Miután a török mohácsi nagy győzelme után hamarosan kitakarodott az országból, a mértékadó tényezők már nem azon törték az eszüket, hogyan lehetne és kellene megakadályozni, hogy a legutóbbihoz hasonló katasztrófák többé ne érhessék az országot, hanem minden igyekezetük, minden tevékenységük ismét csak a párttusákban merült ki, amelyek zászlajára legfontosabb kérdés gyanánt az volt felírva, hogy a magvaszakadt Jagellók után ki kerüljön Magyarország trónjára. Az 1485. évi törvény szerint uralkodó nem létében a nádorra hárult az a fontos és magasztos feladat, hogy az ország védelméről és úgy bel- mint külbiztonságáról gondoskodjék, ámde a „sánta“ Báthory István[1] aki akkor ezt a tisztséget betöltötte és aki idejekorán, vagy jobban mondva túlkorán igyekezett a mohácsi zürzavarból életét biztonságba helyezni, semmikép sem volt alkalmas ily magas és fontos hivatal és állás betöltésére, amint az már az alábbi esetből is eléggé kitűnik. Menekülése közben Báthory a pécsi káptalan néhány emberével, akik egyházuk kincseit biztos helyre akarták szállítani, találkozván, a kincseket erőszakos kézzel magához ragadta és a káptalan embereit szétugrasztotta. Ehez hasonló tettek egyébként ekkor napirenden voltak a fej nélküli államban anélkül, hogy megtorlásukról bárki is gondoskodott volna.[2] Egykorú szemtanúk még azt is írják Báthoryról, az ország legelső és legfőbb funkcionáriusáról, hogy reggeltől estig és estétől reggelig mindig részeg volt.[3]

A nádor helyett Várday Pál egri püspök igyekezett minden tőle telhetőt megtenni a haza védelmére, micélból a fegyverbeszólított honfiakat a verpeléti táborba hívta meg, ahova Szapolyay Jánost is meginvitálta,[4] de ez jobbnak látta továbbra is a saját önálló útjain való haladást, tisztán csak a saját önző céljait tartván szem előtt, amint azt már a XII. rész 273. oldalán is említettük.

Várdayn kivül[5] Frangepán Kristóf mutatkozott még e felette veszélyes helyzetben a tettek emberének, hanem aztán, amikor a szlavóniai rendek szeptember vége felé Kaproncán gyűlést tartottak, s azon Frangepánt védőjükül és kormányzójukul választották, őt is elkapta a nagyzás hóbortja, mert ő maga is a magyar korona után vágyódók sorába lépett.[6] Ezzel főleg Batthyány Ferenccel, a horvát-szlavonországi bánnal jutott mind nagyobbfokú ellentétbe, aki Frangepánban egyben ellen-bánt is vélt felismerni.

Egyébként komoly trónjelölt gyanánt csak három ember jöhetett számításba. Ezek egyike Zsigmond lengyel király volt, akit Jagello-származása folytán a legközelebbi rokoni kötelék fűzött a mohácsi csatában elesett II. Lajos királyhoz. De a kényelemszerető és otthon is elég bajjal küzdő Zsigmond csak nagynehezen volt rábirható, hogy a magyar koronára való jogait érvényesítse, ez azonban oly későn történt, hogy amikor követei Magyarországba érkeztek, itt már régen más irányba terelődött a trón elnyerése miatt folytatott küzdelem. Ebben a küzdelemben két párt állott egymással szemben.[7] Az egyik, a régi udvari párt néhány emberéből és Szapolyay János személyes ellenségeiből alakult úgynevezett Habsburg- vagy német párt, legfőkép Mária özvegy királyné személyes híveiből állott, aki mindenáron fivére, Ferdinánd osztrák főherceg számára akarta Magyarország trónját megszerezni. E pártot az az elgondolás vezette és vezérelte elhatározásainál, hogy Magyarországot csak a hatalmas német-római császárság szövetsége és pártfogása mellett lehet a folyton növekvő török veszéllyel szemben megoltalmazni és fenntartani, bár mint tudjuk, a német császárság és Ausztria eddigi magatartása legkevésbbé sem nyujtott biztató reményt arra nézve, hogy ebből az irányból Magyarország a jövőben a kellő támaszra és támogatásra számíthat.

