XIII/1. számú melléklet.

Szulejmán szultán a Laszkynak adott igéretéhez képest 1529 tavaszára tényleg hatalmas, állítólag 200.000 főt is meghaladó sereget helyezett készenlétbe[1] s azzal az említett év május 10.-én elindult Konstantinápolyból védencének, János királynak segítségére. Az előnyomulás a már megszokott úton, egy nagy hosszú oszlopban Drinápolyon, Philippopoliszon, Szófián, Nisen, Belgrádon, Eszéken át történt.[2] Ugyanekkor indította el a hajóhadat is a Dunára. Az előnyomulás a felette sok esőzés miatt – az 1529. év ugyanis szokatlanul esős, hűvös volt és már ősszel is igen korán beköszöntött a hideg, télies idő – nagyon kellemetlen és fárasztó volt.[3] A szárazföldi sereg május 20.-án Drinápolyba ért, ahol kilencnapi pihenőt tartott. Június 5.-én Philippopoliszba érve, itt újból 8 napi pihenőt tartottak. Ezalatt a hajóhad, mint alább látni fogjuk, már Erdődig jutott előre. Szófiába június 20.-án ért a sereg, ahol 4 napi pihenőt tartott. Nisbe június 30.-án ért a sereg, ahol már csak egy napi pihenőt tartott; július 9.-én Batocsinába érve azonban megint 4 napi pihenőt kellett közbeiktatni. Innen Belgrádba 4 nap alatt, július 17.-én ért a sereg s itt ismét 7 napig pihent. Szabácsba a sereg július 27.-én, Eszékre pedig augusztus 5.-én érkezett. Itt Szulejmán kihirdette, hogy „a gyauroknak (hitetleneknek) mindenféle javait el lehet venni, de a falvakat felgyújtani, vagy foglyokat ejteni nem szabad“. Az Eszéknél tartott 5 napi pihenő alatt a szultán 6 hidat veretett az erősen megáradt Dráván. Az azokon való átkelésnél arra a hírre, hogy a túlsó parton már ellenség mutatkozott, oly nagy tolongás támadt, hogy „a hídakon elpusztult igás barmoknak se szeri, se száma nem volt… s az izgatottság oly nagy lett, hogy többen puskáikat is elsütötték.“A Dráván való átkelés teljes hat napot vett igénybe.[4] Eszéken „osztották ki a csapatoknak a fegyvereket; a magasabb parancsnokok (a hadrendező emirek) itt levetették ünnepi ruházatukat és harci mezt öltöttek.“ Az átkelés befejezte után rendes szokás szerint az összes hidakat lebontották, hogy a hátországgal az összeköttetés megszűnjön s aztán a sereg folytatta útját Mohács felé,[5] amelynek mezejére Szulejmán magához rendelte János királyt seregével együtt.[6] Mohácsra a török sereg augusztus 18.-án érkezett meg.

Közben János király május 10.-én, tehát ép aznap, amelyen Szulejmán elindult Konstantinápolyból, nyilt levélben tudatta Magyarország valamennyi megyéivel és az összes nemességgel, hogy ő a törökök hatalmas császárjával, valamennyi alattvalóinak minden rövidsége nélkül, örök békére lépett. „Mivelhogy pedig a hatalmas török császár – így szól tovább a nyilt levél – a mi ellenségeinket a magáénak is nézi s felőlők részletesebb értesítést kívánt be tőlünk, és feltett szándéka a mi hitszegőinket kiírtani, azért hűségteket intjük parancsolván, hogy… minket irántunk való hűségtökről és engedelmességtekről tartozzatok értesíteni és biztosítani…“[7]

Július végén Lippavár ágyúi örömlövésekkel hirdették a két török csausz (hirnök) által hozott üzenetet, hogy a szultán seregével már Nándorfehérvárnál táborozik s Mohács mezején kíván vele, a királlyal, találkozni. Ebből kifolyólag János király, Verbőczy, Czibak, Pöstényi, Laszky, továbbá Statileo püspök, Frangepán Ferenc és Fráter György szerzetesek kíséretében 300 lovas élén elindult Bács megyébe. Ide Mohamet bég jött elébe, aki a király csekély s nagyrészben szerzetesekből álló kíséretét látva, erre nézve észrevételt tett, mire János azt válaszolta, hogy az urak és nemesek azért nem jöttek el, mert még nem igen hisznek a töröknek.[8]

Augusztus 19.-én történt a nevezetes találkozás János király és Szulejmán szultán között, amelynek mellékkörülményeit a különböző írók különféleképpen adják elő. Szalay László[9] Fesslerrel[10] majdnem teljesen egybehangzólag így adja elő a találkozást: „A nagyvezír fényes kísérettel János király elébe lovagolt, ki Szolimán tiszteletére Lippáról idejött… Midőn tizenegyed magával a szultán sátorába kísértetett, felkelt Szolimán és három lépésre elébe indult. S a vérmezőn, melyet azelőtt három évvel húszezer magyarnak halála felszentelt, Zápolya kezet csókolt Szolimánnak, a magyar király a török császárnak, János király leült; Ibrahim és társai a vezérségben, Ajász és Kazim, állva maradtak. Hosszasabb tanácskozás után János nyájas szavakkal elbocsáttatott: három lovat aranykantárral s négy kaftánt arany hímzéssel vitt ajándékul magával. “ – Horváth Mihály [11] szerint János „július 19.-én[12] Mohácsra érkezvén, Ibrahim nagyvezír eléje lovagolt üdvözlésére; Szulejmán a következő napon fogadta őt basáinak fényes körében. Midőn János a nagyúr sátora előtt lováról leszállott, Szulejmán néhány lépést tett az érkező elébe s vele összeölelkezett. A sátorban Szulejmán maga mellé ültette vendégét, ki, miután annak jóvoltáért hálát mondott, egy ritka nagyságú és tűzű gyémánttal kedveskedék neki, mely Mátyás király után maradt atyjára, István grófra; a szultánnak nagy öröme telt a ritka kő szemléletében. Egy órai beszélgetés után a sátorban Szulejmán még lovait is bemutatta vendégének, ki aztán távozott.[13] – Acsády[14] következőleg írja le a találkozást: „A szultán illő katonai pompával fogadta és seregének nagyrésze teljes díszben várta a magyarok királyát. Mikor a távolból meglátták, nagy csapat főtiszt sietett eléje. A táborba érkezve, leszállott lováról s belépett a sátorba, hol a szultán trónon ült. Szulejmán leszállt a trónról s három lépésre ment vendége elé. Azután ő is, János is, valamint Ibrahim nagyvezír leültek, míg két más basa állva maradt. Mit gondolt a két uralkodó, midőn egymást először meglátta, mi módon és miről folyt, meddig tartott beszélgetésük, arról írásbeli följegyzés nem ad értesítést. Mikor János a sátorból távozott, a szultán négy kaftánnal s egészen aranyos szerszámú paripával ajándékozta meg. Erre János visszatért a sátorba s megköszönte a figyelmet. Azután lóra ült és kíséretével elvágtatott.“

