A Ferdinánd és Miksa által Magyarországon alkalmazott tábori hadseregek, mint már a fentiekből is kitűnik, részben idegen zsoldos, részben magyar csapatokból tevődtek össze. Kevés kivétellel ugyanaz volt a várak védőrségének összetétele is. A tábori hadseregek élén kivétel nélkül idegen, azaz nem magyar parancsnokok állottak, akiknek az alájuk rendelt magyar seregrészek felett is korlátlan intézkedési joguk volt, ellenben a legtöbb várban magyarok voltak a parancsnokok, akiknek természetesen az ottani idegen zsoldos csapatok is minden tekintetben alá voltak rendelve. A magyar várparancsonok legtöbbje hősies önfeláldozással teljesítette feladatát, ellenben az idegen várparancsnokok (Lascano és Salamanca kapitányok Esztergomban, Tasso Hannibal Tatán) legtöbbször csúfosan viselték magukat. „Az idegen, akár a tábori hadseregnél, akár a várakban beosztott vezérek kevés kivétellel lekicsinyelték a magyar csapatokat és az azok élén álló parancsnokokat, akiknek tanácsaira soha sem hallgattak, mintha egyedül ők lennének bölcsek és vitézek.“[1]

A tábori hadsereget tulajdonképpen a királynak kellett volna vezetnie, de ő rendszerint helyettest (General-Lieutenant vagy Feldoberster) nevezett ki maga helyett.[2] Ennek nagy volt ugyan a hatalma, de a melléje rendelt hadi tanács nélkül lényegesebb dologba nem foghatott. A haditanácsnak hivataluknál fogva tagjai voltak: a király helyettese, a Feldmarschall (tábornagy), az Oberster Zeugmeister (a tűzérség főparancsnoka) és az Oberst-Proviantmeister (a főélelmező mester). Ezekből állott az úgynevezett titkos haditanács; velük kellett a királynak vagy helyettesének minden fontosabb dolgot előzetesen megbeszélnie. Csak ezután hívta össze a főhadur vagy helyettese az általános haditanácsot, amelyre a lovasság és gyalogság összes ezredesei és kapitányai hivatalosak voltak. A fővezér eléjük terjesztette a titkos haditanács megállapodásait, mint saját elhatározásait; kikérte véleményüket s ha valami jobbat tudtak, vagy valami változtatást óhajtottak, azt lehetőleg figyelembe vette.[3]

A Feldoberster-nek rendesen volt egy helyettese, a Feldherrn-Lieutnant, ha pedig nem volt, akkor annak teendőit a Feldmarschall (tábornagy) teljesítette. Mindketten szintén tagjai voltak a titkos haditanácsnak. A Feldmarschall volt a lovasság főparancsnoka, aki minden ügyben a „Reichs-Reiterbestallung“ szabályai szerint járt el. A gyalogság ezredesei ugyan nem voltak közvetlenül alája rendelve, de amit a Feldoberster parancsából elrendelt, azt kötelesek voltak teljesíteni. A feldmarschall helyettese az Untermarschall (altábornagy) volt.

A szolgálatmenetel ugyan végleg csak a Schwendi által elfogadott és a császár által jóváhagyott „Feld- und Reuterrecht, item der Teutschen Knecht Articul“ szabályozta, de ennek határozmányai már jóval előbb, tehát a tárgyalás alatt álló időszakban is érvényben voltak.

A tábori hadsereghez beosztott magyar lovasság és gyalogság az ugyanott tartózkodó magyar főkapitányoknak, ilyenek nem létében ezredeseiknek voltak alárendelve.

A seregvezetőség egyéb közegei voltak: az Oberst-Proviantmeister (főélelmezőmester), az Oberst-Profos, vagy Capitain de Justicia (főhadbíró); utóbbinak vannak alárendelve az egyes ezredeknél levő Rumormesiter-ek, akik a rendre és csendre ügyelnek fel, az Oberst-Quartiermeister (főszállásmester) és a Kriegszahlmeister (hadifizetőmesterek).

A hadsereg két főfegyverneme a lovasság és a gyalogság volt. Ezekhez járult a tűzérség és a szekerészek. A lovasság a nehéz lovasság számba menő vértesekből (Kürassierer) és a könnyű huszárokból állott. A lovas lövészeket (Archibusiere) tulajdonképpen nem számították a lovassághoz. A gyalogság a nehéz fegyverzetű gyalogosokból (Knechte, Landsknechte) és a magyar hajdúkból állott.

Mindkét fegyvernemet a „Mustrerung“-okon, magyarosan „mustrá“-kon, latinul „lustratio“-kon állították ki. Ugyanitt válogatták ki a tűzéreket és szekerészeket.

A lovasság tisztjei voltak: a General-Reuteroberst (a lovasság felügyelője), az Oberster über etliche Fahnen Reuter (néhány lovas zászlóalj ezredese), az Oberster Wachtmeister über die Reuter (lovassági őrnagy), a Rittmeister (lovassági kapitány), ennek helyettese a Reuter-Fändrich (lovassági zászlós), aki a legelső zajra kezébe veszi a zászlót és azzal a riadó helyre (Alarmplatz) siet; ő egyúttal a kapitánynak helyettese, akinek a hadrend felállításában segédkezik. A Reuter-Wachtmeister (lovassági őrmester) legfőbb teendője, hogy a kivezényelt lovascsapatot az őrségre vezesse és ott arra felügyeljen. Minden 50 lovas fölé a lovasság még egy-egy Rottmeister-t választott, aki fölöttük, a Róta fölött, a felügyeletet gyakorolta.

