A Ferdinánd és Szapolyay János mint ellenkirályok között a trón birtoka miatt megindult küzdelem sokkal nagyobb szerencsétlenséget jelentett az országra nézve, mint az azt megelőző mohácsi veszedelem, mert tekintettel arra, hogy a mohácsi gyásznap után a török hamarosan kitakarodott az országból, ez, ha itt nem ütötte volna fel fejét a mindent megbénító és háttérbe szorító pártoskodás, örökös pörlekedés és veszekedés, hamarosan összeszedhette volna magát legalább annyira, hogy egy biztosra várható újabb török rohamnak eredménnyel ellenállni tudjon. Az ellenkirályok között támadt versengés annál veszedelmesebb volt az országra nézve, mert pénz, csapat és megfelelő energia hiányában a versengők egyike sem tudott hamarosan annyira a másik fölé kerekedni, hogy azt legyőzni és teljesen ártalmatlanná tenni módjában állott volna. Ezért aztán ez a tünet az ország veszedelmes, lappangó kórtünet képét mutatta, amely tudvalevőleg a beteg szervezetét sokkal jobban és biztosabban szokta megőrölni, mint a hirtelenül magasra szökő, de természetes, vagy mesterséges ellenszerek által romboló hatásától és képességétől gyorsan megfosztott kór- és láztünet, mely tapasztalatszerűleg, amily gyorsan keletkezett, rendszerint ép oly gyorsan szokott nyomtalanul el is tűnni.

Egy régi latin közmondás azt mondja, hogy inter duos litigantes tertius gaudet. Sajnos így volt ez a jelen esetben is, mert a két perlekedő fél háta mögött ezúttal is már ott leselkedett az ennek a veszedelmes herce-hurcának legjobban örvendő harmadik, az ország legádázabb és legveszedelmesebb ellensége, a török, készen arra, hogy rövid idő mulva újból rácsapjon a belső meghasonlás által végkép legyengített szerencsétlen áldozatára, amelyet egymagában egyszerre ő sem tudott térdre kényszeríteni, hanem csak fokozatosan és részletenként tudott végre mégis járma alá hajtani.

János királynak az ország túlnyomó többségére támaszkodva, eleinte a legjobb kilátása és lehetősége meg volt arra nézve, hogy ellenfelét hamarosan legyűrje, de ő a dolgoknak ezt a kedvező állását legkevésbbé sem tudta kihasználni és az a tétlenség, amellyel ő az eseményeket budai tartózkodása alatt szemlélte, valóban szánalomra méltó. E felette passzív magatartásának volt tulajdonítható, hogy hívei közül mindig többen elhagyták őt és a nálánál sokkal tevékenyebbnek mutatkozó és igéretekben is őt messze túllicitáló ellenkirály táborába mentek át. Ama időponttól kezdve pedig, amikor János Budát is odahagyta, ő a játszmát elég könnyelműen végkép kiadta kezéből, amihez nagyban hozzájárult még az is, hogy további elhatározásait és intézkedéseit is nagyfokú gyengeség, erőtlenség és energiahiány jellemzi.

Nem sokkal jobban, de azért mégis kedvezőbben állottak a viszonyok e tekintetben az ellenfél táborában. Már az a körülmény, hogy Ferdinánd eleinte erejének csak egy részét küldte a magyar határon át, elég gyenge félrendszabály színében tűnik fel. Erre semmiféle nyomósabb ok nem volt és majdnem biztosra vehetjük, hogy ha Ferdinánd a főerővel nyomban követte volna a Katzianer vezette előcsapatokat, az eredmény még gyorsabban és talán nagyobb mértékben is mutatkozott volna, mint a július derekán végrehajtott hadműveletek alkalmával.

A Ferdinánd által választott hadműveleti irányokkal egyetérthetünk. Neki a főerővel tényleg a legrövidebb úton és minél előbb Buda felé kellett törekednie. Ezt a hadműveleti irányt baloldalt a Duna, mint hatalmas akadály eléggé biztosította ugyan, de azért mégis szükségesnek és jónak látszott Katzianer csoportját nem a főerőhöz bevonultatni, hanem ez utóbbival párhuzamosan a bányavárosok felé elindítani, már azon egyszerű oknál fogva is, mert ezt a vidéket, ahol terjedelmes birtokai voltak, tekinthette eddig Szapolyay János egyik leghatalmasabb támaszául; ezt tehát minden esetre jó volt minél előbb lefogni és legalább semlegessé tenni, ha már annak teljes megnyerése és átpártolása még oly kecsegtető igéretek révén is, lehetetlennek látszott.