Frangepán Ferenc, aki az aktusnál szintén jelen volt, csak annyit ír,[15] hogy János 300 főnyi kísérettel ment a török táborba, s hogy a király után ő lépett elsőnek a szultán sátrába. „Sokat tárgyaltak és beszéltek ott – úgymond – amit hosszú lenne elmondani. Végül óhajunkra megállapíttatott, hogy saját törvényeink szerint éljünk s békén, adófizetés nélkül, a (török) felsőbbség minden elismerése nélkül bírjuk az országot.“

A török írók közül Lutfi pasa[16] ezeket mondja: „Amikor Szulejmán Budinhoz közel ért, János elébe jövén, gazdag ajándékokat hozott és Szulejmán szultánnak kezet csókolt és adófizetésre kötelezte magát. “ – Ferdi szerint[17] „János király… az udvarba jött s a kézcsókra bocsáttatás szerencséjében részesülvén, Magyarország kormányzása reá bízatott adófizetés mellett.“ – Dselálzáde Musztafa[18] azt írja, hogy amikor János király „a padisah őfelsége színe elé érkezett, kezet csókolt neki… Mikor kiment, a szultáni sátor ajtajában négy aranyos díszruhát kapott ajándékul. Ekkor ismét bement és kezet csókolt. Kijövetele után négy, aranyos kantárú és drágaköves nyergű lovat kapott.“ – S végül Szulejmán naplóiban[19] a díszes fogadtatás részletesen le van írva. Amikor János király, kinek tiszteletére az egész sereg díszfelállítást vett, a szultán sátorába belépett, „az uralkodó őfelsége tiszteletből felkelvén trónjáról, három lépésnyire eléje ment. Amint a kezét megcsókolta, leült egy székre; Ibrahim pasa is leült, míg Ajasz és Kaszim pasák állva maradtak. Amint kiment, négy kaftánnal és három, egészen aranyos szerszámú lóval ajándékoztatott meg. Ezért ismét bement és kezet csókolt.“

Mohácstól kezdve a török hadsereg következőleg folytatta előnyomulását, miközben János király kíséretével a sereg élén haladt:[20] Augusztus 20.-án menet Mohácsról Bátaszékra, ahol 4 napig pihent. Augusztus 25.-én menet Szegszárdra, ahol újabb 2 pihenő nap volt. Szegszárdról Dunapentelét két nap alatt érte el a sereg, amely augusztus 30.-án Besnyőpusztáig, szeptember 2.-án Szászhalomig, a következő napon pedig Buda alá érkezett.

Buda vára ezidőtájt époly készületlen állapotban volt, mint a többi várak, Székesfehérvár, Tata, Visegrád, Esztergom sem kijavítva, sem a kellő őrséggel ellátva nem voltak. A helytartótanács hiába mutatott rá ismételten a helyzet tarthatatlanságára, Ferdinánd pénz és csapatok hiányában úgyszólván semmit se tett. Kérdésére, hogy tulajdonképpen mit is kellene a mind valószinűbbé váló török veszedelemre való tekintettel tenni, a helytartótanács még március 4.-én azt az érdekes feleletet adta: a sereg együtt legyen Bécsnél, amikor a szultán Nándorfehérvárhoz ér; a sereg együtt legyen Budán, mikor a szultán a Szerémségbe ér.[21] De bizony a sereg még akkor se volt Budán, amikor a szultán már annak kapuit döngette.

Azonban a bajok nem is itt Budánál, hanem már jóval előbb, az Aldunánál, a naszádosok körében kezdődtek. Ugyancsak a fenti március 4.-iki felterjesztéssel kapcsolatban Szalaházy Tamás püspök a naszádosokat ajánlja a király figyelmébe, hathatósan sürgetve a küszöbön álló török háborúra való tekintettel azok teljes felszerelését és lehetőleg nagyobb arányú szaporítását. Felterjesztését Szalaházy a következő szavakkal fejezi be: „Naszádosainknak már eddig is nagy hasznát vettük. Azokat okvetlenül szaporítani kellene. Azonban nem tudjuk, hogy a meglévőket is honnan fizessük, sőt módját sem látjuk, mikép elégítsük ki őket jövőre, hacsak felséged nem fog róluk gondoskodni.“[22] Azonban mindez mit sem használt, mert mint Szentkláray mondja:[23] „Sajnos, Ferdinánd, bármint óhajtá is, sem Magyarország teljesen kimerült jövedelmeiből, sem más forrásból nem gondoskodhatott a naszádosokról… A király-naszádosok története ezért közel másfél évtizeden át nem egyéb, mint az éhezőknek fájdalmas kiáltozása kenyérért. A gyámoltalan király nem tud rajtuk segíteni, hanem ígéretekkel tartja bennök idáig-óráig a lelket.“

