XIII /1. számú melléklet.

Mialatt Katzianer az előhaddal Dévény, Pozsony és Nagyszombat megszállása által[1] lábát az országban megvetette, Ferdinánd serege zömével még mindig Hainburg tájékán tartózkodott. E sereg fővezére gyanánt Brandenburgi Kázmér őrgróf szerepelt. Alatta a György szász- és Erich braunschweigi hercegek által rendelkezésre bocsátott segítő csapatokat Mannsfeld gróf vezényelte. Rajta kívül vezéri tisztséget töltöttek még be a seregnél: a fentebb említett Katzianer, továbbá Rogendorf Vilmos, aki csak az imént jött vissza Spanyolországból és Salm Miklós gróf, aki magát utóbb az olasz hadszintéren Pavianál tüntette ki. A sereg állománya némelyek szerint 8000, mások szerint 12.000 gyalogosból és 3000, mások szerint 6000 lovasból állott. E sereg élén Ferdinánd július 31.-én lépett Köpcsény és Nemesvölgy között magyar területre, ahol a nádor és a többi egyházi és világi párthívei által ünnepélyesen fogadtatván, Szalaházy Tamás püspök üdvözlő beszéde után újból esküvel is megfogadta, hogy a nemzet jogait és szabadságát tiszteletben fogja tartani és hogy hű őrzője lesz mindannak, amit II. Endre aranybullája alaptörvényül szab a király és az ország számára.[2]

Másnap a főhadiszállás a lovasság védelme alatt Magyaróvárra tétetett át, ahol haditanácsot tartottak egyrészt a további hadműveletek megállapítása, másrészt ama fontos kérdés eldöntése céljából, hogy vajjon Ferdinánd továbbra is a hadsereg kötelékében maradjon-e, avagy Bécsbe térjen vissza. Az osztrák és cseh urak az utóbbi mellett foglaltak állást, nehogy a királyt veszély érje, de a magyar urak nem annyira seregétől, mint az ő személyes jelenlététől a hadsereg körletében vártak döntő sikereket, s miután nézetüket V. Károly császár követe, Mendoza is támogatta s mivel végre tudomására jutott, hogy neje előtte való napon fiúutóddal ajándékozta meg, örömében elhatározta, hogy a seregnél marad, amelynek a haditanács határozata értelmében Győr s onnan Buda felé kellett útját folytatnia, míg Katzianer Nagyszombatból a bányavárosok felé irányíttatott. A fősereget elővédviszonyban és a várparancsnokokkal netalán szükségessé váló alkudozások vezetése céljából Nádasdy Tamás előzte meg 300 lovassal.

Ezalatt János király Budán tétlenül és tanácstalanul állott. Miután Ferdinándnak támadólagos tervét elvetette, szépszámú seregének legnagyobb részét hazabocsátotta, úgy hogy most már alig rendelkezett 2000–3000 főnyi had fölött. Az ellenfél közeledésének hírére a nemességet ismételten fölkelésre szólította ugyan, de sem az, sem a főpapok és főurak közül úgyszólván senki sem jött a fenyegetett városba.[3] Csernoevics hadának tönkretétele ugyan nagy veszedelemtől mentette meg a Budán tétlenül veszteglő János királyt, de ez a veszedelem a „fekete ember“ kikapcsolásával teljesen még sem szűnt meg, mert a veszélyes naszádosok még mindig ott voltak a hátában. E felette kedvezőtlen körülmények hatása alatt a híveitől mindjobban elhagyatott király nemcsak, hogy az előnyomuló ellenségnek a Dunántúlon való feltartóztatását nem próbálta meg, hanem még magának Budának megvédéséről is lemondott és augusztus 12.-én a pesti partra, Gubacsra költözött át, ahol hat napig tartózkodott.[4]

