Szulejmán eredeti hadjárati terve, mint tudjuk, Bécs megvételét tűzte ki célul,[1] ezt megelőzően azonban Magyarországon kellett egyet-mást elintéznie.

Az 1566. évi hadjáratban való részvételre Szulejmán a következő erőket jelölte ki: a magyarországi meghódított területen levő csapatokat, János Zsigmond erdélyi haderejét, Devlet Giráj khán krimi tatár hadait s végül a Konstantinápolyból két részletben, de nem nagy időközzel elindítandó sereget. Ezekkel a csapatokkal Szulejmán a hadjáratot eredetileg a következő módon akarta végrehajtani: a némi térelőnnyel előreküldött Pertev pasa a rendelkezésére bocsátott erőkkel és a tatár khán hadaival minél előbb Gyulát igyekszik hatalmába ejteni s mialatt ő onnan Eger felé vesz irányt, addig János Zsigmond Szatmárt és Tokajt ejti birtokába. Ezalatt ő maga a magával hozott fősereggel Komárom–Győr vonaláig szándékozott előnyomulni. Egyrészt a Tokaj–Eger, másrészt a Komárom–Győr által jelölt vonal elérése jelezte volna az 1566. évi hadjárat első felvonását, mely helyzet alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a szultán egyrészt a bányavárosokra is rátehesse a kezét és másrészt, hogy az ezután egyesítendő összes erőkkel Bécs felé a döntő hadműveletek megindíttassanak.

Ez a nagyszabású hadjárati terv azonban a szultánnak Belgrádba, illetve Zimonyba való érkezése után lényeges változást szenvedett. A Duna magas vízállása s a rossz időjárás mindenekelőtt meghiúsította a Belgrádnál szándékolt átkelést a folyam északi partjára, ami alighanem a Pertev- és az erdélyi csoport támogatása céljából vétetett tervbe. Ez a szándék kútba, illetve a Dunába esvén, Szulejmán a magával hozott főseregnek mindenekelőtt a Szerémségbe való áttolását határozta el, egyelőre még mindig az eredeti szándék mellett megmaradván, minek egyik biztos jeléül tekinthetjük a szultán ama rendelkezését, hogy a karamáni béglerbéget a fősereg eredeti hadműveleti irányát jelző Budára irányította. A János Zsigmonddal történt zimonyi találkozás s a vele folytatott megbeszélés már lényeges változtatást vont maga után az eredetileg megállapított hadjárati terven. A csak előbb vagy csak most kapott feladatnak, Szatmár és Tokaj megvételének sikeres végrehajtása céljából a herceg mindenekelőtt erősbítést kért és kapott is Devletgiráj tatárainak átutalása révén. Ámde ezáltal Pertev csoportja lényegesen meggyöngült s így Pecsevi szerint ugyancsak János Zsigmond kérésére a szultán azt az újabb lényeges változtatást tette eredeti hadjárati tervén, hogy a fősereggel most már nem egyenesen Budán át Bécs felé, hanem Egernek vett irányt. Végre a szultánnak Zrinyi állítólagos nagyravágyó tervei és a siklósi események miatt támadt bősz haragja az eredeti hadjárati tervnek legeslegújabb változtatását vonta maga után. Pedig a düh és harag tudvalevőleg rendszerint rossz tanácsadó. Úgy volt ez a jelen esetben is, mert a legújabb tervváltoztatás révén a hadjárat főcélja, Bécsnek elfoglalása, illetve az azt előkészítő és megalapozó komárom-győri vonalnak a birtokbaejtése is végkép kútba esett, sőt mi több, a sok mérgelődés a már különben is beteges, öreg szultánnak még az életét is kioltotta. Ezzel aztán nemcsak ennek a hadjáratnak a sorsa, hanem a mindenkori ozmán uralkodók Magyarországot és a Nyugatot illető tervei is meg voltak pecsételve, mert Szulejmánnak, a nagy hódítónak elhalálozása után többé nem ült olyan férfi a konstantinápolyi aranytrónra, aki ezt a nagy problémát, még csak némileg is, közelebb vihette volna a megoldás felé. Mindent összevéve, elmondhatjuk, hogy Szulejmán 1566. évi hadjárati terve nem volt elég egyszerű és ami még rosszabb színt ad a dolognak, a szultán és tanácsadói nem voltak elég következetesek a megállapított terv végrehajtásánál. Ezért aztán nemcsak, hogy a kijelölt végcélt, Bécs elfoglalását nem tudták elérni, hanem az óriási haderő mozgásba hozásának és az öreg beteges szultán élete kockára tevésének más haszna nem lett, mint hogy két, török szempontból mindenesetre kiválóan fontos vár, Gyula és Szigetvár, néhány körülöttük fekvő kisebb jelentőséggl bíró erősséggel együtt immár tartósan a megszállt török terület állományába kebeleztetett be. Azonban ennek igen nagy ára volt: a török nyugati expanzív politika legkiválóbb és leghivatottabb képviselője, Szulejmán szultán, az ezzel járó megerőltető és idegőrlő munka következtében életét vesztette, ami viszont ellenfeleire nézve egy fényesen megnyert hadjárat értékével is fölért.

