy 20 km. A további előnyomulás Budától Bécsig meglehetősen egyenletesen, napi 30–40–45 km-es menetekben, tehát elég térnyerően és elég szép rendben történt meg. Ezzel szemben már a visszavonulás mindjárt kezdettől fogva igen csúnya képet mutat és a sok eltévedés és egyéb helytelen intézkedés okozta nyomorúság, valamint a sok indokolatlan ember-, állat- és podgyászveszteség meglehetősen gyenge színben tünteti fel a török hadvezetőség ez évi működését.

A Magyarországon történt események közül kétségtelenül nemcsak a legfontosabb, hanem a legérdekesebb is a szultánnak János királlyal való találkozása volt. Ezt már azért is tanulmányoztam és tárgyaltam kissé részletesebben, mert szerettem volna megállapítani, hogy vajjon Szulejmán e találkozás alkalmával egyenrangú szövetségesnek, vagy csak adófizető hűbéresnek tekintette e János királyt. Feltűnő, hogy e találkozással kapcsolatban valamennyi török forrás kézcsókról s Szulejmán naplóinak kivételével[3] valamennyien adómegajánlásról is beszélnek, ami teljesen kimerítené és kétségtelenné tenné a szultánnal szemben fennálló hűbériség és alárendeltség fogalmát. Mindenesetre feltűnő, hogy a legfontosabb török forrás, Szulejmán naplója, adóról mit sem szól, ami pedig a kézcsókot illeti, nincs kizárva, hogy ez alatt nem is kell valóságos kézcsókot, hanem csak hódolatot érteni, ami nélkül török ember nem is képzelhette el akár közönséges, akár kiváltságos személyiségnek a szultán magas személyisége előtt való megjelenését, mert hiszen ép a fenti naplóból tudjuk, hogy a legfőbb állami hivatalnokok, köztük a nagyvezír is, a legnagyobb megtiszteltetésnek vették a kézcsókra való bocsátást. Viszont magyar ember, magyar főúr egy ily kézcsókban szolgai megalázkodást látott, amire legfőkép a maga büszke királyát teljesen képtelennek tartotta. Mindezeknél fogva én magam nem tartom valószínűnek, hogy János király kezet csókolt volna Szulejmánnak, mert ezt magára és nemzetére túlságosan megalázónak tarthatta. Ha mégis megtette, elég oka volt neki is és a jelen volt kíséretnek is, hogy erről a szégyenteljes aktusról utóbb senkinek egyetlen szót se mondjanak. Egyébként nagyon valószínű és ez sokat enyhítene a dolgon, még ha tényleg megtörtént volna is, hogy ép úgy mint nálunk a katholikus ember papi kézcsókja, náluk is a szultáni kézcsók, nem annyira az illető személynek magának, mint inkább az általa képviselt és megtestesített eszménynek, magasabb lénynek szól.

Hogy Buda komoly ellenállást nem fejtett ki, ez nem a vár derék parancsnokán, Nádasdy Tamáson, hanem az alárendelt német csapatok gyalázatos viselkedésén és árulásán múlt. Pedig ha Szulejmán seregével már Buda előtt is hosszabb ideig lett volna kénytelen vesztegelni, akkor az ebben az évben a szokottnál korábban beálló téli időre való tekintettel a bécsi kirándulásra talán már nem is kerülhetett volna sor. Igy bosszúlta meg magát és így vált majdnem végzetessé Besserer–Taubingerék árulása saját küldőjükre és a Bécs falai mögött sokáig remény és kétségbeesés között szorongó német hadakra is. Viszont Bécs védőrségének hősies viselkedése és kitartása Magyarország szempontjából is kiválóan fontos volt, mert ha Szulejmánnak Budához hasonlóan, Bécset is könnyű szerrel hatalmába ejteni sikerült volna, akkor ő minden valószínűség szerint Magyarországot már most állandóan megszállotta volna. Igy azonban bécsi kudarcának és a németek ezt követő elég komoly üldözésének hatása alatt jobbnak látta seregét ebből a darázsfészekből minél előbb kivonni és saját országába visszavezetni, védencének János királynak támogatására csak egy minimális 3000 főnyi biztonsági őrséget hagyván vissza.