A Habsburgok feje ebben az időben tudvalevőleg V. Károly német császár és spanyol király volt, aki 1521-ben osztozott meg fivérével, Ferdinánd főherceggel az apai örökségen; a császár ekkor Németországot, Spanyolországot összes gyarmataival, Németalföldet és az olasz birtokokat tartotta meg magának, míg öccsének Alsó- és Felső Ausztriát, Stiria, Karinthia, Krajna hercegségeket, a tiroli grófságot néhány németországi birtokkal engedte át s egyben reáruházta mindazokat az örökösödési jogokat, amelyekre a Habsburg-család a magyar és cseh koronák tekintetében igényt tartott.[8]

Ferdinánd pártja, mely Pozsonyból irányította a trónörökléssel kapcsolatos mozgalmat, eleinte, szeptember 6.-án, a királynén kivül mindössze 5 emberből állott; ezek voltak: György brandenburgi őrgróf, Batthyány Ferenc szlavóniai bán, Thurzó Elek kincstartó, továbbá Szalaházy Tamás veszprémi és Brodarics István szerémi püspök.[9] Mindenféle pénz-, cím-, hivatal- és birtok-igéretekkel és biztosító levelekkel történt csábítgatások ellenére[10] ez a párt november 30-áig a fentieken kivül még csak Báthory István nádorral, Tahy János a vránai perjelség kormányzójával, Horváth Gáspár főasztalnokkal, Maczedoniai László pécsi préposttal, Oláh Miklós esztergomi főesperessel, Nádasdy Tamás királyi titkárral, Varjasi Nagy Imre alnádorral és Révay Ferenc királyi ítélőmesterrel gyarapodott. Találóan jellemzi ezt a pártot Acsády[11] a következő szavakkal: „Tizenkét tagból álló vezérkar maradt az sokáig közkatona nélkül, mert a városok német polgárain kívül, kik azonban egy ideig óvatosan kerülték a nyílt állásfoglalást, a nép egy rétegében sem volt gyökere.“

Annál hatalmasabb volt a másik, az úgynevezett nemzeti párt, mely feltétlenül magyar vérből származó királyt óhajtott és az 1505. évi törvényre támaszkodva, tömegesen csatlakozott Szapolyay János erdélyi vajda mellé, akit egyedüli jogos trónjelöltnek tekintett. Ez a párt és annak élén maga a vajda is, úgy gondolta a Habsburgokkal fennálló ellentétet legjobban kiegyenlíthetőnek, illetve Ferdinándot a magyar trónra táplált igényei tekintetében legbiztosabban kikapcsolhatni, hogy ismételten megkísérelte Mária özvegy királynét rábírni arra, hogy Szapolyaival lépjen újabb házasságra, azonban Mária ezt – állapítja meg Acsády[12] – „a házasságot egyenesen testvére, Ferdinánd elleni árulásnak tekintette. Ama forró szeretet és ragaszkodás, melyet mindkét bátyja iránt táplált s melyet ezek szívükből viszonoztak, ama lelkesedés, mellyel a Habsburgok emelkedését és világhatalmi állásának szilárdítását , valamint a büszke vélemény, melyet ősrégi családja előkelőségéről táplált, erkölcsi lehetetlenségnek tüntették fel előtte a vajdával való házasságot, kit ő is, testvérei is alacsony származású parvenűnek néztek.“ Ez minden esetre nagy mértékben túlzott gőg és nagyzási hóbort színében tűnik fel, mert ha Szapolyay János nem is származott királyi vérből, de azért még sem volt közönséges származású, mert hiszen apja, István nádorispán, anyja pedig, Hedvig, tescheni hercegnő volt.

