| « VI. A hadművészet állapota Szapolyay János és I. Ferdinánd alatt, valamint Miksa uralkodása kezdetén. 1525-től 1566-ig. | KEZDŐLAP | b) A seregek szervezése; fegyvernemek; létszámviszonyok, stb. » |
A honfoglalás és a külföldi kalandozások korában a magyar nemzetnek csak egyféle hadserege, az úgynevezett nemzeti hadsereg volt. Emellé Szent István, mint tudjuk a maga speciális céljainak megvalósítására még egy külön királyi sereget szervezett, s annak keretén belül a szükséghez képest zsoldosokat is alkalmazott.[1] Az ekként új alapokra fektetett honvédelmi rendszeren Kálmán királyunk csupán némi célszerű módosításokat eszközölt.[2]
IV. Béla csak annyiban változtatta meg némileg az addig szokásban volt honvédelem és hadiszervezet rendszerét, hogy ő a várépítésre és a várak védelmére kíváló gondot és súlyt kezdett helyezni.[3]
Gyökeres módosítást vitt véghez a honvédelmi rendszer és hadiszervezet terén a bandériális rendszer életbeléptetése révén Károly Róbert, amellett a zsoldos hadak intézményét is megtartván. Ezzel egyidejűleg a lovagi harcmódnak fokozatosan mindig nagyobb mértékben való alkalmazása által a fegyverzet és felszerelés terén is lényeges változások állottak be, a várak alkalmazása és az azokkal kapcsolatos harcmód pedig még tobábbi kifejlesztést nyert.[4]
Ezt az új honvédelmi rendszert, mint egyáltalában az egész hadügyet Károly Róbert fia, Nagy Lajos a tökélynek kiválóan magas fokára emelte.[5]
Ámde Zsigmond uralkodása kezdetén csakhamar minden az Anjouk előtti züllött állapotba esett vissza, mígnem a király 1433-ban kiadott utasításával a honvédelem intézményét ismét meglehetősen szilárd alapokra fektette s a telek-katonaság megszervezése által újabb bő forrást nyitott a szükséges honvédelmi tényezők biztosításának és latbavetésének lehetővé tétele céljából. Ezen időtől kezdve a királyi, főpapi, tiszti és főúri bandériumokon kívül még a nemesi fölkelés és a telekkatonaság szerepelt a honvédelem egyik igen fontos tényezője gyanánt[6] és Hunyadi János ez alapon szervezett kicsiny, de remekül vezetett hadaival vívta ki világra szóló szebbnél szebb győzelmeit a sokkalta erősebb török seregek fölött.[7]
A Magyarországból szedett csapatokat illetőleg nagyban véve ugyanaz maradt a honvédelmi szervezet alapelve Hollós Mátyás alatt is, de ő hadseregeinek megszervezésénél fokozatosan a fősúlyt a zsoldos hadakra fektette. Ez vetette meg alapját az egész világon híressé vált fekete seregnek is.
Egyik legnagyobb királyunk e remek alkotásának megszünése után egészen a mohácsi vészig a magyar haderő főelemeit ismét a bandériumok, a telekkatonaság és a nemesi fölkelés képezték.
A mohácsi vészt követő időkben hadiszervezetünk rohamosan hanyatlani kezdett, s egyúttal úgyszólván teljesen meg is változott. Miután a nádori méltóság jó hosszú ideig betöltetlen maradt, a Duna–Száva menti bánságok és Horvátország nagy része török kézre kerültek, a többi zászlós urak a haderejük fenntartására szolgáló összegeket felette rendetlenül, vagy egyáltalában nem kapták kézhez, a püspökségek egy része teljesen megszűnt, másik része pedig birtokait többé-kevésbbé elvesztette, s végül mivel a világi zászlós urak jelentékeny része birtokaik elvesztése folytán teljesen elszegényedett, a bandériális rendszer csakhamar elvesztette jelentőségét. A telekkatonaság, miután csupán az ellenség által megtámadt vidék védelmezésére szorítkozott, szintén elvesztette országos jelentőségét s végül a nemesi fölkelés ahhoz a feltételhez lévén kötve, hogy az uralkodó személyesen álljon a fegyverre kelt hadak élére, ezt pedig a Habsburg-házból származó királyaink megtenni elmulasztották, szintén teljesen elvesztette aktualitását.
Külsegítség híjján a magára hagyatott ország a török ellen egyedül támadó hadjáratra és hadműveletekre képesítve nem lévén, a régi támadó harcmodor lassanként teljesen védelmivé változik át, de még ez is korlátolt kiméretben, amennyiben ezek a védelmi hadműveletek rendszerint nem egységesen vezettetnek a központi vezetés által, hanem a megtámadott vidék legjobb belátása szerint, úgyszólván saját szakállára teszi meg a maga védelmére és biztonságára vonatkozó intézkedéseket. Vagyis egyszóval az azelőtti nagyszabású és nagy koncepciójú támadó hadműveletek és hadviselés helyébe a mohácsi vész után a teljesen parciális, helyhez kötött, sokkal kisebb méretű védelmi hadakozási mód lép, de mindjárt hozzá kell tennünk, hogy hellyel-közzel úgy egyesek, mind kisebb-nagyobb csapatkötelékek részéről az önfeláldozó kötelességteljesítésnek örökké tündöklő példáit felmutatva.
Ebben a korszakban a hadsereg a következő elemekből tevődött össze:
a) A király zsoldos hadaiból;
b) a végvárak védőrségéből;
c) a papság és nemesség által a jobbágyokból kiállított és az országgyűlések által megszavazott adóból fizetett hadakból;
d) általános fölkelésnél a főpapok, főurak és nemesek személyes fölkeléséből alakított hadakból;
e) a részleges nemesi fölkelésből, mint helyi jellegű intézményből az ellenség által megtámadott vidéken;
f) némely urak által a király költségén tartott gyalog és lovas hadakból;
g) a városok hadijutalékából;
ad a) és b) Ferdinánd uralkodásának első időszakában, amikor ő Szapolyay János révén majdnem az egész országgal hadilábon állott, Magyarországon alkalmazott hadereje kizárólag idegen zsoldosokból állott. Később, Ferdinánd uralmának megszilárdulásának arányában a zsoldos csapatok kötelékében mindig több és több magyar is vállalt szolgálatot. Majd utóbb, amikor az ország belsejében levő várak jó része végvárrá lett s azok védelméről és ellátásáról, mint már említettük és alább még bővebben látjuk majd, nagyobbrészt szintén a királynak kellett gondoskodnia, ezekbe a várakba is főleg zsoldos csapatokat helyeztek el. E zsoldos csapatok között darabontokat (Trabant), hajdúkat, haramiákat, martalócokat, archibusiereket és landsknechteket találunk. Darabontoknak hívták a végvárakban szolgáló gyalogosokat. Ezek inkább a német nemzetiségű városok zsoldjába szegődött városi katonák voltak. A XVI. században a gyalogságnak új neme fejlődött ki a hajdúk képében, akik eredetileg minden valószínűség szerint hajtólegények, ökörhajcsárok lehettek, akik a nyugatra hajtott félvad szarvasmarhacsordákat kísérték s maguk is félvad emberek voltak. A darabontok és hajdúk havi, a huszárok ellenben évi zsoldot húztak. A hajdúknak egy külön neme, az úgynevezett szabad hajdúk voltak, akik a végvárakban fizetés nélkül teljesítettek szolgálatot és akik rablásból tengetvén életüket, az illető vidék rémei lettek, úgyhogy kiírtásukra az országgyűlések törvényeket is hoztak. A zsoldosok egy külön nemét képezték a haramiák; ezek szerb nemzetiségű kóbor zsiványok, rablók voltak, akiket a horvát várakban szolgálatra fogtak; ezekből fejlődött ki a horvát nemzeti gyalogság. Nem sokban különböztek tőlük az úgynevezett martalócok, akik Mátyás és a Jagellók alatt a bosnyák várakban szolgáltak. Ezek rác, vlach gyalogosok, részben a törököktől átpártolt pribékek voltak, akiket először Nádasdy Tamás fogadott a király zsoldjába s akiket azután a horvát bánok állandóan alkalmaztak.
E különféle alakulatokkal keverten teljesítettek szolgálatot a magyar és délszláv végvárakban az archibusierek és a landsknechtek; előbbiek német nehéz lovas lövészek,[8] utóbbiak gyalogosok voltak. A tábori hadseregek királyi zsoldosainak száma néha csak néhány ezer emberből állott, legnagyobb létszámuk pedig nem sokkal haladta túl a 10.000 főt, míg a mindenkori várőrségek létszáma néha a 15.000-et is túlhaladta.