Ezalatt Ferdinánd serege minden nagyobb nehézség nélkül mindig beljebb hatolt az országba. Győr és Szentmárton ellenállás nélkül hódolt meg s augusztus 8.-án a sereg már Komárom előtt ütötte fel táborát. Ez a vár eleinte ellenállott, de midőn másnap reggel 5 órától délután 4 óráig tüzes golyókkal árasztatott el, a vár parancsnoka a további ellenállással felhagyva, minden feltétel nélkül megadta magát. Épígy rövid ideig ellenállott a tatai őrség is, hanem aztán a küzdelmet minden áron folytatni akaró két vezető tisztjét megölvén, augusztus 10.-én szintén meghódolt Ferdinándnak. Esztergom városa kaput tárt az ellenséges hadak előtt, de az érseki vár, honnan Várday Pál érsek már korábban eltávozott, csak az alatt a feltétel alatt akarta magát megadni, ha az továbbra is az érsekségben megerősítendő Várday birtokában marad. Ferdinánd ezt a kívánságot nem teljesítette s két napi ostrom után ez az erősség is meghódolt. Erre Várday Pál, kit tudvalevőleg Szapolyay János tett meg esztergomi érsekké, szeptember 3.-án szintén hűséget fogadott Ferdinándnak. Közben Visegrád puszta felszólításra megadta magát Nádasdy Tamásnak s végül augusztus 20.-án, tehát alig három heti hadviselés és háborúskodás után kaput tárt a János király által meg nem védelmezett és önként odahagyott Buda is, miután János királynak Füleresy János és Fogasy Ambrus parancsnoksága alatt álló naszádosai szintén átpártoltak az ellenkirályhoz.[5]

János királynak teljesen passziv és erélytelen magatartása és vetélytársának majdnem akadálytalan, gyors előnyomulása csakhamar politikai téren is éreztette hatását. János eddigi bizalmasai közül Móré László, Batthyány Ferenc, Török Bálint, Perényi Ferenc egymás után pártoltak át Ferdinándhoz, utóbbi Szent István koronáját is magával vivén, aminek jutalmául a magvaszakadt Palóczy-nemzetség örökségét, Sárospatakot nyerte, melyet különben ő nemrég erőszakosan foglalt volt el. Az urak példáját csakhamar néhány dunamelléki vármegye nemessége is követte, hogy megóvja magát a Ferdinánd cseh-német hada által kivált Komáromtól kezdve rajta elkövetett kíméletlen pusztítástól és kegyetlenségtől.[6]

János király a mellette hűségesen kitartott Erdődy Simon püspök, Homonnay Drugeth Ferenc, Kismarjay Lukács, Bodó Ferenc, Verbőczy István, Dóczy János, Bakics Pál és még néhány bizalmasával augusztus 19.-én néhány ezerre menő hadával együtt megkezdte visszavonulását Hatvanon át Tokaj felé. Útközben augusztus 24.-én Eger melletti táborából buzdító és biztató iratott intézett híveihez, amelyben tudatja velük, hogy bár a fővárost elhagyni kényszerült s néhány erősség áruló módon megadta magát ellenfelének, ő most nap-nap mellett összegyűjti erejét és bízik istenben, hogy ellenségét az országból nemsokára ki fogja űzhetni. Legyenek tehát állhatatosak őhozzá, Ferdinánd leveleit ne fogadják el s az általa netán kihirdetendő gyűlésen ne jelenjenek meg, mert aki ezzel ellenkezőt mer tenni, az irgalom nélkül lakolni fog.[7] Ámde sem a kérés, sem a fenyegetés nem sokat használt s ezért János király tovább folytatta útját a Sajó mögé, ahol Sajólád mellett ütötte fel főhadiszállását, ahol állítólag mégis kapott néhány ezer főnyi erősbítést.

Ezalatt az ellenfél táborában Brandenburgi Kázmér őrgróf alig hogy Budára érkezett, 1527 szeptember 21.-én elhalálozott, mire Ferdinánd a hadak vezérletét Salm Miklósra bízta, aki 2000 lovassal és 4000 gyalogossal, miután Pozsonyból hozott hadihajókból hajóhidat veretett, nyomban űzőbe vette a visszavonuló Szapolyayt s útközben Eger városát és a várat, miután azok ellenállást nem fejtettek ki, minden nehézség nélkül hatalmába kerítette. Salm Egert, mivel a lakosság a kiállítani rendelt nagymennyiségű élelmiszereket beszolgáltatni nem tudta, vagy nem akarta, feldúlatta s aztán a Budán visszamaradt Ferdinánd által 700 lovassal és eleséggel utána indított Mansfeld gróffal tovább folytatta az üldözést.

