| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
IX/1. számú, XIII/1. számú, XIII/9. számú és XIII/10. számú melléklet.
A március közepén, illetve inkább csak április vége felé Konstantinápolyból Gyula megvételére útnak indított[1] Pertev pasa seregének gyülekező helyéül Temesvár volt megjelölve, ahol a török végvárak őrségei már március hónap folyamán kezdtek gyülekezni. A gyulaiak sejtették, sőt majdnem biztosan tudták, hogy a török készülődések nekik szólnak. A védőrségnek a hírszolgálatban egyik kiválóan tevékeny tisztje, Marinics Ferenc május 26-án már azt jelentette a vár parancsnokának, hogy a temesvári pasa 7 faltörő ágyúval megindult Temesvárról és június 2-án a Maros északi partján lesz.[2] Pertev azonban jóval később érkezett Temesvárrra, ahol aztán az egész sereg felett átvette a parancsnokságot. Ennek erejét még megközelítőleg sem lehet megállapítani, némelyek 100.000 lovast és 2000 janicsárt említenek s a tatárok számát ezenkívül még 40.000-re teszik. Kétségtelen azonban, hogy ez óriási nagyítás és túlzás, mert Pertev seregének létszáma aligha volt több 40.000 embernél.[3]
Seregével Pertev június 2-án ért Gyula alá s nyomban hozzáfogott annak ostromához. A vár parancsnoka a meglehetősen gyenge, erélytelen, kapzsi és hiszékeny Kerecsényi László volt, aki csak hosszas alkudozás és unszolás után vállalta a felelősségteljes állást és már előre kijelentette Schwendinek, hogy nincs szándékában a várost sokáig védelmezni,[4] ami azonban a várra nem vonatkozott. Mindazonáltal Kerecsényi mind János Zsigmond, mind Pertev pasa felszólítását a vár átadását illetőleg határozottan visszautasította. Az alkapitányok, Marinics Ferenc, Ocsarovics Demeter és Henyey Miklós, kiválóan derék férfiak voltak; épígy a lovasság parancsnokai: Ghiczy János, Földváry István és Zichy György. A gyalogság hadnagyai voltak: Kilithy István és Fekete Demeter, utóbbi a kapuőrök felügyelője volt. A többi tisztek közül még Balázsdeák Mártont, Brebiri Melit Györgyöt, Jász Lukácsot, Serjéni Miklóst és Bánrévy Pétert említjük meg. A védőrség emgerősítésére Schwendi Lázár felvidéki főkapitány május havában Geriger Farkas kapitány alatt két zászlóalj katonát küldött; ezek hadnagyai Hoppenracht Vilmos és Rothenau Bernát voltak. A védőrség létszáma körülbelül 2600 főre mehetett, miből 2000 magyar, 600 pedig német volt. Azonkívül a bennszorult lakosok is némi segítséget nyujthattak. A vár felszerelése Bay Ferencnek Schwendinek küldött jelentése szerint, bár elég hiányos, de azért tűrhető volt; nevezetesen puskapor, ágyú, golyó és gyujtó koszorú elegendő számban megvolt; a hiányzónak feltüntetett 5 tarack és 4 sugárágyú még az ostrom kezdete előtt megérkezett. Élelmi szerekben sem volt valami nagy hiány, de takarmányban annál nagyobb.
A régi gyulai várról három rajz áll rendelkezésünkre. Ezekre nézve idézzük Dr. Karácsonyi[5] következő véleményét és megjegyzéseit „A gyulai várat éppen úgy, mint egyéb régi várainkat, nagyságra nézve nem szabad az újabbkori várakkal összehasonlítani. A bécsi Staatsarchivban az 1562. évnél ma is őriztetik az egykori gyulai vár pontos… térképe… ezt kell tehát alapul vennünk, midőn a régi gyulai várról beszélünk. Vannak ugyan még ezenkívül más rajzok, képek is, de… közülük csak azt fogadhatjuk el valónak, ami a bécsi térképpel megegyezik. A többi ezzel ellenkezőt, (például a XIII/9. számu mellékleten látható Ortelius Redivivusnál kiadott rajzokat,[6] hol Gyula hegyek között s egy kis tenger mellett eső városként van feltüntetve, mint egyik-másik, a gyulai várat soha nem látott festő vagy metsző képzeletének szüleményeit, teljesen elvetjük.[7] Elfogadjuk ellenben Zündt Mátyásnak Nürnbergben készített rajzát… ebben a tájékozás el van hibázva s így kénytelen vagyunk az idemellékelt alaprajzzal ezeket kiegészíteni, s előadásunkat érthetőbbé tenni. – E szerint a gyulai erősség három részből állott: a belső és külső várból és a kerített városból. A belső vár ott állott, ahol a mai óvár; s az öreg toronynak alsó része s az északkeleti szögleten levő kettős támasz a délnyugati szeglet közelében levő rondella kétségtelenül a régi várból valók, mert az 1562-iki térképen világosan felismerhetők. E belső várat a ma is meglevő négyszög épület délnyugati oldalától alig húsz lépésnyire mély árok választotta el a külső vártól. Ez körülbelül a mai kastélyépületig terjedt s főkapuja körülbelül a mostani kápolna helyén állott. Mivel ebben néhány, az északkeleti oldalon lévő, kicsi házon s egy kerek ágyútelepül szolgáló dombon kívül már semmi nem volt, itt a huszárok a kivonulás előtt rendbe állhattak s innnen az egész külső várat huszár-várnak is nevezték. A belső és külső várat a Fehér-Kőrös főága vette körül. Az erősített városrészt a Kőrös, s ennek a puskapor-malomnál kiszakadó ága választották el a vártól. Amint Zündt képe mutatja, az erősített városrésznek öt kapuja volt, kettő a mezőségre, három pedig a meg nem erősített városrészbe (a mai belvárosba) vezetett. – A régi várnak eredetileg négy tompaszögű bástyája volt. 1562-ben úgy akarták átalakítani a várat, hogy a külső és belső várnak összesen négy hatalmasan kiugró bástyája legyen s egyszersmind mind a két vár kettős sánccal és kettős árokkal vétessék körül. De amint Zündt és Zenoi térképei mutatják, a kettős sáncolatot csak a belső várnál tudták elkészíteni s innen van, hogy ettől kezdve a belső várba két híd s két kapu vezetett. A kettős falat (murus duplex) vagy inkább sáncot (hisz csak földből volt!) a Schesaeus nevű szász író is említi. A hegyesen kiszökellő bástyák kiépítésére nem volt elég munkaerő és idő. Egy bástyát azonban a várnak délkeleti oldalán mégis építettek, úgy hogy ettől fogva, amint azt Zündt képe mutatja, a várnak összesen öt bástyája volt.“
Amikor Kerecsényi július 2-án a török sereg közeledéséről hírt vett, lovasságával egy kilométernyi távolságra eléje ment s azt többször megtámadván, egészen estig csatázott vele, amikor aztán a megerősített városrészbe vonult vissza. Ennek ellenére a törökök este már a város alatt ütöttek tábort s miután sánckosarakat készen hozták magukkal, hamar elkészítették az ágyútelepeket s hatalmas ágyúikat a város sáncai ellen szegezték. Mindazonáltal az ostrommunkálatok, miután a tartós esőzések miatt a vár környéke víz alatt volt, csak lassan haladtak előre. Ámde a törökök fáradságot nem kímélve, a nehézségeket legyőzték s hatalmas ágyúikból erősen töretni kezdték a város falait, melyek hamar romba dőltek. Öt nap mulva, vagyis július 7-én Kerecsényi a várost felgyújtatta és az őrséggel a külső, vagyis a huszár-várba vonult vissza.
A törökök, miután időközben a Kőrösök vize leapadt, ágyútelepeiket közelebb hozva, a külső vár ostromához fogtak. „A keresztények vitézül oltalmazták magukat, de sok szerencsétlenség érte őket. Így három nagy ágyújuk egymásután szétszakadt és közülök sokat megölt vagy megsebesített; a vívóárokban leselkedő janicsárok a falakon mutatkozókat rögtön lelőtték; midőn pedig egy borzasztó ágyúlövés az egyik bástyának felső részét letörte, a szétrombolt gerendákból egy szilánk Ócsarovics Demetert homlokán megsebesítette“, amibe a derék katona csakhamar belehalt. – „Miután az ellenséges ágyúlövések a külső vár falait annyira szétrombolták, hogy a katonák azon felmászhattak s a bástyáknak kis ablakai, melyeken keresztül az ostromlottak kilövöldözhettek, vagy kelevézeket dobhattak, teljesen össze voltak rombolva, Pertev[8] elérkezettnek látta az időt, hogy csapatait rohamra vezérelje. Július 17-én jókor reggel kezdődött a roham, de a keresztények is vitézül viselték magukat, s nemcsak ágyúkkal és puskákkal ritkították meg az ellenség sorait, hanem gyújtó koszorúkat is hánytak rájuk úgy, hogy sok töröknek ruhája meggyullladt s amiatt összeégett. Az egyik oldalon Henyey Miklós buzdította az őröket, a másik oldalon pedig Jász Lukács és Földváry István tüntették ki magukat. Délig tartott a kemény küzdelem s ekkor Pertev visszavonulót fuvatott. Kétezer embere ugyanis már elesett, nagyon sok megsebesült és a rettentő hőségben pedig már mind kiállott. – De az ostromlottaknak is nagy áldozatukba került a roham visszaverése. Legnagyobb kár volt Henyey Miklósért, aki a nagy melegben sisak nélkül járt-kelt a védők között s ekkor fején nyillövést kapott s ebbe három nap alatt belehalt. A többi sebesültek is nagyobbrészt belehaltak sebeikbe, csak Földváry István volt oly szerencsés, hogy kigyógyult.
„Állítólag ezután történt volna, hogy Kerecsényi a várból Gerigerrel együtt kitört s vagy 800 törököt levágott, számos keresztény foglyot megmentett stb.[9] Sőt némelyek azt is híresztelték, hogy magát Pertev pasát is lelőtték és az egész török sereget elűzték.[10] De ezek mende-mondák valának. Az ily híreket csak azért szokták terjeszteni, hogy a keresztények közt lelkesedést gerjesszenek.“[11]
A sikertelen roham után Pertev pasa folytatta a vár lövetését s „mivel a földsáncok az ágyúgolyóknak jól ellenállottak, egész más módhoz fordult, t. i. rézsútosan lövette a sáncokat s ekként a cölöpökről, melyek a földet összetartották, a külső réteget leverette, aztán pedig szalmát s egyéb gyujtószert hordatott oda s így a cölöpöket is félig elégette. Végre belátták a védők, hogy a huszárvárat tovább tartani lehetetlen. Július 25-én tehát feladták azt is és a belső várba vonultak. A visszavonuláskor az ellenség annyira sarkukban volt, hogy a hidakat csak félig tudták lerontani. Az ellenség még azon éjjel a hidak mellett új gátakat emelt, a következő nap minden ágyúját a leégett huszárvárba szállította s így egész közelről lövette a vár bástyáit és tornyát.
