Amikor János király 1528 tavaszán a Ferdinánd-párti hadak által az országból kiűzetvén, a minimumra összeolvadt híveivel idegen földre, Lengyelországba visszavonulni kényszerült, többé már nem lehetett kétsége aziránt, hogy a királyságában elvesztett pozicióját már csak idegen segítséggel nyerheti vissza. Egyébként tudjuk, hogy az idegen segítség biztosítása érdekében ő már jóval előbb keresett kapcsolatot a külföldi fejedelmekkel. Helyzete most még rosszabbra fordulván, újból hathatós és sürgős segélynyújtásra szólította fel külföldi pártfogóit. 1528 április 8-án hosszú levelet írt az éppen Regensburgban gyűlésező németbirodalmi rendeknek, akik közül főleg a bajor hercegekben bízott, mert ezek veszedelmes szomszédot láttak a Csehország után Magyarországot is hatalma alá hajtott Ferdinándban,[1] amelyben keserves helyzetét elpanaszolván, sürgősen felszólítja őket az utóbbi ellen való közbelépésre, mert különben – úgymond – ott lesz kénytelen segítséget keresni, ahol talál s ha ebből a kereszténységet veszély éri, annak csak Ferdinánd lesz az oka.[2] Egyidejüleg János király Minkwitz szász lovagot szolgálatába fogadván, őt német zsoldosok toborzásával bízta meg, majd április 26. és 27.-én Pack Ottó, Fülöp hesszeni tartománygróf megbízottjával tárgyalt, aki, mint Luther tanainak buzgó pártfogója szívesen lépett Jánossal szövetségre a katholikus Ferdinánd ellen.[3] Május 16.-án egyik hívét, Statileo János erdélyi püspököt VIII. Henrik angol királyhoz küldte[4] még további biztosabb eredmények elérése céljából.[5] Végül Szulejmán szultánnal, mint már fentebb említettük,[6] már 1527 ősz óta folytak a tárgyalások, amelyek felvételére a lengyel Laszky Jeromost[7] küldte ki János Konstantinápolyba, ahova az december 22.-én érkezett meg. A kiválóan ügyes Laszky a török fővárosban időző s igen nagy tekintélynek és befolyásnak örvendő Habsburg-ellenes olasz Gritti Lajos[8] segítségével bámulatos és szinte hihetetlen eredményeket ért el Ibrahim nagyvezír közvetítésével a szultánnál.

Az Ibrahimmal való első, Gritti által jól előkészített tárgyalás alkalmával a negyvezír mindenekelőtt azt a kérdést intézte Laszkyhoz, hogy merte az ő ura a szultán lovának patája által érintett Budába lábát betenni, amelyet annak idején csak a szándékolt mielőbbi visszatérésre való tekintettel hagytak épen. „Tudd meg – folytatá előadását Ibrahim – hogy a mi törvényünk szerint minden helyiség, ahol urunk fejét nyugalomra hajtotta és amelyben lovának feje megjelent, egyszer s mindenkorra az ő hatalmának van alávetve“. A második kihallgatás alkalmával a nagyvezír a kilátásba helyezett busás ajándékok fejében Szapolyayt már testvéréül fogadta és mint ilyen neki azt a tanácsot adta, kínálja meg adóval Szulejmánt s ő, Ibrahim azon lesz, hogy az évi adó összege minél kisebbre szabassék. A Laszky által el nem fogadott követelés indokolásául a nagyvezír többek között ezeket mondta: „Mi Lajos királyt megöltük, királyi várát elfoglaltuk; ettünk, aludtunk benne s így az ország a mienk. Balga beszéd azt mondani, hogy a királyok a korona által válnak királyokká. Nem az arany, nem a drágakövek uralkodnak, hanem a szablya, a vas; ez szerez és ez biztosítja magának az engedelmességet. Mi tudjuk, hogy Magyarország ki van fosztva s így urad gyenge. Ezért ragadja meg császárunk köntösének ujját, ismerje el őt urául. Akkor nemcsak az országot, de részünkről oly segítséget is nyer, amellyel nemcsak Ferdinándot, hanem pártfogóit is porrá zúzhatjuk össze, úgy hogy azoknak hegyei lovaink patkói alatt síksággá változnak át. Ha Velence, Gritti útján nem veti magát közbe, már a mult nyáron felfaltuk volna mind uradat, mind Ferdinándot. Kettőnek civakodásából a harmadik húz hasznot. Ha kell, ismét Budán termünk, amelyből egy új Konstantinápolyt csinálunk.…“