A vízi hadak erdődi mérkőzése ismét szomorú képet tár elénk a szerb nemzetiségű csapatok megbízhatatlanságáról és hazaárulásszerű csúnya viselkedéséről. Hogy ehhez sokban hozzájárult a naszádosok örök hitegetése és a nekik szabályszerint kijáró illetékek kifizetésének már-már rendszeressé vált elmaradozása, ahhoz nem férhet kétség. De annál nagyobb dicsőségére válik a magyar nemzetiségű naszádosoknak, hogy a komoly pillanat, a túlnyomó ellenséggel való harc beálltakor a súlyos viszonyok ellenére derekasan meg akarták helyüket állani. Viszont a török hajóhadtól sem vonhatjuk el elismerésünket, hogy a ráklassúsággal előnyomuló s így jó messze hátramaradt szárazföldi hadsereg kunktáboroskodása ellenére, az ebből származó esetleges veszélyekkel nem törődve, tőle telhetőleg gyorsan és bátran haladt a Dunán felfelé és mihelyt az ellenséges flottára bukkant, azt hosszas gondolkodás nélkül megtámadta. Viszont ez az elszánt nekirontás főkép csak az ellenséges flotta egy részével való előzetes paklizás révén vált oly könnyen végrehajthatóvá.

Nemcsak a török írók kivétel nélkül, hanem a nyugati írók egy része is kalapot emelnek Szulejmán 1529. évi hadjáratának inszcenálása és az az által elért eredmény előtt. Én más nézeten vagyok, a leghatározottabban kijelentvén, hogy ez a hadjárat a nagy világhódítóra nézve óriási fiaskóval végződött, mert sem a maga, sem a védence számára elérni szándékolt eredményt még csak meg sem közelítette. Ezért nem érthetek mindenben egyet Rónai Horváth Jenőnek következő nézetével sem.[4] „Budán kívül török őrség sehol vissza nem hagyatván, Magyarország területi épsége Szulejmán e harmadik hadjáratában sem szenvedett csorbát s az valóban nem volt egyéb, mint erőteljes oltalom a kegyeibe és védelmébe vett Szapolyay Jánosnak.“ A fenti leírásból eléggé kitűnik, hogy Szulejmán szultán mégsem volt az az önzetlen ember, aki tisztán csak János király szép szeme kedvéért hozta volna ismét mozgásba százezrekre menő, rengeteg költséget felemésztő hadseregét, csupán az ideális barátság és az adott szó kedvéért, ahogyan ezt Rónai Horváth fenti szavaiból következtetni lehetne.

Most pedig Ferdinánd magatartásáról még néhány szót. Amíg ő csupán a gyenge Szapolyayt érezte magával szemben, addig feltétlenül elismerésre méltó energiát és tevékenységet fejtett ki, amellyel ellenfelét hamarosan sarokba is szorította. De amikor a török veszedelem biztos szele már a bécsi királyi lak ablakait kezdé rezegtetni, Ferdinánd annak falai között már nem érzi magát biztonságban és székvárosát odahagyva, Linzbe költözik át. De ez még hagyján; ehhez magyar szempontból kevés a szavunk. De amidőn ő mint magyar király a szultánnak adófizetést ajánl fel és egyébként is a rettegett újabb ellenfél előtt földig alázza magát, ezt már nem hagyhatjuk szó nélkül. Ha János királlyal szemben hasonló alkalomból elég dörgedelmes szavakat használtunk,[5] nem kímélhetjük még Ferdinándot sem a legkeményebb szemrehányásoktól. Sőt ő még sokkal nagyobb mértékben érdemli meg rosszalásunkat főleg ama lealázó feltételek miatt, amelyeket ő maga kínált fel Szulejmán szultánnak, Magyarország esküdt ellenségének. Ő ezt az adót persze csak mint magyar király fizette volna s így Magyarország lealázása révén akarta többi tartományainak biztonságát megvásárolni. Ez oly eljárás, mely valóban alkalmas volt arra, hogy miatta örökre elveszítse a magyar nemzet rokonszenvét.