A lövetés oly rettenetes volt, hogy a régi tornyot…félig ellőtték. – Nem csoda, ha ennek következtében a belső vár bástyái is csakhamar tönkre mentek. De védelmül ott voltak még a vízzel telt árkok, Gyulának utolsó menedéke. Régi terve volt azonban a töröknek, hogy a Kőröst a vár mellől elvezeti… de míg a huszárvár a keresztények kezében volt s míg a Kőrös árja nagy volt, azt nem valósíthatta meg. A védők szerencsétlenségére azonban augusztus elején a Fehér-Kőrös nagyon leapadt s így a török tervét csakugyan végrehajtotta. Ennek következtében a vár nagy árka egészen kiszáradt; egyidejűleg a várkapuval szemben az ellenség oly nagy halmot hányt, hogy az a vár sáncaival egyenlő magas volt. Erre aztán emeletes fatornyot rakott s azt nedves bőrökkel betakarta, úgyhogy a várbeliek abbeli erőfeszítése, hogy azt felgyújtsák, sikertelen maradt. Az árkot is oly fával töltötte be, melyet nem lehetett meggyújtani. – Erre augusztus 3.-án a hányt halomról és a betöltött árkon keresztül újra erős rohamot intéztek. Ez is hajnalhasadáskor kezdődött és délig tartott. Sok török meghalt, mert a védők vitézül viselték magukat. Legnagyobb érdeme volt ebben Ghiczy Jánosnak és a sebéből felépült Földváry Istvánnak, továbbá Kilithy István gyalog-hadnagynak. Ellenben Kerecsényi gyáván viselte magát. A rohamban a temesvári basa is erősen megsérült. A védők közül Bánrévy Péter és Ghiczy János sebet kaptak, Balázsdeák Márton, Hoppenracht Vilmos és Ősi Gáspár pedig elestek.“[12]
A védők a roham visszaverése után újra hozzáfogtak a sáncok kijavításához, de az ellenség is fokozott tevékenységet fejtett ki. „A védőket még egy jó karban levő sánc védelmezte; ezt az ellenség aknával akarta felrobbantani és 27 rőf magas dombot készített, hogy annak védelme alatt aknát ásson és még egy rohamot intézzen. Mikor ezt Kerecsényi meglátta, éjjel egy nyílvesszőn levelet lőtt a török táborába s jelentette, hogy hajlandó az alkudozásokra és a vár feladására.“[13]
Az őrség között ekkor már a vérhas is pusztított; ez vitte el a harmadik magyar kapitányt, Marinics Ferencet is.
Jász Lukács és Ghiczy János a várparancsnok áruló szándékáról tudomást szerezve, erősen kikeltek a merénylet ellen, de azért Kerecsényi titokban mégis folytatta alkudozásait Pertevvel, akivel nyolc napi fegyverszünetet kötött.
„Végre a meghosszabbított fegyverszünet is eltelt s ekkor Kerecsényi összehívta a vár őrségét… de nem mint Zrinyi, a dicsőséges halálra, hanem a feladásra buzdította őket… A várőrség eleintén nem akart a feladásba belenyugodni, emlegették Buda, Temesvár és Erdőd feladását s a törököknek ott elkövetett gyalázatos csalásait. Kerecsényit azonban hiszékenysége kelepcébe csalta. Még ő biztatta a várőrséget, hogy itt nem kell attól tartaniok, mert ilyen nagy biztosítékokat még soha sem nyujtottak a törökök.… A várőrség végre szintén belenyugodott s a vár feladásáról szóló szerződést mind Kerecsényi, mind a hadnagyok, tán az egy Ghiczy Jánost kivéve, aláírták 1566 augusztus 30.-án.“[14]
A kivonulás előkészítésével három nap telt el s időközben, hogy a kivonulás még biztosabb legyen, Pertev azt üzente Kerecsényinek, küldjön ki annyi pénzt, hogy abból a janicsárok egy havi zsoldját kifizethesse, mert akkor azok remélhetőleg nem zúgolódnak s nagyobb türelemmel viselik el a keresztények kivonulását. Kerecsényi csakugyan 4000 tallért küldött a janicsárok agájának" s végre szeptember 2.-án délben maga a kivonulás is kezdetét vette. Az élen haladtak a betegek és a köznép. „Ezek kivonulása alkonyatig tartott. Ezután mentek a németek, úgy a magyar gyalogok, azután a lovasok, végre Kerecsényi a török kezesekkel együtt. – Mikor a törökök látták, hogy a németek már kivonultak a várból s a magyarok jó része is kihúzódott, egyszerre nagy csomóban a várba siettek. Kerecsényi haragra lobbant s azt kiáltotta: ez a ti hűségtek?… Mikor mindnyájan kijöttek, a bégek megmutatták Kerecsényinek Pertev basát és rábeszélték, hogy térjen be egy kissé hozzá és kössön vele ismeretséget. – Kerecsényit bámulatos hiszékenysége most sem hagyta el. Bement a kelepcébe, vesztére önmagának, vesztére az egész kivonuló seregnek. Betért Pertev sátorába az erdélyi kezesekkel együtt s így önként átszolgáltatta magát ellenségeinek kezébe. Bilincset vertek lábára, kezére s fogollyá lett. Ez jeladás volt a törököknek. A kezesekül adott bégeket nem fenyegette többé veszély; a prédaszomjas törökök utána rohantak a kivonuló őrségnek és alig egy negyed mérföldnyire Gyulától, a Kőrös mellett megtámadták őket. A szerencsétlen kivonulók közül a lovasok elfutottak, a gyalogok pedig a szekereket egymás mellé állítván, egy darabig védelmezték magukat s kivált a német gyalogosok lövéseikkel sokat ártottak a hitszegő ellenségnek, de utóvégre is a sokaság… elnyomta őket. Szerencsére már este, s a támadás közelében egy jókora mocsár volt, úgyhogy e kettőnek védelme alatt a kivonulók egy része, állítólag négyszáz, ha nem is vagyonát, legalább csupasz életét megmenthette..“[15]
A fogoly Kerecsényit Nándorfehérvárra vitték, ahol a szultán később megfojtatta.
Gyula eleste a szomszédos jenői őrséget is rémülettel töltötte el s annak hadnagyai, Wagner György és Sennyey Zsigmond éjszakának idején embereikkel együtt elhagyták az erősséget, mely ilyenformán a csak kevés ellenállást kifejtő Világossal együtt szintén Pertev kezébe került.[16]
* * *
Most pedig lássuk a Szulejmán vezette fősereg körében időközben történteket. Ez 1566 április 29.-én[17] indult el rendkívül fényes szertartások közt Konstantinápolyból.[18] Szelániki szerint[19] a sereg május 11.-én,[20] vagyis 11 nap alatt, naponta átlag 20 km-t haladva, a 210 km-re fekvő Drinápolyt érte el, ahol 3 napi pihenőt tartott. Az esős, rossz időjárásra való tekintettel a további előnyomulás már sokkal lassabban történt, amennyiben a Drinápolytól Tatar-Bazardsikig terjedő 180 km. megtevésére a május 14-től június 1-ig terjedő 18 nap kellett, ami 10 km-nyi átlagos napi teljesítménynek felel meg. A Tatar-Bazardsiktól Belgrádig terjedő 470 km-nyi utat a sereg, közben Szófiában 1 napi, Nissában pedig 2 napi pihenőt tartva, a június 3-tól 19-ig terjedő 17 nap alatt tette meg, ami – 14 menetnapot számítva – 23 km átlagos menetteljesítménynek felel meg. Mindebből láthatjuk, hogy a török sereg ezúttal jóval gyorsabb tempóban jutott el Konstantinápolytól Belgrádig, mint az azelőtti, ugyanezen úton végrehajtott hadjáratokban.