E rosszul sikerült lépés után mindkét párt belátta, hogy békés úton a magyar trónutódlás kérdését megoldani már nem lesz lehetséges s így mindketten megtették a királyválasztás megejtésére vonatkozó előkészületeket. E célból Szapolyay a magyar és erdélyi rendeket október 14.-ikére Tokajba kérette,[13] ahol a nagyszámban egybegyűlt rendek két napi tanácskozás után nagy lelkesedéssel őt jelölték a trónra és egyúttal november 4.-ikére Székesfehérvárra királyválasztó és koronázó gyűlést hirdettek.[14] Hogy ez Szent István koronájával történhessék meg, Szapolyay ezt, melynek különben Perényi Péterrel ez időben ő volt az őre, hatalmába ejtette, s egyben intézkedett, hogy vezérei közül Kun Gotthard az ország fővárosát, Budát, továbbá Esztergomot, Bakics Pál pedig az ős koronázó várost, Székesfehérvárt elfoglalja. Ezek nyomában aztán Szapolyay is elindult 6000 főnyi sereggel Budára,[15] ahol november 1-én megérkezve, ott egy hétig tartózkodott s aztán 8-án Székesfehérvárra indult, s itt másnap megérkezve, már ott találta a szerencsétlen II. Lajosnak a Csele patak mentén feltalált holttestét, melyet még ugyanaznap ünnepélyesen a királyi sírboltba atyja hamvai mellé helyeztetett el. November 10.-én megnyílt a királyválasztó országgyűlés, amelyen Verbőczy István nagy szónoki hévvel előadott ajánlására s miután ama 1505. évi országos határozatot is felolvasták, mely szerint abban az esetben, ha Ulászló fiörökös nélkül halna el, jövőben királlyá soha idegen fejedelem, hanem csak született magyar választható,[16] Szapolyay Jánost, főkép Verbőczy István nagyarányú, majdnem erőszakosnak modható korteskedése és rábeszélése folytán nem valami túlnagy lelkesedéssel királlyá választották s másnap, november 11.-én Szent István koronájával meg is koronázták. A koronázási aktust az életben maradt püspökök legidősebbike, Podmaniczky István nyitrai püspök nem minden ellenzés nélkül végezte, Jászay szerint[17] „vagy azért, mert ebből a hazára áradandó veszélyt eleve látta, vagy mert a felolvasott határozat világosan rendelte, hogy királlyá csupán kormányzásra alkalmas és képes magyar választassék, ő pedig Szapolyayt ilyennek semmi tekintetben sem nézhette.“

Az ellenjelölt megválasztása és megkoronázása megdöbbentőleg hatott a Ferdinánd-pártra s főleg Mária királyné már az ellenpárt tokaji gyűlésének és az ott hozott határozatoknak hatása alatt nem győzte eléggé sürgetni testvérét, hogy most már ő is a legkomolyabban és legsürgősebben tegye meg a magyar trón elnyerésére vonatkozó lépéseit és intézkedéseit, azonban Ferdinánd elsősorban a cseh trón birtokába akart jutni, mely II. Lajos halálával szintén megüresedett. Ez nagyobb nehézség nélkül sikerült is neki, mert a cseh és morva rendek október 23-án Prágában a bajor, francia és lengyel fejedelmek ellenzése dacára Ferdinándot Csehország királyának választották.[18] Ennek megtörténte után Ferdinánd november 7.-én Hainburgba ment, ahol Mária nővérével is találkozván, itt elhatározták, hogy a magyar trónt, ha kell, fegyveres erőszak alkalmazása mellett is a Habsburgok számára biztosítják. Ehhez képest Ferdinánd nyomban intézkedett, hogy Pozsony környékére 10.000, Győrbe pedig 3000 főnyi had indíttassék útba.[19] Emellett azonban az új trónjelölt, illetve legodaadóbb támasza, Mária királyné a békés megegyezés lehetőségét is kereste s e célból pártja által november 25.-ére Komáromba szintén királyválasztó országgyűlést hirdetett[20] s azonkívül úgy eddigi, mint csak ezután megszervezendő híveinek jelentékeny pénz- és egyéb adományokat és kiváltságokat helyezett kilátásba; így többek között nagy súlyt helyezett Frangepán Kristóf megnyerésére is, aki november 10.-én kelt nyilatkozata szerint hajlandó is volt az alkura, de feltétlenül azt kötötte ki, hogy Ferdinánd mint jövendő király minden javaiért jót álljon, őt magát Magyarország főkapitányává, barátját, Erdődy Simont pedig esztergomi érsekké nevezze ki.[21] Miután e kérelem gyors teljesítését az ajánlattevő egyik halálos ellenfelének, gróf Batthyány Ferenc szlavóniai bánnak kontrakariroznia sikerült, Frangepán barátjával együtt hamarosan Szapolyay János pártjára tért át, aki előbbinek az elhalt Corvin János herceg javait, a vránai perjelséget és a magyarországi főkapitánysági tisztet, Erdődynek pedig, nem ugyan az esztergomi érsekséget, miután ezt időközben már Várady Pál kapta volt, hanem ennek megüresedő helyét, a gazdag egri püspökséget igérte.[22]