1529 május 9.-én a helytartó és a tanácsosok új felterjesztést intéztek Ferdinándhoz, amelyben többek között ezeket mondják:[24] „Félni lehet, hogy a naszádosok, főkép a szerb legénység, a közelebbi napokban oda csatlakoznak a törökökhöz, vagy Zapolya Jánoshoz, s elfogván kapitányaikat, ellenségeivé lesznek a különben is sok sebből vérző hazának. Ha ez megtörténik, mitől Isten őrizzen, felséged elvesztené nemcsak összes hajóit, hanem a fölszerelvényt is, mely azokon van. A török pedig néhány nap alatt Budán teremne.“

Erre Ferdinánd május 16.-án újból csak megnyugtató levelet írt, de pénzt nem küldött. Ezért Bakics Pál odahagyta a naszádosoknál viselt főparancsnoki állását, de azok vajdáik parancsnoksága alatt egyelőre még híven teljesítették őrszolgálatukat, még pedig egy hajóosztály a Dráván, Siklós mellett horgonyzott, a többi pedig a Dunán, Erdőd és Tolna között cirkált.

Június 10.-én és 15.-én a helytartótanács újabb sürgető felterjesztéseket tett, hogy a naszádosok zsoldja kifizettessék, de Ferdinánd most sem segített a bajon.

Június 18.-án, amikor a török szárazföldi hadsereg még csak Philippopolisz és Szófia között mozgott, egy erősebb török hajóraj Erdőd elé érkezett és nem sok fontolgatás után igen heves támadást intézett az ottani kikötőben horgonyzó király-naszádosok ellen. „Naszádosaink külön-külön hajókon, – írja Szentkláray[25] – felerészben szerbekből, felerészben pedig magyarokból állottak. A törökök támadása árulás folytán történt s kicsinált dolog volt a szerb legénységgel. Mert alig kezdődött a viadal, a szerb naszádosok hirtelen kiváltak naszádjaikkal a hajótömbből és a törökökhöz csapván át, most az ellenséggel együtt rohanták meg a magyar naszádosokat. A magyarok látván a gyalázatos árulást, de különben is gyengéknek érezvén magukat az aránytalan túlerővel szembeszállni: megfordíták hajóikat s dagadt vitorlákkal siettek be a Dráva torkolatába, egész Siklós alá. Az egész hajórajból csak 16 naszádot menthettek meg s vihettek magukkal Siklós vára védőszárnyai alá; a többi hajók a rajtok levő hadiszerszámmal együtt mind török kézre kerültek. Maga a magyar legénység sértetlen maradt, senki sem veszett el közülük, még naszádjaikat is hiba nélkül vitték ki a tűzből. Az elpártolt szerbek és a törökök kegyetlenül égették, pusztították most az aldunai vidéket, anélkül, hogy valaki útjokat állhatta volna… A megmaradt magyar naszádosok is csakhamar szétszéledtek volna, ha a Siklós védelmével megbízott Hoberdanácz János és az Erdélyből éppen akkor oda érkezett Perényi Péter pártfogásukba nem veszik őket. Utóbbi egyideig saját költségén tartá meg őket a király további szolgálatában,“[26] de amikor később a török sereg a Dráva vonalát is hatalmába kerítette, a Siklósnál tartózkodó naszádosok végkép elszéledtek, a körükben volt Perényi Péter pedig a nála lévő koronával együtt biztosabb helyre igyekezett eljutni. Ámde Kajdacs tolnamegyei községben elfogták, aminek hírére a már Bátaszékig előrejutott Szulejmán 500 szpáhit küldött érte, hogy bekísérése feltétlenül biztosítva legyen.

A budai helytartótanács június 21.-én vette az erdődi események hírét és azt másnap a királlyal is közölte, többek között a következőket mondván: „Kétségkívül nagy veszteség ez felségedre nézve, de azért lehet még pótolni a kárt és helyreütni a csorbát. A szökevények helyébe lehet jobbakat, vitézebbeket és megbízhatóbbakat találni. Azonkívül van felségednek még itt Budán is számos naszádja és fölszerelt hadi hajója. Csak a pénz hiányzik, ami nélkül pedig mit sem kezdhetünk… Az Istenre kérjük felségedet, méltóztassék kegyesen pénzről gondoskodni, hogy az elveszett naszádos legénységet ne csak pótolhassuk, hanem szaporíthassuk is, és a hajóhad oltalma alatt biztosságban maradhasson Buda és Pest addig is, míg felséged magyarországi nagy hadjáratára felkészül.[27]