Eredetileg a szultán Belgrádnál akart seregével a Dunán átkelni, de miután a folyamnak nagy vízállására és a vízáradásokra való tekintettel a hídverés itt egyelőre lehetetlennek bizonyult, Szulejmán mindenekelőtt hadseregének a Szerémségbe való áttolását határozta el, ami részben áthajózás útján, részben a Szabácsnál vert hídon át történt. A felázott utakra és talajra való tekintettel a Belgrádtól Szabácsig terjedő 80 km. megtevésére a csapatoknak teljes 4 napra volt szükségük, de még így is teherhordó állataik nagy része odaveszett.[21] Június 26.-án a sereg Zimonynál táborozott.[22] Itt fogadta a szultán június 29.-én az elébe sietett János Zsigmondot, akivel nagyon kegyesen bánt és akit messzemenő igéretekkel biztatott.[23] “Mihelyt János Zsigmond a szultánt megpillantotta, háromszor letérdelt előtte, aki mindannyiszor intett neki, hogy keljen fel, majd kezét csókra nyujtván, őt kedves fia gyanánt üdvözölte. A szultán mellé ültetett ifjú fejedelem ezután elfogódva, csak annyit szólt, hogy megzavarodva ennyi fény és pompától, ő egyebet nem tud mondani, mint hogy ő Szulejmán egyik hajdani szolgájának fia.[24] Erre a szultán kegyesen azt válaszolta neki, hogy igen szívesen fogadja látogatását, akinek érdekében jött most is e hadjáratra s mindaddig nem nyugszik, míg a magyar koronát fejére nem teszi.“ Most volt volna ideje, – fűzi hozzá Horváth[25] – hogy Szulejmán beváltsa szavát, mely szerint 26 évvel előbb, midőn a még csecsemő királyfit Budáról anyjával együtt Lippára küldé, igérte vala, hogy Budát a nagykorúvá növendőnek visszaadandja. De Szulejmánnak nem volt kedve ezen igéretére megemlékezni; a fejedelem pedig őt nem merte arra emlékeztetni, s kérelme, melyet iratban nyujtott be, csak arra szorítkozott, terjesztené ki a szultán országa határait a Tiszáig. Szulejmán nemcsak a kért földet, de annál sokkal többet is igért neki adni, ha Isten szerencsés véget ad hadjáratának. Másnap a szultán ajándékokat külde neki s megvendégelni kívánta őt; de Szokolli Mehemed nagyvezír, kit a fejedelem sátorában meglátogatni elmulasztott, emiatt neheztelve, más ürügy alatt lebeszélte urát, ki aztán július 1-én, midőn tőle János búcsút vőn, azt mondá neki: „gondoskodjál katonákról, hadiszerekről és pénzről; s ha szükséget szenvedsz valamiben, tudasd velem, hogy a hiányt pótolhassam“.[26]
Zimonyból a szultán Szulejmán pasa karamáni béglerbéget Budára rendelte előre,[27] ő maga pedig a Péterváradnál verendő hídon a Dunán átkelve, Eger felé szándékozott előnyomulni.[28] Ámde úgy látszik, hogy a hídverés Péterváradnál sem sikerült, mire Vukovárnál próbáltak szerencsét. Ez a híd el is készült, de az újra erősen megdagadt Duna csakhamar ezt is széjjeltépte.[29]
Ekközben érkezett be a híre annak, hogy Zrinyi Miklós, Szigetvár parancsnoka, a magyar és horvát urakból álló pártjával a német császártól független magyar királyságot akar teremteni[30] és hogy hadnagyai a boszniai szandzsákbéggé kinevezett Mohammed tirhalai pasát Siklósnál meglepvén, őt fiával együtt megölték[31] és két zászlót, hat szekér ezüstneműt, 17.000 aranyat, szóval podgyászának minden értékesebb holmiját zsákmányul ejtették. Zrinyi ugyanis már a hadjárat elején Miksától azt a parancsot kapta, hogy a Duna felé közeledő szultán seregéről felvilágosítást szerezni, portyázó csapatainak kalandozásait szűkebb térre szorítani s amennyire lehet, a szultán előnyomulását késleltetni igyekezzék, hogy ezáltal a király hadainak összegyűjtésére időt nyerjen. Ehhez képest Zrinyi Szigetvárból állandóan küldött ki erősebb földerítő osztagokat, kivált Pécs és Eszék felé s azok egyike, melyet Alapi Gáspár és Verebélyi Mihály vezetett, s amely 1000 gyalogosból és 500 lovasból állott, lepte meg és tette tönkre a szultán kedvencét csapatával együtt. Emiatt a szultán, aki Zrinyi új országalapító vállalkozását török szempontból is veszélyesnek tartotta, szörnyű haragra lobbant s hadműveleti tervét ismét megváltoztatva, mindenekelőtt Zrinyin akart bosszút állni s így a fősereggel Szigetvárnak vete útját. Ehhez képest parancsot adott, hogy Eszéknél hidat verjenek, ami rengeteg munka és megerőltetés árán 17 nap lefolyása alatt meg is történt[32] s a sereg azon Szelániki szerint[33] a július 19-től 21-ig terjedő időben, tehát két nap és egy éjjel alatt kelt át. Téves tehát Salamon Ferenc, Az első Zrinyiek című munkájának az 512. oldalon foglalt az az adata, hogy ez az átkelés hat napig tartott.
Az első török portyázó és felderítő osztagok már augusztus első napjaiban mutatkoztak Szigetvár előtt, Szulejmán azonban a sereg zömével csak augusztus 3.-án érte el Harsányt, ahol két napi pihenőt tartott. A török sereg állományát általában 100.000 főre és 300 ágyúra[34] becsülték. Ez a sereg azonban „éppen nem volt imponáló, s a táborban időző francia követ, kétségkívül kifogástalan szemtanú, nagyon elítélően nyilatkozott róla. A harcosok számát ő is legfeljebb 100.000-re becsülte, ellenben roppant nagy volt a hasznavehetetlen, rabló, szemét nép s a podgyászszekerek száma. A török hadban óriási volt a halandóság s a francia követ, mikor a Dunán lefelé utazott, a parton töméntelen holttestet látott szanaszét. A marha is csak úgy hullott, mint a légy, s a lovasok és szekerek ló és igásbarom nélkül maradtak. A táborban leírhatatlan volt a rondaság, mert csak a szultán sátra körüli területet tartották tisztán, a többivel nem törődtek. A francia követ a hajmeresztő állapotok láttára figyelmeztette a nagyvezírt, tegye meg a szükséges intézkedéseket. De az azt felelte: „nagy az Isten, majd intézkedik ő.“[35]
A tisztelgés és jelentéstétel céljából Harsányba érkezett Arszlán budai helytartót Szulejmán palotai meggondolatlanságáért és annak következményeiért minden további kihallgatás nélkül megfojtatta. Helyette budai helytartóvá Szokolli Mehemed első nagyvezír unokaöccse, Szokolli Musztafa neveztetett ki. Augusztus 4-én Szulejmán a mohácsi mezőn, 5.-én Pécsett volt, 6.-án[36] pedig ő maga is megérkezett a szigetvári táborba[37] s nyomban intézkedett az ostrom megkezdése iránt.
A vár védelmét Zrinyi Miklós, a Dunántúli országrész főkapitánya vállalta magára. „Ötvennyolc éves ember, vitéz katona,[38] ki gyermekkora óta úgyszólván örökösen harcban állt a hitetlenekkel. Nagy birtokszerző volt; ő szerezte meg családjának a roppant csáktornyai uradalmat, mellyel az addig inkább horvát család elmagyarosodott, s működési súlypontját is az anyaországba helyezte át. Sziget erődítésére Zrinyi évek óta gondot viselt, mert tudta, mennyire áhítozik birtokára az ellenség. Az udvar nem igen jutalmazta ugyan fáradozásait, de Zrinyi egészen összeforrt a várral s ama pillanatban, midőn közvetlen veszély fenyegette, elszántan állt a védelem élére,[39] noha állásánál fogva erre nem volt köteles. Királya is bíztatta.[40] s reményét fejezte ki, hogy azokat a kitűnő tulajdonságokat, melyekkel az Isten megáldotta, a haza javára, Sziget védelmére fordítja. Másrészt biztos kilátásba helyezte, hogy meg fogja segíteni. Zrinyi teljes komolysággal készült tehát a nagy feladatra, s még április 23-án végrendeletet tett, melyben elmondja, hogy Sziget várába zárkózik,[41] melyet a legdühösebb ellenség fenyeget. A szultán – folytatja – a szegény haza végleges meghódítására, s különösen Sziget vívására jön, mely messze földnek védbástyája. Minthogy annyi sok ezer ember üdve függ a vár megmaradásától, saját élete árán is kész azt oltalmazni. Szavait nem a dicsekvés sugallta. Elhatározása első percétől komoly, megingathatatlan volt. Készült szembeszállni az szultánnal.“[42]
Amikor pedig biztosabb híreket vett, hogy a szultán Szigetvár felé tart, ettől a perctől kezdve lázas tevékenységet fejtett ki a vár védőműveinek jó karba helyezése és a várnak a kellő szükségletekkel való ellátása érdekében. Bőven ellátta magát puskaporral, eleséggel és egyéb készletekkel; „a vár közelében és a város kertjeiben a fákat kivágatta, hogy a törzseket torlaszokra,az ágakat rőzsekötegekre és sánckosarakra felhasználja; elrendelte az ingovány víz alá helyezését, a hidak felgyújtásra való előkészítését, a várlövegek beirányzását, lőszerrel való ellátását, stb.“[43]
Szigetvár képét az 1566. évi ostrom idején a XIII/10. számú melléklet[44] mutatja.
A vár építését, szerkezetét, stb. illetőleg Stephanie Adolf[45] a következőket írja: „Hogy mikor épült Szigetvár, arra adataink nincsenek; a mód azonban amikép épült, meglehetős biztossággal megállapítható. Az első építmény a mocsártól kiemelkedő sziget legmagasabb pontját elfoglaló nagy gömbölyű torony volt, melyet gátakkal, mellvédekkel és árkokkal vevén körül, evvel a vár alapját megvetették. A megerősített torony azonban rövid idő múlva szűk lett a menekülőknek, kik magukat a mocsár által körülvett s megerősített erődben biztonságban érezték, s az erősséget bővíteni, az új épületeket ismét árkokkal, mellvédekkel biztosítani, a bejárókat kapukkal, tornyokkal, a sarkokat bástyákkal erősíteni kellett. Ily módon, a szükséghez képest és fokozatosan jött létre a belső vártól délre telepített külső vár, mely ugyan jóval terjedelmesebb és erősebb vala mint a belső vár, de a belső vár ennek dacára még továbbra is, mint a vár magva elkülönítésénél és uralkodó helyzeténél fogva a vár menedékhelyét (reduit) képezvén, annak igen fontos része maradt. Jóval később, már a kettős vár oltalma alatt, jött létre a vártól délre, előbb az Óváros, s legutoljára az Újváros. A városok közül az Óváros volt a nagyobb s valamint a várak, úgy a városrészek mindegyike külön meg volt erősítve gátakkal, árkokkal, mellvéddel és a sarkokon a San Michaeli rendszer szerint bástyákkal volt ellátva, mi e részeket önállókká tette s a várnak, illetve a városnak erődítési szakaszonkint való védelmezését tette lehetővé. – A földből készült gátak a várban, továbbá az óvárosban 6 m. magasak valának; a mellvédek egészen, a gátakhoz csatlakozó árkoknak pedig belső falai (escarpe) 2-3 m. vastag téglafalból készültek; a gátfok magas és széles volt, nagy siklókkal ellátva.[46] Az Újváros ellenben csak futólagosan volt megerősítve, a gátak alacsonyak valának s földből, falazat nélkül készültek. – Úgy az Ó-, mint az Újvárost nagy, széles és mély árok vette körül, mely az Almás folyó két ágából vízzel volt megtölthető. A vár ellenben, mely az előadottak szerint emelkedett helyen feküdt, az Óvárostól ugyan a már említett nagy árokkal volt elválasztva, de önmaga vízes árokkal körülvéve nem volt s csupán a belső s külső vár közt húzódott egy mély, de keskeny árok. A várárkot azonban bőségesen pótolta a várat az akkori lövegtűz távolságát meghaladó kiterjedésben körülvevő posványos talaj, mely az Almás folyónak megdagasztása által járhatatlan, sőt áthatolhatatlan mocsárterületté volt átváltoztatható. Ez a mocsárterület volt háborús időben a különben elég szerényen megerősített vár tulajdonképpeni erőssége; ámde másrészt a vár védő és ellenálló képessége az évszaktól és időjárástól függött, mert ezek határozták meg lehet-e, mily mértékben és mennyi ideig, a vár környékét a kis folyócska megdagasztásával vízzel borítani… A vár… az Óvárossal, ennek vízesárkán és az ehhez csatlakozó terepmélyedésen áll egy hosszú, körülbelül 100 lépést meghaladó fahíddal volt összekötve. A híd a város északi kapujától a vár főkapujához vezetett s középen védőtoronnyal volt elzárva, mely talán az ott elhelyezett egyik zsilipet is befoglalta. – A külső vár ekkor egy magas, tömören épített, gömbölyű tornyokkal ellátott, téglaépületből állott, mely a várparancsnok lakása volt, továbbá még néhány lakóházból és raktárból, melyek egy meglehetősen tágas szabad tért foglaltak be. E tér volt a várőrség gyülekező és szemle-helye. A belső vár ellenben, melynek legnagyobb részét a nagy gömbölyű torony foglalta el, felette szűk volt; maga a torony a szűk feljárat és a sötét helyiségek miatt lakható nem volt s lőpor-főraktárnak szolgált. Ott, hol a vár két részét a keskeny, de igen mély árok elválasztotta, a belső vár erős gáttal bírt, a külső vár azonban csak alacsony fallal. Az árkon egy kicsi, keskeny fahíd vezetett át. – Az Óvárosnak három bástyája vala (az északnyugati sarkon, mely leginkább biztosítottnak látszott, bástya nem volt), melyekről úgy az előterep, mint az árkok pásztázhatók voltak; a külső gátak (keleti és nyugati) falában voltak a kirohanó kapuk és tornyaik beépítve, melyek egyszersmind a gátak védőképességét is emelték. Az Óvárosnak majdnem közepében kissé emelkedettebb helyen volt a kisterjedelmű, de magas plébánia-templom, mely mai nap is fennáll; csakhogy 1566-ban a templom két kőtoronnyal bírt, melyek egyszersmind az ellenség megfigyelésére szolgáltak, míg ma a templom középvonalában csak egy torony emelkedik, mely körülbelül a 18. század elején épülhetett. – Az Újvárosnak csak délkeleti és délnyugati sarkán volt egy-egy bástya; a keleti és nyugati gátak szintén toronnyal védett kirohanó kapukkal bírtak. Az Óvárossal – úgy mint ez a várral – a széles és mély árkon át fahíddal volt összekapcsolva. Az összekötő kapuk sem itt, sem az erősség többi részeiben tornyokkal ellátva nem valának, hanem a gáton szög alatt vezettek át és alagútszerűen, téglafalakkal és boltozattal valának építve. E kapuk egyike, az mely az Óvárosból a várba vezet, ma is épségben fennáll. – Külső védőművekkel az erősség nem bírt.