Ennek hírére János király a Sajó mentén utóvédeket hátrahagyván, tovább folytatta útját Tokaj felé, Salm ezeket könnyű szerrel visszavervén, szeptember 26.-án Tarczalig nyomult előre, ahol hadával táborba szállt.

János vezérei, Bodó és Kismarjay, elhatározták, hogy a német hadat tarczali táborában még ugyanaznap éjjel meglepőleg megtámadják s erről Czibak és Erdődy hadainak kapitányait is értesítették. A fővezéri tisztet Bodó Ferenc vitte s alatta a jobb szárnyat Bakics Pál, a balt pedig Kismarjay Lukács vezette.

Mindenekelőtt az ágyúkat sütötték el, aminek azonban semmiféle hatása sem volt. Ekkor aztán a roham vette kezdetét. Eleinte a szerencse a nagy hévvel támadó János-pártiaknak kedvezett s Bakics a vele szemben álló stájereket vissza is verte. Viszont Kismarjayt a német alvezérek, Katzianer és Fels nyomták vissza, miközben Kismarjay golyótól találva el is esett. Miután sem Czibak, sem Erdődy püspök hadai támogatólag közbe nem léptek, ellenben Salmnak Enyingi Török Bálint és Pekry Lajos parancsnoksága alatt álló magyar segélyhada Bodó középhadát áttörte, a János-pártiak csatát vesztve, Tokaj felé özönlöttek vissza. Ekkor, ha Szeréminek hitelt adhatunk,[8] Erdődy püspök, Czibak Imre, Dóczy János, Pöstyéni Gergely és Bebek Ferenc titkon fondorkodva elhatározták, hogy János királyt elfogják és kiszolgáltatják Ferdinándnak.

János király az ellene szőtt cselszövénynek neszét véve, annál is inkább lemondott a harc további folytatásáról, mivel Czibak a maga dandárával szeptember 27-én korán reggel átkelt a Tiszán, Bakics Pál pedig rác fegyvereseivel a küzdőteret odahagyva, a Tisza jobb partján Szeged felé vett irányt. Növelte a zavart, hogy Czibak, alig hogy János király a hídon átkelt, azt szétszakíttatta, illetve annak hajóit megfúratta, minek folytán az ütközetet folytatni szándékozó Bodó emberei közül sokan illetve a legtöbben vagy a Tiszába vesztek, vagy a rájuk rohant ellenség fegyvercsapásai alatt hullottak el, miközben maga Bodó is megsebesült. Salm ugyanis 27-én korán reggel hadait támadásra vezette előre, hogy az éj folyamán megvert ellenséget még jobban tönkre tegye. Igy aztán nem csoda, hogy János király egész tűzérsége, valamint podgyásszal és élelmi szerekkel megrakott szekerei, amelyeket idejekorán a Tisza tulsó partjára irányítani elmulasztottak, mind az ellenség kezébe kerültek. Ferdinánd vezérei az ellenség veszteségét 2000 főre becsülték.

A kivívott győzelem Ferdinánd kezébe juttatta Tokajt, Tállyát, Regéczet, Boldogkőt és még több más, eddig János király birtokában volt várat.[9]

