A mohácsi csatavesztés fordulópontot jelent Magyarország történetében, amennyiben itt a magyar nemzet nemcsak csatát, nemcsak hadjáratot, hanem évszázadokra elvesztette önálló nemzetközi állását is; itt dőlt sírba a magyar állam egysége és vele együtt az önálló magyar nemzeti királyság. És ezt a fordulópontot, ezt az évszázadokra terjedő beteges, kóros állapotot nem a szenvedett vereség nagysága, hanem a csatát követő áldatlan állapotok idézték elő. Magyarországnak voltak már az azelőtti időkben is még a mohácsinál is nagyobb arányú csatavesztései és vesztett háborúi, így például, hogy egyebet ne említsünk, a mohi pusztai vereséget 1241-ben és a várnai vesztett csatát 1444-ben, legalább is hasonló nagyságú katasztrófáknak lehet tekinteni, de ezeket a nemzet aránylag elég gyorsan heverte ki, mert előbbi után IV. Bélában, utóbbi után pedig Hunyadí Jánosban egy-egy oly nagystílű, hazáját és nemzetét önzetlenül szerető, a toronymagas hullámokkal is hősies elszántsággal szembeszálló igazi történelmi alakja akadt, akik a helyzet helyes felismerése, mérlegelése és megítélése alapján erős akarattal és szinte emberfeletti erővel mindent elkövettek, hogy az ország fölött elvonult rettenetes fergeteg okozta pusztítások romjai mihamar eltakaríttassanak és hogy azok helyén minél előbb ismét új, még az előbbinél is egészségesebb, virulóbb élet fakadjon.

Hasonló feladat és rendeltetés várt volna a mohácsi vesztett csata után Szapolyay Jánosra, akinek, majdnem az egész nemzet állván háta mögött, aránylag sokkal könnyebb volt a feladata, mint akár IV. Bélának, akár Hunyadi Jánosnak, akár utóbbi nagynevű fiának Hunyady Hollós Mátyásnak. De mily óriási a különbség Hunyady János és Szapolyay János között. Előbbinek csak egy szavába került volna, hogy a nemzet egetverő lelkesedéssel az ő fejére tegye Szent István koronáját, de a hősök hőse szerényen háttérbe vonult, mert ő nem a hírt és dicsőséget, hanem továbbra is a hazáját boldogító munkát szomjúhozta, nem fényes királyi, hanem csak egyszerű kormányzói minőségben; utóbbi ellenben minden energiáját csupán arra fordította, hogy a már húsz év óta áhítozott trón birtokába jusson és amikor ezt elérte, ő a rettenthetetlen és könyörtelen ember, aki a Dózsa-féle pórlázadást szinte embertelen kegyetlenséggel máról holnapra elfojtotta,[1] most egyszerre az ártatlan, szelíd bárány allűrjeit vette fel, úgy hogy róla mint királyról a későbbi történetírók egyike már csak azt írhatta, hogy „ő maga kevésbbé a harcz, mint inkább a béke, nem a kard, hanem a nyugodt szemlélődés embere volt“.[2] Ily tulajdonságokkal azonban az akkori felette súlyos viszonyok közé került Magyarországot megmenteni nem lehetett. Eleinte a két számbajöhető trónkövetelő közül ő volt a hatalmasabb, dédelgetettebb, úgy hogy esélyei Ferdinándéihoz képest úgy viszonylottak, mint 100 az 1-hez, de utóbbinak és nem kevésbbé odaadó segítőtársának, Mária özvegy királynénak szívóssága és ernyedetlen kitartása csakhamar oly helyzetet teremtett, hogy János király, aki eleinte játszi könnyedséggel gyűrhette volna le az ellenpártot,[3] mindig több talajt veszített lábai alól, amikor aztán ahhoz a valóban szégyenteljes expedienshez folyamodott, hogy Magyarország legádázabb ellenségének, a töröknek kereste segítségét, akit ezáltal újból az ország nyakára hozott, aminek aztán az lett a következménye, hogy az elszenvedett megaláztatásokon és kínzásokon kívül a nemzet önállósága több mint háromszáz évre sírba szállt, amiben Szapolyainak kétségkívül igen nagy része volt. A vajdát a mohácsi csata előtt és után követett magatartása miatt a történetírók meglehetősen hosszú ideig nagyon elítélték, utóbb azonban, nemzeti királyról lévén szó, a legtöbb hisztórikus tisztára igyekezett őt mosni. Én nem osztom ezt a véleményt. Nézetem szerint Szapolyay nagyon is rászolgált arra, hogy az utókor meglehetősen kemény ítéletet mondjon fölötte. Én a magam részéről mindig azon voltam és vagyok, hogy barátot és ellenséget egyforma mértékkel mérjek, mi mellett sajnos Szapolyaynak még ellenlábasával szemben is, bár Ferdinándnak is elég van a rovásán, a rövidebbet kell húznia.