Nagyon helyes volt, hogy Ferdinánd Buda bevételével nem érte be, hanem fővezérét nyomban tovább irányította az ellenség hathatós üldözése céljából. Ennek legközelebbi következménye az volt, hogy egy csapásra a Duna–Tisza közének a buda–hatvan–eger–tokaji vonal mentén fekvő része is beadta derekát és kellő energia mellett most aztán igazán nem került volna nagy megerőltetésbe, hogy az országnak a Tiszáig terjedő fele teljesen Ferdinánd-pártivá formáltassék át. Ehhez azonban minden esetre több pénz, több csapat, jóval nagyobb népszerűség is kellett volna, mint aminővel az idegen ajkú és érzelmű Ferdinánd rendelkezett.

János király, mielőtt Tokajnál az üldöző ellenség elől a Tisza balpartjára húzódott volna át, igen helyesen még támadólagos visszavágásra határozta el magát. Ez az elhatározás különben úgylátszik nem is János király, hanem két lelkes alvezérének Bodónak és Kismarjaynak szívében és agyában fogamzott meg. János király ekkor már, nem minden ok nélkül, annyira nem bízott alárendelt csapatjaiban és alvezérei legtöbbjében, hogy a döntő mérkőzést már ab ovo kockázatosnak tartotta. Ha pedig a legfőbb vezető ily kétes érzelmekkel fog hozzá valamely haditény végrehajtásához, az már kezdettől fogva homlokán hordja a sikertelenség bélyegét.

A János-pártiak részéről a tarcali ütközet tervének megalkotása feltétlenül helyesnek mondható. A sokkal számosabb, jobban kiképzett és hadban jártasabb Ferdinánd-párti hadakat tényleg legjobb volt éjjeli rajtaütéssel meglepően megtámadni. Ennek kezdetben meg is volt a sikere, de a meglepettek csakhamar összeszedték magukat s ez időtől kezdve, főkép János király egyes alvezéreinek és csapatrészeinek megbízhatatlansága folytán a helyzet mindjobban az ő javukra változott át. Kivált Czibak Imre és Bakics Pál itteni szereplése a legnagyobb mértékben megbélyegzendő és elítélendő. A saját fegyvertársakat ily módon cserbenhagyni, sőt egyedüli mentőeszközűk, a hídnak időelőtti elrombolása által őket ily kétségbeejtő helyzetbe juttatni, a legnagyobbfoku lelketlenség.

A tarcal–tokaji események a legnagyobb mértékben alkalmasak voltak arra, hogy János király tiszántúli és felsőmagyarországi várait, birtokait és javait az ellenség kezében látva, megtört szívvel és lélekkel, úgyszólván teljesen reménytvesztetten húzódjék vissza a jó hátul levő Nagyváradra, sőt még onnan is tovább az erdélyi vajdaságba, ahol ő még az imént korlátlan hatalom és tekintély felett rendelkezett. De mily meglepetés lehetett számára, amidőn ideérve, az ellenfél ügyes és kiadós aknamunkája folytán már ott is majdnem mindenki hátat fordított neki. Másrészt azonban némi megnyugtatásul szolgálhatott számára, hogy az ellenség a Tiszán túl már nem követte őt és csapatjait. Ez minden esetre az ellenség részéről nagyfokú gyengeséget árult el, ami alkalmas volt arra, hogy új reményt ébresszen János szívében, hogy a tarcal–tokaji vesztett csatával még távolról sincsen a magyar trón kérdése elintézve.

Tudjuk, hogy Ferdinándnak sehogy sem tetszett, hogy Salm a hadműveleteket a Tisza mentén beszüntette, de rosszul fizetett s nem a legjobban élelmezett, meglehetősen csekélyszámú csapatokkal annál többet, mint amit Salm felmutatott, valóban nem igen lehetett produkálni. És teljesen objektíve mérlegelve a dolgot, vajjon ki csodálkozhatnék azon, hogy egy 15–18.000 főnyi hadsereg még sem volt elég erős ahhoz, hogy vele egy egész ország meghódíttassék.