A szerencsétlen tarcal-tokaji ütközet után János király serege romjaival Nagyváradra vonult. Itt tudta meg, hogy szeptember 27-én még egy másik nagy csapás is érte. A magyarországi hadjárat idején ugyanis Szlavóniában is új lángra lobbantak a legelkeseredettebb pártharcok és küzdelmek, ahol Frangepán Kristóf, miután a szorongatott János királytól nem kaphatott segítséget, magára hagyatva, meghitt barátjával, Tahy Jánossal képviselte a Szapolyay-párt érdekeit. Hogy feladatának megfelelhessen, Frangepán kincseit Velencébe küldte, hogy azokat pénzzé téve, hadakat fogadjon, mert – mint mondá – magára hagyatva is teljesíteni akarja kötelességét királya iránt, akinek szolgálatában ezer haláltól sem riad vissza.[10] Itt a János-pártot Frangepán és Tahy képviselte, akik ellen Ferdinánd augusztus utolsó napjaiban Batthyány Ferencet küldte le. Ez János korbáviai gróffal, Keglevics Péterrel, a Zrinyiekkel, Blagaiakkal és a magával hozott stájer és krajnai hadakkal a Dráva jobb partján Varasd tájékán ütötte fel táborát, melyet Ferdinánd nemrég Báthory nádornak adományozott s aki azt Kecskés Pál védelmére bízta. Frangepán ennek a várnak a megvételét határozta el és amidőn hadával feléje közeledett, Batthyányiék onnan Ormosdig, azaz Friedauig, mely akkor Magyarországhoz tartozó vár volt, húzódtak vissza. Erre Frangepán Varasdot körülfogván, szeptember 27.-én egy lovas csapattal szemrevételezés céljából körüllovagolta, hogy támpontokat nyerjen az ostrom célszerű elrendelése tekintetében. A várbeliek hamar felismerték a rettegett vezért s hogy könnyen végezzenek vele, oly helyre, ahol neki minden bizonnyal át kellett haladnia, néhány lövészt küldtek ki lesállásba. Ezek, amikor Frangepán közelükben elhaladt, rejtekükből valamennyien reátüzeltek és ő halálos sebbel borítva rogyott le lováról. A vezér nélkül maradt had hamarosana feloszlott és a Batthyány által Kőrösudvarhelyre hirdetett gyűlésen az urak és nemesek, akik eleddig János király pártján állottak, tömegesen tértek át Ferdinánd pártjára.[11] Ugyanezt cselekedték igen sokan a Magyarországon levő János-párti urak és nemesek közül is, úgy hogy most már Ferdinánd megnyugvással nézhetett az október 6-ikára Budára hirdetett országgyűlés elé, amely királlyá választását helybenhagyva és megerősítve, november 3.-ára Székesfehérvárra koronázó gyűlést hirdetett, amelyen a mondott napon úgy Ferdinánd, mint november 4.-én neje, Anna királyné a Perényi által átengedett Szent István koronával ugyanazon Podmaniczky István püspök által, aki egy évvel előbb Jánost kente volt fel, ünnepélyesen megkoronáztatott. A párthívei szemében most már teljesen jogaiba lépett király mindenekelőtt az országgyűlés által újonnan alkotott nyolc törvényeikket erősítette meg, melyek szerint Szapolyay János és Verbőczy István feltétlenül, előbbinek pártfelei pedig, ha november 25.-ig hódolatukat Ferdinándnak be nem mutatják, felségsértőknek és a haza ellenségeinek nyilváníttattak; Szapolyay adományozásai megsemmisíttettek s a királynak minden kaputól két arany szavaztatott meg adó gyanánt.

Ezek után Ferdinánd többek között kancellárrá s egri püspökké Szalaházy Tamást, országbíróvá Thurzó Eleket, tárnokká Báthory Endrét, erdélyi vajdává Perényi Pétert, királyi személynökké Révay Ferencet, a budai vár parancsnokává pedig Nádasdy Tamást nevezte ki.[12]

