Úgy a gönczi parciális gyűlés, mint a soproni országgyűlés élénk tanuságot tesznek amellett, hogy a magyarság legnyomorultabb helyzetében is minden tőle telhetőt kész volt megtenni hazájának és szülőföldjének megmentésére, csakhogy ez a török óriási hatalmával szemben teljesen elégtelennek bizonyult. Sőt erre még Ferdinánd, bátyja által következetesen cserben hagyatván, a maga hatalmát sem tartotta elégségesnek, s így ő sem tudott más módot kieszelni, minthogy a szultánnal bármi elfogadható áron újabb békét kössön. Ennek azonban legfőbb akadálya az Izabella és a francia király által szított és újabban sokkal erősebb formában felszínre került erdélyi kérdés volt. Ennek a nőnek az állhatatlansága nehéz átok gyanánt nehezedett nemcsak Erdélyre, hanem az egész országra és Ferdinándban távolról sem volt meg a kellő erély, hogy a fennálló, elég mostoha viszonyok között a helyzet urává válhassék s így határozott cselekedetek helyett az egész vonalon csupán kétes értékű kísérletezések és alkudozások révén igyekezett magát és uralmát a felszínen tartani. Habár tudta, és ezt bátyjához, V. Károly császárhoz intézett leveleiben ismételten hangsúlyozta is, hogy uralmának súlypontja Magyarországon van, azért még sem tartotta szükségesnek, hogy itt személyesen megjelenve, királyi hatalmával és tekintélyével vegye kezébe a felette kúszált állapotok kibogozását, hanem egész idejét a külföldön, Bécsben és Németországban töltötte, de kézzelfogható eredményt ott sem tudott elérni.