Miután az összes e korbeli honvédelmi intézmények közül a legfontosabb szerepük kétségkívül a váraknak volt, ezért az alábbiakban a várakkal, illetve a végvárrendszerrel, mint a nemzeti ellenállás illetve a királyi terület megvédésének egyik legfőbb tényezőjével kissé behatóbban kell foglalkoznunk.
Erődítéseket, várakat fegyveres erejük és lakosaik védelmére már az ókori népek is bőven alkalmaztak. Ilyenek voltak többek között a régi pogány várak, avar gyűrűk, a római vallumok, castrumok, stb. Hazánk területén őseink már a honfoglaláskor találtak gyengébb-erősebb várakat, amelyeket rendszerint nem túlnagy erőfeszítéssel ejtettek hatalmukba.[9] Ezeket a várakat honfoglaló őseink kijavították, tökéletesítették sőt fontosabb helyeken új erődítéseket is emeltek, melyeknek fekvéséről, építési rendszeréről és egyéb berendezéséről azonban biztos tudomásunk nincsen.[10] Szent királyunk, I. István, a várak fontosságának tudatában a honvédelem rendszerét nagy mértékben azokra alapította. Még nagyobb fontosságot nyertek a várak a tatárjárás által teljesen elpusztított országra nézve, miért is IV. Béla, hazánk második megalapítója, tudván azt, hogy a tatárok hadiszerei nem alkalmasak jól elkészített erősségek megvívására,[11] az ország megvédésének rendszerét még jobban kapcsolatba hozta a várakkal, miért is országszerte sok olyan támaszpontot készített és készíttetett a főurak által is, amelyek aztán nagy területek védelmének középpontjaivá lettek. Ez intézkedésnek üdvössége különösen akkor tűnt ki, amikor a tatárok 1285-ban ismét betörtek Magyarországba, ahol hadműveleteik a jól kifejlesztett várrendszeren hamarosan hajótörést szenvedtek s így a bőszült ellenség hamarosan ki is takarodott hazánkból.
A mondottak szerint kétségtelen, hogy a tatárjárás adta meg az impulzust ama számos vár felépítésére, amelyek ezentúl úgyszólván gombamódra épültek fel úgy a végeken, mint az ország belsejében, részint országvédelmi, részint önző magánérdekek előmozdítása és megvédése céljából. A különféle hadiszínterek és egyéb célok tekintetbe vétele mellett épültek az idők folyamán a XVI. század derekáig a XIII/1. számu mellékleten feltűntetett várak. Katonai szempontból minden időben legfontosabbak voltak az úgynevezett végvárak, amelyek hatalmas előőrsök, előretolt poziciók gyanánt szolgáltak a külellenség berohanásai ellen. Ilyenek voltak: Lengyelország és Szilézia felé: Árva vára; Ausztria felé: Dévény, Pozsony, Moson, Sopron; Stájerország felé. Németújvár; az Adriai tenger felé: Tersat és Klissa; a törökkel szemben pedig főleg Nándorfehérvár, Szendrő, Keve, Haram. Sőt volt idő, amikor az anyaország védelmére szolgáló várak közül néhányan még annak határán túl is jó előre voltak tolva. Ilyenek voltak: Szabács, Zvornik, Jajca, Vrbász, stb. Völgyek elzárására szolgáltak: Murány, Torna, Munkács, Znió. Fekvésük szerint megkülönböztettek: vízi vagy mocsárvárakat; ilyen volt többek között Sárvár és az ugocsamegyei Sásvár. Ezekkel ellentétben állottak a hegyi, vagy szikla-várak, amelyeket már a természeti fekvés is védelmezett. Ilyenek voltak: Somoskeő, Salgó, Zagyva, Buják, Fülek, Nógrád, Kékkő, Hollókő, Visegrád, Eger, Szanda, Revistye, Szászkő, Tihany, Tátika, Csobánc, Nyitra, Trencsén, Munkács, Huszt, Sáros, Kapi, Kis-Sebes, Szarvaskő, Fraknó, Ghymes, Ajnácskő, Lietawa, stb. Egyes féktelen, még a királyi hatalommal is dacolni merészkedő főurak a maguk külön önző céljaikra építettek várakat, amelyek a körülöttük elterjedő vidékek rémei voltak, s azokat a nép igen találóan rabló-váraknak keresztelte el; ilyenek voltak többek között: Vöröskő, Beckó, Bolondóc, stb. Az ily várak lerombolását a rendek javaslatára a király ismételten, így 1535-ben, 1543-ban, 1546-ban, 1548-ban elrendelte, de a végrehajtás nem egykönnyen ment.
Nemcsak hadicélt szolgáltak, hanem fontos közigazgatási szerepet is játszottak az úgynevezett királyi várak (castra regia), melyek egyúttal az országgyűlések, koronázások, királyi temetkezések, torna- és lovagjátékok főhelyei voltak. Külön megemlítést érdemelnek az úgynevezett mulató várak, melyek a királyi család, a főpapok és főurak kiránduló és mulató helyeiül szolgáltak. Ilyenek voltak: Vajdahunyad, Visegrád, Zólyom, Végles, Tihany, Tátika, Csobánc, Diósgyőr, stb.
Az építési anyag szerint megkülönböztethetünk föld-, fa- és kővárakat s ez már a honfoglalás korabeli várakra is vonatkoztatható.[12] „Hogy minő szerkezettel bírtak e primitív alkotású várak – írja Czobor[13] – bajos eldönteni. Úgy véljük, közel járunk a valóhoz, ha azt állítjuk, hogy a kiásott mély árkokból kihányt földet sánccá tömörítve, mindkét oldalról fatörzsekkel tűzdeltek körül, felső színét pedig fölhantolták. Valószínűleg – erősség tekintetéből – kisebb-nagyobb kövekkel is keverték a sánccá alakítandó földet s az ily erődített helyen fából vigyázó- vagy őrtornyot emeltek, melyből szemmel lehetett tartani háborúskodás idején az ellenséget. Ezen várépítkezési mód jóval a honfoglalás után, a királyság idejében is divatban volt, más szavakkal: a kőépítkezés még később is, mintegy III. Béla koráig, a ritkaságok közé tartozott.“ Én ezt az utóbbi nézetet nem tehetem magamévá. Anonymus adataira támaszkodva, bátran azt merem állítani, hogy már honfoglaló őseink a vidék fekvése, jellege és a helyszínen talált építési anyagok szerint hol földből, fából illetve kőből készítették erődítéseiket, amelyek védelmére és még hatályosabbá tételére a közelfekvő vízeket, mocsarakat is igen ügyesen felhasználták.