A legutóbb lezajlott események János királyt nagyon lesujtották s a további küzdelemhez új erőket gyüjtendő, Nagyváradról Erdélybe ment. Helyzetének reménytelensége most már végleg megérlelték benne azt a már rég megfontolás tárgyává tett elhatározását, hogy a szultán segítségével igyekszik majd ellenfelét legyűrni. Az erre vonatkozó diplomáciai lépéseket János már 1527 őszén tette meg. Ezekről alább bővebben szólunk majd. Azonban addig is, amíg az e téren megindított tárgyalások gyümölcse megérik, jónak látta még egyszer saját fegyvereire támaszkodva szerencséjét megpróbálni. E célból már régebben elküldte volt Frangepán Ferenc kalocsai érseket Lengyelországba, hogy ott számára hadakat toborozzon és egyúttal pénzt, ágyúkat, hadiszereket szerezzen s ugyan e célból a hajdúk és az alvidéki rácok között is, már amennyire pénzügyi viszonyai megengedték, nagy buzgalommal folytatta ügynökei által megfelelő csapatok és hadak felfogadását. Végül nagy reményeket fűzött ahhoz is, hogy Erdélyben sikerülni fog neki nagyszámú hadakat zászlója alá tömöríteni, amelyekkel azután Buda visszafoglalását szándékozott megkísérelni. Ennek bevezetéséül Bodó Ferenc hajdúkkal, székelyekkel, lengyel segélycsapatokkal és Csernoevics hadának némi maradványaival még november havában újra a Tiszáig, majd karácsony napján azon is átkelvén, Eger felé nyomult előre, hogy urának ezt a fontos pontot biztosítsa. December végén Mezőkeresztesre érve, ott Török Bálint, Pekry Lajos és Bakics Pál által, kiket Ferdinánd ellenfele csapatmaradványainak végleges szétverése végett küldött a felvidékre, meglepőleg megtámadtatott, megveretett és hősies ellenállás után, némelyek szerint csel révén, elfogatott. Bodó Ferencben János király egyik legügyesebb alvezérét és leghívebb emberét vesztette el, aki fogságba jutása után sem volt semmiféle igéretekkel rábírható, hogy Ferdinánd pártjára álljon. Hogy adott szavának mennyire ura tudott lenni, az legjobban abból tűnik ki, hogy miután megigérte, hogy nem fog megszökni, meglehetősen szabadon mozoghatott és jó hosszú ideig nem is tett kísérletet a szökésre. Egyszer azonban Egerben Török Bálint vendége lévén, kelleténél többet öntött a garatra s ekkor barátainak rábeszélésére részeg fővel mégis megszökött Gyöngyösre, azonban mihelyt kijózanodott s megtudta, hogy mi történt, adott szavát megtartandó, azonnal önként visszatért Egerbe. Innen Esztergomba Ferdinánd elé vezették, aki kész volt szabadságát visszaadni, ha meghódol neki, de Bodó ekkor s ezután is mindig azt hangoztatta, hogy ő Jánosnak esküdött hűséget s esküjét meg nem szegheti. Ritka hűségének és szótartásának áldozataképpen aztán a német-újhelyi börtönben végezte be életét.[13]

Bodó akciójának meghiúsulása újabb érzékeny csapást jelentett Jánosra nézve, akinek különben Erdélybe vetett vérmes reményei is csakhamar hiúknak bizonyultak és pedig főleg azért, mert Ferdinánd igéretei és magyarországi sikerei hamarosan a Királyhágón túl is visszhangra találtak. A szászok Reichersdorfer György bujtogatására, a székelyek és oláhok pedig mások unszolására fordultak el János királytól, akit egyes urak biztatására a vármegyék is egymás után hagytak el.[14] Végre az izgatás Ferdinánd itteni párthivei által oly nagy méreteket öltött, hogy a felbújtott Gyulafehérvár és Kolozsvár lakosai őt elfogni széndékoztak. Ennek neszét véve, János király még a tél elején titokban Tasnádra s onnan néhány nap mulva Debrecenbe ment[15] s itt folytatta a hadszervezés munkáját, hogy tavasszal a hadműveleteket megkezdve, esetleg Buda visszafoglalását is megkísértse.

1528. február havában húshagyó kedden János király mintegy 12.000–13.000 főre és 18 ágyúra felszaporodott hadával Czibak Imre, Verbőczy István, Tornallyay Jakab, Dóczy János, Kún Gotthárd, az Ártándyak, Kápolnay Ferenc, Radics Bosics és még néhány híve kíséretében Debrecenből Tokaj felé indult és most már eredeti tervétől eltérőleg nem Buda, hanem Kassa felé vett irányt, melyet példásan meg akart büntetni, nemcsak azért, mert annak bírája, Kakuk Mihály, polgártársaival együtt Ferdinándhoz pártolt, hanem azt az ezüstöt is lefoglaltatta, amelyet János még a mult nyáron az ottani pénzverdébe küldött. Tokajból a sereg, amelynek erejét ekkor már 14.000–15.000 emberre és 60 ágyúra becsülték,[16] Ujhelyen át lassan Kassa felé nyomult előre.