Azonban dacára a sok könyörgésnek és sürgetésnek, a király sem pénzt, sem hajót, sem katonai segítséget nem küldött. De ezt távolról sem szabad tisztán nembánomságnak, avagy a Magyarország ellen táplált rosszindulatnak, ahogyan sokan teszik, hanem inkább az általános helyzet valóban szánalomraméltó voltának tulajdonítani, amelynek Ferdinánd sehogy sem tudott urává válni. Amikor a szultán nyilatkozatából az újabb török háború közelsége iránt már nem lehetett kétsége, mindenekelőtt ismét a külföldhöz fordult támogatásért. A német rendek az 1529 április havában Speyerben tartott gyűlésen elvből ugyan ismét a kiadós segítség küldése mellett határoztak, de nagy reményeket ehhez fűzni most sem lehetett. Épígy nem sokat lehetett remélni a pápától és még kevesebbet a mindig kétszínű játékot űző Velencétől. Károly császár ugyan már alkudozásokat folytatott I. Ferenc francia királlyal és szövetségeseivel a megkötendő béke érdekében, de ez tudvalevőleg csak 1529 augusztus 5.-én jött létre Cambrai-ben[28] s így egyelőre erről az oldalról sem lehetett sokat remélni. Ezért Ferdinánd 1529 július elején Budweisba menve, ott a cseh, morva, sziléziai és lausitzi rendektől kért és kapott is igéretet, nem ugyan Magyarország, hanem kimondottan Ausztria támogatására, kijelentvén, hogy az „összes fegyverképes legénység sorompóba állítandó Ausztria védelmére, mihelyt a szultán osztrák tartományba betenné a lábát.“[29] Ez a feltételes segítség tehát szintén nem valami túlvérmes reményekre jogosította Ferdinándot, aki kétségbeesetten Budweisből július 15.-én levelet írt a szultánnak, válaszul a Hoberdanácz által hozott üzenetre, amelyet úgy igyekezett feltüntetni, mintha a szultán vele szemben is békére és barátságra volna hajlandó. Ezek után Ferdinánd Linzbe tette át székhelyét s itt kétségbeesésében július 27.-én Jurisics Miklós számára, akit Szulejmánhoz követi minőségben kívánt elküldetni, oly utasítást készített, amely szerint hajlandónak ajánlkozott a szultánnak évente 100.000, a nagyvezírnek pedig 40.000 aranyat fizetni, ha tíz évre vagy békét, vagy fegyverszünetet kötnek vele. E mellett adjon vissza a szultán a végvárak közül legalább egyet – oly dolog, amely neki nem árt, Ferdinándnak azonban becsületére fogna válni; de ha egy erősséget se akarna visszaadni, az se volna nagy baj.[30] De a dolog már nagyon is elkésett és Jurisics már nem jutott el a szultánhoz.

Amikor Ferdinánd kínos szorultságában ily kétségbeesett lépésre szánta el magát, a hatalmas török sereg már a Száva partján Sabácnál állott, készen arra, hogy nemsokára magyar területre lépjen, ahol egyébként jó messze előretolt hajóhada az erdődi sikerült rajtaütés után a Duna mentén már is kishitűséget és rémületet terjesztett mindenfelé. Ekkor már Ferdinánd is tisztában lehetett azzal, hogy Magyarországot már nem mentheti meg a nagyarányú török inváziótól s így főfigyelmét inkább Ausztria és Bécs megerősítésére és védelmére fordította. Igy többek között, míg a magyar naszádosok únos-úntalan sürgetett ügyét csak üres igéretekkel igyekezett elintézni, a felső-ennsi kerület főnökének szigorúan meghagyta, hogy Ungnad Andrásnak kellő mennyiségű pénzt bocsásson rendelkezésre s másrészt Rauber Miklós galiótát, a német hajóhad másik parancsnokát, aki Frigyes tartományi gróf seregénél szolgált, ugyancsak Bécs védelmére rendelte ki,[31] ahova a német birodalomból egyelőre alig 6000 embert számláló 12 zászlóalj érkezett Fülöp bajor pfalzgróf vezérlete alatt, aki a főparancsnoksággal is megbízatott. Alatta a lelkes vitéz, Salm Miklós gróf, Roggendorf Vilmos, Fels Lénárd, Katzianer és mások szerepeltek alvezérek gyanánt és a Bécs körül egybegyült sereg létszáma fokozatosan 16.000 főre emelkedett, de a rendelkezésre álló nagyobb ürméretű ágyuk száma csak 72-re rúgott. Elég kicsi létszám a törökök 300 ágyújához viszonyítva.

E rendelkezések ellenére Ferdinánd a helyzetet még mindig nagyon pesszimisztikusan ítélte meg, ahogyan az bátyjához, V. Károly császárhoz augusztus 28.-án és szeptember 18.-án intézett leveleiből világosan kitűnik.[32]

Ámde ugyanekkor Magyarország és ennek fővárosa Buda még sokkal szánalomraméltóbb helyzetben volt. A budai királyi várban ugyanis Nádasdy Tamás vezérlete alatt eleinte mindössze 900 főnyi várőrség volt; amikor aztán a nádor és a várparancsnok ismételt sürgető kérelmére Ferdinánd augusztus végén Besserer Kristóf vezetése alatt még 1100 főnyi német csapatot irányított oda, Szulejmán odaérkezésekor már 2000 főre rúgott a Budát megszállva tartó csapatok reje,[33] de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ily maroknyi haddal, még ha annak minden embere válogatott hős lett volna is, nemcsak hogy az egész országot, de magát a fővárost sem lehetett hosszabb ideig megvédeni. Hátha még figyelembe vesszük, hogy az odarendelt német csapatok nem szívesen hadakoztak és áldozták fel életüket a számukra közömbös magyar főváros megtartása érdekében, akkor nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy Szulejmán a mielőbbi biztos siker reményében foghatott hozzá több mint százszoros túlerejével az erődítésileg is meglehetősen elhanyagolt állapotban levő vár ostromlásához. Ennek ellenére Nádasdy körömszakadtáig védeni akarta a hűségére bízott várat és erre a várőrséget is megeskette, ámbár már az ostrom ötödik napján, szeptember 8.-án, noha a tulajdonképeni bombázás még meg sem kezdődött, a várfalak még szilárdan álltak[34] és ép aznap ismét sikerült egy elszánt török csoport rohamát visszaverni, a kishitűvé vált német csapatok parancsnokai, Besserer Kristóf és Taubinger János, miután az ellenkező Nádasdy Tamást megkötözték és az egyik épületben elzárták, a török felszólításnak engedve, szabad elvonulás feltétele mellett átadták a várat. E fölötti örömében Szulejmán a dúlást, rablást és fosztogatást szigorúan megtiltotta. Ez a zsákmányra éhes janicsároknak sehogy sem tetszett s hogy legalább némileg kárpótolják magukat, bosszúságukban a javaikkal együtt elvonuló német katonákat, a lancokat (landsknechteket, labancokat), a hozzájuk csatlakozott 40 polgárral együtt a Püspökréten mind egy szálig lekaszabolták.[35] Nádasdy Tamás foglyul esett, de János király közbenjárására, azon ígéret mellett, hogy többé nem fog ellene harcolni, szabadon bocsáttatott.[36] A budai lakosság, János bosszújától félve, nagyobbrészt elmenekült s aki ottmaradt, főleg a fiatalabbakat rabszolgákul adták el a táborban.[37]