A középkori várak alaprajzát és szerkezetét illetőleg Czobor id. m. 23. oldalán Caumont[14] nyomán a következőket mondja: „A várak erődítési berendezése kezdetben körülbelül a következő alkatrészekből állott: kerítés, egy torony,[15] lakház és – ha ugyan a földrajzi fekvés megengedte – a kerítés körül egy mély árok, reászolgáló vonóhíddal, mely egyúttal az erőd kapuja gyanánt szolgált. Idővel belátták, hogy ily erődítési szerkezet mellett a vár őrsége nem soká tarthatja magát, mert a várkerítés elfoglalása után a védők számára menedékhelyül csupán a torony maradt, mely szűk volta miatt, míg egyrészt nem sok harcost fogadhatott magába, másrészt a szabadabb működést is akadályozta. Jónak látták tehát a várfalakat, árkokat és sáncokat egymástól bizonyos mérsékelt távolságban megkettőztetni, ami által mintegy vár létesült a várban. Most már nagyobb feladat volt az erőd bevétele, mert az őrség visszaszoríttatván az elő- vagy külső várból,[16] még mindig nem volt kényszerülve a toronyba menekülni; ez csak a belső vár tarthatatlansága esetében történt. Az ily szerkezetű vár tehát két részből, külső és belső várból állott. A külső vár sokkal terjedelmesebb volt a belsőnél; itt állottak az őrség és egyéb várnépség lakóházai, az istállók és gazdasági épületek, várkert, stb.[17] Miután a vár e része volt a legtágasabb, itt szokták tartani a fegyvergyakorlatokat és torna ünnepélyeket. Az egészet hatalmas bástya – néha mély árok és magas földsánc is – köríté. E külső vár szívét a belső vár képezte. Nem annyira terjedelmes, mint jól megerősített bástyákkal övezett helyiség volt; magában foglalta a várnép végső menhelyét, az őrtornyot, továbbá a vár urának lakását, a vendégek számára berendezett lakosztályokat, kápolnát, lovagtermet, kincstárt, kútat (vízfogó medencét), börtönt, stb. A külső és belső vár közt vonóhídon történt a közlekedés… A toronyőr legfölül a környéken végbemenő mozzanatokra ügyelt, a vár urát mindenről tudósította s parancsait előre megállapított jeladással, tárogatóval, vagy kürttel hirdette a vár őrségének és egyéb népségének.“
Nálunk a várak kezdettől fogva nemcsak hadi funkciót végeztek, hanem a közigazgatási szervezet központjai gyanánt is szerepeltek. Kezdetben az országnak csak egy, később két főkapitánya volt. Utóbb a török hódoltság terjedésével kapcsolatban az ország több főkapitányságra, utóbbiak pedig s maguk a vármegyék is bizonyos számú várkapitányságra osztattak olyanformán, hogy minden várra nézve megállapították, hogy mely városok és községek tartoznak annak ellátásáról gondoskodni; ellátás alatt nemcsak hadi- és élelmiszereket, hanem a vár felépítéséhez, kibővítéséhez, fenntartásához és javításához szükséges anyagokat és munkaerőt is értve.[18]
A várak fontosságának fokozatos kialakulásával a XIII. században a várispánságok rendszere lépett életbe, melynél a százanként vagyis századonként tagozott várjobbágyok előljárói a várispán, az udvarbíró, a seregvezér, a hadnagy, a várnagy, a százados, a kapitány és a tizedesek voltak. A XV. és XVI. században a várkatonaság már nem századokban, hanem tizedekben harcolt s előljárók gyanánt most már a kapitány, a vicekapitány, a főtiszt, a hadnagy, a tizedes, az udvarbíró, a várnagy, a porkoláb és egyéb segédszemélyzet szerepelnek. A huszárságnál a beosztás a régi maradt. 100 lovas parancsnoka a száznagy, tizszer száznak a parancsnoka az ezredes volt. Ezek a parancsnoki elnevezések akkor is megmaradnak, amikor a XVI. század nagy vérveszteségei folytán a század 50 emberre, az ezred pedig 500-ra fogy le. A naszádosok tisztjeit vajdáknak hívták. Voltak vízi- és száraz vajdák; utóbbiaknak nem voltak hajóik. A vízi vajda naszádot vezetett, melynek személyzete 33 emberből állott. Voltak félnaszádok is. A naszádosok főparancsnoka fővajda, vagy főkapitány címet viselt. A magyar hajókat, amióta Szlavónia erdőrengetegei török kézre kerültek, Gmundenben készítették a Salzkammergut erdeiből.[19]
Most pedig vessünk egy pillantást e korbeli végvár-rendszerünk történelmi fejlődésére. A mohácsi katasztrófáig, mint már fentebb is jeleztük, végváraink tényleg a végeken, vagyis az ország határai mentén, sőt részben még azokon túl is előretolva állottak. A mohácsi csatavesztéssel az országvédelem déli frontjának előbástyái és az országhatáron emelt támaszpillérei összedőltek, a kegyetlen ellenség eddigi szokásai ellenére most már végleg megfészkelte magát az ország területén, majd annak fővárosát is hatalmába ejtette s ezzel az ország katonai és politikai viszonyait teljesen felforgatta. A végvár-vonal a határszélről az ország belsejébe helyeződött át s csakhamar „végvár jelleget öltöttek olyan helyek, amelyek messze estek a régi határszéltől s melyekről egykor senki sem képzelhette, hogy vár, vagy éppen végvár jelentőségére fognak vergődni. Olyan városok és erődített kastélyok, melyek eddig legföllebb Ausztriából történő támadás esetén jöhettek számba, most egyszerre a török elleni védelem támaszpontjaiként kezdtek előtérbe lépni. Apró falvak, melyek hírét azelőtt senki sem hallotta, jelentéktelen lovagvárak, melyeket uraik csupán saját biztonságukra építettek s melyek nagyobb helyőrséget be sem fogadhattak, kolostorok, ha szilárdabb anyagból épültek, sokszor egyszerű templomok, ha kőkerítéssel voltak ellátva, fontos szerepet nyertek s csakhamar belevonattak a védelmi szervezetbe, hogy határt szabjanak a török terjeszkedésnek s közreműködjenek ama terület biztosításában, mely Habsburgházi királyainknak az országból megmaradt… Sőt még Erdély ellen is várakat kellett emelni s az északkeleti részek védelmi szervezete már nem csupán a török, hanem Erdély ellen is irányult.“[20]
A magyar végvár-rendszer kialakulását a törökkel szemben némileg kedvezően befolyásolta az ellenség ama szokásos lassúsága, amellyel hódításait nem egyfolytában, hanem évekre elosztva, csak fokozatosan szokta volt előretolni. Így volt ez a jelen esetben is. Mohácsi nagy győzelmét ki nem használva, utána teljesen kiüríti Magyarországot s csak három év mulva tér vissza, amikor aztán az ország fővárosát, Budát, látszólag nem is maga, hanem János király érdekében állandóan megszállja, de tovább most sem terjeszti ki hódításait, azonban feltűnés nélkül Szigetvár–Kalocsa–Szeged vonalában szívós ellenállásra rendezkedik be. 1541-ben Buda már végleg török fönnhatóság alá kerül s ezután Szulejmán terjeszkedésének felső határát már Tata–Esztergom–Nógrád–Hatvan–Szolnok vonaláig tolja előre s az új határ mentén ismét várláncokból álló védővonalat rendez be magának. Hogy a török védővonalainak előretolásánál mily óvatosan, mily szisztematikusan járt el, azt találóan jellemzi Szekfű következő soraiban:[21] „A töröknek legnagyobb erőssége az volt, hogy a kezébe került várakat az elfoglalás után azonnal kitataroztatva, erős őrséggel látta el s ilyképpen a tegnap még magyar várak ma már az ő területének védelmi vonalába illesztettek… Az első kimutatások, melyek a török őrségekre vonatkoznak, rögtön 1543-ból és a következő évekből, mutatják, hogy ekkor már Budán néhány ember híjával 3000-nyi török őrség volt, Pesten 1500, Székesfehérvárott 3000, Esztergomban 2800, Vácott 500; ugyanekkor világosan szemlélhető az a rendszeresség, mellyel a csapatok folyton északra vonulnak, mindegyre a magyarsághoz legközelebbi szomszédos várakat tömik meg velük, s a délen fekvők ehhez képest elnéptelenednek. A délibáb fekvésű Pécs és Siklós váraiból már 1545-ben felvonják az őrség egy részét a simontornyai szandzsák váraiba, melyek viszont a Budától északra való hódítás előrehaladtával néptelenednek el. A régebbi magyar vonal legerősebb várai, melyeket nagy kiterjedésüknél fogva kisebb csapatok nem is tudtak védelmezni, így Pécs és Siklós, így válnak a védelmi vonal északra haladásával jelentéktelenekké, Pécsett már 1545-ben is csak 828 ember, Siklóson pedig 448 képezi az őrséget. Ugyanekkor a még inkább hátra maradt kalocsai várban 74, a szabadkaiban 19 emberrel találkozunk.“
Ilyenformán a török–magyar határterületek mentén lassanként mindkét részről folyton erősbödő, mindig jobban kifejlesztett és kiépített várvonal keletkezett, melyek közül állandóan a török volt erősebben csapatokkal, védőrségekkel megrakva. Amíg ugyanis a török bőven győzte úgy emberrel, mint pénzzel,[22] addig magyar részen mindjobban teljesíthetetlenekké váltak azok a nagyarányú követelmények, amelyeket ez a nagyarányú fegyverkezés és várépítés egyesekre és a nemzetre rótták.