A gyalogság tisztjei voltak: a General Oberster über die Fussknecht (a gyalogság felügyelője), a Landsknecht-Oberster (a gyalogság ezredese), az Oberst-Wachtmeister über die Knecht (gyalogsági őrnagy), a Hauptmann (gyalogsági kapitány), a Landsknecht-Fändrich (gyalogsági zászlós), a Wachtmeister (gyalogsági őrmester), a Feldwebel (szintén őrmester, de kisebb hatáskörrel mint ez előbbi), a Webel (káplár). Az utóbbiak főleg küldönc szolgálatokat végeztek és az ezredes ajánlására a legénység havonként választotta őket.

Az egyes urak által a király zsoldján tartott lovas és gyalogos osztagok parancsnokait rendszerint szintén a zsoldos seregek magasabb parancsnokaitól vették, ellenben „más beszámítás alá esnek a vármegyék lovasai, akik saját kapitányaik alatt az illető vidék főkapitányainak voltak alárendelve. Ezek voltak azok, akiket küldő vármegyéik után neveztek győri, komáromi, borsodi, stb. huszároknak. – Megint mások voltak a végvárak, palánkok védelmére, a törökök elleni portyázásokra esetről-esetre, rendszerint az országgyűlés által megszavazott dicák terhére felfogadott lovasok, akik mindig az illető vár parancsnokának hatósága alá tartoztak. – A magyar gyalogosok között is megkülönböztetjük az urak és nemesek által a magyar főkapitányok parancsa alá állítottakat és a várak őrségeiül felfogadott, a várak kapitányai alá rendelt szabad hajdúkat. – A várak kapitányai, alkapitányai, hadnagyai, zászlósai közt feles számmal találunk magyarokat, úgy az altisztek között is. Ezek a fegyelmet csak úgy gyakorolták, mint a német tisztek, annál is inkább, mert a legtöbb esetben magyar és idegen katonaság vegyesen volt a várakban és a főkapitány legtöbbnyire német volt, különösen a nagyobb helyeken.“[4]

A tűzérség főparancsnoka az Oberster Zeugmeister (az Artilleriarum supremus magister, a tűzérség legfőbb mestere) volt. Ennek közegei és alárendeltjei a tűzértiszteken kívül: a Schanzmeister (sáncmester), aki kellőszámú sáncmunkások (Schanzbauern) felett rendelkezett; a Bruckenmeister (hídmester) a szükséges mesteremberekkel; a Bergmeister (bányamester), aki a bányász-legényekkel (Bergknappen) az aknákat készíti; a Wagenburgmeister (szekérvármester) az Oberster Wagenmeisterrel és a Wagenmeisterekkel a podgyász szállítását és védelmét látták el; az Oberster Wegmeister (főútmester); az Oberster Geschirmeister (főszerszámmester).

Magyarországon a tűzérség főhelye Kassa, az ágyúk és hadiszerek főszállítói vele együtt a felsőmagyarországi városok voltak, ahol már a XV. században is működtek ágyúöntődék, lőpormalmok, puskaművesek stb.

A lovas ezredek létszáma 1000, 1200 és 1500 lovas között váltakozott s ehhez képest 10, 12 illetve 15 száz-száz lovast számláló lovas századból állottak. A magyar főurak által a király költségén tartott lovas csapatok létszáma 100 és 600 között váltakozott. Ezek nem alkottak ezredeket, hanem csak egy-egy századot vagy zászlóaljat.

A gyalog ezredek rendesen 3000–4000 emberből állottak. A magyar gyalogos- (hajdú-) ezredek ellenben csak 1000–2000 ember erejüek voltak. A „H. Reichs Articul auf die teutschen Knecht“[5] szerint az ezredek 400-400 főből álló Fendlin-ekre (zászlóaljakra) tagozódtak. Ezek között 100 gyalogos (Knecht) hosszú nyárssal és rövid tűzi fegyverrel van felszerelve s fele részének teljes fegyverzetben kell lenniök, azaz egész karvédő vasat vagy páncélinget kell viselniök. A másik 100 közül 50 ember pallossal (Schlachtschwert) vagy más alkalmas rövid fegyverrel (pl. alabárddal) legyen felfegyverkezve s emellett hevederen viseljen egy rövid tűzköves puskát; a többi 50 embernek csak hosszú nyársa van. A hátralevő 200 gyalogosnak lövésznek (Hakenschütz) kell lennie. Ezek fegyverzete: jó sisak, vivótőr (Rappier) és jó taplós puska (Birschrohr). A fegyverrel felszerelteknek még lőporos palackjuknak és taplójuknak (Zündtkraut) is kellett lenniök.

A kézi lőfegyvereket a Büchse (a régibb Arkebuse) gyüjtőnév alatt foglalták össze s a Hakenbüchse volt a legrégibb kézi tűzfegyverek egyike, mely nevét valószínűleg az agyára erősített, a lökést visszatartó horogtól (Haken) kapta. Ez volt a Hakenschützen-ek (lövészek) és a nehéz és könnyű fegyverzetű lovasok rendes kézi tűzfegyvere.

A magyar gyalogosoknál a zászlóalj csak 100–200 emberből állott.

[1] Forgách id. m. 99.

[2] A királyi zsoldos hadsereg szervezését és berendezését részletesen írja le Schwendi Lázár hivatalosan összeállított művében, amelynek címe: Kriegs Discurs von Bestellung dess gantzen Kriegswesens und von den Kriegsämptern, weilandt des Edlen Teutschen Helden Herrn Lazarussen von Schwendi, freyherrn zu Hohen Landsperg etc. (Nemz. Muzeum Könyvtára, Milit. 183.

[3] Schwendi, Kriegs Discurs. 22.

[4] Dr. Demkó, Magyarország hadiereje a XVI. században. Hadt. Közl. 1917. évf. 50.

[5] Schwendi, Kriegs Discurs, 150-165.