Az 1528/29 évi hadjárat nem annyira a benne előforduló, majdnem jelentékteleneknek mondható és szinte köznapias, sablonos formában lejátszódó hadműveleti és harcászati ténykedések, mint inkább a vele kapcsolatos diplomáciai és külpolitikai események révén köti le a legteljesebb mértékben figyelmünket és érdeklődésünket. Mindkét király a legnagyobb mértékben érzi üres zsebeinek és meglehetősen gyenge lábon álló hatalmának nyomasztó hatását s így nagy és döntő cselekedetekre, amelyekkel egymást, saját erejükre támaszkodva legyűrni képesek nem volnának, egyikük sem képes. A tehetetlenségnek ez a nyomasztó érzése bírja rá a hontalanná vált Jánost, hogy hazája és nemzete legnagyobb és legveszedelmesebb ellenségének, a töröknek támogató segítségét is igénybe vegye elsősorban és legfőkép már meglehetősen leáldozott szerencsecsillagának, személyi érdekeinek és az utóbbi időben már szinte teljesen reménytelenné vált családi viszonyainak új életrekeltése és megmentése érdekében. Hogy ezt elérhesse, még attól sem riadt vissza, hogy ennek ellenében hazáját, nemzetét, Szent István koronáját áruba bocsássa. Ezt bizonyítja félremagyarázhatatlanul és elvitázhatatlanul az I. Ferenc francia királlyal kötött szerződés és ezt a Szulejmánnal véletlenül igen tetszetős és kedvező formák között létrejött megállapodás is. Honnan, miből merítette a nem is az egész ország közakaratából trónra emelt Szapolyay János azt a nagy merészséget, hogy a nemzet nagy többségének megkérdezése és engedélye nélkül a trónutódlás iránt önhatalmúlag intézkedjék?! Egyenértékű ellenszolgáltatásnak tartotta-e ő Szent István fényes koronájával, a nemzet legdrágább kincsével azt a néhány évi 20.000 aranyat, amelyet neki I. Ferenc igazi kalmár módjára minden további meggondolás, aggály és lelkifurdalás nélkül odadobott? Avagy hitte és hihette-e János, hogy mindaz, ami a Szulejmánnal kötött szerződésben bennfoglaltatott, az az utolsó betűig, avagy csak tizedrészben is színaranyat jelent? Hihette-e János akárcsak egy percig is, hogy a következetesen, lassan, de biztosan világuralomra törekvő nagy és hatalmas, a kereszténységet egy kanál vízben megfojtani akaró Szulejmán az ő kedvéért családi tradicióit, a török törvények és a török nép eddigi mentalitását, amely a nagyvezír szavaiból oly félremagyarázhatatlanul szemünkbe ötlik, máról holnapra szögre fogja akasztani? Vagy ha János mindezeket hitte is, de kortársai és mi csak egy újabb, kedvező lépést látunk a szultán elhatározásában, amelynek segítségével kitűzött célját még könnyebben, még biztosabban elérhetni vélte. Szövetségre lépett a gyenge, erőtlen Jánossal, hogy utóbb a sokkal erősebbnek hitt, a bátyjára, a német császárra támaszkodó Ferdinánddal annál könnyebben leszámolhasson.

Azonban a helyett, hogy még tovább és túlhosszúra nyújtanám fejtegetéseimet, inkább átadom a szót előbb Rónai Horváth Jenőnek, majd Acsády Ignác kíváló történetírónknak; hadd lássuk, hogyan vélekednek ők erről a dologról.

Rónai Horváth Jenő (Magyar Hadi Krónika, II, 12.) János királynak Szulejmán szultánnal kötött szövetségéről a következőket írja: „Szapolyay János e fontos lépését úgy kortársai, mint az utókor történészei elítélik.[1] De míg a gáncsolók nagy része, a Habsburg-ház régi párthívei és újkori történészei mind, e lépést egyedül a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásból, tehát tiszta személyi érdekből, önzésből eredőnek tartják, addig a másik pártbeliek és az újabbkori magyar történészek lehetőnek, sőt valószínűnek tartják, hogy János királyt személyi érdekein kívül, mert hogy a törekvésben ennek is része volt, az csak természetes, a közérdek megóvása, a hazaszeretet is vezette. Meg lévén arról győződve, aminthogy ebben nem is tévedett, miszerint Ferdinánd az országot a török ellen megvédeni képtelen, mert bátyja, a császár és a német birodalom őt segíteni se nem akarják, se nem tudják, attól félt, hogy Magyarország idővel a török által végképpen leigáztatván, szolgaságba sülyed; ezt csak egy módon vélte megakadályozhatni, ha t. i. a törökkel barátságos viszonyba, szövetségbe lép… Hogy e lépés egyszersmind saját érdekét is szolgálja, s már-már erősen ingadozó trónját biztosítja, szándékában csak megerősíthette. – E politika azonban mégis csak rövidlátó volt. János király tudhatta, hogy a török, kivált Szulejmán alatt, hódító hatalom volt s a török oltalmát, szövetségét kérve, csak alkalmat, jogot nyújtott neki arra, hogy Magyarország ügyeibe beavatkozzék s a küzdő felek közül egyiket a másik ellen segítve, végül mindkettőt leverje s az országot, melyért a versengés folyik, magának tartsa meg. “

