A „fekete emberrel“ kapcsolatos események megint egy eléggé sajnálatos jelenségről rántják le a leplet. Eddig és ezután is, több mint egy évezreden át, valahányszor Magyarország bajba jutott, az idegen nemzetségek egyike másika, legtöbbször valamennyien, ezúttal főleg a rácok vagy szerbek nyomban előállottak szeparatisztikus kivánságaikkal és törekvéseikkel, amelyeknek kifejezett célja és tendenciája a status in statu, vagyis az ország kebelén belül egy külön, az anyaországtól minél függetlenebb nemzetiségi álladalom létesítése volt. Ezúttal ezt a törekvést a fekete cárnak hamarosan történt leverésével elég gyorsan sikerült ártalmatlanná tenni, de nem így 1848–49-ben, avagy a világháború folyamán, amelynek befejeztével egy sajnálatos módon félrevezetett és hatalmi tobzódásában határt nem ismerő világ-aeropág époly igazságtalan mint kegyetlen ítélete folytán nemcsak hogy az idegen nemzetiségek mind leváltak az anyaország testéről, hanem egészen zárt színtiszta magyar területek is idegen járom alá kerültek. Ez volt a hála és jutalom azért a nagyfokú engedékenységért és türelemért, amelyet a magyar imperium az alatta álló nemzetiségekkel szemben mindenkoron nagylelkűen és a legönzetlenebbül gyakorolt. A saját testén melengetett kigyókhoz hasonlítottak mindig ezek az idegen nemzetiségek, akik csak úgy lesték az alkalmat, amikor és ahol csak lehet, hogy saját jótevőjük testébe vájják méregfogukat illetve vadállatias karmaikat.

Az idegen nemzetiségek, de kivált a rác fajnak eddig oly gyakran megnyilatkozott jellemző tulajdonsága, az álnokság, ravaszság, szószegés, most is teljes mértékben éreztette kútmérgező hatását. Az úgyszólván semmiből éppen Szapolyay védőszárnyai alatt, legalább a maga elgondolása és beképzelése szerint „cári“ méltóságra emelkedett Csernoevics annyira meg tud feledkezni magáról, hogy a másik trónjelölt csábos igéreteinek hatása alatt máról holnapra hajlandóvá válik, hogy az eddigi legjobb jótevőjének, János királynak hátába döfje kardját. Ehhez valóban igazi, hamisítatlan, a legnagyobb fokban veszedelmes, alattomos rác mentalitás kellett. Élénk és szinte klasszikusan szép ellentétben állott ezzel ama magyarnak, Révay Ferencnek állhatatos és sziklaszilárd kitartása, aki, ha már egyszer szavát lekötötte, sem csábítgatásokkal, sem a legdurvább fenyegetésekkel sem volt arra rábírható, hogy az új gazdájának felkinált hűség útjáról letérjen. Pedig ez az új gazda nemcsak, hogy nem magyar, hanem a legtöbb magyar ember szemében szálka volt. Igaz, hogy Révay is csak nagy anyagi és erkölcsi előnyök reményében állott Ferdinánd pártjára, de amikor végre határozott, a klasszikus magyar szótartás példaképévé válva, őt többé megingatni nem lehetett.

Nagy hibát követett el János király azzal, hogy a több oldalról vett tanács ellenére nem engedte meg, miszerint Csernoevics tettrekész hadával Ferdinánd tartományaira vesse magát. Ez minden esetre igen jó villámhárító lett volna, mely a visszatérő magyarok portáiról elhárította volna a nagy veszedelmet. Mert hiába, az ily szedett-vedett csőcseléket sokáig tétlenségben tartani nem lehet. Ennek az akkori időkben szokásos foglalkozás; rablás, dúlás, fosztogatás kellett. Ha ezt idegen országban, idegen alattvalókkal szemben nem tehette, durva erkölcseinek és szokásainak dühe saját honfitársai felé kellett fordulnia.