Az új védelmi vonal mentén már meglévő vagy újonnan épülő várak legnagyobb része eleinte túlnyomó többségben magánosok kezén volt: Így még 1537-ben is Horvátország 14 várából csak kettő volt királyi, Bihács és Repach, Szlavóniának mind a 20 vára pedig ugyanakkor magánosoké volt. Hasonló volt az állapot az anyaországban is. Így többek között Egert Perényi Péter, Szigetvárt Török Bálint, Kanizsát Nádasdy Tamás, Gyulát Mágócsy Gáspár, Füleket Bebek Ferenc építtette fel. Érsekújvár megépítését Várday esztergomi érsek kezdte meg, amit aztán utódai, Oláh Miklós és Verancsics folytattak. Ferdinánd 1572-ben már készen veszi át a várat s néhány év mulva az eddigi Oláhújvár mögé még egy új várat építtet s a két vár egyesüléséből lett aztán Érsekújvár, Győr vára eleinte a győri püspök és káptalan tulajdona volt. 1537-ben Ferdinánd további kiépítését és kiterjesztését határozza el, az átépítést Fels Lénárd várkapitány kezdte, aki ennél 254 sáncásót foglalkoztatott napi tízórai munkával, majd „Budavár eleste után Nádasdy Tamás folytatja a munkálatokat, ekkor már jobbágyok által, kiket Pozsony, Sopron, Győr, Veszprém, Vas vármegyékből rendeltek be. Ugyanekkor már a püspöki katonaságot is felváltja a királyi őrség, németekből és magyarokból. Majd ausztriai biztosok jönnek kész modellekkel, melyekből a kiépítendő tervet a helyszínén állapítják meg. Az építés mind több pénzt vesz igénybe; eleinte pápai segélypénzekből fedezik, utóbb alsó- és felsőausztriai rendek is fizetnek rá; olasz építők jönnek, akik az újonnan felállított bécsi haditanács utasításai szerint dolgoznak, s végül 1561–1575 között elkészül az a vár, mely a tizenötéves háború alatt bevehetetlennek látszik és csak árulás, vagy Pálffy Miklósnak huszáros rajtaütése foglalhatja el… A magánosok várépítkezéseit lehetővé teszi, hogy kőfalakat, a hegyi vidékeket leszámítva, nem építenek, hanem magyar módra sövényt vagy palánkot készítenek, kő és vas helyett fa és föld és kosárvessző az építési anyag. Földbeszúrt karók közét sárral töltik ki és megdöngölik; ahol a közök jól vannak kitöltve, ott erős a várfal. A cövekek, gerendák összefonására vessző szolgál, csak kivételes esetben, mint Újvárnál, vaspántok. Ezenkívül földsáncok és árkok is hozzájárulnak a védelemhez… Ez a magyar módra való várépítés, mely a XV. században kezdett kifejlődni, mikor a déli, dunai végvonal nagy kővárai közé kellett, a folytonos török portyák miatt, ily kisebb, könnyű építésű várakat beiktatni, most elterjed az egész országban s különösen betölti feladatát az északi alföld és a dunai vidék mocsaras, kőszegény területein. A munkában a nagybirtokosok vesznek részt, a király vezetése alatt, aki az egészbe a rendszert hozza be és a védelmi vonal alkotója lesz…“[23]
Ez alkalommal némileg változott felfogás kezd lábrakapni, mire nézve Szekfűnél (id. m. IV., 165.) a következő, igen helyes okfejtéseket olvashatjuk: „…a védelmi vonal első kiképzése idején a király és a rendek a kis várakat lerombolásra ítélték, mivel komoly támadás esetén védeni alig lehetett volna őket. Később azonban kiderült, hogy az ilyen kis erődöknek is megvan a hasznuk; a török várak nagyszámú lovassága ilyen közbeeső kis várak hiányában akadálytalanul törhetett elő a nagy magyar várak közelből és rabolhatta a mögöttes magyar vidéket. Ennek megakadályozására tartatnak fenn a nagy várak között és terepük előtt a kisebb váracsok; bennük 10–20 lovas és darabont, csupa magyar, akik a vidék erdőit, bozótjait, gázlóit ismervén, kisebb török támadást maguk is vissza tudnak utasítani, s nagyobbal szemben az anyavárnak megfigyelői szolgálatot teljesítenek. Nagyerejű török ostrom elől visszavonulnak, sorsukra hagyván a várat, melyet, ha elfoglalja, a török nem tud hosszabb ideig tartani.“[24]
Azonban a várépítéssel és a védelmi vonal megszervezésével, kialakulásával és fenntartásával járó óriási költségek fedezését sem a magánosok, sem maga az ország sokáig nem birta, mely körülmény mindenekelőtt a főurakat késztette arra, hogy a kormánytól segítséget kérjenek tetemes kiadásaik fedezésére, ami csak korlátolt mértékben lévén teljesíthető, utóbb mindig többen és többen a királynak ajánlották fel, illetve engedték át saját magánváraik védelmét. E magánvárak legnagyobb részének azonban a török elleni új védelmi vonal kiépítésénél nem sok hasznát lehetett venni s mivel azok fentartása sok költséggel járt volna, védelmük pedig elég tekintélyes emberanyagot is vett volna igénybe, melynek az elsővonalbeli, illetve a célnak minden tekintetben megfelelő váraknál sokkal jobban hasznát lehetett venni, a már fentebb említett országgyűlésnek, mint már fentebb is jeleztük, azok jelentékeny részének lerombolását határozták el. Azonban a megmaradottak fentartása körül is bajok voltak és már az 1543. évi VII. törvénycikk megállapítja, hogy a végvárak tulajdonosai a török állandó dúlásai és pusztításai miatt nincsenek abban a helyzetben, hogy váraikat kellőképpen fentartsák és megvédelmezzék s ezért a rendek a királyt kérik, gondoskodjék e várak fentartásáról és küldjön azokba megfelelő őrséget. Még egy lépéssel tovább ment az 1547. évi XVI. törvénycikk, amelyben az országgyűlés kimondja, hogy a király engedelme nélkül épített haszontalan várak lerombolandók, ama várak fentartására és őrzésére pedig, amelyek megmaradnak, miután erre a magyar hadiadó nem elégséges, ő császári és királyi felségeik, vagyis Ferdinánd és Károly császár, valamint a német birodalom segítsége vétessék igénybe pénzben és katonaságban. Hasonló határozatokat hozott az 1550. és az 1555. évi országgyűlés is. Kiválóan fontos az utóbb említett országgyűlésnek ama rendelkezése is, mely szerint az ország nemességének minden 100 alattvaló után 2–3 fegyverest kellett kiállítania, akiket állandóan fegyver alatt tartottak,[25] ami az állandó hadsereg felállításának mintegy kezdetét jelenti.
Hogy minő terheket rótt a védelmi vonal fentartása a nemzet vállaira, az a következő adatokból tűnik ki: 1549-ben egyedül a várak fentartásának évi szükségletét 100.000 forintra számították,[26] ami az akkori időkben óriási összeget képviselt, melyet az I. Ferdinánd jogara alatt megmaradt országrész elviselni képtelen volt, ezért számba vették, hogy annak fedezésére a birodalomtól 30.000, Karinthiától 10.000, Ausztriától 34.000 forint évi segélyt lehet szerezni, 1554/1555-ben Ferdinánd hadereje Magyarországban és Erdélyben, mely ekkor tudvalevőleg szintén az ő hatalma alatt állott, 8420 gyalogosból, 5997 lovasból és 727 naszádosból mint a dunai flotilla legénységéből állot. E haderő fentartására valószínűleg még jóval nagyobb összeg kellett.[27] Egy erre vonatkozó terjedelmes okmányban[28] az egyes helyek védőrségének száma és a főbb kiadási tételek következőleg vannak feltüntetve:
| A vár neve | Lovas | Gyalogos | Naszádos | Tűzér | Évi fentartási költség |
| Győr | 500 | 300 | 100 | 13 | 42.201 frt. |
| Pápa | 200 | 200 | 17.544 " | ||
| Devecser | 150 | 100 | 10.878 " | ||
| Varsány | 40 | 50 | 3.825 " | ||
| Tihany | 40 | 50 | 3.825 " | ||
| Csesznek | 20 | 50 | 2.775 " | ||
| Tata | 60 | 100 | 3 | 5.478 " | |
| Szigetvár | 200 | 400 | (magyar) | 24.720 " | |
| Korotna | 200 | 100 | ( " ) | 14.000 " | |