A nagyvezír eme és ehez hasonló fejtegetésére Laszky és Gritti a legnyomatékosabban kijelentették, hogy adófizetésről szó sem lehet. Az ismételt tárgyalásoknak aztán mégis meg lett a kivánt eredménye, mert 1528 január 27.-én, amikor Laszky a szultán elé bocsáttatott, ennek üdvözlő beszédére a szultán ekképpen válaszolt: „Királyod hódolatát szívesen veszem tudomásul, akinek országa eddig nem az övé, hanem a háború és a kard jogán az enyém volt. De miután irántam való jóindulata tudomásomra jutott, nemcsak átadom neki az országot, hanem az osztrák Ferdinánd ellen is oly hatalmasan fogom megvédeni, hogy emiatt mindkét oldalán bátran alhat.“[9]

A dolog vége aztán az lett, hogy a szultán 1528 február 29.-én az alábbi okmánnyal bocsátotta útnak a boldogságtól túláradó Laszky Jeromost:[10] „Én Szulejmán szultán, a törökök győzhetetlen császárja, esküszöm a nagy Isten mindenhatóságára, hogy téged, hites testvéremet (t. i. Jánost), Magyarország királyát, még legsúlyosabb szükségedben sem foglak elhagyni, még ha valamennyi birodalmaim s országaim s összes hatalmam is veszendőbe menne s megsemmisülne. És ha magam csak egy, két, három, vagy ami már sok volna, négy körülmetélt muzulmánnal maradnék mindössze, mégis tartozom és köteles vagyok téged felkeresni s miután megtaláltalak, azt mondani: íme itt vagyok, kész mindenre, amit kívánsz, kész mindenben kedvedet keresni. És ha igéretemnek nem tennék eleget, akkor a nagy Isten haragja és az ő igazsága jöjjön fejem fölé és rontson meg engem és amihez testemmel érnék, mindazt változtassa kővé és a föld ne tűrje, hogy rajta járjak, hanem váljék kétfelé és nyelje el testemet, nyelje el lelkemet.“ Ezzel szemben Laszky a következő fogadást tette: „Én pedig esküszöm az élő egy Istenre és a megváltó Jézusunkra, hogy az én királyom és uram – Lengyelország királyának kivételével – barátaidnak barátja, ellenségeidnek ellensége leszen.“[11]

A megkötött szerződés folyományaként a szultán nyomban parancsot küldött valamennyi szandzsák-bégnek (katonai kerületparancsnoknak), hogy tegyék meg előkészületeiket egy nagyobb hadjárathoz s egyben Moldva és Oláhország vajdáinak Rares Péternek és VI. Radulnak, kik közül az előbbi Ferdinándhoz látszott hajolni,[12] parancsot küldött, hogy hadaikat János király rendelkezésére bocsássák.

Misszióját ilyenformán kitünően elvégezvén, Laszky a szultántól királya számára ajándékba kapott 50 ágyúval és 500 mázsa lőporal hazafelé indult s 1528 április 10-én Tirgovistből ura nevében formális hadat üzent Ferdinándnak, levelében többek között a következőket mondván: „Törökökkel, moldvaiakkal, oláhokkal, tatárokkal segítséget hozok uramnak fenséged ellen, mert János király jogát elnyomni akarja, s mert az evangélium parancsolja, hogy a verembe esett állatot még vasárnap is[13] kihúzzuk belőle.“[14]