Acsády[2] pedig ezeket írja: „Mit használhatott János király szövetsége a szultánnak, olyan állam úrának, mely maga egy világ volt, minő egykor a római, ma meg az angol, vagy orosz birodalom? Ereje, melyet három világrészből merített, semmi más államéval nem volt összehasonlítható, s a többiekét együttvéve is, legalább időnkint, meghaladta. Még jóval később, midőn a szultán egyes kudarcai s a magyarok vitézi ellenállása Európában tetemesen mérséklé a töröktől való félelmet, még akkor is csak annyit mert egy pápai diplomata remélni, hogy az egyesült Európa talán legyőzhetné a török birodalmat. Magában azonban egy uralkodó, egy állam, vagy nemzet nem vívhatott meg vele sikerrel. Csak ő bírt 3–400.000 főnyi hadakat talpra állítani. A tengert és a Dunát csak ő tudta száz meg száz vitorlával elborítani. Mikor Konstantinápoly a szultánok kezébe került, ezek ott egy ősrégi fejlett polgárosodás birtokába jutottak; Az adó-ügy és közjövedelmek szervezetében bizánci nyomokon haladtak s a szultán kincstára ez időben mindig tele volt. Hadszervezetük azelőtt is kitűnő volt ugyan, de csak Bizáncban nyerte vízi és szárazföldi haderejök teljes kifejlődését. A janicsárokhoz, a kor legjobb gyalogságához s a jeles lovassághoz, melyet a hűbéresek szolgáltattak, ekkor járult a kitünő és nagyszámú tűzérség, mely európai hírnévre jutott. A várvívás tekintetében nem mérkőzhetett ez időben senki a törökkel. Különösen értett az aknafúráshoz, a robbantáshoz; ágyúi roppant súlyú kőgolyókat bírtak vetni, sőt hosszú csövű tábori kígyói a korhoz képest elég gyorsan is tüzeltek…“ Majd így folytatja szemlélődéseit Acsády: „A szerződés, melyet Laszky a szultánnal kötött, látszólag rendkívül előnyös volt. Nem adta ugyan vissza a Szerémséget, de legalább a magyar birodalom összes többi részeiben törvényes, nemzetközileg független királynak ismerte el Jánost. Ezenkívül Szulejmánra azon esküvel szentesített kötelezettséget hárította, hogy a királyt megvédi minden ellensége ellen.[3] Ellenben Jánosra a szövetség semmiféle különös kötelezettséget nem rótt s így látszólag a lehető legkedvezőbb volt reá. Csakhogy a szerződő felek minden szövetkezésben annyit szoktak elérni, olyan szerepet szoktak játszani s annyi előnyben részesülnek, amilyen nagy saját erejük, amilyen tekintélyt hatalmukkal tudnak maguknak benne biztosítani. Az erős és gyenge közötti szerződésben az oroszlánrész mindig az erősnek, nem pedig a gyöngének jut. Ez történt a jelen esetben is.“

Annyi bizonyos, hogy Szulejmán szultánnak nem volt a Jánossal való szövetségre szüksége ahhoz, hogy nemsokára ismét támadólagos szándékkal vezessen sereget Magyarország ellen. Erre sor került volna a Jánossal való megállapodás nélkül is. Eddig azért nem ismételte meg 1526. évi támadását, mert úgy 1527-ben, mint 1528-ban ismét az ázsiai dolgok, a karamániai fölkelések okoztak neki elég súlyos gondokat és fejtörést. De ezek a gondok 1528-ban legalább egyidőre ismét megszűntek s így a következő évben alighanem így is, úgy is, megint a félbemaradt magyarországi hódítás folytatása került volna tapétára. Mindazonáltal a Laszky által kíváló ügyességgel, furfanggal és ravaszsággal elért eredmény, ha nem is tartalmára, de külső kinézésére nézve, szinte szédítőnek, elkábítónak volt mondható. János király ezért nem fukarkodott az elismeréssel, mert szerencsés követének „eszélyes eljárásáért, mely által – azon időben, midőn már egy keresztény fejedelem sem menthette volna meg az országot a török igájától, – nemcsak szövetséget kötött a győzővel, hanem örök (?) békét a király s a szultán, a magyar és török nemzet között, s Magyarországot ekként a már-már reánehezedő szolgaságtól megmentette,“[4] Szepesvárat a szepesi grófság címével, Késmárkot, Richnót és Gölnicet adta jutalmul.