Hogy az első összecsapások alkalmával a sokszoros túlerőben levő rácok maradtak a győztesek, azon nem csodálkozhatunk, amikor azonban Jován hadát a Ferdinándtól vett utasítás értelmében több részre osztotta, többé oly nagyarányú viszonylagos túlerő kifejtésére nem volt képes s akkor hamarosan elérte őt végzete. Bukásában minden esetre tragikus az a mellékkörülmény, hogy őt vajdatársai menekülésük közben Tornyos faluban visszahagyták, holott a szerbeknek mindenkoron az volt a szokásuk, hogy nemcsak sebesültjeiket, hanem ha csak lehetett, halottjaikat is magukkal cipelték az ütközet színhelyéről. Nincs azonban kizárva, hogy Csernoevics állapota Tornyosba érve már annyira súlyossá és aggasztóvá vált, hogy továbbvitele különben is biztos halált jelentett volna, de akkor legalább a deszpóta saját meghitt emberei körében és nem ellenséges pallós hatása alatt lehelte volna ki lelkét. Ezt a rút cserbenhagyást Csernoevics övéi részéről nem érdemelte meg.

A „fekete ember“ származását, jellemét illetőleg nagyon eltérők a nézetek. Szentkláray[1] többek között a következőket írja róla és én minden tekintetben csatlakozom az ő véleményéhez: „Történetíróink általában nem rokonszenveznek Csernoevics Iván személyével. A szerbek elsőrangú történetírója, Raics János, még azt is megtagadja tőle, hogy Csernoevics-ivadék… Minthogy azonban a magyarországi szerbeknek a XVI. században nincs történetírójuk és a fentebbi állítások (t. i. Raics állításai) sem gyökereznek okmányos adatokban: Raics okoskodásának természetesen csak is szubjektív értéket tulajdoníthatni. A Csernoevicseknek általa felmutatott nemzedékrendéhez sok kétely fér… Különben is nagyon nehéz a fenforgó esetben valamely névhamisítást elképzelnünk. Tegyük fel, hogy a profanum vulgust rászedte csillogó nevének ragyogtatásával; de rászedhette-e vajjon Zápolyát, akinek udvarában (legyen bármely minőségben is) huzamosabb ideig tartózkodott s ki a Csernoevicseket ősi hazájukból kétségkívül jól ismerte. Rászedhette-e a Bakicsokat, Radisa Bosicsot, a Petrovicsokat, Jaksicsékat és a magyarországi görög hierarchiát? Vajjon föláldozták volna-e ezek véröket és vagyonukat egy közönséges csavargóért, ha az nem lett volna Csernoevics-sarj és nem képviselte volna korának szerb nemzeti eszméjét? Nemcsak a szerb köznép követi őt, hanem körülötte csoportosulnak legjobbjaik, gazdag birtokosok, a magyarországi hadsereg vezéregyénei és a papság. Ezek deszpotává teszik őt, udvartartási költségeihez hozzájárulnak, engedelmeskednek neki, sőt még a szentség nymbuszával is körülövedzik nevét. Történetíróink ellenszenve nincs tehát történelmileg igazolva. Mivel lehet vajjon támogatni az e féle jelzőket: „thracischer Srassenrauber“, „seditiosus latro“, „obscurae servilisque conditionis homo“, „quidam ex fece hominum, nonnisi agasonibus notus“, stb.? Iván cár kortársainak jelentése, de ami fő, maguk a tények, nem tüntetik fel őt ilyen alávaló fekete színben. Hoberdanacz, Révay Ferenc, Rincon stb. egykorúak irataiban nem találni Ivánról sem az elátkozó, sem a megvető ítéletet. Még Verancsics sem neki, hanem embereinek és a kor viszonyainak tulajdonítja a „sok dúlást, emberölést“, mely az ő seregében előfordult. Csak Zermegh és Szerémi tüntetik fel kalandor szédelgőnek és hitvány latornak. Ezen két forrásból szivárgott át Iván emléke a későbbi német és latin forrásművekbe, amelyekből az utókor is merített. De hogy mennyit ér Zermegh könyve, azt már régen megmondta Schwandtner… Szerémi sem megbízhatóbb… Ideje volna tehát Csernoevics Iván személyét, mélyebbre ható búvárlatok s kritikai elemzések alapján, a történelmi igazság világosságába helyeznünk.“