| Lak | – | 10 | ( " ) | 300 " | |
| Újvár | 100 | – | 5.250 " | ||
| Komárom | 156 | 400 | ( " ) 627 | 85.776 " | |
| Kassa | 200 | 300 | ( " ) | 10.716 " | |
| Eger | 400 | 458 | ( " ) | 10.612 " | |
| Léva | 400 | 200 | 4.125 " | ||
| Korpona | 400 | 189 | (magyar) | 4.125 " | |
| Murány | 6 | 118 | 8.196 " | ||
| Kékkő | 50 | – | 2.625 " | ||
| Trencsén | – | 94 | 5.166 " | ||
| Gyula | 465 | 250 | 6.072 " | ||
| Várad | 150 | – | 9.750 " | ||
| Erdély | 2000 | 1000 | 156.000 " | ||
| A szlavon végek | 172.694 " | ||||
| A horvát végek (Bihácson kívül) | 16.910 " | ||||
| Bihács a szomszédos végekkel | 28.000 " |
A főurak csapatai a király költségén:
| Gróf Zrinyi Miklós | 200 | 200 (horvát) | 28.056 frt. | ||
| Tabi Ferenc | 100 | – | 5.250 " | ||
| Nádasdy Tamás nádor | 500 | 500 (magyar) | 19.551 " | ||
| Báthory András | 300 | – | 2.125 " | ||
| Horváth Bertalan a felvidéken | 300 | – | 15.750 " | ||
| Perényi Gábor | 200 | – | 4.500 "[29] |
A költségek fedezéséhez már szintén nagyban hozzájárultak az idegen tartományok. Ausztria fizette Győr, Pápa, Devecser, Varsány, Tihany, Csesznek, Tata helyőrségét egészen, Komárom szükségletéből pedig 32.000 forintot, úgyhogy összesen 118.496 forint évi hozzájárulási kvóta van reá a számadásban kiróva. A horvát és szlavon végvárak évi 217.604 forint költsége a stájer, karantán és krajnai tartományokat illette, stb. „A magyar végvár-rendszer képét nyerjük a fentebbi összeállításban, – írja Acsády,[30] akinek nyomán én azt itt leközöltem – amint az a Buda megvételével kezdődő állandó török uralom második évtizedében a viszonyok kényszerűsége szerint alakult. Az ország déli részei, főleg a Temesköz és a Duna–Tiszaköz, már akkor elvesznek. A várakat, melyek védelmökre szolgáltak, Temesvárt, Lippát, Becskereket elsodorta a török áradat, mely folytonosan csapkodta a várrendszer legexponáltabb pontjait, Szigetvárt, Egert és Gyulát.“
Annak, hogy a magyar végvár-rendszer fentartási költségeinek jelentékeny részét Ferdinánd egyéb tartományai vállalták, igen nagy ára volt, mert az mindíg jobban és jobban aláásta a magyar államiság önállóságát. Erre nézve Szekfű munkájában a következő találó megállapítást olvashatjuk;[31] „… a rendek szempontjából ez az országgyűlési gondolatmenet (hogy t. i. a királyt kérték fel a várrendszer kiépítésére és az ezzel járó költségek egy részének viselésére) a hatalmi állásról való önkéntes lemondást jelentette. Kétségtelen, hogy a rendek ezt csak végső szükségben tették, mikor a végvárakat másként már nem tudták megvédeni; de hogy a védelmet nem tudták maguk megszervezni, ez is mutatja, hogy az új, fokozatosan bonyolult állami feladatok megoldására a magyar rendiség nem volt többé képes… De a magyar rendiségnek ez a sebe egyúttal a magyar államiságé is. Ha a rendek a honvédelem ügyét magyar, belföldi királyra bizták volna, aki a pénzt itthon, saját birtokairól, saját vállalkozásaiból szerezte volna elő, így az államiságot nem érte volna sérelem. De az adott helyzetben a rendek idegen eredetű királyt, a határokon kívül székelőt bízta meg vele és világosan kimondották, hogy az külföldi pénz és katona segélyével védje meg az országot. A magyar állami szuverenitásnak évszázadokon át tartó elhomályosítása itt kezdődik, oly tényben, mely a magyar rendeknek több országgyűlésen kifejezett könyörgésére jött létre. Az az ország, mely kénytelen magáról kimondani, hogy nincs elég anyagi ereje a saját honvédelmére, s e célból várait megnyitja minden feltétel nélkül idegen pénznek és idegen katonaságnak, az valóban nem számíthat államiságának, önrendelkezésének csorbítatlan fenntartására. Államok és nemzetek egymásközti érintkezésében nincs ajándék, nincs barátság, csak érdek és do ut des. Magyarország sem kaphatta tehát a védelmi segítséget ingyen, ellenszolgáltatások nélkül. Az ár: az önrendelkezések pénzügyi és hadügyi téren való, századokra kiható megcsonkítása lőn.“
Ferdinánd már 1527. óta mindinkább arra törekedett, hogy egész birodalma számára oly központi főhatóságokat szervezzen, amelyek segítségével összes országait lehetőleg ugyanazon szellemben kormányozhassa. Így alakult meg mindenekelőtt a titkos tanács, amelyre az egész külpolitika, a háború és béke kérdésének intézését bízta. Azután életbe léptette az udvari kamarát, amelynek a pozsonyi magyar kamarát is alárendelte. Végre 1556-ban megszervezte a haditanácsot, amelyre az összes katonai ügyek intézését rábízta: „Ezzel – mint Acsády mondja[32] a külügyet, a hadügyet s nagyrészt a pénzügyet is elvonta a magyar állami hatóságoktól. Nem valami összpontosító törekvés, hanem tisztán a célszerűség sugallta mindezt. Nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal hajtotta végre terveit; nem az volt a célja, hogy Magyarország állami önállóságát eltörölje. Midőn azonban az említett hatóságok ügykörét Magyarországra is kiterjeszté, tényleg elvonta az országtól az állami önállóság és függetlenség leglényegesebb kellékeit.“
Attól az időtől kezdve, hogy a király vette kezébe a várrendszer kifejlesztését, ez az új honvédelmi rendszer nemcsak szélesebb alapot, hanem egyöntetűbb szervezetet is nyert. Ennek a mindkét oldalról magyar és török részen időközben az 1576. évig terjedőleg kifejlesztett várrendszernek Szekfű Gyula nyomán összeállított képét a XIII/11. számú melléklet mutatja. A magyar anyaország területén ekkor már jóval több mint 40 vár és erőd volt; azokban, valamint a szlavon, horvát és tengermelléki erődített helyekben összesen csak mintegy 12.000 főnyi gyalog és lovas védőrség teljesített szolgálatot, míg a szemben levő török erődített helyek védőrsége mintegy 48.000 főre rúgott s így érthető, hogy a magyar védővonalnak nagyban véve tisztán védelmi magatartást kellett tanusítania, amivel szemben a török az 1575-től 1582-ig terjedő békeévekben a fennálló fegyverszünet és békeszerződések dacára nem kevesebb mint 188 betörést tett.[33]
A magyar várak védelmét ellátó katonaság kétféle elemből állt. Egy része idegen, külföldi, a másik hazai, magyar volt. „Az idegeneket általában németeknek nevezték, pedig gyakran Európa minden tájékáról szedték össze őket. Spanyolok, olaszok, vallonok, csehek, lengyelek, hol nagyobb, hol kisebb számmal és az akkori összes fegyvernemekben szolgáltak a németek mellett. Sok szép fegyvertény fűződik az idegen zsoldosok nevéhez. De kétségkívül sok súlyos vereség és veszteség emléke is és nem egy nagyfontosságú végvár elvesztését okozta dicstelen magaviselete. Régi hadtudományi irodalmunk gyöngye, Zrinyi Miklós, a nagy költő és nagy katona remeke „A török áfium ellen való orvosság“ hosszú lajstromát nyújtá a veszteségeknek, melyeket megbízhatatlanságuk a magyar hazának okozott és rettenetes volt néha az a pusztítás, mellyel fegyelmezetlenségük a gondviselésökre bízott magyar lakosságot sújtotta. Mégis kegyetlenség lenne, ha csupán a rosszról, melyet okoztak, emlékeznénk meg, a jóról nem. Egy Szondy, egy Zrinyi Miklós nem került ki soraikból soha. Idegenek voltak, zsoldért harcoltak az országban, melyhez nem fűzte őket a szeretet, a vonzalom, a lelkesedés amaz érzései, melyekből a legszebb polgári és katonai erények fakadnak. Teljesítették kötelességüket, de