Hogy Ferdinánd hosszas békealkudozásai a Portával végre mégis hosszabb békekötéssel végződtek, az főkép a török kül- és belpolitikai zavaroknak és a szultán családi bajainak volt köszönhető; ezek nemlétében Szulejmán biztosan sokkal gyorsabb tempóban igyekezett volna Magyarországra vonatkozó programmját, lehetőleg az egész országnak meghódítását megvalósítani. Ezt az egyidejűleg latbavetett óriási túlsúlyban levő török haderővel szemben megakadályozni, de még csak hosszabb ideig feltartóztatni is, a végkép legyengült, lerongyolódott országnak és külsegítséget a kellő mennyiségben sorompóba állítani nem képes Ferdinándnak egyáltalában nem állott volna módjában. Ugyancsak a fenti okoknak volt betudható, hogy a Ferdinánd által hosszú lére eresztett és szándékosan hónapokig halogatott üzenetváltások alkalmazása is célhozvezetőnek bizonyult, számottevő, vagy pláne döntő eredményt azonban nem ily kunktároskodással, hanem csakis a kellő időben latba vetett elegendő számú és megfelelő minőségű hadierővel lehetett volna elérni, amire azonban a nem valami erős akaratú Ferdinánd sem német császári kinevezése előtt, sem azután képesnek nem bizonyult. Ennéfogva ő is csak közepes, vagy még az e fokon is alul álló gyenge, erőtlen, úgynevezett szürke királyaink közé sorolható, akinek a magyar rendek és az ország áldozatkészsége úgyszólván hiába szavazta meg évről-évre a szinte hihetetlen nagyságú pénz és emberáldozatokat, amelyeknek kézzelfogható hasznát és eredményét soha senki sem tapasztalhatta.

Még nálánál is sokkal rosszabb és szerencsétlenebb kezű uralkodónak és kormányzónak bizonyult a gyenge jellemű Izabella, akiről Acsády[1] a következőket írja: „Közönséges természet volt, a köznapi asszony minden hibájával; hiú, élvvágyó, pazarló, szeszélyes és kegyetlenül gyűlölködő… A magyarokat és új hazáját soha nem szerette… Magyarul soha nem is tanult meg, noha lett volna hozzá ideje. A legszívesebben anyja nyelvén, olaszul beszélt, de jól tudott latinul. 1556 után nem a legmintaszerűbb életet folytatta s egészen kegyence, Nisovszki vezetése alatt állt. Fia neveléséről sem gondoskodott kellően… önző, uralkodni akaró asszony volt, ki csak magára gondolt s fia ügyét egyedül abból a szempontból mérlegelte, mi lesz ővele, ha fia nagykorúvá válik s átveszi a hatalmat. Asszonyos emberré igyekezett tehát nevelni, hogy nagykorúsága után is teljesen az ő befolyása alatt maradjon.“

[1] Szilágyi–Acsády id. m. V, 338.