Nagyban elősegítették az ország bukását az örökös pártvillongások, kivált a Báthory István nádor és Szapolyay János erdélyi vajda között évek óta fennálló gyűlölködés, továbbá a felette zülött erkölcsök kifolyásaként még mindig a legnagyobb mértékben dívó erőszakoskodások, megvesztegetések és a korrupciónak igen sokféle egyéb nemei, amelyeket akkoriban Európaszerte nemcsak a legmagasabb állású személyek, hanem még a trónjelöltek és az uralkodók is igen nagy mértékben, szégyenkezés nélkül egészen nyiltan űztek. Felette tipikus e tekintetben a Frangepán-eset, sőt talán kevésbbé markánsan, de ugyanezt cselekedték az akkori többi nagy urak is. Azonban ép ezért, hacsak nem akarunk az e korban uralkodó felfogásokról teljesen hamis képet és benyomást nyerni, nem szabad ezeket a dolgokat mai szemüvegen át nézni és modern erkölcsmértékkel mérni.

Ez az örökös széthúzás, pártvillongás és az azok nyomán támadt erőszakoskodások döntötték most is, mint oly sokszor annak előtte, a már úgy is felette nehéz viszonyokkal küzködő országot úgyszólván a végromlásba, aminek egyik legveszedelmesebb tünete és karakterisztikonja a kettős királyválasztás volt,[4] ami kedvező ürügyül szolgált a töröknek, hogy a Magyarország ellen átmenetileg egyidőre ismét megszüntetett hódító politikáját és hadműveleteit újra felvegye.

Diplomáciai téren határozottan János király volt az agilisabb; kézzel fogható pozitiv eredményeket azonban ő sem igen tudott elérni. A francia királlyal és a pápával létrejött megállapodás, ami elég jelentékeny pénzbeli segítséget jelentett János királyra nézve, hamis cégér, a török veszedelem elhárításának örve alatt jött ugyan létre, de a valóságban kivált Ferenc királynak a megkötött szövetséggel járó áldozatok meghozatalánál nem annyira a török, mint a Habsburgok erejének megbénítása és megtörése lebegett szeme előtt. A minden bizonnyal nemsokára újból közelgő és az egész kereszténység létalapját fenyegető török veszedelem a nyugati hatalmakat, úgy mint eddig, most is meglehetősen hidegen hagyta és ez ép oly jellegzetes, mint nem eléggé kárhoztatható tünete, úgy ennek, mint az ezt megelőző és az ezt követő vészes nemtörődömségben és nembánomságban sínylődő, nem sok szépet és jót felmutató időszakoknak.

[1] Lásd a XII. rész 94. oldalán

[2] Szilágyi–Acsády id. m. V, 15.

[3] Hogy ennek eleinte milyen kétes volt a helyzete, abból is kitűnik, hogy a pozsonyi vár parancsnoka, az öreg Bornemissza János, sehogy sem akarta megengedni, hogy oda Ferdinánd idegen katonasága a lábát betegye. Ő az ezt célzó felszólításra azt üzente az osztrák hercegnek, hogy „neki hadakra szüksége nincs… ellenben küldjön egy hajó lisztet és száz szakálas puskát elegendő golyóval és lőporral (centrum pixides barbatas lingva germanica hakenpuzen vocatas, cum suis glandibus, seu palotis sive globis, ac pulveribus sufficientibus)“, (Bornemissza János levele Ferdinándhoz 1526. okt. 11-ről Gévay id. munkájában.) Később, november 21-én Bornemissza várőrsége és a Pozsonyban lévő német hadak között összeütközésre is került a dolog és az ebből keletkezett feszültséget csak nagyon nehezen sikerült elsimítani. Jászay id. m. 207.

[4] Érdekes, hogy erre nézve egyik krónikásunknak mi volt a nézete. A „Rövid Magyar Krónikában, Pethő Gergelytül“ a 103. oldalon a következőket olvashatjuk: „Ezzel a két királyválasztással veszték el a magyarok országukat; mert a két király között való nagy háborúság, visszvonás és pártolás miatt, az országnak teljességgel való romlása és veszedelme történék a törököktől… Szapolyay János és Báthory István nádorispán között eleitől fogva olly nagy irígység vala, hogy egyik a másiknál jobbnak és nagyobbnak tartja vala magát lenni; egyik a másika szerencséjét és előmenetét bánja és irígyli vala. És ez lőn főoka, hogy Báthory István nem örömest szenvedheti vala a királyságban Szapolyay Jánost. Adta volna a felséges isten, hogy ennek a két úrnak vagy egyike se, vagy csak az egyike született volna; nem vesztünk volna ily szörnyen országostul el miattok.“