Nemsokára Laszky eltávozása után érkeztek Konstaninápolyba Ferdinánd követei, Hoberdanácz János és Weichselberger Zsigmond, hogy a határmenti török basák folytonos betörései és foglalásai ellen óvást emeljenek és a szultánnál jó szomszédságot és barátságot szorgalmazzanak. Amikor ugyanis Szulejmán mohácsi nagy győzelme után seregével hazájába visszatért, a határon visszamaradt Khoszrev boszniai, Jahjaoglu Mohammed szendrői basa és a zvornoki bég tovább folytatták a kis háborút s annak folyamán a rákövetkező télen lényeges foglalásokat is tettek. Igy Jajca Gorbanócz István árulása,[15] Banjaluka pedig Radatovics Endre kétes viselkedése folytán került török kézre; Pozsega székhellyel új szandzsák alakult és a fentieken kívül még számos boszniai, horvátországi és dalmáciai erősség került a törökök kezére, akik gyakori portyázásukkal folyton zaklatták a határmenti vidékeket.[16]

A tárgyalások folyamán a szót vívő Hoberdanácz a leghatározottabban s küldője és pártfogói nagy hatalmára hivatkozva, minden esetre kissé túlfennhéjázóan követelte, hogy ezek a folytonos zaklatások megszűnjenek s azonkívül az elfoglalt mintegy 30 várnak, köztük Nándorfehérvárnak, Péterváradnak, Szabácsnak, Jajcának, Kninnek, Orsovának stb. visszaadását is követelte, mire Szulejmán haragosan így kiáltott fel: „Csodálom, hogy uratok még azonfelül Konstantinápolyt is nem kívánja magának!“ Ezzel szemben a szultán ama kívánságának adott kifejezést, hogy Ferdinánd nyomban takarodjék ki Magyarországból, mert különben majd személyesen, egész hatalmával fogja őt felkeresni, hogy visszaadja neki a kívánt várakat; készüljön tehát, hogy őt illő módon fogadhassa.[17]

Mihelyt János király tudomására jutott, hogy vetélytársa szintén követeket küldött a szultánhoz, Laszkyt azonnal újból visszaküldte Konstantinápolyba, aki hamarosan megnyugtatta urát, hogy ügye a szultánnál változatlanul kedvezően áll s szeptemberben a követ a Porta ama utasításszerű felhívásával tért vissza János királyhoz, hogy ez a török segítség beérkeztét bevárandó, térjen vissza országába és további híradásig annak déli részein tartózkodjék.[18]

Laszky másodszori útnak indítása idején küldte el János király, mint már fentebb említettük, Statileo János erdélyi püspököt az angol és francia udvarokba. VIII. Henrik angol király általános igéreteken kívül másra nem igen volt kapható, ellenben I. Ferenc francia király 1528 október 28.-án véglegesen megkötötte a szövetséget János királlyal. A vonatkozó okmányban Statileo királya nevében megfogadta, hogy ez Ferdinánd ellen mindaddig folytatja a háborút, amíg Ferenc királynak V. Károly német császár fogságában levő fiai ki nem szabadulnak; továbbá, hogy János a francia király tudta és beleegyezése nélkül Ferdinánddal békét nem köt s az esetre, ha fiörökös nélkül halna meg, Henrik orleansi herceget nevezi ki s fogadtatja el a maga örökösévé. Viszont Ferenc megbízottja, Antal sensi kardinális-püspök, királya meghatalmazásából úgy Ferenc király mint szövetségesei nevében tekintélyes pénzbeli segítséget igért. A Ferenc által fizetendő évi összeget 20.000 aranyban[19] állapították meg, amelynek első évi részletét Statileo mindjárt magával is vitte.[20]