csak bizonyos mértékben; hiányzott szívökből a szülőföld iránti odaadó önfeláldozás, amely a harcost hőssé avatja. De e haza védelmében részt vettek s maroknyi népünk megmaradásához hozzájárultak ők is. Ezeren meg ezeren vérzettek el az örökös küzdelmekben és megszámlálhatatlanul estek áldozatául az éghajlatnak, pusztító járványoknak, melyek akkor az országban, mint állandó csatatéren, igen ritkán szüneteltek. A németek temetőjének, az idegenek sírjának nevezték akkor Magyarországot s csakugyan idegen harcosok csontjai porlanak a haza minden vidékén. Megérdemlik tehát ők is a kegyeletes megemlékezést, midőn török korbeli honvédelmünk egyes tényezőit felsoroljuk… De azért az anyaország területének végváraiban küzdő véderő nagyobbára mégis magyar volt[34] s sokáig a lakosság legjobb elemeiből egészítette ki magát. A nemzet minden rétege képviselve volt benne s itt nyert kifejezést szolidáritása és összetartozandósága ama közös veszély elleni védelemben, amely mindnyájokat egyaránt fenyegette. Míg az insurrectióban tisztán a nemesség honvédelmi kötelezettsége érvényesült, a végvárbeli szolgálat a társadalom minden tényezőjét felölelte. A jobbágy és a mesterember – amaz időben mindegyik értett a kardforgatáshoz – éppen úgy mint az egészen szegény vagy jómódú nemes ember tömegesen ott szolgált a végvárbeliek közt; csak a tiszti állásra volt előjoga a nemes úrnak s a rendi válaszfal némileg abban is kifejezést nyert, hogy a nemesség főleg lóháton, a nem-nemesek a gyalogságnál szolgáltak, mire nézve azonban szigorú szabály éppen nem állott fenn.[35]
Az egyes várakban néha csak magyar, néha csak idegen, legtöbbször azonban vegyes helyőrség teljesített szolgálatot. A kisebb várakban rendszerint magyar könnyű lovasokat (huszárokat) és darabontokat alkalmaztak, míg a nehezen mozgó idegen (német) katonaság leginkább a fővárakban nyert elhelyezést, ahol részben az idegen főkapitányok testőrsége gyanánt szolgáltak. Igy látunk – írja Szekfű id. m. IV, 165. old. – a ránk maradt jegyzések egyik legteljesebbikében, 1577-ből, a Duna és Balaton között a kis várakban kizárólag magyar huszárokat és darabontokat: a végvonal ezen szeletén Szent Márton-Pannonhalmán 50 lovas és 100 darabont, Varsányban 18 lovas, 25 gyalog, Cseszneken 18 lovas, 30 gyalog, Veszprémben 200 lovas, 300 gyalog, Tihanyban 25 lovas, 50 gyalog, Keszthelyen és Szigligetben 80 gyalog, 11 lovas, Csobáncon 20 gyalog, Pápán 300 huszár, 350 darabont szolgál, idegen legénységgel csak négy várban találkozunk:Komáromban, hol az ezredes mellett egy zászlóalj (300 német landsknecht) van, a 660 magyar naszádos és a 64 száraz vajda oldalán, továbbá Tatán, 170 magyar huszár és 100 darabont mellett 50 német gyalogos, Palotán 100 huszár és 50 darabont mellett 50 német gyalogos, s végül Győrben, a kapitányság főhelyén 100 nehéz német lovas és 2 zászlóalj (700) német landsknecht, 400 magyar huszár és 300 trabant mellett. – Ugyanekkor a Balatontól a Dráváig terjedő védelmi szakaszon a kisebb várakban mindenütt magyar katona szolgál: Zalavár és Kapornak, Kedhely, Csákány, Peleske, Rajk, Szemenye, sőt Légrád váraiban is, ahol pedig kerületi kapitány székel. Német őrség van Kiskomáromban, 170 huszár és 130 darabont mellett 50 knecht és 50 archibusier, s főkép Kanizsán, a főkapitány székhelyén, 600 huszár és 400 darabont mellett 750 knecht, 100 nehéz lovas és 100 archibusier. – Mindezek tiszta magyar lakosságu vidékek voltak, ahol nemzetiségi szempontok kikapcsolásával szabadon érvényesülhetett a katonai szempont: a legjobban használható magyar katonaságnak minél nagyobb számban alkalmazása. Nem úgy az északi területek vegyes lakosságában. Korán vannak adatok arra, hogy a bécsi haditanács a felvidéki várakba, melyek egyszersmind népes német városok voltak, azon szándékkal küld német katonaságot, hogy ez itt a német elemet erősítse, s amennyiben magyarosítási folyamat indult volna már meg, ezt megakassza. Különösen szükségesnek látja ezt a keleti részeken, ahol a török mellett Erdély is ellenség, melynek ugyanazon nemzetiségű seregei vannak, mint a végvárak magyar katonasága. A bányavárosok mellett Kassa a leginkább exponált hely, ahol Fráter György várkapitánya, Czeczei Lénárd erélyesen támogatta a magyarosítás ügyét: a Ferdinánd-párti német polgárok egy részét kiűzte s házaikat, földeiket a saját katonái közt osztotta ki. Újra Habsburg kézen, a haditanács veszi gondjaiba Kassa németségének helyreállítását, biztosai 1570-ben megelégedetten konstatálják, hogy német őrsége megerősítette a német polgárok helyzetét s erre a példára egyéb várakba is német katonaságot kivánnak. Ehhez képest a dunáninneni és bányavárosi végek királyi várai közt alig van 1577-ben olyan, hol német katona ne állomásoznék, kivéve csak Léva, 132 huszárjával és 50 darabontjával, Tapolca 20 darabontjával, Selmecbánya 50-nel, Szentantal 90-nel és Bozók 60 huszárral és 130 darabonttal. Ezzel szemben a következő vegyes helyőrségek állanak: Murány 60 knecht és 30 darabont, Végles és Ocsova 200 darabont, 50 huszár, 100 knecht, Korpona 240 huszár, 200 darabont és 100 knecht, Szigetbányán és Breznyóbányán csak német: 130 knecht, Bakabányán 100 huszár, 100 darabont, 100 knecht s végül a főkapitány székhelyén, Érsekujvárott 280 lovas, 200 darabont helyőrség mellett a főkapitány legénységeként 200 huszár, 200 darabont és 50 archibusier. A tulajdonképpeni nagy német tömegek azonban a szélső keleti végekre vettetnek: Szatmárban nagy többségben a német őrség: 500 knecht mellett csak 100 huszár és 25 darabont, Tokajban 200 knecht, 50 archibusier és 50 német lovas, de csak 300 huszár és 15 darabont; Kállón 140 knecht, 50 archibusier, 60 darabont, 150 huszár; Kassán tisztán idegen őrség: 350 knecht és 50 archibusier, Szendrőn 370 knecht, 50 német lovas, 200 huszár, 70 darabont; Szádváron 70 knecht; Ónodon 50 knecht, 50 huszár. Tiszta magyar őrség csak ott található, ahol azt nem a király, hanem magyar urak tartják, így Ecseden, a Báthory-várban, 100 huszár, 20 darabont, Krasznahorkán 49 királyi lovas mellett a birtokos 35 huszárja és 25 darabontja. Egerben az egykori tiszta magyar őrség helyén ekkor már 300 knecht, 100 német lovas és 500 magyar huszár képezi a helyőrséget, a kassai főkapitány szolgálatára pedig 200 huszár mellett 50 archibusier áll. – Magyar és idegen őrségeknek közös szolgálata folyt itt évszázadnál tovább… A küzdelem elsősorban a magyarok földjének védelmét célozta, s így érthető, ha a véráldozatban a magyar megelőzte a többit. 15–16.000-nyi végvári katonaságból legalább 10.000 mindig magyar volt ebben a korban. A védelemnek eszközeit viszont a bécsi kormány állítván össze, a magyarság a hadvezetésben is háttérbe szorult. Ez már magában véve is felkelthette benne az elnyomatás érzetét, melyet növelt a tudat, hogy a német katonaság a keleti végeken kommasszálva, az ottani nagy vártartományok jövedelméből könnyebben megtudott élni, a zsold kimaradása esetén is, semmint a nyugati és északi várak magyar őrsége.“
ad c) A hadsereg illetve hadiszervezet harmadik csoportját a papság és nemesség által a jobbágyokból kiállított és az országgyűlések által megszavazott hadiadóból (dica subsidium) fizetett hadak alkották.