Hogy Szlavóniában az ügyek szintén Ferdinánd javára fordultak, az nem utóbbi itteni vezéreinek és csapatainak, hanem tisztán a véletlen szerencsének volt köszönhető. Batthyányék azzal a tényükkel, hogy Frangepán közeledésekor a kiválóan fontos Varasd mellől Ormósdig húzódtak vissza, kétségbevonhatatlanul elismerték utóbbinak fölényét és mind emberi, mind katonai szempontból véve a dolgot, felette sajnálatos, hogy egy oly helyes katonai érzékkel bíró és kiváló hadvezéri tulajdonságokkal megáldott magasabb parancsnoknak, mint amilyen Frangepán Kristóf volt, oly alárendelt szerepkörben teljesített munka közben kellett életét elvesztenie. Mennyivel szebb és dicsőbb lett volna, ha Frangepán döntő csatában, hősiesen küzdő csapatok élén, nem pedig szemrevételezés közben, ügyesen megválasztott leshelyről feléje irányított lövöldözés által kapott volna halálos sebet.

A cél, amelyet János király akkor, amikor ellenfele a Tisza mentén a további hadműveleteket beszüntette, maga elé tűzött, hogy t. i. Budát visszafoglalja, határozottan nagyszabásúnak és helyesnek mondható. Elvileg az sem mondható éppen rossznak, hogy a Bodó-csoport egész télen át a Tisza jobb partján előretolt állásban meghagyatott, mert ez a rendszabály nagyon alkalmas volt arra, hogy János királynak a főerővel tavasszal a Tiszán át szándékolt partváltását lényegesen megkönnyítse, azonban Bodó kissé túllőtt a célon, amidőn egymagában egészen Egerig akart előnyomulni, miáltal csoportját az egyenkénti megveretés veszélyének tette ki. Ezt a hibáját Bodó még azzal is tetézte, hogy mezőkeresztesi táborában meg hagyta magát lepni ellenfele által, ami a biztosító szolgálat nagymérvű elhanyagolására enged következtetést, az pedig renszerint meg szokta magát bosszulni.

Hogy Bodó annyira szótartó volt, hogy önként visszament fogságába, azt mint szép egyéni jellemvonást, kivált ebben az időben, amikor ritka kivételektől eltekintve, majdnem mindenki köpenyegforgató volt, igen magasra kell taksálnunk.

Buda visszafoglalásának szép tervét János király természetesen még akkor eszelte ki, amikor még bizton arra számított, hogy egész Erdély, az utolsó emberig az ő háta mögött áll. Amikor e tekintetben keserű csalódás érte, további hadműveleteinek célja már jóval szerényebb keretek között mozog; most már nem Budát, hanem Kassát akarja visszafoglalni, azonban a sors még ezt is megtagadta tőle, sőt ezúttal szerencsecsillaga annyira letűnik, hogy ő, akit a nemzet többsége nem rég nagy lelkesedéssel királlyá megválasztott, most egyszerre hontalanná válva, idegen jóbarátok jóindulatára és könyöradományaira szorul. Ennél szebb elégtételt és sikert Ferdinánd nem is kívánhatott volna magának és ha ez most az eddiginél jóval nagyobb erőfeszítéssel, de egyúttal nagyobb igazságérzettel, őszinteséggel és több tapintattal is vezette volna a hatalmába került ország gyeplőjét, akkor a János király szerencsefájának az országban itt-ott még meglevő gyökereit hamarosan végkép kiirthatta volna; de nagyban véve ő is olyan volt, mint Habsburg-elődei, akik valamennyien sokat igértek a magyarnak, de ha rákerült a sor, abból vajmi keveset váltottak be. Ezért aztán az elkeseredés mindig újra és mindig erősebben lángolt fel a nemzet évszázados jogait eltiporni akaró eme idegen vérből származó és a magyar egyenes lelket és becsületes észjárást megérteni soha nem tudó uralkodókkal szemben. Ez adja meg a magyarázatát annak, hogy az országból kibújdosni kényszerült János király csakhamar újból jelt adhatott magáról, majd az országba visszatérve, nem minden remény nélkül újra felvehette a harcot ellenfelével szemben.