„A vár őrsége – írja folytatólag Stephanie ugyan csak 2500 főből állott; de ezek kipróbált, harcban edzett bajnokok valának, készek vele (t. i. a várparancsnokkal) együtt élni és halni.“ Az őrség és parancsnoka egymásnak esküt tett, hogy a várat mindhalálig védelmezni fogják. Miután az ellenség megjelenése napján az alvárnagy, Farkasics Péter meghalt, helyette Zrinyi unokaöccsét, Alapy Gáspárt nevezte ki helyettesévé.
A vár alatt táborba vonult török hadsereg a körülzárás foganatosítása végett Pecsevi szerint (I, 417.)[47] következőleg állott fel: a délnyugati oldalon Ferhád pasa harmadik vezír és az anatóliai hadtest Mahmud pasával; az északi oldalon Musztafa pasa ötödik vezír és a ruméliai hadtest Semsz Achmed pasával; az anatóliai és ruméliai hadtest közt a janicsárok Ali agával; az anatóliai hadtesttől nyugatra Ali Portuk, a tűzérség főparancsnoka és Naszuh pozsegai bég; végre Mohammed Khán küsztendili bég a Rinya folyó tulsó oldalán előőrsöket állított fel. Végül egy körülbelül 10.000 főből álló had Székesfehérvárra különíttetett ki, hogy Szigetvár ostromát ebből az irányból jövő támadás ellen biztosítsa.[48]
Az ostrommunkálatok vezetésével a szultán a portugál származású Ali pasát, a tűzérség főparancsnokát bízta meg, aki nyomban rajtaütést kísérelt meg „olykép, hogy az erősség hozzáférhető részeit még a megszállás napján hirtelen és váratlanul megrohantatta, azt remélvén, hogy evvel a védőket meglepi s az erősség valamely részébe bejuthat. Az erőfeszítés azonban teljesen kárba veszett; a védők Zrinyi első szavára a gátakon termettek s a törökök rohamát könnyen visszaverték.[49] Ennél Zrinyi ágyúi is hathatósan közreműködtek, mert mint Szelániki írja[50]: „a hitetlenek egy pillanatig sem állván tétlenül, működtették a puskákat, sakalozt (követ dobó kisebb ágyú), zarbuzánt (faltörő ágyú, falkonet, fauconneau, vagy régi magyar nevén falkony), kulumbur-t (messzehordó hosszú ágyú) és bedaluská-t (szintén faltörő ágyú), úgyhogy egy percnyi időt sem hagytak és így nem engedtek a várhoz közeledni.
Erre a nagyvezír a rendszeres ostrom megkezdésére adott parancsot; jól ismerte a vár gyönge pontjait s így első célpontul az aránylag leggyöngébb s legkönnyebben hozzáférhető Újvárost jelölte ki. De még ez ellen is „nehéz volt az ostrom, mert a felázott föld lövegsáncok és közeledő árkok készítését meg nem engedte, a szabadon előnyomuló csapatok pedig a magyarok tűzétől nagy veszteségeket szenvedtek. Végre azonban mégis sikerült az Újvárost az ütegekkel megközelíteni; az újvárosi alacsony, gyönge gátak a török nehéz lövegeknek alig számbavehető ellenállást képeztek s azok nagy része csakhamar leromboltatott, miközben a védők is érzékeny veszteségeket szenvedtek. Zrinyi megkísérlette ugyan a török lövegsáncok elrombolását s e célból több kirohanást intézett, de a kirohanások csak a veszteségeket növelték és célhoz nem vezettek. – Három nap mulva, augusztus 9-én, Szigetvár védőrsége egyharmadára leolvadt s Zrinyi látván, hogy az Újváros tarthatatlan, elhatározá azt a törökök rohama előtt föladni, minélfogva az Újvárost (az augusztus 9-ikéra következő éjjel) felgyújtatta s bajnokaival, kiknek száma most már alig volt több mint 7-800, az Óvárosba vonult.[51] Mihelyt a törökök ezt észrevették, az árkot azonnal áthidalták,[52] az Újvárost megszállották, s miután a tüzet eloltották, az ágyúk egy részét a romok közt elhelyezvén, nyomban az Óváros lövetéséhez fogtak. – A magyarok azonban nemcsak hogy az Óvárost védték vitézül, de sőt Szecsődy Máté, a gyalogok vajdája – állítólag egy földalatti folyosón át – hirtelen és nagy merészen az Újvárosban termett, a janicsárok közt roppant vérontást hajtván végre, miután az ágyúk nagyobb részének gyujtólyukát beszögezte az Óvárba ismét, alig üldözve, visszavonult. – Zrinyi Miklós jól tudta, hogy midőn a törökök az Óvároshoz oly közel férkőzhettek s annak gátait, mellvédeit a legkisebb távolságről lövették, e városrész sem lesz képes soká ellenállani s fölvetette a kérdést, nem volna-e célszerűbb az Óvárost is feladni és az erősebb, sikeresebben védhető vár védelmére szorítkozni? De Szecsődy és vitéz társai kérték, engedje meg az Óvárost tovább is védelmezni, Zrinyi nem szívesen egyezett ebbe, mert bizonyos volt, hogy az időnyerés a szenvedendő veszteségekkel arányban nem áll, de nem akarván a védőőrség önbizalmát és harckedvét csökkenteni, kénytelen volt az Óváros további védelmezését megengedni. – A törökök különben nem szorítkoztak csupán az Óváros ostromára, hanem roppant erőfeszítéssel, az anyagot nagy távolságokról összehordva, azon működtek, hogy magát a várat is megközelítsék. Nem kevesebb mint négy töltés készült, jelentékeny hosszúságban a mocsáron át, melyek fatörzsekből, rőzsékből, homokzsákokból, stb. hordattak össze.“[53]
Ennél Ali pasa új támadási módszert alkalmazott, melyet az előző évben Malta szigetén próbált ki. Az új szerkezet abból állott, hogy három egymás mellé s tizennégy egymás mögé állított, erősen összevasalt fatörzzsel megrakott szekérből hídszerű építményt szerkesztett, azt a kitöltött árkokon át egészen a várfal közelébe tolatta, s onnan intézte az ostromot és a rohamot.[54]
Ezalatt a nehéz ostromlövegek is szakadatlanul tovább tüzeltek s a vár összes épületeit megrongálták, a várfalak pedig szintén tetemes kárt szenvedtek. Különösen sokat szenvedett a belső vár nagy, gömbölyű tornya, mely kitünő célpontot nyújtván, annak felső része csakhamar leomlott.
„Az Almás folyó s így a víz alá borítást szabályozó töltés elérése után az ostrom viszonyai még kedvezőbbek lettek, egyrészt azáltal, hogy a víz a mocsaras területről elvezettetett, s így az Óváros, de különösen a vár könnyebben volt megközelíthető, másrészt pedig, hogy a töltésen új lövegsánc emeltetvén, a vár gátjai és falai most még nagyobb eredménnyel voltak lőhetők. A magyarok csakhamar érezték e töltés elvesztésének hátrányait s a gyalogok vajdái közül Radován és Dandó engedélyt kértek Zrinyitől, hogy a töltés visszafoglalását megkísérthessék. Zrinyi jól tudván, hogy minden ily kirohanás az ellenség töméntelen számánál fogva eredménytelen s csak a védők amúgyis csekély számát apasztja, másrészt pedig, még ha az vissza is foglaltatnék, megtartani, megvédelmezni nem lehet, a kérelmet megtagadta; hosszas unszolásra azonban végre is engedni volt kénytelen. Radován és Dandó 200 főnyi csapattal kora hajnalban törtek ki, a janicsárokon rajtaütöttek, azokból sokat levágtak, több ágyút beszögeztek; de a felriasztott táborból a segítség gyorsan érkezett, a magyarok körülfogattak és csak nagy üggyel-bajjal, tetemes veszteséggel menekülhettek vissza a városba. Radován és Dandó elestek és fejeiket a török póznára tűzette. Ezután Zrinyi több kirohanást nem engedett meg.