A jobbágyokból kiállítandó katonaságot az országgyűlések rendesen a porták száma szerint szavazták meg. A porta fogalma még most sincs egészen tisztázva. Némely íróink négy jobbágytelket számítanak egy portának, mások azt mondják, hogy a porta egy olyan kaput jelentett, amelyiken egy jól megrakott szénásszekér bemehetett.[36] A jobbágyokból kiállítandó úgynevezett megyei hadak évi átlaga mintegy 10.000 embert tett ki és ezt a hadijutalékot az egyes országgyűlések, mint az előadottakból tudjuk, rendesen meg is szavazták. „A megyei katonaság megajánlásában tehát – írja dr. Demkó [37] – nem lett volna hiány, de más volt a megajánlás és más a kiállítás. A katonaság kiállításának kötelessége alól többféleképpen igyekeztek kibújni. Hiábavaló volt a törvények minden ijesztgetése a szigorú büntetésekkel, mindenki tudta, hogy azt soha sem fogják végrehajtani. A törvények kijátszásának egyik módja az volt, hogy a nemes úr a királynak tábori vagy várkapitányával egyetértve a lustratión – szemlén – saját embere gyanánt mutatta be a királynak katonáját. Vagy kölcsön kérte valamelyik szomszédjának már bemutatott emberét és azt mint saját jobbágyát mutatta be újra. Az ilyen csalásnak fejvesztés, vagy legalább jószágvesztés lett volna a büntetése, de a többszöri törvényes fenyegetés végrehajtása helyett az 1569-iki 23. articulus már szeliden csak azt mondja, hogy a királyi katonák a szemléken ne jelenjenek meg mások helyett. Másik, sokkal egyszerűbb mód volt az, hogy ha a főpapok, bárók, nagybirtokosok nem állították ki a lustratión embereiket, akkor a kisebb birtokosok a törvény értelmében nem tartoztak embereiket kiállítani és tartani.[38] Ez pedig éppen nem volt ritka eset. A nagybirtokosok rendesen nem engedték birtokaikat összeírni, mert ők állítólag bandériumokat tartottak… S miután egyes vármegyékben 30–90 % volt a főpapok és nagybirtokos urak tulajdona, ezek jobbágyaikat nem adták oda katonáskodni. Példájukat követték a kisebb birtokosok is, amint ezt a törvény megengedte nekik. Csak egyesek akadtak, akik a haza iránti szeretetből indíttatva tettek eleget a felhívásnak és a törvénynek. “
ad d és e) Törvényeink a főurakat és a nemességet általában felkelésre, vagyis a főurakat bandériumaik kiállítására, a nemességet pedig személyes fölkelésre csak abban az esetben kötelezték, ha a király maga állott a hadsereg élére a „generális expeditio“, vagyis az általános hadjárat vezetésére. Ellenkező esetben csak „particularis expeditió“-ról, részleges hadjáratról beszéltek, melyet az országos vagy valamelyik más főkapitány vezetett. Miután Ferdinánd sohasem, Miksa pedig csak egy ízben, 1566-ban állott személyesen a hadsereg élére, továbbá az e fejezet elején említett okoknál fogva, az általános fölkelés teljesen kiment a divatból s így a bandériumokat – mint Demkó mondja[39] – végképpen eltemette a mohácsi vész. Pedig Thallóczynak egy hivatalos adatokra támaszkodó kimutatása szerint[40] a XVI. század első felében a püspökök 2000, az apátok 711, a káptalanok 437 lovast, a főurak 6650 lovast és 4525 gyalogost, valamennyien tehát összesen 9798 lovast és 4525 gyalogost, azaz együttvéve 14.323 embert lettek volna képesek kiállítani. Ehhez járult volna mintegy 7300 nemes, miután azoknak személyes fölkelési kötelezettsége megmaradt s így végeredményben több mint 20.000 főnyi fölkelő had állott volna a király rendelkezésére.
A főpapok és főurak – írja Demkó[41] – tartottak ugyan a saját költségükön katonákat, részint saját jobbágyaikból, részint felfogadva azokat. De az így tartott seregeknek nem volt banderiális jellegük. Főpapok és főurak seregeikkel ahhoz a pártkirályhoz csatlakoztak amelyiktől nagyobb jutalmat reméltek. Thurzó Elek kincstárnok, Báthory István nádor és mások saját költségükön tartott hadakkal támogatták I. Ferdinándot, mások Zápolya János királyságát és szereztek nagy birtokokat. A Balassák, Bebekek, Perényi Péter, enyingi Török Bálint, a podmanini Podmaniczkyak és még sokan aszerint állottak hadaikkal egyik vagy másik párthoz, amint a hadiszerencse ennek vagy amannak kedvezett. Erős seregeikben bízva a Bebekek, Basó Mátyás, Podmaniczkyak a rablástól, egész vidékek kifosztásától, sőt az előbbi kettő még a hamis pénzveréstől sem írtóztak. Más családok meg azt a politikát követték, hogy egyik tagjok egyik, a másik a másik király pártján volt. Igy legkönnyebb volt a megnótázott testvér birtokait a másiknak megszerezni és a nagy családi vagyon megmaradt a családban.“
És a nemesek szintén követték a főurak példáját; ők is mindenféle módot kitaláltak, hogy a személyes fölkelés alól mentesítsék magukat.
ad f) Miután a bandériumok és a nemesség általános fölkelése mint fentebb láttuk, úgyszólván teljesen megszüntek, a királyok „trónjaik biztosítása és a protestantizmus terjedése elleni küzdelmükben a magyar főurak erejét vették igénybe, többeket zsoldjukba fogadtak, úgy azonban, hogy azok saját költségükön tartottak hadakat, harcoltak és elszámoltak a királlyal, aki rendesen birtokkal fizetett.“[42] Ily módon ezek az urak óriási birtokokra tettek szert.[43]
ad g) Szabad királyi és bányavárosaink a XVI. században valamennyien egyszersmind erődített helyek is voltak, s védelmükről saját maguk is gondoskodtak. Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya 1544-ben kölcsönös védelemre szövetkeztek, külön hadi szabályzatot készítettek maguknak és állandó haditanácsot alakítottak. A királyi táborba a városoknak szintén meghatározott számú fegyvereseket kellett volna küldeniök, de ők rendszerint pénzzel váltották meg magukat. Ellenben az ő kötelességükhöz tartozott, hogy bizonyos számú ágyúkat, lőport és más hadiszert bocsássanak a hadsereg rendelkezésére. Ezért igen sok városban már a XV. századtól kezdve állandóan munkában voltak az ágyúöntő műhelyek. Az egyes városokban megalakult lövész egyesületek nagy gondot fordítottak arra, hogy a polgárság a fegyverek kezelésében jól be legyen gyakorolva. A negyedekre és tizenkettedekre osztott polgárok mindenikének ki volt jelölve a helye a falakon és bástyákon, amelyet a legelső jelre mindenkinek rögtön el kellett foglalnia.[44]
[1] Lásd a III. rész 28–29. oldalán.
[2] Lásd a IV. rész 55. oldalán.
[3] Lásd az V. rész 115. oldalán.
[4] Lásd a VII. rész 118–123. oldalán.
[5] Lásd a VIII. rész 197–207. oldalán.
[6] Lásd a IX. rész 201–212. oldalán.
[7] Lásd a X. rész 292–297. oldalán.
[8] Ezekből lettek a 30 éves háború folyamán a dragonyosok. (Geschichte derer Kays, königl. Regimenter etc. bis zum Jahr 1762. – Nemz. Muz. Milit. 327/c. 171.
[9] Lásd a honfoglalás leírását az I. részben.
[10] Az Annales Altahenses maiores, Pertz, Mon. Germ. Script. 5. köt. 131. és 20. köt. 8. old. Presslawaspruch név alatt Pozsonyról mint megerősített városról tesznek említést, melyet III. Henrik 1052-ben hadi gépeivel ostromoltatott. – 1108-ban, amikor Henrik császár Álmos érdekében támadja meg hazánkat, Pozsony ismét mint erős vár szerepel. (Pertz, id. m. 9. köt. 114., 464. és 20. köt. 254. old.) – Lambertus von Herzfeld 6 igen erős magyar várról tesz említést, melyeket Salamon 1074-ben biztosítékul adott IV. Henriknek, de azok nevét nem említi. – Az első keresztes hadjárat alkalmával Mosony játszik szerepet Miesenburg név alatt, ahol Kálmán királyunk a rendetlenkedő kereszteseket széjjelverte. (Pertz id. m. VI. köt. 208. – Eckehard, Chron. Universale.) – A bizánci írók az 1125-től 1170-ig ellenünk vívott hadjárataik leírása alkalmából dunamelléki váraink közül főleg Zeugme-t és Horom-ot említik. (Cinnamos J., Corp. ser. hist. Bysant. 10. és Choniatés u. o. 24. old.)
[11] A tatárok ugyanis jól megerődített városainkat, Esztergomot, Székesfehérvárt stb., továbbá az erősebb kolostorokat, mint a pannonhalmit és a garam szt. benedekit, nem vívhatták meg. (Dr. Czobor Béla, Magyarország középkori várai.)
[12] Anonymus, 21. fejezetében azt állítja Szabolcs vezérről, hogy mély árkot ásott és igen erős várat épített földből. Hasonlók voltak Hímesudvar, Tas, Sárvár, Várad és Csongrád (u. o. 17., 34., 40. fej.). Ellenben Bars és Zólyom már a honfoglalás idejében kőből készültek (u. o. 34. fej.). A budai és szalavári erődítések régi római castrumok helyein épültek (Henszlmann, Magyarország ó-keresztyén, román és átmenet-stylű műemlékeinek rövid ismertetése, 145.