Miután Szulejmán szeptember 14.-én János királyt Gritti és Hasszán bég által Buda várába kísértette és ezek parancsnoksága alatt 50 janicsárt és 3000 embert visszahagyott, másnap megkezdte seregével az előnyomulást Bécs felé, miközben Ibrahim pasa nagyvezír mindig 1/2–1 napi menettávolságra előljárt. Ez rövid ellenállás után elfoglalta Visegrádot, ahol a magyar szent korona is kezébe került, miután az annak biztonságba helyezése céljából Ferdinánd által a Dunán leküldött német csapat oda már későn érkezett. Még aznap, szeptember 15.-én tovább menetelve, a sereg elővéde a Budától 45 km-re fekvő Esztergomot érte el, melynek érseke, Várday Pál ekkor Verebélyen volt s csak utóbb ment el nagy kísérettel a már Bécs előtt tanyázó Szulejmánhoz kegyelmet kérni, amit meg is kapott.[38] Szeptember 16.-án a török sereg Ujfalut, 17.-én pedig egy oszloppal Tatán át előnyomulva, Komáromot érte el. Tatát és Komáromot a német őrség az ellenség közeledésének hírére ellenállás kifejtése nélkül hagyta el. Szeptember 19.-én Győrig jutott a török sereg éle. Ennek várnagya, Lamberg Kristóf, miután ágyúit már előbb Bécsbe küldte, most, miután a gondjaira bizott erősséget felgyújtotta, szintén oda sietett, hogy az osztrák székváros védelmezésénél ugyancsak közreműködjék. Szeptember 20. és 21.-ike folyamán Magyaróvárig jutott a török sereg, amelynek német őrsége szintén még idejekorán kereket oldott. Szeptember 23.-án Magyaróvárról elindulva, a következő napon Pozsony alá ért a szultán serege. A megadás iránti felszólításra a vár parancsnoka, Szalay János, bár csapatjai eleségben nagy hiányt szenvedtek, azt üzente, hogy a felhívásra majd csak akkor ád választ, ha már Bécs is a törökök kezében lesz és az arra elvonuló török sereget heves ágyútűz által erősen nyugtalanította.[39] Utóbbi szeptember 25.-én Bruckba, a következő napon pedig Bécs alá ért, ahova ugyan Csehországból mintegy 30.000 gyalogos és 2000 lovas, Morvaországból 25.000 főnyi had, Bajor- és Szászországból pedig szintén tekintélyes számú haderő volt útban, de oda már nem érkezhetett be.[40]

Szulejmán ugyanis a várost a szárazföldi és a dunai oldalról körülzárván, hatalmas előkészületeket tett annak megostromlására, ámde a lelkes védők mindent elkövettek, hogy a gőgös imperátor egyhamar ne érjen célt. Az előkészítő ostrommunkálatok befejezése után október 9. és 11.-én két hatalmas általános rohamot rendelt el Szulejmán, de azok mindegyike fényesen visszaveretett. Ép oly eredménytelen maradt az október 12.-iki nagy erőlködés is, míg végre az október 14.-én végrehajtandó negyedik és utolsó rohamnak kellett döntenie a végleges siker, vagy a vállalat abbahagyásának kérdésében. Erre az alkalomra a szultán a rohamban résztvevő minden egyes vitéznek 1000 aszpert[41] (20 aranyat) ígért s azonkívül ama szerencsés halandónak, aki elsőnek mássza meg a falat, ha közlegény 3000 aszpert, ha pedig altiszt, vagy tiszt, kormányzói méltóságot helyezett kilátásba.[42] A főtámadás három rohamoszlopban az egyik falban tátongó 45 öl széles rés ellen intéztetett, amely utóbb délután 3 óra tájban újabb aknarobbanások által még lényegesen nagyobbá vált, – hajtatott végre. Azonban Bécs lelkes védőrsége ezt a próbát is fényesen kiállotta s így a bosszús Szulejmán kénytelen-kelletlen még a délután folyamán elrendelte a visszavonulást a Bécsben levők nagy örömére és ámulatára, akik az eddigi harcokban, ellentétben a törökök elég jelentékeny veszteségével, aránylag kevés embert vesztettek.[43] Bécs mellől Szulejmán egyes portyázó hadakat Ausztriába és Stiriába küldött, akik szokott kegyetlenséggel dúlták ezeket a tartományokat.[44]

A visszavonulásnak mindjárt Bruckig terjedő első napján, október 17.-én, Szulejmán naplói szerint[45] „annyi bajt és szenvedést kellett kiállani, hogy ki sem lehet mondani. A reggeli imától estig szüntelenül esett a hó. A katonák közül többen nem találták meg podgyászukat a vízözönben.“ A Magyaróvárig terjedő október 18.-iki második menetnapról pedig ezeket olvassuk az említett naplóban: „Több katonának lova és málhája a mocsárba sülyedt s némelyek a málhával együtt ott hagyták, mások ellenben a málhát megmentették, de igás lovuk a mocsárban maradt. Annyi kínt és gyötrelmet kellett kiállani, amennyit még sohasem éltünk át… A mocsárban maradt szertáraknak és ágyúknak nincs száma.“ És ezek a jeremiádák így ismétlődnek majdnem naponta. Október 19.-én a sereg Magyaróvárnál pihenőt tartott, 20.-án pedig Győrig haladt előre. Október 22.-én Komárom, 23.-án Tata, 24.-én egy Esztergom és Buda között fekvő helység, 25.-én pedig Óbuda volt a török sereg menetállomása. Október 26. és 27.-ike folyamán a sereg Pestre kelt át s a következő napon Szulejmán, mielőtt útját folytatta volna, magához rendelte a magyar urakat s őket a János iránti hűségre intette, aki a szultán által oltalmába ajánlott Perényit és Várdayt ismét kegyébe fogadta.