Mialatt ügynökei a külföldön ily szerencsésen operáltak, bent az országban egy kíválóan ügyes, eszes, erélyes, pálosrendi szerzetes, akit atyja után Utyeszenics, mások szerint Utjesenovics, anyja után pedig Martinuzzi Györgynek neveznek,[21] fejtett ki János érdekében bámulatraméltó és eredményes munkálkodást. Az ő feladatához tartozott, hogy a Ferdinánd győzelmei által megfélemlített Jánostól elpártolt híveket ismét vissza szerezze, hogy az ingadozókat szellemének és rábeszélő tehetségének hatalma által a János iránti hűségben megerősítse s végül, hogy eloszlassa a törökkel kötött szövetségből kifolyólag országszerte támadt elégületlenséget és ellenszenvet. És Fráter György a rábízott tisztet a lehető legfényesebben oldotta meg. Nagy segítségére volt ebben az időközben Ferdinánd ellen országszerte fellángolt nagy elégületlenség és ellenszenv, ami főleg arra volt visszavezethető, hogy a főnemesek nagy része alaposan csalódott Ferdinándban, akinek képességében mindjobban kételkedni kezdtek, hogy ő az országot a török ellen megvédeni képes leend. Fokozta az elégületlenséget, hogy az 1528 március közepe táján külföldre ment Ferdinánd, helytartóinak, Báthory István nádornak és tanácsosainak, Várday, Szalaházy és Gerendy püspököknek, Thurzó Eleknek és Báthory Endrének unszolása ellenére, akik maguk is abban a véleményben voltak, hogy „Magyarországot Prágából megvédeni nem lehet“,[22] sem jött vissza az országba, ahol zsoldosainak erőszakoskodásai, kicsapongásai és kegyetlenkedései általános elégületlenséget és felháborodást szültek.[23] Hű képet festenek erről Szalaházy püspöknek 1528 szeptember elején Ferdinándhoz intézett levelének alábbi kitételei: „Az ország állapotáról semmi örvendeteset sem írhatok felségednek. Zavarban van minden. A többség ármánykodik. Vannak olyanok, akik azt a nézetet vallják, hogy a töröknek barátságáért és oltalmáért adót kellene neki fizetni; vannak, akik Jánost nemcsak befogadni, hanem direkte visszahívni akarják, hogy őket a pusztulástól megmentse. S ne higyje felséged, hogy csak kevesen beszélnek ilyenformán; ellenkezőleg, kevesen vannak, akik máskép vélekednek. Istenen kívül csak felséged segíthet a bajon azáltal, ha személyesen visszajön, vagy ha sereget küld… Perényi vajda és Török Bálint temesi gróf alkudozást folytatnak a rácokkal. A helytartótanács az országgal együtt veszedelemben forog.“[24] Azonban Ferdinánd ennek ellenére továbbra is külföldön maradt.

Közben János király családi birtokainak és kincseinek maradványain, melyeket nagyrészt zálogba vetett, buzgón munkálkodott zsoldos csapatok felfogadásán, de az eredmény nem volt valami tulságosan kielégítőnek mondható. A Minkwitz által szerzett szász dandár Olmützig eljutott valahogyan, de aztán Ferdinánd csapatjai által visszatérésre kényszeríttetett.[25] Szerencsésebben folytak le a dolgok Lengyelországban, ahol Zsigmond király Ferdinánd követeinek minden óvásai ellenére szemet húnyt és nem nagyon gátolta egykori sógorának, János királynak toborzó tevékenységét, sőt még Hedvig, a lengyel királyleány, János unokahuga is segítséget nyújtott neki 600 gyalogos és 400 lovas felfogadása körül.[26] Zsigmond ugyanis nem ok nélkül úgy fogta fel a dolgot, hogyha már ő nem ülhetett a magyar királyi székbe, akkor inkább a Szapolyayak, mint a Habsburgok kezében maradjon az, mivel Ferdinánd, hatalmas bátyjára támaszkodva, nagyobb veszedelmet jelent Lengyelországra, mint a jóval gyengébb, magára hagyatott Szapolyay-család. Ilyenformán Lengyelországban rövid időn belül 4000 fegyverest sikerült összetoborozni, megjegyezvén, hogy e létszámba a János király környezetében levő magyar hadak már szintén bennfoglaltatnak. Magyarországon Homonna tájékán Drugeth Ferenc, Ártándy Pál, Tornallyay Jakab és mások szervezkedtek, a Tiszán túl az ismét hozzápártolt Czibak Imre, továbbá Somlyai Báthory István és Kun Gotthárd tartottak ki a nehéz viszonyok dacára, a Maros mentén pedig, mint tudjuk, a Radics Bosics vezette rácok fejtettek ki szívós ellenállást.[27]