[13] Id. m. 16.
[14] Caumont, Abécédaire ou rudiment d'archéologie. Architecture civile et militaire.
[15] Az úgynevezett őrtorony (donjon).
[16] Az úgynevezett váraljából.
[17] Ezeket az épületeket, sarkaikon kiugró tornyokkal és rondellákkal ellátott bástyák vették körül ormózattal és a szükséges lőrésekkel.
[18] Szendrei János, Váraink rendszere és fölszerelése a XVI. és XVII. században. Hadt. Közl. 1888. 95.
[19] Szekfű id. m. IV, 163.
[20] Acsády Ignác, Végváraink és költségeik a XVI. és XVII. században.
[21] Szekfű Gyula, Magyar Történet, IV. köt.
[22] Szilágyi–Acsády id. m. V, 290: „ Konstantinápolyban a héttorony (Jedikula) közelében lakott a szultán, Magyarország igazi ura, melynek sorsát korlátlanul intézte. Három világrészből szedte e célra hadait s folyton új meg új tömeget indított magyar földre, hogy uralmát terjessze és megvédje. Emberben a század folyamán nem is szenvedett hiányt, s a török birodalom csak lassan vérzett el a magyarországi hosszú küzdelemben, mely végre három világrész emberanyagát is elfogyasztotta… A tömegek lelkesülten mentek a hitetlenek elleni szent háborúba, melyet vallásuk általános kötelességükké tett. Készségesen teljesítették kötelességüket. Szulejmán fényes hadi sikerei, a zsákmányra való kilátás felvillanyozták a harckedvet, s a tömegek mindig szívesen követték a szultán szavát, midőn fegyverre hívta őket. Mikor a táborban voltak, az állam bőven gondoskodott szükségleteikről, mert Szulejmán jól gazdálkodott s roppant birodalmából rendesen és dúsan folyt be a jövedelem. 1554-ben az államkincstár bevételei 8,196.000 aranyat tettek. (Alberi, III. sor. I, 149. és Trevisano velencei követ jelentése.) Ebből a magyar király 30.000 aranyat, Erdély 10.000-et, Ragusa 12.000-et, Moldva- és Oláhország 20.000-et fizetett évi adóul… Szulejmán rendelkezett tehát mindennel, pénzzel, katonával, személyes tehetséggel és tekintéllyel, hogy nagyhatalmi politikát csináljon. Sőt még tanácsosai kiválasztásában is rendesen szerencsés volt.“ Ezzel szemben Ferdinánd és utódai, Miksa, Rudolf, úgy a szükséges pénz, mint emberanyag tekintetében folytonos zavarokkal küzdöttek, úgy hogy a zsoldjukban álló katonák úgyszólván sohasem kapták meg rendes időben fizetésüket, mi, ha kivételesen meg is történt, a szegény harcosok örömükben ilyenkor önként lemondtak egyhavi fizetésükről.
[23] Szekfű id. m. IV. 119. – A várépítésnek ezt a módját a magyarok tulajdonképen a törököktől tanulták el, akik Magyarországon első ízben 1471-ben Szabácsnál alkalmazták azt. Ekkor, mint tudjuk, a török sereg magával vitte az építéshez szükséges fát és ácsokat, akik csak a sarok-bástyákat és tornyokat rótták össze fából, a falak helyett pedig a földművek készítésében gyakorlott janicsárok és azábok 2–3 öles földtöltéseket emeltek, amelyek külső burkolata gyanánt sűrűn egymás mellé vert és vaskapcsok által összerótt cölöpsorokat alkalmaztak. A várépítészetnek ez a módja Magyarországon a XVI. században a síkon fekvő erősségek építésénél a magyarok részén is úgyszólván szabállyá vált. (Czímer Károly, A szegedi veszedelem. Hadt. Közl. 1891. évf. 254.)
[24] Szekfű id. m. IV, 118.
[25] Ferd. I. R., Decretum XVI, 4. a Corpus Jurisban.
[26] Országos Levéltár, Ben. Resolutiones, II. – Szekfű szerint (id. m. IV, 125) 1549-ben 571.000, 1554-ben 871.000 forint volt nem csupán a végvárak fenntartási, hanem az ország egész hadiköltsége, mely évenként mindig magasabbra szökött, úgyhogy 1577-ben már 1,026.084, a következő évben 1,313.000, a 80-as években pedig 1,900.000 és 2,000.000 forintnyi volt az évi hadi költségvetés, mivel szemben a magyar királyságnak úgy rendi eredetű, mint királyi jövedelmei legfeljebb 580.000–600.000 forintra mehettek.
[27] Országos Levéltár, Liber Instructionum II. k. szerint a lovasok havi zsoldja 3 forint, a gyalogosoké 2 forint, az ágyúmestereké 8 forint, a kapitányoké 32 és 34 forint volt. A cseh zsoldosok félhavonként és fejenként 1 1/2 tallért, kapitányuk pedig 8 tallért kaptak. Azonkívül volt még egy másik nagy különbség a magyar és az idegen zsoldosok között. Az idegenek havonként kapták a zsoldot, még pedig a lovasok havonként 12, a gyalogosok 4 forintot, a magyarok ellenben ősi magyar szokás szerint egy évre. „A magyar zsoldos szolgálat – írja Szekfű id. m. IV, 163. old. – ekkor még láthatólag a régi familiáris viszony hajtása: az úr évi bérrel fogad szolgálatába hadiszolgákat, akik tőle ellátást, ruhát kapnak, mint egyéb konvenciós szolgái.“ Ezt a szolgálati viszonyt akkoriban „jargalás“-nak nevezték.
[28] Országos Levéltár, Mon. III.
[29] Feltűnő, hogy ebben az összeállításban tűzérség alig szerepel, pedig minden várban aránylag elég sok volt az ágyúk száma. Az akkoriban használt ágyúanyag többnyire német gyártmány volt. Az e korbeli várágyúk ismertebb fajai: a 100 mázsás Scharfmetzen, a 75 mázsás Cana, az 50 mázsás Duplicana, Triplicana és Singerin és a 25 mázsás Quartana. A tábori ágyúk sorozatában ott találjuk a 8 fontos Schlange-t és a 2 és 4 fontos Falkone-t. (Thallóczy Lajos, Egy magyar ágyú a XVI. századból. Archeologiai Értesítő, 1880. évf. 130.)
Hogy mi minden tartozott az akkori fontosabb várak felszereléséhez, annak elég részletes leírását találjuk Szendrei fent idézett dolgozatában. (Szendrei János, Váraink rendszere és felszerelése a XVI. és XVII. században. Hadt. Közl. 1888. évf. 622–628.)
[30] Végváraink és költségeik id. m. 74.
[31] id. m. IV, 123.
[32] Szilágyi–Acsády id. m. V, 275.
[33] Acsády, Végváraink stb. 78.
[34] Ezt Szekfű id. m. IV, 163. old. talán kissé túlozva, következőleg fejezi ki: „A végvárakban itt-ott idegenek szolgáltak, gyakran külföldiek parancsoltak, de mindig magyarok harcoltak és mindig magyarok pusztultak.“
[35] Acsády, Végváraink, stb. 84.
[36] Dr. Demkó Kálmán, Magyarország hadiereje a XVI. században. Hadt. Közl. 1916. évf. 13.
[37] id. m. 18.
[38] 1596. évi törv. VI. art. 5., 6. és 1598. évi törv. IX. art. 5.
[39] Id. m. 28.
[40] Thallóczy Lajos, A magyar hadiszervezet átalakulása történetéhez a XVI. században. Századok, 1877. évf. 674.
[41] id. m. 24.
[42] Dr. Demkó id. m. 29. – Lásd az 506. oldalon közölt kimutatást is.
[43] Az erre vonatkozó adatokat lásd ugyancsak Dr. Demkó id. m. 29–30. oldalán.
[44] Dr. Demkó Kálmán, A felsőmagyarországi városok életéről, a XV–XVII. században. – Lásd még Acsády Ignác, Végváraink és költségeik a XVI. és XVII. században, 81. és Hein kéziratát (Nemzeti Muzeum, N. M. F. Lat. 920: VI.), ahol további érdekes részletek vannak arra nézve, hogy az egyes városoknak mit kellett kiállítaniok.
| « VI. A hadművészet állapota Szapolyay János és I. Ferdinánd alatt, valamint Miksa uralkodása kezdetén. 1525-től 1566-ig. | KEZDŐLAP | b) A seregek szervezése; fegyvernemek; létszámviszonyok, stb. » |