Frangepán most azt tanácsolja János királynak, hogy miután Ferdinánd el van határozva, hogy igényeinek fegyveres erővel is érvényt szerezzen, ezért előzze meg őt a király, szálljon táborba Tata környékén, neki pedig adjon legalább 4000 főnyi hadat, hogy azzal Ausztriába betörhessen. Ezt a javaslatot Radics Bosics is helyeselte, ellenben Czibak Imre, Dóczy János, Pöstyéni Gergely és Tornallyay Jakab alvezérek az idő és évszak előhaladottságára való tekintettel ellene szavaztak, mire a hadműveletek megkezdése tavaszra halasztatott, János király pedig egyúttal kijelentette, hogy keresztény vért, hacsak elkerülheti, nem akar ontani; az Isten, aki őt a trónra emelte, elég hatalmas, hogy őt vérontás nélkül is fentartsa azon.[23] Annyit azonban mégis tett János király, hogy Ráskay Gábor által Tatát és Komáromot, azok várnagyait, Somogyi Ferencet és Cseszneky Györgyöt maga részére megnyervén, elfoglaltatta, minek folytán Mária királyné a Komáromba hirdetett országgyűlést november 30-ára Pozsonyba helyezte át.[24]

Miután ezek szerint a kilátások Ferdinándra nézve nem valami rózsásak voltak, ő eddigi merev és fenhéjázó magatartását megváltoztatva, a pártjához tartozó 13 befolyásos magyar úrral formális szerződést köt és nemcsak ezeknek biztosít mindenféle előnyöket, hanem arra is kötelezi magát, hogy megválasztása esetén – mely aktusnak jogosultságát ő eddig következetesen tagadta, azt hajtogatván, hogy a magyar korona őt és nejét örökösödési jogon illeti meg – az országot is mindennemű eddigi jogaiban és kiváltságaiban megtartja s egyszersmind igéri, hogy II. Endre aranybulláját, amelynek megtartására Magyarország királyai a koronázáskor megesküdni kötelesek, ő maga is szentül tiszteletben fogja tartani.[25]

E nagyarányú kedvezmények kilátásba helyezése ellenére a pozsonyi országgyűlésre csak igen lassan és fogyatékosan gyülekeztek a hívek, mi miatt a királyválasztást csak december 17.-én lehetett megejteni, ami aztán nagyobb emóció nélkül tényleg végbe is ment.[26]

Nemsokára ezután 1527 január 1-én Ferdinándot Horvátországban is megválasztották királlyá, ellenben ugyanazon év és hó 6.-án Törökországban Szapolyay Jánost ismerték el egyhangúlag az ország királyának.[27] Ezek szerint most már az országnak, a közügyek és békés egyetértésnek legnagyobb ártalmára, egyszerre két királya is volt.

A választások befejezte után az ellenkirályok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy egyrészt pártjukat, hatalmukat az országban szaporítsák, másrészt, hogy királyságukat a külföldi hatalmak által is elismertessék. Előbbit, főleg Ferdinánd, leginkább azáltal vélte elérhetni, hogy úgy egyeseknek, mint az egész országnak még az eddiginél is nagyobb kiváltságokat helyezett kilátásba, viszont a külföldi hatalmakkal, kivált János király keresett minél sűrűbb érintkezést. A megkoronázott király elsőnek sógorát, Zsigmond lengyel királyt akarta a maga számára megnyerni, de csakhamar arról győződött meg, hogy ez inkább Ferdinándot, mint őt pártolja.[28]

Velencébe, Rómába és Párisba János király Jozefics József zengi püspököt küldte követül, ahol azt igen barátságosan fogadták, amin annál kevésbé csodálkozhatunk, mert hiszen a doge, VII. Kelemen pápa, I. Ferenc francia és VIII. Henrik angol király ekkor nyílt háborúskodásban állottak a Habsburgokkal s kivált V. Károly német császárral és spanyol királlyal. A doge 1526. december 14.-én a leghatározottabban kijelentette Józefics előtt, hogy örül János király megválasztásának, akivel jó viszonyban kíván élni, míg az ugyanez időtájt Ferdinánd érdekében Velencében kopogtató Kamarjay Tamás azt a választ kapta, hogy a köztársaság nem hajlandó a királlyá megválasztott János ellen háborút viselni.[29]

Rómában Jozefics szintén kedvező fogadtatásra talált, bár VII. Kelemen, akinél Ferdinánd is erősítgette a magyar koronára való jogait, kissé tartózkodóan nyilatkozott.[30]