De mindettől eltekintve, már egymagában Bécsből történt túlkorai menekülése, túlsötéten látása, pesszimizmusa és örökös jajveszékelése, ami, mint utóbb kiderült, nem is volt indokolt, meglehetősen kedvezőtlen színben tűntetik fel az egyébként sok jó tulajdonsággal rendelkező fiatal uralkodót.

[1] Dselálzáde Musztafa mondja említett művében (Thúry id. m. II, 175.), hogy „a világvédői buzgalom következtében elkerülhetetlenül szükséges lévén, hogy (Ferdinandus) hatalmának és bátorságának gyökere elvágassék s győzelmes császári karddal – mert ha a gyeplőt tovább is megeresztik, az istentől őrzött birodalmat is bizonyosan háborgatni kezdi –: ennélfogva győzelmes hadjáratot indított olyan szándékkal, hogy amaz átkozottnak székhelyéül szolgáló Bécs városa ellen megy.“

Még világosabban kifejezésre jut Szulejmán tulajdonképpeni hadi célja az általa az 1529. november 10.-én az 1529.-iki hadjáratról kiadott fehtnáméból (győzelmi jelentésből), amelyben Buda megvételének leírása után a következőket olvassuk (Thúry id. m. I, 389.): „Azonban célom tulajdonképpen az említett alávaló király (Ferdinánd) volt, aki a harci paripáim lábnyomaival már egy ízben szerencséltetett (?!) Magyarországba jövén; ennek dolgába jogtalanul beavatkozott. Ennélfogva – mivel világos elmém határozott célja a Németország (tulajdonképpen Ausztria) ellen indított hadjárat vala – Budáról elindulván, folytattam utamat Alamán országa felé.“

Ferdi id. m. (Thúry id. m. II, 82.) az írja, hogy: „A páratlan padisah ő felségének e hadjárattal az volt a szándéka és célja, hogy Németország (azaz Ausztria) királyát, az átkozott Ferendust megfenyítse, sőt az említett átkozottnak, piszkos testétől megtisztítsa a föld színét, hogy többé még nyoma se maradjon“.

[2] Az 1529. évi hadjáratra vonatkozó fethnáméjában ugyanis Szulejmán ezeket írja (Thúry id. m. I, 391.): „Egy szóval (hadaim) Alamán, Német- és Csehországot egészen elpusztították annyira, hogy azokat lakhatókká és művelhetőkké tenni soha többé nem lehet… Hála a felséges istennek, az iszlám serege mindenképpen győztes és diadalmas lőn, a vallás és birodalom ellenségei pedig vereséget szenvedtek.“ Az ily nagyzolás és szemérmetlen dicsekvés, amellyel a török írók műveiben lépten-nyomon találkozunk, épúgy mint az ő fellengős, bombasztikus írásmodoruk egyáltalában, igazán émelyítő és visszataszító. E helyett tulajdonképpen úgy áll a dolog, hogy Szulejmán már előre megállapított hadjárati célját, Ferdinándnak és országának tönkretevését, egyáltalában nem érte el. Ennek közvetlen következménye volt, hogy Bécs, illetve Buda odahagyása után védencét, János királyt, számottevő segítség hátrahagyása nélkül, ismét saját sorsának, a kétségbeejtő bizonytalan jövőnek engedte át.

[3] De másrészt Szulejmán fethnáméja az 1529. évi hadjáratról nemcsak csókról, hanem adóról is beszél, mondván (Thúry id. m. I, 389.): „Budavár tehát elfoglaltatott; de mivel a közte és a müszülmán birodalom között levő óriási távolság miatt nem lehetett közvetlenűl birtokba venni és őrséggel ellátni (sic!); s továbbá, mivel a Magyarország irányában régóta tanúsított fejedelmi kegyelemnél fogva (?) a magyar királyságot már a nevezett Jánosnak ajándékoztam volt: legmagasabb parancsomból ezt a várat is ő vette birtokába, miután kötelezte magát, hogy állami kincstárom részére adót fizet.“

[4] Magyar Hadi Krónika, II, 16.

[5] Lásd az 50. oldalon.