Ferdinánd részén Kassán és környékén Serédy Gáspár, Lascano Tamás és Báthory Endre állott, aki szeptember 6.-án a következőket jelentette a budai helytartóságnak: „A lázadók közepette állok; előttem a halál, mindössze 300 lovasom van; kérek segítséget.“[28] A királyi helytartóság erre Révay István naszádos főkapitányt nevezte ki a felsőmagyarországi hadak parancsnokává, vagy mint a rendelet mondja, „a királyi lovasság és az urak bandériumainak vezérévé,“ aki némi hadakkal nyomban el is indult Kassára.

Közben János király lengyelországi hadának legnagyobb részét, néhány ezer lengyel gyalogost és 700 magyar lovast, Athinay Deák Simon parancsnoksága alatt Magyarországba rendelte és a tiszamenti csoport vezetőinek parancsot küldött, hogy szintén Athinayhoz csatlakozzanak. Ennek a mintegy 4000 főnyi támogató hadnak főparancsnokságát Czibak Imre vette át, aki előnyomulása közben szeptember 17.-én Báthory Endrének egyik előretolt csoportját Sárospatak tájékán megverte és visszaszorította. Ugyanekkor Radics Bosics is támadásba átmenvén, a vele szemben álló Perényi Péter vajda és Török Bálint temesi főispán hadait Erdélybe szorította vissza.

Közben Athinay a Tátrán átkelvén, Kassa felé közledett. Majd utóbb az említett várost oldalt hagyva, a Homonna és a Tisza felől feléje jövő csoportokkal történt egyesülés után szeptember 25.-én egyesek szerint Kassa tájékán,[29] mások szerint Sárospataknál[30] megütközött a Révay István fő-, és Serédy Gáspár és Lascano Tamás alparancsnoksága alatt álló Ferdinánd-párti, mintegy 5000 főnyi sereggel és azt döntőleg megverte, mely alkalommal mintegy 500 kassai lövész halva maradt a csatatéren.[31]

Az elszenvedett kudarc annyira bántotta és elkeserítette Révayt, hogy teljesen búcsút mondott a hadipályának. Utódául Ferdinánd Bakics Pált nevezte ki a király-naszádosok kapitányává.[32]

Az ellenfél sikerének hírére Ferdinánd október elején Pozsonyba sietett, hogy az odarendelt helytartósággal a további teendők iránt tanácskozzék. E tanácskozások eredménye lett, hogy az urak hadainak fenntartására 20.000 aranyat ajánlottak fel neki, Katzianer pedig 4000 gyalogossal, 600 nehéz és 1000 könnyű lovassal a János-pártiak megtámadására utasíttatott. Katzianer Trencsént jelölte ki főhadiszállásául s annak környékét fentemlített hadának gyülekezési helyéül. Ámde Trencsén cseh őrsége vonakodott őt a várba bocsátani s az ekként megcsúfolt hadvezérnek cselhez kellett nyúlnia, hogy saját várába bejuthasson. Az elrendelt hadműveletekből azonban a beállt téli esőzésre és a feneketlen útakra való tekintettel nem lett semmi.[33]

