Háborúban az ellenség előtt a katonaság havonként 2 forint tábori pótlékot kapott s ebből kellett magát élelmeznie, a várak őrségeinek élelmezéséről ellenben a kpitányoknak kellett gondoskodni. Hogy az élelmiszerek beszerzése megkönnyíttessék, illetve lehetővé tétessék, az alispánoknak meg kellett jelölni, hogy az egyes községek a különféle élelmiszerekből mennyit tudnak szállítani s ők állapították meg egyúttal, az egyes élelmiszerek árát is, amit limitacio-nak hívtak.

A XVI. század elejéig a csapatoknak élelmi szerekkel való ellátása még elég rendesen ment, 1521-ben azonban a pénz elértéktelenedése folytán egyszerre oly hirtelenül felszökött az élelmiszerek ára, hogy mind nagyobb és nagyobb nehézségek támadtak a csapatok ellátása körül. Nagyon természetes, hogy ezzel a jelenséggel egyidejűleg az árdrágítók elleni hajsza is kezdetét vette. A folyton megismétlődő bajokon segítendők, a horvát-szlavon rendek az 1538. évi kőrösi gyűlésen maguk állapították meg a limitaciót és azt is kimondották, hogy az összes mágnásoknak, nemeseknek és káptalanoknak, minden terményük egyhuszadrészét a végvárak szükségleteinek fedezésére saját költségeiken oda kell szállítaniok, ahova azt a bánok parancsolják.[1]

A végvárak ellátása tekintetében különbséget tettek ama élelmi cikkek között, amelyeket az ostrom idejére el kellett tenni és azok között, amelyek a védőrség mindennapi élelmezésére és ellátására szükségesek. Előbbiek beszerzéséről a királynak kellett gondoskodnia, az utóbbiak tekintetében pedig a rendeknek kellett a szükséges intézkedéseket megtenni, hogy a jobbágyok a végvárakba elegendő élelmiszert vigyenek és azt méltányos áron adják el. Hogy ez minduntalan nehézségekbe ütközött, mutatja többek között az 1545. évi 29. tc., illetve az 1557. évi 7. tc. ama rendelkezése, hogy az élelmiszereket minden birtokról a lehető legnagyobb mennyiségben kell a táborba szállítani s aki azt vakmerően vagy hanyagságból elmulasztaná, az élelmiszerek elvesztésével bűnhődjék. De úgy látszik, hogy ez a fenyegető rendelkezés sem orvosolta teljesen a bajt, mert az 1559. évi 29. tc. már azt mondja, hogy akik nem engedik, hogy birtokaikról élelmiszereket szállítsanak a táborba, mindannyiszor, ahányszor rajtaérik, hatszoros büntetéssel büntettessenek és az élelmiszereknek a táborokba vitelére kényszeríttessenek.

Itt meg az volt a baj, hogy a csapatoknak a zsoldfizetés elmaradása miatt a legritkább esetben volt pénzük a szükséges élelmiszerek beszerzésére s így gyakran megtörtént, hogy amikor a jobbágyok a táborok és várak piacaira vitték áruikat, a pénzben szűkölködő katonák azokat erővel elrabolták, vagy ha az árút hitelbe kapták, azt sohasem fizették meg. Hiteles feljegyzések szólnak arról, hogy a „táborokba élelmiszert szállítókat a katonák mindenképpen zaklatják: marháikat fizetés nélkül elveszik és levágják; a tisztek és profószok a táborba vitt élelmiszerek egy részét elveszik, másik részét aztán fizetés nélkül elszedik a katonák; A fuvarosokat saját takarmányaik, fájuk szállítására és más munkára kényszerítik… A végvárak kapitányai előre összevásárolják vagy a parasztoktól erőszakkal, vagy csekély árért, ami tetszésüktől függ, veszik el az élelmicikkeket és azokkal kereskednek. A külföldi katonák személyválogatás nélkül jobbágynak, nemesnek, főpapnak, mágnásnak mindenét elrabolták; több helyen, amit maguk nem fogyaszthattak el, lovaikkal etették meg, eladták, vagy szétszórták, stb., stb.“[2]

Ily körülmények között hiába állapították meg, hogy miből álljon az egyes katona élelmi adagja, az csak írott malaszt maradt, de érdekesség és összehasonlítás szempontjából mégis ideiktatjuk azt. Rendes körülmények között, amikor t. i. a legénység zsoldját megkapta, a napi élelmi adag a következőkből állott: 2 font kenyér, 1 font hús vagy ehelyett ugyanannyi sajt, vagy vaj, szalonna, amit meg kellett vennie. Bort vagy sört pénzéhez és tetszéséhez mérten vehetett. Ha nem volt zsold, akkor élelemkiosztásra került a sor s ilyenkor naponta és emberenként járt: 2–3 font kenyér, 1 font hús, egy fél, vagy egy egész pint bor, vagy ugyanannyi, esetleg több sör; a lovakra bizonyos mennyiségű széna és zab. Az élelmiszerek és a takarmány árát aztán beszámították a zsoldba.[3]

„A XVI században – írja Demkó[4] – az egész század átlagát véve – 1 font húsnak ára volt 2 dénár, 1 drb. két fontos kenyéré à 1 denár, 1 pint boré à 7 dénár, 1 pint söré à 4–5 denár. Egy embernek élelméért ki kellett adnia bor vagy sör nélkül csak a kenyérért és húsért naponként 3 denárt, 1 hónapra 90 denárt. Ha kiosztásra került a sor, levontak zsoldjából naponként 6 1/2–12 denárt, vagyis havonként 1 m. frt. 96 denárt – 3 m. frt. 60 denárt. Azaz a teljes zsoldját, vagy még annál is többet. Hol volt még a ruhája és fegyvere?“

Íme ilyen erkölcstelenek voltak akkor a viszonyok a katonaságnak fegyverzettel, ruházattal és élelemmel való ellátása terén. „Ilyen gazdálkodás folyt az egész vonalon. A kapitányok, provisorok – magyarok és nem magyarok egyaránt – (tisztelet egynéhány kivételnek) gazdagodtak, nagy birtokokat szereztek, a katonaság meg éhezhetett és tömegesen hagyta volna el a végeket, – ha lett volna hova mennie.“[5]

[1] 1538. évi 11. t.-c.

[2] Dr. Demkó u. o. 38.

[3] Schwendi, Kriegs Discurs, 91–93.

[4] U. o. 200.

[5] Dr. Demkó u. o. 205.