Ferdinánd konstantinápolyi követsége nem járt és nem járhatott oly szerencsésen, mint János királyé. Ez a követség nem szövetséget, kegyet keresett a szultánnál, hanem nagyarányú, a dolgok akkori állása szerint nem nagyon indokolt követeléssel, a szultán által eddig elfoglalt, eleddig Magyarországhoz tartozott vidékek, erősségek és várak visszaadásának kívánalmával állott elő s azonkívül ugyancsak követelés és nem kérés formájában a magyar végvidékeken meg-megujúló török atrocitások beszüntetését szorgalmazta. Ez az eljárási mód, ha nem is volt valami praktikus, de mindenesetre sok önérzetről tanúskodik. S miután Ferdinánd már előre láthatta, hogy ily alapon az elbizakodott, hatalmas Portánál eredményt úgy sem fog elérhetni, talán jobb lett volna egyelőre a követségküldéstől egyáltalában eltekinteni. A jelenlegi felette kedvezőtlen viszonyok között, amidőn még annyi ereje és pénze sem volt, hogy a már teljesen elintézettnek hitt Jánost sem tudta meggátolni abban, hogy sétalovaglás formájában újból az országba jőve, itt ismét igen nagyszámú hívekre tegyen szert, valóban kár volt az alvó oroszlánt, Szulejmán szultánt felingerelni. Ehelyett az lett volna Ferdinándnak legfontosabb és legsürgősebb teendője, hogy az országban békét és nyugalmat teremtsen, maga iránt pedig minél nagyobb bizalmat gerjesszen. De hiába, ő se tudott a magyarok fejével gondolkozni, a magyarok szívével érezni és a magyarok nyelvén beszélni.

Azonkívül az ő hadserege sem állott a helyzet magaslatán; zsoldosainak tevékenysége a fosztogatásban és a lakosság sanyargatásában merült ki, ellenben az ellenséggel szembe kerülve, mindenki a dolog könnyebb végit nézte. A fővezérként működő Katzianer utóbbi időben még az eddiginél is kevesebb munkakedvet és erélyt mutatott fel s így nem csoda, hogy ez a hadjárat Ferdinándra nézve sem külpolitikai, sem katonai tekintetben semmiféle plust, hanem annál nagyobb minusokat mutatott fel.

A naszádos kapitányból fővezérré előléptetett Révay István bizonyára megtett minden tőle telhetőt, de fegyelmezetlen, szót fogadni nem akaró és nem szívesen harcoló csapatokkal ő sem arathatott mást, mint kudarcot. A derék, önérzetes katona ezekből a rothadt tünetekből le is vonta magára nézve a konzekvenciát; ő maga magát helyezte a jól megérdemelt nyugállományba.

Mindenesetre ki kell emelnünk, hogy János király sokkal szerencsésebb volt ügynökeinek, követeinek, hadvezéreinek megválasztásánál, mint az országot és annak embereit kevésbbé ismerő ellenfele. Nagy baj volt azonkívül, hogy Ferdinánd ez időtájt majdnem szakadatlanul külföldön tartózkodott.

Helyes volt János királynak ama rendelkezése, mely szerint az Athinay-csoportnak az országba való bevonulásával egyidejűleg az itteni csoportok valamennyien egy és ugyanazon időben támadólagosan léptek fel, miáltal az ellenfél összes csoportjai leköttettek, ami meggátolta őket, hogy a döntő ütközet előtt egy nagy és számottevő hadsereggé egyesüljenek. Az ügyesebb tehát nem csak külpolitikai téren, hanem a hadműveletek intézése tekintetében is határozottan János volt, aki azért el is nyerte a jutalmát, mert hamarosan kevés fáradsággal újból az ország legnagyobb részét magáénak vallhatta.

[1] Eddigi fejtegetéseim után nem is kell külön hangsúlyoznom, hogy én a szigorú pártatlanság és igazság elvén állva, a szigorúbban ítélők sorába tartozom.

[2] Szilágyi–Acsády id. m. V, 65.

[3] Erre nézve azonban helyesen jegyzi meg Rónai Horváth Jenő (Magyar Hadi Krónika, II, 13) „Nyilvánvaló, hogy Szulejmán szultán e mérséklete, ez önzetlensége nem volt egyéb üres diplomáciai fogásnál; egyelőre megelégedett azzal, hogy a magyar király protektora lőn s így jogot nyert arra, hogy az ellenkirályok viszályába erőhatalommal beavatkozzék, a többi később majd magától jön.“

[4] Katona id. m. XX, 114. – Wagner, Analecta Scepus. I, 36.