„Miután a közeledő-töltések egyikének faanyagát a védők felgyujtották, a törökök most tömérdek követ, homok- és gyapjuzsákot stb. hordtak a töltésekre s ezekkel hosszabbították azokat meg; midőn pedig azok egyike a vár falai alá ért, kísérletet tettek a várnak rajtaütés általi elfoglalására, mi ha sikerül, az Óváros sem lesz tovább védhető. A kísérlet azonban meghiúsult és a törökök nagy veszteséggel verettek vissza.[55]
„Tíz napi szakadatlan ágyúzás és munka után az Óváros oly állapotba jutott, hogy az többé védhető nem volt. A töltések az árokig jutottak, azok egy része betöltve volt, a gátakon pedig óriási, többé el nem torlaszolható rések tátongtak.“[56]
Ennek folytán Zrinyi a várba való visszavonulást határozta el. De ámbár ez augusztus 19.-én a legnagyobb elővigyázattal történt, a törökök mégis észrevették s nagy tömegekben vetették rá magukat a visszavonulókra, amiből aztán a törökök általános nagy rohama fejlődött ki, miközben azok oly gyorsan nyomultak be az Óvárosba, hogy részben annak kijáratát, részben a vár bejáratát elállván, az őrség egy része kint rekedt, más része pedig bennszorult az Óvárosban. Heves küzdelem után a kintrekedtek közül néhányan, köztük a súlyosan sebesült Szecsődy is, még bejutott a várba, a többi ellenben ott hullott el annak bejáratánál. Az elesettek között voltak: Bosnyák Márton, Botos Péter, Deák Balázs, Basa Péter, Mátyás György és Győry Péter alhadnagyok és 300 vitéz névtelen bajnok; Szecsődy Mátét összezúzott lábszárakkal vitték be a belső várba. Zrinyinek ezután már csak 600 bajnoka maradt.
Az öreg, beteges, utóbbi időben majdnem mindig ágyban fekvő szultánt a vár szívós ellenállása és az ostrom alatt szenvedett súlyos veszteségek nagyon elkedvetlenítették s napról napra idegesebbé válván, türelmetlenül hajszolta alvezéreit a végső döntés kierőszakolására. Az ezt célzó munkálatok most annál gyorsabban haladtak előre, mivel az árkok és mocsarak vize közben nagyon leapadt s így augusztus 25-ig a mindkét oldalon épített töltésutak már egészen a várfalig értek.
Azonkívül Zrinyit most újból, miként már előbb többször is megtevé, a vár feladására szólította fel, egész Horvátország birtokát igérvén neki, ha a vár kapuit megnyitja. De Zrinyi a levelet tűzbe dobatta. Ez célhoz nem vezetvén, a törököt újabb cselhez folyamodtak. Zrinyi idősb fia György, a perlaki táborban teljesítvén szolgálatot, zászlótartója a törökök által elfogatott s a zászló Szigetvár falai alá ktűzetett, hogy fia fogságát vagy halálát hirdesse az atyának. Egyúttal a nagyvezír a fiú nevében levelet is iratott, amelyben ez atyját a kilátástalan védelem abbahagyására hívja fel,[57] de sem ez, sem a többi, magyar, horvát és német nyelven írt levelek, amelyeket nyilakkal a várba röpítettek, hogy igéretek által a védőrséget Zrinyi ellen lázítsák, célukat el nem érték. Amikor ez sem használt, a szultán 1000 arany jutalmat tűzött ki a makacs várparancsnok fejére, de a szorongatott őrség már erősen megritkult soraiban nem akadt áruló. Erre augusztus 26.-ikára a nagyvezír újabb rohamot rendelt el, de az ismét visszaveretett. Ez alkalommal a magyarok két zászlót zsákmányoltak, Ali pasa volt egyiptomi helytartó és a tűzérség főparancsnoka golyó által találva elesett, ami a védőknél nagy örömöt és lelkesedést váltott ki.
„Az ostrom vezetését most Szeifeddin pasa vette át s a vár falait aknákkal támadta meg; de ezek idejekorán észrevétetvén, e kísérletek is meghiúsultak. Nem arattak sikert a rohamok sem, bár augusztus 26-tól szeptember 1-éig nem kevesebb, mint 7 roham intéztetett a vár ellen. A rohamokat Zrinyi, ki szünet nélkül a gátakon állott s vitézeit szóval és példával lelkesítette, s nem egy vakmerő törököt sajátkezűleg szúrt le s vetett le a falakon, mind szerencsésen visszaverte.“[58]
„Augusztus 29.-én, a magyarokra nézve annyi balszerencse napján, melyet viszont a törökre nézve a mohácsi ütközeten, Nándorfehérvár és Buda megvételén kívül még Rhodosz elfoglalása is oly nevezetessé lőn, a mindinkább elhatalmaskodó betegsége miatt mogorva, az ostrom hosszúranyúlása miatt türelmetlen Szulejmán egész roppant seregét ostromra hajtatá. Seregeinek lelkesedését emelendő, még magát is nyeregbe emelteté. De hasztalan minden erőlködésük; bár egész naphosszant új és új pihent csapatok űzettek a falakra, az ernyedetlen őrség által egymás után visszaverettek. A következő két napon is szakadatlan, de nem több eredménnyel folyt az ostrom.[59] A törökök ezrivel hullottak el, a janicsárok agája pedig fogságba került.
Szeptember 2.-án a törökök beszüntették a tüzelést, mert aknák ásásához fogtak, hogy a Nádasdy-, vagyis az északkeleti bástyát a levegőbe röpítsék. Az aknák, bár a védőrség minden elkövetett az ellenség szándékának meghiúsítására, három nap alatt elkészültek s szeptember 5.-én hajnalban meggyújtották őket, aminek irtózatos lőporrobbanás és pusztító tűz lett a következménye.[60] Az erős déli szél által szított lángok rövidesen az egész bástyát elborították s onnan lassan a vár épületeire is átharapóztak, „mintegy halotti szövétnekül szolgálva Szulejmánnak, ki a reá következő éjjel vérhasban, vagy mint mások írják, szélhüdésben meghalt.“[61] „Még sem égett ki e füstfészek és még sem szólal még meg a diadal kürtje?“ – írá kevéssel halála előtt a nagyvezírnek. Szokolli Mehemed urának halálát gondosan eltitkolva, másnap még keményebb rohamot intéztetett. A Nádasdy-bástyánál kétszer hatolt be az ellenség, de Zrinyi mind a kétszer visszaverte.“[62] Ámde a folyton tovaharapódzó tűz mind kétségeejtőbbé tette a védők helyzetét, akik képtelenek voltak egyidőben a tüzet eloltani és a török ellen is védekezni. Az ezáltal támadt zürzavarban a törökök mind számosabban megmászták a délnyugati bástyát s a túlnyomó erő elől Zrinyi még harcképes vitézeivel a belső várba húzódott vissza. „A külső vár, az erősség legfontosabb része, minden készletével és felszerelésével a törökök kezébe jutott. Ugyancsak zsákmányul estek a sebesültek, az asszonyok és gyermekek, kiket a belső várba vinni lehetetlen volt. A törökök a sebesülteket, köztük a vitéz Szecsődy Mátét is, kivétel nélkül felkoncolták. – A törökök most már a külső vár ágyúit is a belső vár ellen fordíták[63] s a két erőd az alig pár lépés széles árok által lévén csak elválasztva, a rombolás munkája gyorsan haladt. Az ostrom 34.-ik napján, 1566 szeptember 8.-án,[64] a belső vár épületei is lángokban állottak s a csekély számú védők a terjedő tűz által mindig szűkebb téren összezsúfolva, szüntelen lőve, végső szükségbe jutottak. A törökök pedig rohamra készültek.[65] De Zrinyi Miklós ezt nem várta be; ő a végleszámolást a maga módja, a maga gusztusa szerint akarta megejteni. „Közelgett tehát a pillanat – írja Horváth Mihály[66] – melyben Zrinyi már csak fogság vagy dicső halál között választhatott: a hős magát őrségének maradványaival együtt halálra szánta el. És kilépett a torony udvarára, könnyű bíbordolmányba s mentébe öltözve, melynek zsebébe a vár kulcsai mellé száz magyar aranyat tétetett: „Ne mondhassa – úgymond –, aki levetkőztet, hogy rajtam semmit sem talált“ ; nyakában aranylánccal, fején gyémántos forgóju fekete kalpaggal, kezében egy aranyos markolatú ősi szablyával… Ezután vitézeit rövid, de lelkes beszéddel a halálharcra felbuzdítván, Juranics Miklósnak átadja a királytól vett zászlaját s a kaput megnyittatja. E pillanatban egy, apró golyókkal s vasdarabokkal töltött nagy tarackot süttet ki, s ennek füstje alatt, mint villám a föllegből rohan hada élén a híd felé nyomuló ellenségre. A harc heves, de rövid vala: alig oszlott szét a füstfölleg, melyből a hős halálos csapásait osztogatá, fején és mellén halálosan megsebesítve rogyott le s körülötte hullottak el Juranics Miklós, Istvánffy Pál, Csáky György, Bajony János, Patacsics Péter s mindazok, kik vezérök után a hídra rohantak. A haldokló Zrinyi a janicsároktól agájuk elébe vitetvén, lefejeztetett. Fejét Szokolli Mehemed nagyvezír Salm Eckhard grófhoz küldé, testét pedig tisztességesen eltemetteté. Vezérök példája szerint a vitéz őrők alig egy-kettő kivételével, mindnyájan hősi halállal hulltak el s csak holt testeiken keresztül juthatott a török mintegy 25 ezer emberének eleste után a porrá égett vár birtokába.“[67]
„A hősök elhullottak, s evvel Szigetvár védelme véget ért; de még – mintegy a hősök tiszteletére – utolsó pillanatban felrobbant a kerek torony lőportára, 3000 török halálát okozván, minden magyar után még 10 pogányt küldve a másvilágra.“[68]
