Az Eger alól bosszúsan távozott Achmed pasa a maga csapatjaival ugyan még az 1552. év őszén kitakarodott az országból, de miután Szolnokon és Hatvanban erős védőrséget hagyott hátra, Szécsénynek pedig sürgős rendbehozatalát és megerősítését hagyta meg, nyilvánvaló volt, hogy a félbemaradt török hódításoknak még folytatása lesz. Erre való tekintettel a felsőtiszai megyék méltán aggódtak jövőjük miatt s így Abaúj, Zemplén, Sáros, Szepes, Gömör, Borsod és Torna vármegyék rendei 1552. december 29.-én saját elhatározásukból Gönczön oly célból gyűltek össze, hogy a felvidék kulcsává lett egri és füleki várak biztosításáról tanácskozzanak. Több napos vitatkozás után az említett rendek elhatározták, hogy a fenti megyék hozzájárulásából Egerben állandóan 200, Füleken pedig 100 lovas tartassék s azonkívül az urak mindegyike vagyonának megfelelő csapatot tartson az említett várakban. Ferdinánd a határozatról tudomást szerezve, rosszalását fejezte ki ugyan, hogy a megyék az ő engedélye nélkül gyűlést tartottak, de azért a fenti határozatot 1553 január 17.-én Grácban kelt rendeletével mégis jóváhagyta.[1] Hogy pedig tanácskozási alkalom hiánya miatt hasonló gyűlések tartására, illetve panaszra okot ne szolgáltasson, április 9.-ére Sopronba országgyűlést hirdetett, amelyen a rendek újból kinyilatkoztatták a személyes fölkelésre vonatkozó készségüket, feltéve hogy a törvények szerint a király maga, vagy elsőszülött fia, Miksa cseh király áll majd a sereg élére s egyben ama kívánságuknak adtak kifejezést, hogy őfelsége úgy erre, mint a törökkel kötendő békére nézve a magyar tanácsosok véleményét is meghallgassa. Azonkívül a rendek határozatot hoztak, hogy valahányszor a török valamely vár ostromára, vagy az ország pusztítására indul, az illető főkapitány felhívására az érdekelt és a szomszédos megyék urai és nemesei vagy személyesen fölkelni, vagy maguk helyett egy jól felkészült lovast, jobbágyaikból pedig minden 25 házhely után egyet a főkapitány zászlói alá küldeni tartoznak. Az idegen hadak kapitányainak ellenben ne engedje meg a király, hogy a népet kényük-kedvük szerint fegyverre szólítsák, sem azt, hogy a jobbágyok ingyen kényszeríttessenek munkára váraknál és erősségeknél. Adó fejében minden házhelytől két forintot ajánlottak fel a rendek, az Eger hősies védelmében megbénult hazafiak ellátására s a mult években török fogságba jutottak kiváltására pedig ezenfelül minden házhely után még 10 dénárt s a nemesektől ugyanannyit szavaztak meg.[2]

Ferdinánd nagyon jól tudta, hogy a felére olvadt és kifáradt ország gyönge erejével és az alig számot tevő német birodalmi segéllyel, nemcsak hogy az utolsó években elveszett országrészeket és várakat visszafoglalni, hanem még a török további terjeszkedéseit meggátolni sem lesz képes s mivel azonkívül Erdély birtoka miatt is folyton aggódnia kellett, mindent elkövetett, hogy a Portával lehetőleg hosszabb lejáratú békét, illetve fegyverszünetet köthessen. Ennek bekövetkezéseképpen megbízásából Verancsics Antal pornói apát és Palinay Pál 1553. április 7.-én Budán Ali pasa előtt megjelenve, tőle néhány hónapi fegyverszünetet kértek, amíg a hasonló célból Konstantinápolyba küldendő követek ott a béke ügyét dülőre juttatják; és a budai pasa hozzá is járult egy hat hónapra szóló fegyverszünet megkötéséhez.