Azonban török részen legalább, ha nem is helyesen alkalmazott, de megfeszített munkát és határozott győzniakarást látunk s e tekintetben Szokolli Mehemed nagyvezír járt mindig a legjobb példával legelöl, míg a másik oldalon, a két megtámadott vár védőrségének szívós kitartásától és Zrinyi Miklósnak szinte emberfelettien hősies magatartásától eltekintve, a hadjárat fővezetőségénél, az egész kereszténység örök szégyenére, elejétől végig tervtelenséget és a legnagyobbfoku tétlenséget tapasztaljuk. Nem ok nélkül kiált fel tehát Rónai Horváth Jenő Hadi Krónikájában[2] a történtek feletti elkeseredésében a szánalom és megvetés hangján, amint alább következik: „Hát a 100.000 főt meghaladó császári sereg, melyet maga a császár személyesen vezetett, ez idő alatt mit tett? Ott állott tétlenül Győrnél és Komáromnál. Kezdetben még egy ideig tanakodott a fővezérlet, nem volna-e tanácsos Esztergom megtámadása által a törököt Sziget alól elvonni, de később, tudós és jeles német vezérek tanácsára, elhatároztatott, hogy a sereg erődített táborában várja be a jó alkalmat, mely a működésre kínálkoznék. Más szóval és helyesebben: ott állott és őrizte Bécset és Németország bejáratát, ha Szulejmánnak netán kedve támadna Bécs felé menni. Hogy Gyula és Szigetvár, Magyarország két erős végvára elesett, hogy Magyarország testéből ismét egy nagy darab kiszakíttatott és a hódoltság területéhez csatlakozott, hogy Szokolovics Mohammed nagyvezír 80.000, a tatárok pedig 40.000 magyar foglyot hurcoltak el az országból, mit érdekli ez a császárt, Bécset, Németországot és a német vezéreket? De végre mégis elérkezett a működésre a jó alkalom, melyre várt! Midőn t. i. biztos hírek érkeztek, hogy Szulejmán meghalt s hogy a török seregek mind kitakarodtak az országból, ekkor több mint négy hónapi hősies várakozás után – nagy diadallal szétoszlott.“ Valóban lesujtó, de alapjában véve igaz szavak ezek.

A Győr és Komárom körül összpontosult keresztény sereg szánalmas viselkedése által okozott kudarc és szégyen valóban nagyobb volt, mint az, melyet egy normális viszonyok között a körülmények mostohasága folytán elvesztett hadjárat okozott volna, mert Miksa császár és király a külföld nagyarányú támogatásával talpraállított hatalmas seregének szégyenletes viselkedése folytán végérvényesen megpecsételést nyert a kereszténység és az egész Nyugat tehetetlensége a bámulatos eréllyel és szívóssággal fellépő, tudatosan cselekvő, hódító ozmánokkal szemben. Most már mindenki tisztán láthatta, hogy a keresztény hadvezetés művészete, éppúgy, mint Ferdinánd, immár a trónralépése alkalmával nagy reményekkel üdvözölt Miksa alatt is a legszánalmasabb módon csütörtököt mondott, aminek aztán az lett a természetes következménye, hogy ezután a német rendek, az idegen fejedelmek még kevesebb hajlandóságot mutattak arra, hogy a török hadjáratok céljaira úgyszólván hasztalanul újabb áldozatokat hozzanak.