A Szigetvár elestét követő napon Szokolli Mehemmed épúgy dívánt tartott, mintha a szultán még életben lett volna, amelyen elhatároztatott, hogy a sereg egy része Szigetvárt újból védhető állapotba helyezze,[69] míg egy másiik tekintélyes rész, beleértve a Székesfehérvárnál álló biztosító hadat is, portyázó hadakba alakulva, Somogy, Zala és Veszprém megyék dúlására indíttatott útba. Ezek a portyázó különítmények egymás után vették be Gesztet, Csákányt, Csurgót, Vízvárt, Berzencét és még több erősséget és várost. Az erősen megszállt Babocsa megvételére a nagyvezír szeptmeber 29.-én[70] Musztafa pasát és Semsz Achmed pasát a ruméliai hadtesttel, 2000 janicsárral és 2 lovas hadosztállyal rendelte ki.[71] A vár egy ideig vitézül ellenállt és egy rohamot vissza is vert, azonban a felmentésre semmi reménye nem lévén, az őrség e siker előnyeit felhasználva, titkon elmenekült, miután előbb a várat felgyújtotta. Erre nemcsak Babocsa, hanem a szomszédos kisebb erősségek is mind török kézbe kerültek. Csak mindezek után, hat héttel Szigetvár eleste után, jelentette ki a nagyvezír a háborút befejezettnek és Pecsevi szerint október 18.-án, Szelániki szerint pedig október 21.-én[72] a sereggel, urának holt testével és majdnem 80.000 fogollyal megkezdte a visszavonulást Belgrád felé, ahol Szelim, az új szultán már október 6.-ika óta várakozott rá.[73]
* * *
Mialatt Szigetvár és Gyula védőrsége az elmondottak szerint halálharcát vívta, Miksa a magyar országgyűlés és a német rendek által megszavazott hadiköltségen, valamint az idegen fejedelmek hozzájárulásából hatalmas sereg elállításán fáradozott, még pedig igen szép eredménnyel. A német rendek által rendelkezésre bocsátott pénzen[74] 40.000 gyalogos és 8000 lovas toboroztatott; az olasz fejedelmek 4–5000 főnyi hadat küldtek a kereszténység harcának támogatására; az osztrák-cseh tartományok 10.000 főnyi hadat állítottak. E külföldi hadak részére Magyaróvár és Komárom jelöltetett ki gyülekezőhelyül. A magyarok közül különféle helyeken mintegy 20.000-en voltak fegyverben, nem is számítva Schwendi Kassánál álló 12–13.000 főnyi hadát, Erdődy Péter horvát bánnak és Károly főhercegnek a Dráva mentén álló hadai szintén 12–13.000 főre rúgtak. Mire Miksa király és testvére Ferdinánd főherceg 8200 lovassal és 3300 gyalogossal augusztus 15.-én Magyaróvárra érkeztek, az itteni hadak száma – a német birodalmi csapatok Farkas zweibrückeni herceg és Richard pfalzgróf, a bajor herceg idősb fiának, az olaszok a 400 nemest magával hozó ferrarai herceg és a magyarok Báthory Endre vezérlete alatt – a 60.000-et is túlhaladta. Miksa vállalkozása iránt ugyanis oly nagy volt a lelkesedés, hogy mindenfelől szép számmal jöttek az önkéntesek is; így a francia Guise Henrik herceg, a németalföldiek Orániai Vilmos herceg és testvéreinek vezetése alatt. Ugyanakkor nyitránál Dersffy István alatt 10.000 ember állott; ugyanennyi Perlaknál Károly főherceg és Erdődy Péter bán alatt, Komáromnál pedig Salm alatt 30.000 ember. Moson, Komárom és Esztergom között 106 kisebb-nagyobb hajó cirkált a Dunán Záray Pál, Flach Fülöp és Pető János parancsnoksága alatt, ágyúkat és hadiszereket szállítva és a török naszádokat ellenőrizve. E hadak összege 110.000 s köztük a lovasoké 25–30.000 főt tett ki.[75] Ez számra nézve oly hatalmas sereg volt, hogy azzal bátran meg lehetett volna kockáztatni a szultánnal való leszámolást.[76]
Ez a sereg már hetek óta várta a parancsot működésének megkezdésére, de Miksa nem tudott elhatározásra jutni. Eleinte azt hitte, hogy a szultán seregét Erdélybe fogja vezetni, mert a Konstantinápolyban tartózkodó Wyst folyton azt jelentette Bécsbe, hogy a szultán gyűlöli és trónjától meg akarja fosztani János Zsigmondot. Később, amikor június 25.-ike táján megtudta, hogy a szultán Belgrád tájékán jár, belátta a fenti feltevés téves voltát, de azért még mindig nem volt vele tisztában, hogy a szultán mit tervez. Nem tartotta kizártnak, mert hírek is szállingóztak róla, hogy Szulejmán egyenesen Bécsnek tart. Úgy intézkedett tehát, hogy az osztrák főváros mindenesetre biztosítva legyen, s ehhez képest a Magyaróvárnál táborozó sereget Győrbe tolta előre, ahonnan az, amellett, hogy Bécset is fedezte, egyszersmind magyar földön is akár védőleg, akár támadólag léphetett fel. Ennek a folyton szaporodó seregcsoportnak a létszáma augusztus második felében, amikor Miksa és Ferdinánd főherceg szemlét tartottak fölötte, 40.000 gyalogost és 32.000 lovast számlált.[77]
A hadsereg körletébe érve, Miksa nagy haditanácsot hívott egybe. Ezen a bátrabbak – számuk nem volt valami nagy – a hatalmas sereget egyenesen a török megtámadására akarták előrevezetni, amikor pedig a többség ezt veszélyesnek találta, néhányan – köztük Forgách és Tahy – azt tanácsolták, hogy épúgy, mint 1556-ban Babocsát, most Esztergomot fogják ostrom alá, miáltal bizonyára ismét sikerülne a törököt Szigetvár és Gyula alól elvonni. De a többségnek még ez sem tetszett, mert veszélyesnek látszott s így hosszas tanakodás után azt határozták el, hogy a roppant haderő jelenlegi helyén körülsáncolt táborban várja be a jó alkalmat a hadműveletek megkezdésére. Ámde mind Kerecsényi, mind Zrinyi hiába küldték ismételt sürgős segélynyujtás iránti kérelmüket Győrbe, megmentésükre Miksa egyetlen huszárt sem indított el. Sőt a jó alkalmat a sereg és annak vezetői még akkor sem ismerték fel, amikor az ostromló török seregek óriási veszteségeiről és elgyöngüléséről, majd amikor már Szulejmán haláláról is az első bizonytalan, majd fokozatosan már biztosabb hírek is érkeztek a győri elsáncolt táborba; a lomha, tehetetlen tömeg továbbra is teljes tétlenségben megmaradt, csupán csak Bécset biztosító felállításában. Végre megjött a két katasztrófának, Gyula és Szigetvár elestének híre, de még ez sem rázta fel a császár-királyt és seregét lethargiájából. Majd újabb hírek jöttek: hogy a Gyulát és Szigetvárt megvett török sereg egy része a birtokba ejtett várak kijavításán és helyreállításán, másik része rablóbandákká szervezve, tűzzel-vassal pusztítja a Duna-Dráva közti területet, de a sereg vezetősége még ekkor sem látta elérkezettnek az időt és a jó alkalmat a közbelépésre. Amíg ennek a seregnek és vezetőségének a tyúkszemére nem léptek, addig a törökök még a közvetlen közel fekvő vidékeken is kényük-kedvük szerint dúlhattak, rabolhattak, falvakat, városokat, várakat foglalhattak el, az alvó oroszlán még a füle hegyét se mozgatta, hogy a szemtelenkedő szúnyogokat, legyeket, az ország vérző testéről elhessegesse. Végre megjött a híre, hogy a törökök a foglyokkal és dús zsákmánnyal megrakodva, az országot már elhagyni készülnek; erre aztán már igazán tenni kellett valamit, történni kellett valaminek. Történt is. Miksa visszautazott Bécsbe, serege pedig a szélnek eresztett pelyva módjára széjjeloszlott anélkül, hogy bármire vállalkozott volna.[78]
János Zsigmond Zimonyból való eltávozása után, Devlet-Giráj mintegy 10.000 főnyi krimi tatárai által segítve, Tokaj ostromára indult. Ámde Kalvásy Mátyás és Raminger Jakab magyar és német hadaikkal derekasan védelmezték a gondjaikra bízott erősséget, Szigetvár megvétele után Szokolli Mehemed titok pecsétje alatt tudomására hozta János Zsigmondnak a szultán halálát s egyúttal azt tanácsolta neki, hagyjon fel az ostrommal és bocsássa haza a tatárokat, még mielőtt azok a szultán haláláról értesülvén, nagyobbszabású kicsapongásokra vetemednének. Ennek folytán a fejedelem nyomban el is vonult a város alól, de a hazatérő tatárok a szultán halálának tudta nélkül is oly kegyetlen dúlást és rablást vittek véghez, hogy János Zsigmondnak végre fegyveres erővel kellett őket az országból kivernie. Erdély felé hazatérő útjában a Debrecen és Újváros között, az Abaújban, Ungban, Máramarosban garázdálkodó csordákat megverte s foglyaikat részben megszabadította.[79] Az egyik rablócsoporton Homonnay István Kapus mellett rajtaütvén, annak rabláncra fűzött számos foglyait kiszabadította, de a vad nép még így is 40.000-nél több lakost hurcolt el magával rabságba. Székely Antal hiába ösztönözte Schwendi kassai főkapitányt, hogy a latrokra csapást mérjen, ő még csak ki sem mozdult kassai táborából.[80]
[1] Lásd a 458. oldalon.
[2] A békésvármegyei régészeti és művelődés történelmi egylet évkönyvei (ezután röviden „Évkönyvek“-kel jelezve), VIII. 54.
[3] Évkönyvek, VII, 27. és azok nyomán dr. Karácsonyi János Békésvármegye története, I, 160. Itt kell megemlítenem, hogy Gyula ostromának megírásánál általában véve Karácsonyi jeles művét vettem alapul.
[4] Évkönyvek, VIII, 51.
[5] id. m. 162.
[6] XIII/9. számú melléklet. (Lásd dr. Karácsonyi, Békés vm. tört. I, 162, 164 és Ortelius I, 108.)
[7] Én e tekintetben csak részben adhatok igazat dr. Karácsonyinak: amit ő a gyulai hegyekről és a kis tengerről mond, annak minden esetre van alapja, de azért én az Ortelius-féle rajzot is igen értékesnek és a kellő óvatossággal igen jól használhatónak tartom.