Legtöbb sikert ért el Jozefics a francia udvarnál, ahova 1527 február elején érkezett. I. Ferenc király mint a Habsburg-ház halálos ellensége, nemcsak segítségét helyezte kilátásba János királynak ellenfele ellen, hanem vele, miután hozzá ellenkövetül Rincon Antal spanyol kapitányt és diplomatát küldötte, július 2.-án formális megegyezést is kötött, amelybe Velence, a pápa, sőt némelyek szerint Anglia is belefoglaltatott.[31] Már ezt megelőzően havonta 30.000 tallért küldött János királynak és nagyon valószínű, hogy a pápa is részesítette ez utóbbit pénzbeli segélyekben.[32]

VIII. Henrik angol király, mielőtt a magyar trónkérdésben határozott állást foglalt volna, előbb Wallon nevű követét mind Ferdinánd mind János udvarába küldötte, de az Bécsben Ferdinánd által letartóztatván, Jánossal csak írásbelileg léphetett érintkezésbe.[33]

Vilmos és Lajos bajor hercegek szintén János pártját fogták, aki az ő ösztönzésükre határozta el, hogy az április 1-re hirdetett regesnburgi birodalmi gyűlésre követeket küld. Ezeket azonban útközben Ferdinánd emberei elfogták, amit a birodalmi rendek megbotránkozással vettek tudomásul.[34]

Sőt még magához Ferdinándhoz is követeket küldött János király, akiket azonban már Pozsonyban, Mária királynő udvarában gúnyolódással fogadtak, Bécsben pedig 1526 december 8.-án és 17.-én Ferdinánd szintén elég kurtán bánt velük, bár kenyértörésre ő egyelőre, addig míg a cseh koronát fejére nem tette s amíg bátyja részéről hathatós támogatásban nem részesülhetett, nem akarta juttatni a dolgot.[35]

A fentieken kívül főleg a pénzhiány volt mindkét oldalon az oka annak, hogy egyelőre egyikük sem igen akart komolyan a kardhoz nyúlni s így mielőtt Ferdinánd 1527. január 21.-én cseh királlyá leendő koronáztatása végett Prágába utazott volna, az említett hónap 19.-én nyílt levelet intézett az ország minden rendű lakósaihoz, amelyben erősen kikel Szapolyay János ellen, addigi igéreteit még újabbakkal megtoldja s végül kijelenti, hogy minden hozzá csatlakozó iránt nemcsak kegyelmesen, hanem adakozó is leend.[36]

Ezt a nyílt levelet János nem akarta válasz nélkül hagyni s így március 19.-ére Budára országgyűlést hirdetett. Ezen mindenekelőtt visszautasították Ferdinánd sérelmes kijelentéseit s újból kijelentették, hogy a magyar törvény minden idegennek fejedelmi jogait kizárja s így ők törhetetlenül ragaszkodnak János királyságához, akinek egyben minden ingóságaik egytizedrészét a haza védelmére felajánlották.[37]

Ily körülmények között a két ellenkirály között a békés megegyezés lehetősége fokozatosan mindig nehezebbé vált, de azért mindketten húzódoztak a polgárháború tényleges megkezdésétől, miért is mindketten, ha egyébért nem is, legalább időnyerés céljából, szivesen fogadták Zsigmond lengyel királynak békeközvetítői kínálkozását. Az utóbbi által június 1-re Olmützbe kiírt béketárgyalásokhoz mindkét fél elküldte megbizottait, de ezek a tárgyalások, habár két hétig elhúzódtak, mint már előrelátható volt, nem vezettek eredményre.[38]

[1] Heltay, Magyar Krónika 373: „Vala pedig akkoron nádorispán Báthory István, a sánta.“

[2] Szalay László, Magyarország történelme IV, 11.

[3] Talán kissé túlozva, de így jellemzi őt Francesco Massario, a budai velencei követ titkárja egyik 1523-ról szóló jelentésében, mondván: „da tutte hore e ebrio, da la matine fino la sera e dala sera fino la matina, odiato de tutti.“

[4] Pray, Epistolae Procerum I., 272. – Wagner Károly, Diplomatarium Comitatus Sárosiensis, 155.

[5] Lásd ugyancsak a XII. rész említett helyén.

[6] Gévay Antal, Urkunden und Aktenstücke zur Geschichte von Ungern im letzten Drittel des Jahres 1526. 27. old. és ugyancsak Gévay, Urkunden und Aktenstücke zur Geschichte der Verhältnisse zwischen Oesterreich, Ungern und der Pforte im XVI. und XVII. Jahrhundert, 13–21. oldal.