Közben Ferdinándnak, aki a telet Esztergomban töltötte, szintén nem volt valami rózsás a helyzete. Minthogy zsoldosait pontatlanul fizette, azok körében a fegyelem nagyon meglazult s azonkívül rendetlen életmódjuk miatt igen nagy volt a halandóság közöttük, amiért aztán ezek azt híresztelték, hogy a magyarok szüretkor a nekik átadott mustot megmérgezték. A nehéz viszonyokon segítendő, Ferdinánd 1528. január végén Budán országgyűlést tartott, amelyen a rendektől segélyt kért adóban és katonában, de utóbbi tekintetben csak az egyházi és világi urak segítségét akarta igénybe venni, mert a vármegyei nemességben még mindig nem bízhatott eléggé a János elleni harcban s ezért csak az esetre kívánta az egész nemesség bevonulását, ha a török találna betörni az országba. A rendek mindenben eleget tettek Ferdinánd kivánságának és erősen unszolták, hogy Jánosra mielőbb döntő csapást mérjen. Ehhez képest Ferdinánd a felföldön álló hadainak vezérét, Katzianer Jánost Kassa biztosítására s János előnyomulásának feltartóztatására utasította s egyben az országgyűlés határozata értelmében a magyar urakat, Török Bálintot, Pekry Lajost, Perényi Pétert, stb. a Katzianerrel való egyesülésre hívta fel, ami tényleg meg is történt.

A vett parancsból kifolyólag Katzianer eléje ment a Kassa felé előnyomuló János-párti seregnek, miből március 8-án Szina tájékán nagyszabású találkozó harc fejlődött ki. Ebben az ütközetben János király személyesen is részt vett s annyira kitette magát a legnagyobb veszélynek, hogy maga is majdnem foglyul esett, körülötte pedig csak úgy hullottak az emberek. A krónikák feljegyzése szerint a lengyelek és a gyalogság egy része igen bátran viselkedett, ennek ellenére azonban a csata a János-pártiak teljes vereségével végződött, mivel ezek részén az alvezérek közül Kisvárday betegnek színlelte magát, Dóczy, Radics és Czibak pedig az ütközetnap hajnalán egyszerűen odébb állottak. A csatateret 300 lengyel katona holtteste borította s azonkívül több zászló, néhány lengyel ágyú, töméntelen szekér és podgyász jutott a győzők kezébe.

Katzianer egy ideig üldözte János visszavonuló hadát, miközben Török Bálint és Pekry Lajos március 25.-én újból összecsaptak a János-pártiakkal, akiket ismét megvertek, hanem aztán Katzianer az útak rosszasága, ostromágyúk, de legfőképpen pénz hiánya miatt a további hadműveleteket beszüntetni volt kénytelen s összes hadait Kassa környékére vonta vissza. Emiatt úgylátszik bántó szemrehányásban volt része, mert rövid időre állásáról le is mondott, hanem aztán újból átvette hadának vezetését, amelynek egyes részei az ő, továbbá Thurn, nemkülönben Bebek Ferenc, Pekry Lajos és Serédy Gáspár vezetése alatt egymás után foglalták el Szepesvárt, Likavát, Zniót,[17] ellenben az erős és a Baraskay Pál és Kozár Benedek várnagyok által 2000 emberrel vitézül védett Trencsén sokáig dacolt, annál is inkább, mert az őrséget a város emberei is hathatósan támogatták. Amikor azonban az ostromlóknak bombákkal a vár épületeit, amelyekben az élelmi és lőszerkészletek voltak, felgyújtaniok sikerült, az ostromló had parancsnoka, Török Bálint[18] kedvező feltételeket kínált az őrségnek, mely azokat június 24.-én el is fogadta, mire aztán a vár hat nappal később át is adatott.[19] Közben Perényi Péter Erdélyben Deést és Dévát szállotta meg, ahol Szapolyay kincstára volt elhelyezve.[20] Innen az erdélyi hadnak Lippára kellett előnyomulnia, hogy ezt a fontos várat a Trencsén eleste után szintén odarendelt Katzianerrel együtt hatalmába kerítse. Katzianer azonban nem jött meg s így az erdélyiek egyedül nem boldogultak a várral, amelyre és Solymosra támaszkodva, a János hűségén megmaradt rácok Radics Bosics vezetése mellett szívós ellenállást fejtettek ki.[21]