[8] Dr. Karácsonyi id. művében ugyan következetesen Pertaff-nak írja, de én a többi írók nyomán inkább a Pertev nevet használom.
[9] Évkönyvek, V, 29.
[10] Verancsics Mihály júl. 25-iki levele Verancsics Antalhoz, id. m. IX, 168.
[11] Dr. Karácsonyi id.m. I, 170–171.
[12] Dr. Karácsonyi id. m. I, 172.
[13] Dr. Karácsonyi id. m. 173.
[14] Dr. Karácsonyi id. m. I, 174.
[15] Dr. Karácsonyi id. m. I, 175.
[16] Forgách id. m. XVI, 413. – Istvánffy id. m. XXIII, 472. – Bethlen Farkas id. m. V, 80, 130. – Pecsevi (Thúry id. m. II, 389) azt írja, hogy Pertev pasa Gyulát több mint 30 napi ostrom után az őrség szabad elvonulásának feltétele mellett vette meg. Azonban némely harcosok megszegték a szerződést s így az elvonulókat egytől-egyig lekaszabolták. Ezután Világos és Janova vára is elfoglaltatott.
[17] A magyar történetírók majdnem valamennyien (Horváth Mihály, IV, 323, Szalay László, IV, 365. Fessler–Klein III, 595. stb. – Hammer-Purgstall (id. m. II, 313) után indulva, – 1566. május 1-ére teszik Szulejmán elindulását Konstantinápolyból; Acsády pedig (Szilágyi–Acsády id. m. V, 367. – minden indok és hivatkozás nélkül azt mondja, hogy a szultán egy napon indult el Pertev pasával. – Ezzel szemben a török írók (Ali efendi,Pecsevi, Szolákzáde, Katib Mohammed Zaim) Szelániki kivételével, aki szintén május 1-én mond (Thúry, Szigetvár elfoglalása 1566-ban, Hadt. Közl. 1891. évf. 72.), egybehangzóan azt mondják, hogy az elindulás április 29-én, vagyis két nappal Pertev elindulása után történt (Thúry id. m. II, 385.) és mi mindesetre ezt fogadhatjuk el helyesnek.
[18] Thúry id. m. II, 385.
[19] Az ez alkalommal kifejtett fény és pompa leírását lásd Szelánikinél (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf.)
[20] Szolákzáde szerint már május 7-én, ami azonban nem valószínű.
[21] Hammer-Purgstall id. m. II, 314: „Da das Anschwellen der Donau die Schlagung der Brücke vor der Hand unmöglich machte, befahl Suleiman, dass, bis die Brücke bey Sabacz geschlagen seyn würde, der Janitscharenaga, der Defterdar, das Heer Rumili's. Anatoli's und Karaman's in Schiften nach Semlin übergesetzt, in Syrmiens Ebenen seine Ankunft erwarten sollen… Auf dem Marsche von Belgrad nach Sabacz gingen durch die Verwirrung des Regens und der Überschwemmung viele Kamehle verloren, so dass des Suttans eigenes Zeit nicht ankham, und er in dem des Grosswesirs abzusteigen gezwungen war. Vier Tage wurden auf dem kurzen Wege von Belgrad nach Sabacz zugebracht, wo der Sandschak von Semendra, Beirambeg, die Brücke endlich zu Stande gebracht.“
[22] Szelániki szerint (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 77.).
[23] A fogadtatásról Hammer-Purgstall (II, 313.) nyomán Fessler–Klein id. m. III, 595. a következőket írja: Soliman kam am 16. Juni in Belgrad an,…hielt zu Pferd feierlichen Einzug in Semlin, wohin er Johann Sigmund berufen hatte. Am 27. schickte er diesem sein eigenes Schiff entgegen und empfing ihn am 29. mit den grössten Ehren. Vier Veziere und die obersten Hofbeamten holten ihn ein und vier in Goldstoffgekleidete hielten ihm die Steigbügel. Als er, am Zelte des Sultans angekommen, vom Pferde stieg, traten ihm 100 Janitscharen vor, welche die Geschenke trugen, die er dem Sultan überbrachte, darunter einen Rubin 50.000 Ducaten werth.
[24] A fényes fogadtatást részletesen leírja Szelániki (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 77.
[25] Id. m. IV. 323.
[26] Thordai Sámuel kézirata, Katonánál, id. m. XXIV, 215. – Forgách id. m. XVI, 420. – Hammer-Purgstall id. m. II, 315.
[27] Szelániki adata (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 77.).
[28] Pecsevi (I, 414.) szerint (Thúry id. m. II, 385.) a szultán János Zsigmond kérésére határozta el, hogy seregével Eger felé megy, a tatár hadakat pedig János Zsigmond mellé rendelte, hogy Szatmárt és Tokajt visszafoglalja.
[29] Hammer-Purgstall id. m. II, 317.
[30] Thúry József, Szigetvár elfoglalása 1566-ban. Hadt. Közl. 1891. évf. 64. és 78.
[31] Ezzel szemben a szultán környezetében volt s így mindenesetre jól értesült Szelániki azt mondja, hogy Mohammed tirhalai szandzsákbéget „az átkozott Zirindsik (Zrinyi) leshelyből észrevétlenül megtámadta, összes kincstárát elrabolta, seregét összetörte; maga a bég sebesülten, két szolgájával Siklós várába menekült és megszabadult.“
[32] Hammer-Purgstall id. m. II, 317.: „Die rumilischen und anatolischen Truppen schleppten von allen Seiten Holz zusammen, und binnen siebzehn Tagen stand die von 118 Schiffen getragene Brücke in der Länge von 4800 Ellen fertig.“ – Szilágyi–Acsády id. m. V, 370.: „A híd, a hídépítészet mesterműve, Európa legnagyobb akkori hídja volt s egy századnál tovább rajta vonult át a török hadak tömege Magyarországba., rajta hajtották ki a rabok megszámlálhatatlan ezreit Magyarországból.“ – Említésre méltó, hogy Katib Mohammed Zaim szerint (Thúry id. m. II, 386.) a szultán csak most indította volna el Pertev pasát Gyula elfoglalására.
[33] Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 80.
[34] Szelániki szerint (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 210.) a szultán 17 bedaluska (faltörő)-ágyút és 280 öreg ágyút szállíttatott szekereken Szigetvár alá.
[35] Soranzo velencei követ szeptember 19-iki jelentése a francia követ elbeszélése alapján a tört. bizottság másolatai közt s ennek nyomán Szilágyi–Acsády id. m. V, 371.
[36] Pecsevi szerint (Thúry id. m. II, 387.) 974. Moharrem 20-án, vagyis augusztus 7-én, Szolákzáde szerint pedig augusztus 9-én.
[37] Stephanie Adolf id. m. 214: „A szultán pompás zöld sátorát a várostól keletre, a mai Sibot majornál ütötték föl, s midőn Szulejmán a táborba érkezett, a földet megreszkettető díszlövésekkel fogadták.“
[38] Katib Mohammed Zaim (Thúry id. m. II, 387.) ezeket mondja Zrinyiről: „Szigetvár védelmezését az emirek egyike, a király tanácsában hősi nevet igénylő horvátországi bán, Izrin bég fia János vállalta magára, aki a gyaurok között a királyi tanácsban értelmességéről és éles eszéről híres, okosságáról ismeretes, rettenthetetlen és vitéz hitetlen vala.”
[39] A szultán közeledésének hírére Zrinyi már 1566. tavaszán ment át Csáktornyáról Szigetre.
[40] Miksa 1566. márc. 28-án Augsburgban kelt levele. Wertheimer id. m. 81.
[41] Néhány nappal a végrendelet megszövegezése előtt, április 19-én, a következőket írja Zrinyi Csáktornyáról Kamzsay Orsolyának, Nádasdy Tamás özvegyének: „Ha az édes haza kedves Nagyságod előtt, küldjön néhány gyalog lövészt Szigetre, hova Isten nevében bezárkózni eltökélt szándékom, akarván mindenekelőtt a nagy istennek, aztán a császári királyi felségnek s a kereszténységnek és a végromlásra jutott édes hazának hűségesen, állhatatosan, vidám lélekkel s vérem omlásával és ha sorsom akarja, fejemmel is szolgálni.“ (Pray, Epist. Proc. III, 177.
[42] Szilágyi–Acsády id. m. V, 374.
[43] Stephanie Adolf, Szigetvár építészete és ostroma 1566-ban. Hadt. Közl. 1896. évf. 214.
[44] XIII/10. számú melléklet. (Hadt. Közl. 1896. évf. 213. old. Ortelius, I, 110. old. Szilágyi–Acsády V, 375.)
[45] Id. m. 209.
[46] Szolákzáde (574.) szerint (Thúry id. m. II, 387.) „a vár falai a hadjáratban résztvett öregek elbeszélése szerint olyanok voltak, hogy a gyaurok kívül és belül nagy oszlopokat vertek le, az oszlopokat sövénnyel kapcsolták össze, azután a belső üreget földdel töltötték meg. A fal szélessége majdnem 12 rőf volt (1 rőf – 76½ cm.), úgy hogy a tetején két kocsi elmehetett egymás mellett.“
[47] Thúry id. m. II, 387.
[48] Szolákzáde (573.) szerint (Thúry id. m. II, 387.) ellenben így állott fel az ostromló sereg: a jobb szárnyon Ferhád és Zál Mahmud pasák az anatóliai hadtesttel; a bal szárnyon Musztafa és Semsz Achmed pasák a ruméliai hadtesttel; a janicsárok a két hadtest között; a nyugati oldalon, a janicsárok meteriszei (sáncai) mögött Ali főtűzérmester és Naszuh pozsegai bég. Tehát mindkét író szerint az ostromló sereg 4 csoportban állott fel és Katib Mohammed Zaim is azt mondja, hogy a hadsereg négy oldalon fogta körül a várat s ott ágyúkat és zarbuzánokat felállítva, mint a négy irányból lövetni kezdték azt.
[49] Stephanie id. m. 214.
[50] Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 211.
[51] Pecsevi (Thúry id. m. II, 387.) azt mondja, hogy a külváros (vagyis az Újváros) az ostrom hatodik napján foglaltatott el, mely alkalommal 600-nál több gyaur esett volna el. Ez tehát augusztus 12-ikének felelne meg. Szolakzáde szerint a ruméliai hadtest Moharrem 26-án, vagyis augusztus 13-án foglalta el az Újvárost, Száfár 4-én azaz augusztus 21-én pedig a második város azaz az Óváros is a törökök birtokába jutott.