Mindezek folytán a történtek és a fenti szemléletek alapján bátran kimondhatjuk, hogy az igazi nagyszabású támadó hadvezetéshez, amit a jelen esetben a mindkét részen rendelkezésre álló százezres seregek indokolttá tettek volna, szükséges isteni szikrából, igazi hadvezéri vénából, ahogyan az pl. Napoleonnál már kezdettől fogva megnyilvánult, Miksában egy szemernyi sem volt meg, Szulejmán pedig csak annak külső mázát vallhatta a magáénak, mert ő ugyan az 1566. évi hadjárat tervének megalkotásánál messzemenő célokat, végeredményben Bécs elfoglalását tűzte ki maga elé, azonban mihelyt a tulajdonképpeni hadműveletek széléhez, a Dunához ért, rögtön hagyta magát és óriási seregét kicsinyes mellékkörülmények által befolyásolva, a mindössze 2500 emberrel védett Szigetvár által mágnesként magához vonzani és a hadjárat végéig lekötve is tartani. Hasonló szimptomákat láttunk különben a nagy ozmán hódító eddigi vállalatainál is, úgyszólván kivétel nélkül minden alkalommal.

Egyébként Gyula és Szigetvár ostroma és védelme, a szokásos mederben, úgy, ahogy ezt már korábban Temesvárnál és Egernél láttuk, mindkét fél dicséretreméltó, végső erőfeszítése mellett folyt le. Az említett várak mindegyike nem falaikkal, tornyaikkal, bástyáikkal váltak az ellenség számára imponálóvá; e meglehetős gyenge modorban épített erődítéseknél talán még nagyobb nehézségeket gördítettek az ellenség számára az erősségeket körülvevő folyók, vizes árkok és mocsaras területek; a legnagyobb erő, a legnagyobb ellenálló képesség azonban a kiválóan derék és kitűnő védőrségben és az azokat vezető parancsnok akaraterejében rejlett. E tekintetben én még Kerecsényit sem tudom annyira hibáztatni, mint ahogyan a legtöbb történetíró teszi, nem átallván még a legocsmányabb gyávaság bélyegét is rásütni. Elvégre Kerecsényi is 30 napig sikeresen dacolt az ellenséggel és az ostrom első időszakában elszántságának ismételten igen szép jelét adta; hogy pedig idővel idegei felmondták a szolgálatot és hogy nagymérvű hiszékenységével Pertev csábításainak végre mégis felült, ezt egy kis jóakarattal emberi gyengeségnek minősíthetjük. Hiába! Nem lehet mindenki Losonczy, Dobó, Zrinyi s azért mégis tisztességes helyet szoríthat magának a hadtörténelemnek a legnagyobb rigorozitással megírt lapjain is. És én azt hiszem, igazságosan járunk el, ha a szerencsétlen Kerecsényit sem zárjuk ki az utóbbi kategóriába tartozó vezérek sorából. Annál is inkább hiszem ezt, mert meg vagyok róla győződve, hogyha az ő működése nem esett volna e nagy nemzeti hősök korába, az ő munkálkodása és magatartása is bizonyos fokú elismerésben, nem pedig megbélyegző elítélésben részesült volna.

A várak e korbeli, nagyobbára földből, fából készült védőművei már nem voltak képesek a tűzértechnika nagymérvű haladása folytán immár nagyon hatásossá vált török ágyúk romboló tűzének hosszabb ideig ellenállni és hogy a török tűzérség most már valóban elég magas színvonalon állott, annak egyik legjobb bizonyítéka, hogy Zrinyi védőrsége hat nap alatt létszámának egyharmadára olvadt le, ami elsősorban a török tűzérség által elért kiváló hatásnak tudható be.

[1] Lásd a 458. oldalon.

[2] Magyar Hadi Krónika, II, 91.