János király hadának maradványaival Homonnára húzódott vissza, de utóbb, a felföldön még életét sem érezvén biztonságban, nagyon is leolvadt híveivel Lengyelországba menekült, ahol Tarnovban Tarnovszky János előkelő lengyel főúr várában talált menedéket, aki nemcsak ő maga tett meg mindent János kedvére, hanem a város polgárait, alattvalóit is utasította, hogy vendégeinek készségesen szolgálatára álljanak.[22] E nagy előzékenységért János 1528 szeptember 29.-én kelt kiváltságlevelében hálája jeléül a tarnovi polgároknak évi 500 forint összegig vámmentességet adományozott a Magyarországgal folyó ki- és beviteli kereskedésükben.[23]

[1] Lásd a 18. oldalon.

[2] Ursinus Velius, id. m. I, 1. – Istvánffy id. m. IX, 138.

[3] Pray, Epist. Proc. I, 311. – Szerémi id. m. 174.

[4] Frangepán Kristóf szeptember 2-iki levele.

[5] Ursinus Velius id. m. 2. – Szermeghy id. m. II, 388. – Istvánffy id. m. IX, 138.

[6] János király levele Praynál, Epist. Proc. I, 310, 314. – Mária levele Gévaynál id. m. I, 98. – Horváth Mihály, Magyarország történelme IV, 43.

[7] Pray, Epist. Proc. I, 307.

[8] Szerémi id. m. 175.

[9] Neuwald, Graf Niklas Salm, 67. – Ferdinánd október 4-iki levele Hatvani M. Brüsszeli okmánytárában I, 67. – Salmnak a tokaji táborból szept. 27-én kelt levele Ferdinándhoz; Hormayr's Taschenbuch 137. – Ursinus Velius id. m. I, 24. – Verancsics id. m. III, 27. – Istvánffy id. m. IX, 141.

[10] Frangepán Kristóf 1527. szept. 2-iki levele a történelmi bizottság másolatai között.

[11] Hatvani M. Brüsszeli okmánytár I, 67. – Gévay id. m. I, 111. – Szermeghy, Schwandtnernél II, 380. – Istvánffy id. m. IX. 144.

[12] Corpus Juris Hungarici, I, 355. – Gévay id. m. I, 113. – Ursinus Velius id. m. II, 28. – Pray, Annales V, 145.

[13] Neuwald id. m. 69.

[14] Gróf Kemény József, Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens II, 11. – Kővári László, Erdély történelme III, 17.

[15] Verancsics, id. m. III, 28. – Szerémi id. m. 194, 201.

[16] Velencei kémek jelentései a Történelmi bizottság másolatai között.

[17] Istvánffy id. m. IX, 146. – Bel, Notitia Hung. II, 350. – Spervogel, Wagnernél, Annalecta Scepus. II, 150. – Hormayr és Mednyánszky, Taschenbuch für vaterländische Geschichte 74.

[18] Életrajzát megírta Majláth Béla a Történelmi Életrajzokban. – Kis Bálint, az Enyingi Török-család. (Turul XI. évf.)

[19] Az átadási szerződés ismertetését lásd a Trencséni kir. kath. főgymnásium 1882/83. évi Értesítőjében.

[20] Gévay id. m. II, 37.

[21] Schuller, Archiv für siebenbürgische Landeskunde, XXI, 255.

[22] Szerémi id. m. 214. – Verancsics id. m. II, 29. – Ursinus Velius id. m. III, 43. – Gévay id. m. I, 118. – Bergmann, Medaillen I, 245. – Szilágyi–Acsády id. m. V, 57.

[23] Kwartalnik Hisztoriczni 1893. évf. 625.