Az a lázas tevékenység, amelyet Ferdinánd hívek és magyarországi hadak szerzése érdekében kifejtett, minden esetre említésre méltó. Csernoevics hadának és a naszádosok megnyerése révén ő a küszöbön álló hadműveletek számára oly előnyös bázist teremtett, hogy ennél jobbat képzelni is alig lehetett. Ő ugyanis ilyenformán a Budán időző Szapolyayt minden oldalról körülfogni igyekezett. A terv tehát elsőrendűnek mondható, de a kivitel semmikép sem felelt meg a várakozásnak. A meghiusulás legfőkép annak volt tulajdonítható, hogy Csernoevics hada, még mielőtt Buda tájékán Szapolyay hátában megjelenhetett volna, Czibak Imre által Arad tájékán tönre veretett. Csernoevics kétségkívül helyesen járt el, amikor késedelem nélkül az aradi magyar csoportra vetette magát, abban a reményben, hogy ezáltal ennek a karánsebesi csoporttal való egyesülését megakadályozza, de ez utóbbinak mégis sikerült ép a kellő pillanatban az ütközet szinhelyén megjelenni, miáltal az ütközet sorsát végérvényesen a magyarok javára döntötte el. Kár, hogy a kiválóan és ügyesen vezetett karánsebesi csoport parancsnokát névleg nem ismerjük. Ez a derék, ügyes ember megérdemelte volna, hogy nevét a késő utókor is dicsérőleg emlegethesse. Későbbi fogalmak szerint az ilyen ember méltán megérdemelte még a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia rendet is.

Hasonlóan igen helyesen és célszerűen viselkedett Szeged hazafias polgársága Zákány István főbírójuk vezetése alatt. A szegediek csak kényszerűségből tűrték, hogy a Szabadka alól elvonuló rácok az ő nyakukra üljenek, de mindjárt az első kínálkozó alkalmat felhasználták arra, hogy duplán visszafizessék és megtorolják a rajtuk esett sérelmeket és e helyes fellépésük és magatartásuk által tették csak teljessé az előzőleg Aradnál kivívott igen szép sikert.

Ferdinánd ama rendelkezésével, hogy eleinte Katzianer alatt csak egy elővédet küldött be Magyarországba, amelyet ő csak két héttel később követett, nem érthetünk egyet. Ezáltal ellenfelének bő alkalma nyilt, hogy a szükséges ellenintézkedéseket megtegye és a körülkerítés veszélyéből idejekorán kivonja magát, sőt még arra is, hogy a feléje különféle irányokból közeledő ellenséges csoportokra egymás után viszonylagos túlerővel rávesse magát és azokat egymás után tönkre tegye. Ámde Szapolyay nem volt az az agilis ember és seregvezető, aki a kínálkozó kedvező alkalmakat ki tudta volna használni. Ő maga egyelőre semmit se tett, csak alárendeltjeit dirigálgatta, de szintén nem valami utánzásra méltó módon.

Hogy Dévény, Pozsony, Nagyszombat minden ellenállás kifejtése nélkül adták meg magukat, az nem nagyon válik dícséretére az illető várak védőrségének, de úgy látszik, hogy Szapolyay nem is erőlködött, sőt úgyszólván semmit se tett, hogy ezek a kiválóan fontos pontok az ő kezén megmaradjanak. Ennek az ő részéről megnyilvánult, felette lagymatag hadműködésnek tulajdonítható, hogy Ferdinánd, bár az ő részén sem tapasztalunk valami kiváló aktív szellemet és vezetést, szinte nem várt könnyű szerrel nemcsak megvetette lábát Magyarországon, hanem mindig többet és többet foglalt el annak testéből, ellenfele igen nagy hátrányára.

[1] A dunai hadak története 101. old.