János király az alvezérei által kivívott sikereken felbuzdulva, 1528 október vége felé Verbőczy, Pöstényi és Frangepán Ferenc kíséretében egy lengyel dandár élén szintén visszatért az országba és október 27.-én Homonnára érkezve,[34] ott már mintegy 8000 főnyi lovas had fogadta. Innen János, útközben folyton szaporodó hadával Ungváron – ahol egy török csausz (követ) jött elébe Mehemet bég belgrádi basától, kit a szultán János védelmére a temesi tartományba küldött – Kisvárdán, Nagykállón át november 3.-án minden ellenállás nélkül Debrecenbe érkezett. Innen Nagy-Túron át menetelve, november 15.-én Makót érte el, ahol a fentemlített Mehemet bég várakozott rá. Téli szállásul Temesvárt szemelte ki János király, miután azonban Szokolyi Endre, akit Török Bálint nevezett ki oda várnaggyá, a várat átadni nem akarta, Lippa várába tette át főhadiszállását, amelynek kapuit Bálintitt István rác várnagy készségesen megnyitotta előtte és a maga mellé vett 400 török részére. A telet, Szulejmán utasítása értelmében, hogy a végekhez jőve, a további rendeleteket itt várja be,[35] János Lippán szándékozott tölteni. Útközben idáig épúgy serege, mint híveinek száma is folyton szaporodott. A tél folyamán aztán még több számos magyar és erdélyi úr ajánlotta fel újra szolgálatait a királynak, sőt még Tahy János vránai perjel is újból hozzá csatlakozott.[36] Ennek aztán az lett a következménye, hogy nemsokára Horvát- illetve ahogyan akkor nevezték, Tótországban is újult erővel ismét fellángoltak a pártharcok. Itt Erdődy Simon zágrábi püspök, Tahy János és Bánffy János hadai megtámadták és ostrom alá fogták a Ferdinánd-pártiak kezén levő Zágrábot, de amidőn ezt egy erős osztrák had fölmentette, a Dráva menti Erzsébetvár megvételére indultak, ami sikerült is nekik.[37]

A főhadiszálláshoz közel fekvő Világosvárt, amelyben Csernoevics Iván cár garázdálkodása óta sok nemes hölgy keresett menedéket, János török segélyhada sokáig hasztalanul ostromolta, míg végre Czibak Imre egy bent levő pap segítségével azt csel által ejtette hatalmába.[38]

Erdélyben a fentebbiek szerint oda visszaszorított Perényi Péter és Török Bálint, a Ferdinánd hatalmának megszilárdítására buzgólkodó Gerendy Miklós erdélyi püspök, Majláth István és Pempflinger Márk segítségével mintegy 8000 főnyi hadat szedtek össze. Ezek ellen János király a szultán felhatalmazása folytán Péter moldvai vajdát hívta segítségül. Ez a hozzá csatlakozott sereget 1529 június 22.-én Földvár tájékán Morgondánál a Bárczaságban egy véres ütközetben megvervén,[39] Erdély ismét biztosítottnak látszott János király számára, aki oda helytartóul Somlyai Báthory Istvánt küldte. Ez Kún Gotthárd hadaival egyesülvén, július 17.-én megvette Besztercét, majd Gyulafehérvárt, utóbb pedig a moldvai és havasalföldi vajdák segítségével ostrom alá fogta Segesvárt, bevette Medgyest és erősen szorongatta Brassót és Törcsvárt. Ilyenformán Báthory a szász föld egy részén kívül, mely Nagyszebennel együtt továbbra is hű maradt Ferdinándhoz, hamarosan az egész tartományt János királynak szerezte vissza.[40]

Ferdinándot a szerencsének és párthíveinek változékonysága aggodalommal töltötte el s 1528 november elején az osztrák rendektől kért és kapott segítséget névleg a törökök, igazában azonban János ellen. Segítséget kért bátyjától, Károly császártól is, névszerint spanyol gyalogságot; segítséget kért Zsigmond lengyel királytól, ki ép ekkor újította meg további öt évre a fegyverszünetet Szulejmánnal; segítséget kért VIII. Henrik angol királytól, de ez már ekkor végkép el volt határozva, hogy a két versenykirály között semleges álláspontot foglal el.[41] Az 1528. év végén és 1529. év elején Grácban, Klagenfurtban, Innsbruckban szorgalmazott Ferdinánd segítséget a törökök ellen, de nem sok eredménnyel s aztán a március 15.-én Speyerben megnyitott német-birodalmi gyűlésre utazott, de gyenge igéreteknél egyebet itt se tudott elérni.