[52] Azaz rőzsével és földdel betömték.
[53] Stephanie id. m. 215.
[54] Gömöry Gusztáv, Hatvan ostroma és bevétele 1596-ban. Hadt. Közl. 1894. évf. 534.
[55] A törökök e sikertelen vállalkozásáról Szelániki (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 214.) a következőket írja: „…heves harcok után a 11-ik napon (augusztus 17-én az anatóliai hadtest a mocsáron keresztül hidat épített, azon egészen a vár tövéig vonult előre s a rohamhoz hágcsókat készített és akna-ásáshoz fogott. Mohammed pasa (a nagyvezír) őfensége is e szárnyhoz csatlakozván alattvalóival, heves küzdelem közben nagy erőt fejtettek ki. Azonban a győzelem nem volt elhatározva számunkra: Allah végzéséből a hit harcosainak jó nagy része a vértanúság poharát ürítette ki. Száid aga, a szultán asztalnoka, a nagyvezír előtt esett el. A nyomorult ellenség a várból annyira ágyúzott és bombázott, amint még egy vár ostroma alkalmával sem történt. Feridun bég, titkár, a nagyvezír őfenségét álló helyéről erővel félrehúzván, életét megmentette, mert éppen azon helyre a várból egy golyó esett és több embert megölt. – Mivel azon nap a győzelem nem mutatta arcát, s a híd is hajlani kezdett a katonák tolongása miatt: kényszerűségből visszavonultak a sáncokba. “
A szultán nagyon helyesen felismerte a részleges támadás révén elkövetett hibát s ezért meghagyta, hogy ezután a sereget egységesen használják fel a végső siker kivívása érdekében.
[56] Stephanie id. m. 216.
[57] A levél szövegét és Zrinyinek arra adott válaszát lásd Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 217. old.
[58] Stephanie id. m. 217.
[59] Horváth Mihály, Magyarország tört. IV, 326.
[60] Az ostromban szintén részt vett Szelániki török író azt mondja, hogy ez a robbanás úgy történt, hogy egy török katona a vár ama bástyájába, amelyben a lőporos hordókat és zsákokat őrizték, bombát dobott s ez robbantotta fel a bástyát a lőporral együtt. (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 216.)
[61] Stephanie id. m. 217. az alábbiak szerint kissé másképpen adja elő Szulejmán szultán halála idejét és körülményeit, mondván: „A 74 éves szultán bősz haraggal fogadta a balsiker hírét s midőn a szeptember 4-én végrehajtott főroham is visszaveretett, e fölötti haragjában gutaütést kapott, mely a nagy hódító életét kioltá. Ismeretes, hogy Szokolli Mehemed nagyvezír a szultán halálát, mi kétségtelenül nagy lehangoltságot támasztott volna a seregben s tán az ostromot is megszünteti, eltitkolta, sőt a holt szultánt körmenetben trónon ülve körül is hordoztatá, hogy a szultán haláláról szóló híreket megcáfolja.
A keresztény írók legtöbbje szerint a szultánt már a szeptember 4-iki sikertelen roham utám gutaütés érte s aztán szeptember 6-án végleg eltünt az élők sorából. Ellenben a török írók, Szelániki, Szolakzáde, Pecsevi, egybehangzóan mind azt mondják, hogy Szulejmán Száfár 22-én, szombatra virradóra, éjfél után 2 óra tájban halt meg (Thúry id. m. II, 389.). A különbség nem nagy, mert mindkét adat a szeptember 6-ikáról 7-ikére hajló éjjelre vonatkoztatható s így a keresztények és törökök állítása könnyen összeegyeztethető és összhangzásba hozható.
[62] Horváth Mihály az id. h.
[63] Ezt Szelániki (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 216.) is mondja.
[64] Pecsevi és a szemtanu Szelániki szerint (Thúry id. m. II, 388.) Zrinyi nem szeptember 8-án, hanem már 7-én szombaton rohant ki az őrség megmaradt részével a belső várból. És valószínűleg ez a dátum a helyesebb. Lásd még Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 219.
[65] Stephanie id. m. 218.
[66] Id. m. 327.
[67] Ez adatok némi kiegészítést és helyesbítést nyernek Acsádynak (Szilágyi–Acsády id. m. V, 377.) következő sorai által: „Zrinyi utolsó perceiről az a szigeti katona és szemtanú, kit a török életben hagyott s a győzelmi hírrel a győri táborba küldött (szeptember 10-én este érkezett oda, s a magyar csapatok vezére, Báthory, nyomban kihallgatta),a következőket beszéli: Mikor a tűz a belső várban maradást is lehetetlenné tette, Zrinyi kinyíttatta a kaput s páncélingben, fején magyar sisakkal, kezében pisztollyal, oldalán pallossal, a hídra lépett. Pisztolyát elsütötte s egy főtörököt lelőtt. Azután a pisztolyt eldobva, kirántotta kardját s vitézül vagdalkozott. A törökök a szultán nevében kegyelmet ígértek neki. Zrinyi azonban folyton vagdalózva azt kiáltotta, hogy nem adja meg magát, hanem meghal hitéért és királyáért. E közben egy golyó találta és halálosan megsebesítette. A törökök rávetették magukat az összeroskadó hősre s elcipelték. Egyik főtiszt egy nagy ágyúra (a Katzianerin-re, mely 1537-ben Katzianer eszéki kudarcakor került török kézre; lásd Hammer-Purgstall id. m. II, 322.) fektette s hogy haláltusáját megkönnyítse, fejét vétette. Ezt póznára tűzték s a szultán elé vitték (csakhogy ez már akkor halott volt!), de már másnap a nagyvezír Budára küldte. Ott a pasa piros bársony takaróba téve Salm grófnak küldé a győri táborba. „Legbátrabb vezéretek fejét küldöm – írta a török – melyre jövőre is nagy szükségetek lenne.“ A holttestet Musztafa pasa, mint november 1-én, Zrinyit dicsőítve, maga írja Miksának (bécsi áll. levélt.) temetteté el. A győri táborba a fejet fényes katonai gyászpompával kísérték be. Azután a hős fia, György, Csáktornyán temetteté el. A szigeti őrség vezérével együtt legnagyobbrészt elesett ugyan, de mégsem áll az, hogy a török három zsoldos kivételével, kik hírmondókul Babocsára, a drávai és győri táborba küldettek, mindenkit lekaszaboltak volna. A védők közül többen életben maradtak. A kir. kamara költségvetésében több szigeti katonának a neve is előfordul, kik segélyt kértek és kaptak. Mások fogságba kerültek… Életben maradtak a szigeten levő gazdasági tisztek is, hogy a vár jószágairól és jövedelmeiről tájékoztassák a hódítókat. Végül az asszonyok és gyermekek szintén életben hagyattak s a Dunán hajón szállíttattak török földre.“ – A török írók Zrinyi halála körülményeiről a következőket írják: Katib Mohammed Zaim (Thúry id. m. II, 388.) szerint a vár elfoglalása alkalmával „Izrinszki is élve elfogatott s mikor megkötöztetve a szerencsés pasa elébe vitetett, a hit harcosai az Izrinszki nevű hitetlenre rohantak és az átkozottat karddal darabokra vagdalták.“ – Ugyanezt mondja Mohammed Eszád is (Gülsen-i-meárif I, 559.) azzal a különbséggel, hogy szerinte Zrinyit a szultán elé vitték. – Ellenben Szelániki, Pecsevi és Szolakzáde szerint Zrinyi a kirohanás alkalmával esett el. Szelániki és Szolakzáde azt mondják, hogy Zrinyit egy janicsár lőtte mellen 5 drachmás puskagolyóval és azonnal lerogyott. (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 219.) Pecsevi szerint pedig először egy puskagolyó találta mellén, aztán pedig egy nyil a fején.“
[68] Stephanie id. m. 218. – Ehhez Acsády (Szilágyi–Acsády id. m. V, 378.) a következő megjegyzést fűzi: „Erről a robbanásról azonban az a katona, aki hírmondónak a győri táborba küldetett s ott az utolsó nap harcairól sok érdekeset beszélt el, nem tud semmit. Csakugyan kérdéses, vajjon a megelőző lőporrobbanás után – úgy látszik ez tette Zrinyinek első sorban lehetetlenné a belső várban maradást – még olyan érintetlen lőporkészlet maradt volna, mely a második, nagyarányú robbanáshoz szükséges volt.“ – Viszont a szemtanu Szelániki (Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 220.) egészen részletesen írja le ezt a második robbanást és ő szavahihető szemtanú lévén, nincs okunk szavaiban kételkedni.
[69] Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 221.
[70] Thúry, Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 1891. évf. 222.
[71] Pecsevi, I, 420. (Thúry id. m. II, 389.)
[72] Thúry id. m. II, 389. és Szigetvár elfogl. Hadt. Közl. 189; évf. 223.
[73] Forgách id. m. XVI, 424. – Istvánffy id. m. XXIII, 478. – Budina, Schwandtnernél, I, 726. – Bizarus u. o. 692. – Ullova, Beschreibung des letzten ungarischen Krieges von 1565. und. 1566. – Sambucus, De Gyulae et Szigeti excidio. – Hammer-Purgstall id. m. II, 314–324.
[74] Lásd a 459. oldalon.
[75] Venetianische Depeschen, III, 30. – Böhmische Landtagsakten III, 304. – Huber Alfons, Geschichte Oesterreichs, IV, 256. – Istvánffy az országban rendelkezésre álló összes hadak számát 80.000 gyalogosra és 25.000 lovasra teszi.
[76] Fessler–Klein id. m. III, 599: „Eine Kriegsmacht war beisammen, die sich mit der des Sultans nicht nur messen konnte, sondern dieser, die viel schlecht bewaffnetes, nur zum Raub geeignetes Volk hatte, unstreitig überlegen war!“
[77] Koch, Quellen zur Geschichte Kaiser Max II.
[78] Forgách id. m. XVI, 437. – Istvánffy id. m. XXIII, 492.
[79] Forgách id. m. XVI, 450. – Istvánffy id. m. XXIII,493. – Szegedi István siralmas éneke a tatár rablásáról, Toldy Ferenc magy. irod. kézi könyvében, I, 175.
[80] Istvánffy id. m. XXIII, 477, 493. – Bethlen Farkas id. m. V, 146. – Sárospataki magyar Krónika. Tört. Tár. IV, 51.
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |