Amikor Miksa apja örökét átvette, mindenki azt hitte, hogy a külpolitikában az eddigi halogató politika helyett egészséges, friss szellem fog megnyilvánulni, mely ha kell, még háború révén is ki fogja tudni vívni azt, amire a birodalomnak szüksége van. Az egykorúak ugyanis azt állítják, hogy a fiatal uralkodó lelke égett a harcvágytól és az volt a meggyőződése, hogy csak katonai sikerek adhatnak uralkodásának fényt és tekintélyt. Maga mondta, hogy csupán háború által, a törökök legyőzésével s Magyarország elveszett részeinek visszafoglalásával törhet nevének útat a halhatatlanságbe s ennek megfelelőleg leginkább katonai ügyekről szeretett beszélgetni.[1] Ámde ez a harcias szellem csakhamar elpárolgott az ifjú császár és király kebeléből, mert mint tudjuk, mindjárt az első haditanácson beadta derekát és a harcias párt javaslatát félretolva, a békepártiak előterjesztését emelte határozattá. Emellett azonban egy igen nagy taktikai hibát követett el, amikor ugyanis a szultán előtt teljes békekészséget színlelt, ugyanakkor Schwendit felhatalmazta a támadó hadműveletek megkezdésére. Ez oly következetlenség volt, amelyre semmi szín alatt sem lett volna szabad magát elragadtatni. Az e baklövésből eredő szomorú következmények nem is várattak soká magukra, mert hamarosan nem Miksa, hanem Szulejmán szultán volt az, aki teljes komolysággal a kardhoz nyúlt, hogy döntő hadműveletek által a magyarországi ügyet végre végérvényesen elintézze. Ennélfogva bátran állíthatjuk, hogy Miksa első nagyobbszabású elhatározásának és cselekedetének más következménye nem is lehetett, mint aminőt minden félrendszabály produkálni szokott: a kisebb vagy nagyobb mértékű, de feltétlenül biztos kudarcot.
Tetézte a balfogást, hogy éppúgy, mint atyja, Miksa sem volt szerencsés tanácsosainak és hadvezéreinek megválasztásánál, amit Schwendi és Auersperg debűje eléggé bizonyít. Schwendinek kezdetben elért sikerei ezt a megállapítást nem döntik meg, mert hiszen ezeknél a bevezető hadműveleteknél ő egyszer sem állott egyenlő erejű és egyenlő értékű ellenféllel szemben. Ezeket a sikereket azonkívül nagy mértékben elősegítette Báthory István nagyfokú határozatlansága és félénk magatartása is, aki nemhogy határozott győzniakarással eléje ment volna az új ellenségnek, hanem még a keze között lévő Szatmárt is, nem hogy megvédte volna, hanem az elrendelt felgyújtás által sajátkezűleg adta azt át az enyészetnek.
De nemcsak Miksa, hanem János Zsigmond is, talán még nagyobb mértékben nélkülözte azt a biztos, nyugodt gondolkozásmódot és cselekvési képességet, mely egyedül képes tartós sikereket produkálni. A kezdetben, 1564-ben, majd utóbb 1565-ben a törökök segítségével elért sikerek János Zsigmondot is felvillanyozták, de annál nagyobb a reakció nála, mihelyt sötét, komor felhők is jelentkeznek Erdély és a felsőtiszamenti vidékek égboltozatán. Ilyenkor ő mindjárt mindent veszve lát, kishitűvé válik. Ez pedig uralkodónál, fejedelemnél a legrosszabb tulajdonságok egyike.
A röviden leírt 1564. és 1565. évi hadműveletek különösebb megjegyzésre nem adnak alkalmat. Döntőleg azok egyik fél sorsára sem folytak be; az elért sikerek és kudarcok, miután kellőleg kimélyítve, megalapozva és biztosítva nem lettek, nem sokáig éreztették hatásukat. Mindazonáltal Bakics Máté hősies védekezését és kitartását Krupában, nemkülönben Erdődy Péternek a sokszoros túlerővel szemben elért remek obreskai diadalát dicsérőleg és elismerőleg kell kiemelnünk.
[1] Venetianische Depeschen, III, 29. – Szilágyi–Acsády id. m. V, 366.