A magyar koronát Ibrahim magával akarta vinni, talán abban a reményben, hogy előbb-utóbb az ő fejére száll, de a szultán azt október 30.-án Tassról Gritti Lajos és Athinai Deák Simon által visszaküldte János királynak. Október 31.-én Szentgyörgyöt, november 4.-én Bács várat, 5.-én Péterváradot, 10.-én Belgrádot, 13.-án Szendrőt, 19.-én Nist, 26.-án Szófiát, december 1.-én Philippopoliszt, 6.-án Drinápolyt érte el a sereg s végül december 16.-án a szultán szerencsésen visszatért Konstantinápolyba.[46]

Budától kezdve a további visszavonulás szintén sok bajjal és vesződséggel járt. Igy már az október 29.-iki első menetnapról ezt jegyezte fel Szulejmán naplója: „Minthogy ma nem volt benszülött kalauz, az egész sereg eltévesztette az útat és nem találta meg az állomást, azok legnagyobb részének pedig, akik rátaláltak az állomásra, podgyászuk nem érkezett oda.“ Sőt külön eltévedt maga a szultán is szűkebb törzsével s a nagyvezírnek embereket kellett utána küldeni, akik visszavezették a szultáni sátorhoz. Egyébként „a hadseregben igen nagy zavar és szükség volt.“ Október 30.-án meg a nagyvezír tévedt el törzsével. November 1.-én az Akasztóról Szentgyörgy felé vivő úton, mivel azon „sok mocsár volt, ezeket megkerülték s csak akkor vették észre, hogy nem helyes úton járnak, amikor már csaknem délig meneteltek; tehát megfordultak és egész estig folytatták az útat“, míg végre egy nádas tó partján tértek éji nyugalomra. „Olyan nagy nyomorúság volt ez, hogy ki sem lehet mondani. A szegény emberek közül sokan éhenhaltak.“ November 3.-án „számtalan igás jószág pusztult el“. Épígy november 5.-én, amikor „a katonaság nagyrészének málhája elveszett“. Közben sokszor esett az eső, november 15.-én pedig Szendrő és Nis között „nagyon hideg volt és hó esett“.[47]

[1] A sereg ereje tekintetében nagyon eltérők az adatok. A rendszerint túlnagyító török források egyike, Lutfi pasa (Thúry Török történetírók. II, 20.) 462.000 embert említ, még pedig: 50.000 spáhit, továbbá 1000.000 kardos és ugyanannyi íjász vitézt, 12.000 puskás janicsárt s végül 100.000 akindzsit (irreguláris lovast) és ugyanannyi tatárt, azonkívül 400 zarbuzánt (ágyut) és 200 naszádot, ezek mindegyike 200 katonával és 1–1 ágyúval felszerelve. – Ezzel szemben Ferdi, a törvényhozó Szulejmán szultán története című művében (Thúry id. m. II, 81.) a következő adatokat találjuk: 12.000 janicsár, 20.000 kapukhalki (hűbér lovas), a 30.000 főből álló anatoliai, a 60.000 főnél többre rúgó ruméliai hadtest s végül 60.000 akindsi, ami összesen 182.000 főnek felel meg. Az ágyúk számát Ferdi 300-ra, a sajka nevű hadihajókat mintegy 500-ra s végül a dombáz nevű nagy teherhajók számát, amelyekre a Szendrőben készenlétbe helyezett nagymennyiségű élelmiszereket rakták, 400-ra teszi. Szerinte ugyancsak Szendrőben és Belgrádban az ottani várágyúkból bizonyos számú hajóra faltörő nagy ágyukat és badsaluska vagy badsaliska néven említett közönséges ágyúkat is raktak.– Az újabbkori írók közül Zinkeisen (Geschichte des osmanischen Reiches in Europa. II, 680.) 250.000 embert és 300 ágyút, Rónai Horváth (Magyar Hadi Krónika, II, 14.) 200.000 főt, Horváth Mihály (Magyarország történelme, IV, 61.) 200.000-ret meghaladó sereget, Szalay László pedig (Magyarország története, IV, 93.) Szentklárayval (id. m. 123.) egyezően 300.000 embert említ.

[2] Lásd a IV. részhez tartozó 8. és 10. számú mellékleteket.

[3] Szulejmán naplói szerint (Thúry id. m. I, 324, 326.) már a második menetnapon „nagyon sok eső esett és olyan hideg volt, hogy nem lehet leírni.“ A negyedik menetnapon „rendkívül sok eső esett és nagy sár lett s mivel igás jószágok nem bírtak menni, két napig helyben maradt a tábor. Olyan hideg volt, amilyen még pünkösdkor soha sem; úgyannyira, hogy sok ember megfagyott és meghalt.“ – A június 11-iki feljegyzés szerint „oly sok eső esett, hogy a Marica rendkívül kiáradt, két hídfőt elvitt, úgy, hogy senki sem mehetett át. Sok ember a vízbe fúlt, több lovat és tevét pedig elvitt a víz. A hadinép rendkívül sokat szenvedett. A Philippopoliszban levő hidat is elrombolta a víz. Többen felmásztak a fákra s két nap és két éjjel a fákon tartozkodtak és senki sem birta őket onnan leszállítani.“ Hasonlókat jegyzett fel Ferdi is munkájában (Thúry id. m. II, 78.) Egyébként Szulejmán naplói a Konstantinápolytól Budáig végrehajtott előnyomulás alatt 19 menetnapon említenek igen erős esőzést.

[4] Szulejmán naplói (Thúry id. m. I, 329–331.)

[5] Ferdi (Thúry id.m. II, 80.)