Közben az időről időre kézhez vett jelentések szomorú képet festettek az ország állapotáról. Nádasdy, a budai várnagy, már október 6.-án kérve-kérte a királyt, bocsássa el őt Budáról, „e siralom völgyéből“,[42] És Magyarország ekkor valóban siralomvölgyhöz hasonlított. Úgy Ferdinánd, mint János katonasága a zsarolásban, fosztogatásban nem ismert határt.[43] Erre nézve a helytartótanács 1529 január 26.-án ezt írta Ferdinándnak: „Felséged hadai kiállhatatlanul sanyargatják és nyomorba ejtik felséged alattvalóit; nemcsak eleségtől, hanem pénzétől, ruházatától is megfosztják a jobbágyokat, a gyalázatos fajtalankodást nem is említve. Még az ellenség se bánhatna gonoszabbul a néppel. Ha így folytatják működésüket, nemcsak hogy meg nem térítik a lázadókat, hanem még a híveket is lázadásra ingerlik.“[44] Másrészt a János táborában levő lengyelek „már meggazdagodtak a sok fosztogatástól s nagyobb részük már odébb állott az összeharácsolt martalékkal.“[45] Az a hír, hogy jön a török s könyörtelenül elpusztít mindent, ami nem hódol meg Jánosnak, országszerte a legnagyobb rémületet keltette.[46] Másrészt a katonaság is folyton lázongott, mert soha se kapta meg illetékeit rendesen. Igy többek között a naszádosok zendülése annyira félelembe ejtette a főváros lakosságát, hogy a küldöttségileg könyörgött Nádasdy Tamás budai várnagynál, venné őket pártfogásába a lázadó katonák ellen. Báthory István nádor a királyi helytartó szintén megijedt a zajongóktól s a vár megtámadásától tartván, a kapukat felvontatta és védelemre készült. Nádasdy ezt augusztus 2.-án a királynénak is megírta,[47] aki különben már június 17.-én ezeket írta Znaimból Ferdinándnak: „Vigyázzon fenséged, nehogy Magyarországot és ami hozzá tartozik elveszítse. A nép morog fenséged ellen és morog azok ellen is, akik fenségedet adták neki királyul. Általános a panasz, hogy fenséged igéreteit nem váltja be, hogy a vajdát nem űzte ki az országból, hogy a végvárakat nem szerezte vissza, sőt hogy még újabbakat is elveszített, hogy hadai gonoszabbul bánnak a hű lakosokkal, mint a lázadókkal és gonoszabbúl dúlnak és fosztogatnak mint a török.“[48]

[1] Muffat K. A., Correspondenzen und Actenstücke zur Geschichte der politischen Verhältnisse der Herzoge Wilhelm und Ludwig von Baiern zu König Johann von Ungern.

[2] Pray, Epist. Proc. I, 332.

[3] Buchholtz id. m. III, 243. – Ranke id. m. III, 37.

[4] Horváth Mihály, Magyar Tört. Eml. Okm. V, 136.

[5] Az előzményeket lásd a 10. oldalon.

[6] Lásd a 31. oldalon.

[7] Hirschberg, Hieronymus Laszky.

[8] Gritti Lajos Gritti András velencei dogenak természetes fia volt. Életrajzát lásd: Kretschmayr, Ludovico Gritti Élete. Magy. Tört. Életrajzok, 1901. évf.

[9] Bél, Apparatus, I, 159. – Szalay László id. m. IV. 78–81. – Hammer–Purgstall id. m. II, 62–64. – Mi itt a nagyfontosságú és érdekes tárgyalásokat és párbeszédeket természetesen csak kivonatosan közölhettük.

[10] Bél, Apparatus ad hist. Hung. Monum I, 159. – Szalay László, Adalékok 123. – Egykorú másolat latin fordításban Verencsics irományai között a Nenzeti Múzeum kézirattárában, 2380 fol. II. köt. Ennek az okmánynak idevonatkozó részét érdekességénél fogva közöljük szószerinti szövegében.

[11] Szalay, Adalékok 93.

[12] Katona id. m. XX, 241. – Jászay id. m. 405. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungarischen Reichs, IV, 170. – Schaeseus Keresztély, Pannonia romlása, 83. – Simigianus Ambrosius, Historia rerum ungaricarum et transylvanicarum 1490–1606, I, 68.