[7] Acsády Ignácz szerint (Szilágyi–Acsády, A magyar nemzet története V. köt. 10. old.) a királyválasztási küzdelemben nem széles rétegek, hanem aránylag csak kevesen vettek részt, mert a Jagellók alatt „az alsó nemesség elszegényedett s ezzel elvesztette politikai jelentőségét. A közvagyon legnagyobb része kevesek kezén halmozódott össze s keveseké lett a hatalom és a befolyás is. A valóságban húsz-harminc család s nehány egyházi nagybirtokos gyakorolta a királyválasztás jogát, kiket a nemesség tömegei akarva, nem akarva követni kényszerültek.“

[8] Smolka, Ferdinánd I. Bemühungen um die Krone von Ungarn. (Archiv für oest. Geschichts-Quellen LVII.)

[9] Brodarics levele, Acta Tomiciana VIII, 220.

[10] Jászay Pál, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után, 94, 98, 126, 129.

[11] Szilágyi–Acsády id. m. V, 15.

[12] Szilágyi–Acsády id. m. V, 22.

[13] Kovachich, Vest. Comit, 626. és Suppl. ad Vest. Comit. III, 70.

[14] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus ungaricis libri XXXIV. 134. – Horváth István, Verbőczy emlékezete, II, 250. – Szerémi György Emlékirata Magyarország romlásáról. Monum Hung. Histor. Magyar Történelmi Emlékek, Irók, I, 127.

[15] Istvánffy id. m. VIII, 85. – Cseh Antal (Antonio Boemo), majd Magyar Miklós (Nicolao Ungaro) álnevű velencei kém tudósítása 1526. november 12-ről: „Sua Serenita… intro poi acompagnato cum 6000 cavalli.“(Gévay id. m.)

[16] Lásd a XII. rész 62–63. oldalán.

[17] Jászay id. m. 167.

[18] Buchholtz, Geschichte der Regierung Ferdinand 's I, II, 407. – Ranke, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation, II, 417.

[19] Gévay id. m. és ennek alapján Jászay id. m. 191.

[20] Kovachich, Vestigia Comit, 624.

[21] Pray Hierarch. II, 257. – Katona, Hist. Crit. Reg. Hung. XX, 8.

[22] Jászay id. m. 223. Gévay id. m. nyomán.

[23] Szerémy id. m. 142. – Istvánffy id. m. IX. 135. – Szermeghy, Schwandtnernél II, 886.

[24] Mária levele a még hozzá hűnek vélt Frangepánhoz (lásd Lehoczky, Stemmatographia II, 142.) és ugyanannak levele Sopron városához, az említett város levéltárában. – Jászay id. m. 227.

[25] Kovachich József Miklós, Monumenta vet. legislationis Hung. Segm. II, 38. – Jászay id. m. 196–200, 261–264.

[26] Istvánffy id. m. IX, 137. – Declaratio electionis Ferdinandi, Jászaynál id. m. 324. – Widmann, Goldastnál II, 43.

[27] Chmel, Habsburg. Archiv II, 33.

[28] Jászay id. m. 215. 294, 305. – Katona id. m. XIX, 748.

[29] Marino Sanuto is. m. XLIII, 244. –Jászay id. m. 310.

[30] Jászay id. m. 434.

[31] Charriere,Negotiations de la France dans le Levant I, 155. – Istvánffy id. m. IX, 136. – Pray, Annales, V, 133. – Horváth Mihály, Adalékok János király külviszonyai történelméhez. Tört. zsebkönyv. 14.

[32] Bél Mátyás, Monum. I, 163. – Ziegler (Frundsberg titoknoka), Vita Clementis VII. – Schellhorn Amoenit, II, 308: „Clemens…pecunia Trentschinii (a németek így hívták Szapolyayt Trencsén vára után) factionem contra Ferdinándum regem aliquamdiu juvit.“

[33] Szalay László, Adalékok a magyar nemzet történetéhez, 20. – Horváth Mihály, Magyar Tört. Eml. Okm. V, 177.

[34] Szalay id. m. 39.

[35] Jászay id. m. 344. – Gróf Kemény József, Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens, II, 11.

[36] Horváth István, Verbőczy Eml. II, 253. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. III, 97.

[37] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. III, 104. – Gévay id. m. I, 50. – Szerémi id. m. 153. – Wagner, Diplomat. Sáros. 254. – Wagner, Analecta Scep. II, 149.

[38] Widmann, Collectio variorum concilior, de successione et jure hereditario familiae regnantis in Hungaria, Goldastnál s ennek nyomán Pray, Annal. V, 135. – Szalay, Adalékok 53. – Katona id. m. XX, 51. – Dogiel, Cod. Dipl. Pol. I, 121.