[6] Pecsevi említi (id. m. I, 131.), hogy a szultán, még mielőtt elindult volna a hadjáratra, levelet küldött Szapolyay Jánosnak, amelyben meghagyta neki, hogy egész haderejével csatlakozzék hozzá Belgrádnál, vagy ahol lehet és hogy élelmiszerekről és egyéb szükségletekről is kielégítőleg gondoskodjék. (Thúry id. m. II, 175.)

[7] Muffat id. m. 59.

[8] Szerémy id. m. 252.

[9] Id. m. IV, 96.

[10] Fessler, Geschichte von Ungarn, neu bearbeitet von Ernst Klein.

[11] Id. m. IV, 62.

[12] Tévedés; nem július, hanem augusztus 19-én.

[13] Lábjegyzet formájában ehhez Horváth még ezeket fűzi hozzá: „A török kútfők igen megfogható okokból védenczi kézcsókot emlegetnek, de a szemtanú Szerémy (id. m. 256.) így adja elő a találkozást: „Et caesar cum inspiciebat jam sub papilione sua Regem mox de tentorio suo cucurrit ad Regem; et Rex simili modo, ulnis circuerunt ambabus amplexantes unus alterum, admodum Scariot Christum.“

Ezzel szemben Hammer–Purgstall (id. m. II, 68.) ezt írja: „Zu Mohács kam Joannes Zapolya, von seinem Botschafter Laszky begleitet und nur mit sechstausend Reisigen, dem Sultane die Hand zu küssen… Suleimann stand auf, ging ihm drei Schritte entgegen, empfing den Handkuss, liess ihn niedersetzen… entliess ihn mit freundlichen Worten, welche ein Geschenk von drey goldgezäumten Pferden und vier goldenen Kaftanen begleitete.“ – Hasonlót ír Zinkeisen is id. m. II, 682.

[14] Szilágyi–Acsády id. m. V, 76.

[15] Frangepán Ferenc 1532. augusztus 17.-én Budán kelt levele Bernardino de Soriohoz, Buchholtznál id. m. IV, 75.

[16] Thúry id. m. II, 21.

[17] Thúry id. m. II, 81.

[18] Dselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása, Thúry id. m. II, 178.

[19] Thúry id. m. I, 331.

[20] Szulejmán 1529. november 10.-én kiadott fethnáméja (győzelmi jelentése) az 1529. évi hadjáratról (Thúry id. m. I, 387.):„Azután (János király) mint útmutató, győzedelmes zászlóim előtt ment seregével s bölcs vezetése mellett diadalmas fejedelmi menetben a 935. év Zil-hidse havának 29. napján (vagyis 1529. szeptember 3-án) Budához érkeztem s tábort ütöttem mezején.“ Azonban itt alighanem vagy tévedés, vagy szándékos túlzás van, mert János király, mint fentebb az 57. oldalon láttuk, csak 300 lovassal jelent meg a szultán táborában, míg a gyanakvó többi urak hadának többi részével a lippai táborban maradtak.

[21] Szalay László id. m. IV, 94.

[22] Bécsi titkos levéltár. – Buchholtz id. m. III, 279.

[23] Szentkláray id. m. 120.

[24] Eredetije a bécsi titkos levéltárban.

[25] Id. m. 123.

[26] Hoberdanacznak 1529. június 19.-én Siklóson kelt levele Ferdinándhoz a bécsi titkos levéltárban.

[27] A helytartó és a tanácsok 1529. június 22.-én kelt levele Ferdinándhoz a bécsi titkos levéltárban.

[28] E békekötés értelmében, melyet hölgybékének is neveznek azért, mert a békét V. Károly nevében annak nagynénje, Margit, I. Ferenc nevében pedig annak anyja, Savoyai Lujza kötötték meg. – I. Ferenc francia király lemondott Olaszország birtokáról, de viszont V. Károly német császár kijelentette, hogy Burgundiára emelt igényeit nem érvényesíti s így az francia marad.

[29] A budweisi cseh országgyűlés határozata Ursinus Velius szerint (Katonánál id. m. IX, 436.) szószerint következőleg hangzott: „Si ipsum Turcarum Imperatorem adventare in Austriam cognitum foret, tunc omnes qui militari essent aetate, finibus suis egressos, hosti obviam ituros atque Austriensibus subsidio venturos.“

[30] Gévay id. m. I/3, 1–16, 26–32.

[31] Buchholtz id. m. III, 296–297.

[32] Az augusztus 28.-iki levélben többek között ezeket írja a kétségbeesett Ferdinánd: „Über meine Angelegenheiten kann ich Euch nichts melden, was Euch erfreulich sein könnte. Denn die Sache mit den Türken könnte nicht schlechter stehen. Sie sind jetzt nur noch acht Stunden von Ofen und beeilen sich soviel wie möglich. Wien zu gewinnen, in del Absicht, wie ich durch alle meine Kundschafter in Erfahrung gebracht habe, dort den bevorstehenden Winter zu bleiben. Ich bin deshalb in der grössten Bestürzung; denn ich bin sehr schlecht zum Widerstande gerüstet, ich werde mit Gottes Hülfe mein Möglichstes thun, bitte Euch aber unterthänigst mich in dieser äussersten Noth nicht zu verlassen, sondern mir gute und schnelle Hülfe zu schicken, wie es der Stand der Dinge verlangt und ich in vollkommenem Vertrauen erwarte.“

Még kétségbeejtőbb hangon ír szeptember 18.-iki levelében, amelyben közli, hogy immár a török 240.000 emberrel Bécs közelében van, amelyet biztosan el fog foglalni, miért is ő, Ferdinánd, a legnagyobb kétségbeesésben van. De nemcsak Bécs, hanem hamarosan Ausztria egy jó része is el fog veszni. Ezért kéri a császárt, atyját és testvérét, ne hagyja őt el e nagy szorultságában, mert most már nemcsak róla és tartományairól, hanem az egész kereszténység ügyéről van szó, amelynek feje és támasza ő maga, a császár." (Ferdinánd levelei V. Károly császárhoz, Gévaynál id. m. 41, 43, 46.)