[13] Vagyis még török segítséggel is.

[14] Buchholtz id. m. III, 247.

[15] Jajca elfoglalását Pecsevi török író ((Thúry, Török történetírók II, 75.) következőképpen adja elő (Tárikh-i-Pecsevi, I, 130.) „Egy gyaur Jajcából Khoszrev bég vojvodáihoz ment és azt az ajánlatot tette nekik, hogy a régi kapunál hágcsók segítségével bevezeti őket a várba. A vojvodák tüstént értesítették a béget, de nem várták be megérkezését, nehogy a gyaurok idő előtt megtudják a dolgot, hanem a nevezett helyen éjjel elfoglalták a várat, úgyhogy mire Khoszrev bég Jajca alá érkezett, ott már a diadal hírét vette.“

[16] Istvánffy id. m. IX, 149. – Farlatus, Illyricum Sacrum, IV, 112. – Engel Geschichte Ungarns. IV, 16. – Engel, Geschichte Dalmatiens, 556. – Hammer–Purgstall, Geschichte des Osmanischen Reichs, II, 61.

[17] Gévay id. m. I, II, 1–28. – Pecsevi, Tárikh-i-Pecsevi, I, 131. – Ferdi id. m. (Thúry Török történetírók, II, 76.)

[18] Gévay id. m. I, 2, 49.

[19] „20 millia scutorum auri.

[20] Charrière id. m. I, 161. – Simonyi Ernő, Magyar Történelmi Okmánytár londoni könyv- és levéltárakból.168.

[21] Ő maga egyszerűen György barát-nak, Frater Györgynek nevezte magát s e nevén fordul elő legtöbbször kortársainál is.

[22] Bonzagno velencei követ 1528. évi november 6-i jelentése a Tört. Bizottság másolatai között.

[23] Bél, Notit. Hung. nov. II, 350. – Wagner, Analecta Scep, II, 150.

[24] Gévay id. m. I/II, 55.

[25] Szerémy id. m. 228. – Ursinus Velius id. m. 84.

[26] Szerémy id. m. 231.

[27] Lásd a 34–35. oldalon.

[28] Buchholtz id. m. III, 25.

[29] Szentkláray id. m. 117. – Szilágyi–Acsády id. m. V, 72.

[30] Istvánffy id. m. X., 154. – Sperfogel, Wagnernél, Annalecta Scep. II, 153. és ennek nyomán Horváth Mihály id. m. IV, 59, Szalay László id. m. IV, 86, és Rónai Horváth Jenő, Magyar hadikrónika II, 11.

[31] Buchholtz id. m. III, 258.

[32] Szentkláray id. m. 117.

[33] Wagner, Analecta Scep. II, 254.

[34] Szerémy id. m. 235.

[35] Gévay id. m. I/III, 50.

[36] Szerémy id. m. 234–246. – Istvánffy id. m. X, 154. – Fráter György levele Praynál, Annal. V. 271. – Laszky levele Rinconhoz. Magyar Tört. Emlékek, Okm. V, 170.

[37] Zermeghy, Schwandternél, II, 395.

[38] Szerémy, id. m. 246.

[39] Bél, Appar, 68. – A brassai templom felirata Schwandtnernél, I, 887. – Szerémy id. m. 250. – Verancsics id. m. Magy Krón. Tört. Eml. Irók, III, 29.

[40] Pray, Epist. Proc. I, 344. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ung. Reichs, IV/II.,29. – Bethlen Farkas id. m. I, 147.

[41] Molini, II, 122.

[42] Nádasdy levele, Schullernél id. m. 1896. évf. 628.

[43] Bél, Not. Hung. II, 350. – Gévay id. m. I/II, 58. – Wagner Analecta Scep. II, 150.

[44] Gévay id. m. I/2, 59.

[45] Szerémy id. m. 245.

[46] Több megye felirata a budai helytartótanácshoz; lásd Schuller, Archiv, 1895. évf.

[47] Jelentése a bécsi titkos levéltár iratai között.

[48] Gévay id. m. I/3, 29.