[33] Gévay id. m. I/III, 46.

[34] Erre nézve még Szulejmán ránk maradt adatai sem egybehangzók egymással. Naplójában (Thúry id. m. I, 334.) szeptember 8.-iki dátum alatt azt írja, hogy „mielőtt a vár ágyúztatott volna és csak egy helyen is rés támadt volna, rohamot intéztek (a csapatok), mely alkalommal reggeltől a déli imáig folyt a harc“. Ellenben az 1529-iki hadjáratról szóló fethnáméjában ezeket írja: „Eközben a hajókon szállított sárkánytorkú, falromboló és kőzúzó ágyúimat felállítottam, a támadásra alkalmas helyekhez több ponton puskásokat rendeltem vitéz emirek vezérlete alatt, a víz felől pedig hajóimmal kerítettem be a várat. Ilyen módon egészen körülfogva három-négy napig ostromolták a hit bajnokai s a nyilzáporral, puskalövésekkel és az ágyúk dörgésével a poklokat is megrázkódtatták. Moharrem 4-ik napján (vagyis szept. 8-án) kora reggel az iszlám egész serege rohamot intézett a vár ellen, miközben a harcikiáltások a hetedik égig hatottak.“

Nem sokban különbözik ettől Ferdi (Thúry id. m. II, 82.) és Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 179.) előadása sem.

[35] Ursinus Velius id. m. 102. – Istvánffy id. m. X, 156. – Zermeghy id. m. 396. – Verancsics id. m. II, 30.

[36] Istvánffy id. m. 157. – Kovachich, Script. rer. hung. min. I, 121.

[37] Szulejmán naplói, Thúry id. m. I, 334.

[38] Verancsics, Magyar Krónika (Magyar Tört. Eml. III, 30.)

[39] Gévay id. m. I/III, 46.

[40] Ez aránylag szépszámú haderő közeledése eleinte megnyugtatólag hatott Ferdinándra, amint az Prágából 1529. október 9.-én Mária nővéréhez intézett következő leveléből is kitünik: „J'espère – írja Ferdinánd az akkor szokásos helyesírással – pour vray de avoir de yej plus de 30.000 hommes de piet et 2000 de cheval et la plus grant part de la noblese en persone et a se que monstrent tous en general sont fort deleberes de bien faire… ceulx de moravie sont ensemble au nombre come suis informe de 25.000 et jay tant de baviere come de le duc iorge de sachse et aussy de aucunes villes que me ont donne response tres bon espoir et en partie sont desia en chemin.“ Azonban október 15.-én, még nem tudván, hogy Szulejmán már előző nap Bécs ostromát beszüntette, Taborból a következő lehangolt tónusban írt nővérének: „Touchant des nouvelles de vienne les choses ny sont eu trop bon estat car le ture les haste journellement le plus quil peut… toute fois veu la necessite dudiet vienne ie erains fort que ceulx estans dedans ne pourront si longuement actendre que lediet succours soit tout prest et ensemble iusques pres ledict vienne et que icelluy ne viengne trop tard.“(Gévay id. m. 47–48.)

[41] Az aszper a középkorban körülbelül 30–40 fillér értékű váltópénz volt, amelyet nálunk a török hódítás korában „oszpora“-nak neveztek

[42] Szulejmán naplói (Thúry id. m. I, 340.

[43] Ferdinánd 1529. október 19.-én kelt levele V. Károly császárhoz Gévaynál id. m. 49.: Ledict ture a perdu grand nembre de gens sans toutesfois grande perte de seuls estans audict vienne." Egybéként Bécs eme első ostromát a törökök és sikeres megvédését Salmék által igen részletesen és érdekesen tárgyalja Hammer I., Wien's erste aufgehobene türkische Belagerung című művében.

[44] Fessler-Klein id. m. III, 439: „So brachen sich die Wogen der heranstürmenden Osmanen, die Deutschland zu überfluten drohten, an dem Heldenmuthe der Vertheidiger Wiens; aber Oesterreich und Steiermark, den raubenden Horden schutzlos preisgegeben, hatten furchtbare Verheerungen erlitten; viele Ortschaften lagen in Asche, Tausende ihrer Bewohner waren gemordet oder in die Sklaverei geschleppt worden.“ Ezt különben maga Szulejmán is említi 1529. évi fethnáméjában (Thúry id. m. I, 391.), mondván: „ekkor (t. i. Bécs ostromának beszüntetése után) az oroszlántámadású, tigrisrohamú s párducerejű vitézeknek engedélyt adtam, hogy különböző irányban kalandozzák be az országot. Ezek aztán amennyi város és tartomány van az országban széltében és hosszában, valamennyit feldúlták, kirabolták és elpusztították; a férfiakat a kard martalékaivá tették, a nőket és gyermekeket foglyul ejtették.“ – Hasonlót ír Ferdi is (Thúry id. m. II, 83.)

[45] Thúry id. m. I, 341.

[46] Szulejmán naplói (Thúry id. m. I, 343–346.) – Dselálzáde Musztafa id. m. (Thúry id. m. II, 187.)

[47] Zinkeisen id. m. II, 690. következőleg ecseteli a törökök visszavonulását: „Der Rückzug der Osmanen war äusserst beschwerlich, und wurde namentlich durch die nachsetzenden Reiter der Wiener Besatzung und die nun auch herangerückten Hilfstruppen aus Böhmen und dem deutschen Reiche gar sehr beunruhigt. Viel hatte man wieder durch böses Wetter, Regen, Kälte, Hunger und schlimme Wege zu leiden. Schon bei dem Übergang über die ausgetretene Leitha, an der ungarischen Grenze, ging fast alles Lastvich, Kameele und Saumthiere, und vieles Gepäck zu Grunde; und was hier noch gerettet wurde, blieb in den Morästen der Drave, bei Essek, stecken.“