Ezek után az időközben pécsi püspökké kinevezett Verancsics és Zay Ferenc, a dunai naszádosok főkapitánya, ugyanazon év július havában Konstantinápolyba indultak, hogy a fogságából kiszabadult, de még mindig ott tartózkodó Malvezzivel egyetemben a béketárgyalásokat megkezdjék. Utasításuk az volt, hogy egész Magyarországért, annak 1526-iki terjedelmében, évenként 140.000 aranyat, a Ferdinánd által birtokolt országrészért pedig, Erdélyt és a tiszai részeket is beleértve, évi 40.000 aranyat ígérhetnek. A követek a díván számára gazdag ajándékokat vittek magukkal s útjuk egyengetésére az elfogott Hamza bég többed magával szabadon bocsáttatott. Augusztus 25.-én Konstantinápolyba érkezve, már harmadnap Szulejmán szultán elé bocsátották őket, aki már útrakészen állott Aleppóba a perzsa háború személyes vezetése céljából. Az előzetes tárgyalásoknál Rusztem nagyvezír értésükre adta, hogy ha békét akarnak, Erdélyt mint János Zsigmond birtokát még csak szóba se hozzák. A szultán ugyanis újabban még jobban ragaszkodott ama felfogásához, hogy Erdély János Zsigmondé és anyjáé, akit felszólított, térjen vissza országába, mert ha ezt nem teszi, a szultán is feloldottnak tekinti magát esküje alól s Erdélyt a kapcsolt részekkel együtt a maga közvetlen uralma alá helyezi. Egyébként a szultán még azzal is áltatta a hiszékeny, gyenge nőt, hogy ha visszatér, fia megkapja Budát és mindazt, ami egykor atyjáé volt.[3] Ily előzmények után készült el augusztus 29.-én a Ferdinánd birtokában lévő országrészre vonatkozó további 3 évi békéről szoló okmány,[4] melyért a legutóbbi területveszteségre való tekintettel ezentúl 30.000 helyett csupán 15.000 arany volt évente adó fejében fizetendő. A békeokmányt Malvezzinek kellett Ferdinándhoz Bécsbe vinnie, hogy ez Erdélynek János Zsigmond kezéhez leendő átadását jogérvényesen elismerje, Verancsics és Zay ellenben Malvezzi visszaérkeztéig Konstantinápolyban visszatartattak.[5]

Ilyenformán a legnagyobb veszély Ferdinándot Erdélyben fenyegette, ahol a tehetetlen Báthory Endre vajda és az önző és gyűlölt Castaldo sehogy sem tudták megalapozni és népszerűvé tenni Ferdinánd uralmát. Báthoryt ugyan most már Dobó István váltotta fel, Castaldo pedig 1553 tavaszán összeharácsolt rengeteg kincseivel[6] spanyol és német hadaival együtt, a nép átkai által kísérve, elhagyta Erdélyt, de ez már a helyzeten nem sokat javított. Annál kevésbbé, mert közben a II. Henrik francia király által bíztatott és Ferdinánd által kellőképpen ki nem elégített Izabella királyné is újból mozgolódni kezdett.[7] Ugyanekkor sorompóba lépett a francia király által szintén biztatott Petrovics, valamint Izabella királyné többi párthíve is, így főkép Patóczy Ferenc, Kendy Antal, Bethlen Gábor és Gergely és még többen mások, akik még a nyár folyamán fellázadni készültek. Petrovics ennek folytán Izabellával egyetértve, nyomban levelet küldött Konstantinápolyba, amelyben hosszasabban kifejté, hogy a királyné és fia térdet hajtva könyörögnek a szultánnak, vegye őket, a maga árváit ismét pártfogásába és vitesse őket vissza országukba.[8] Ezzel függött össze a szultánnak Erdélyre vonatkozó újabb intranzigens álláspontja, aminek úgy ő, mint Rusztem nagyvezír Ferdinánd követei előtt, mint fentebb láttuk, nyiltan kifejezést is adtak.

A pártütők itthoni terve szerint Petrovicsnak a nyár derekán erős haddal Debrecennél kellett megjelennie, hogy egyrészt török segítséggel a Tisza vidékét is föllázítsa, másrészt pedig Váradot és Gyulát elfoglalja, mialatt az erdélyi párthíveknek, Báthory Endrét és az új vajdákat, Dobó Istvánt és Kendy Ferencet Erdélyből kellett kiűzniök. Ámde, miután a tordai gyűlésen, amelyen Báthory az új vajdákat tisztségükbe beiktatta, mindhárman tekintélyes had élén jelentek meg, ez a gyűlés teljes csendben folyt le, Petrovics ellenben, legalább eleinte, nagyobb sikert mutatott fel. Ő az Ali pasát felváltó Tujgun pasát rávette terveinek a legnagyobb mértékben való támogatására, micélból az Budáról, Szegedről és Hatvanból mind több csapatot küldött Csongrád és Szolnok tájékára, de amikor a Konstantinápolyból visszatérő Malvezzitől megtudta, hogy a szultán a békére hajlik, nyomban megvonta segítségét Petrovicséktól. Erre aztán 1553. október második felében Tahy Ferenc főkapitány és Zaberdin Mátyás nagyváradi püspök hadai Petrovicsot Debrecen környékéről Munkácsig visszaszorították, ahonnan aztán Petrovics Lengyelországba vonult ki. Ennek hírére a Somkeréknél táborozó székely hadak szétszéledtek, Tahy pedig a többi pártosok ellen fordulván, megvette Talpas várát, amelynek urát Toldy Miklóst, és várnagyát Porkoláb Dénest kivégeztette, mire a pártosok vezére, Csáky Pál, a királyi had vezérével, Tahyval, Adorján mellett a két sereg szeme láttára békét kötött.

Még nagyobb lett a bonyodalom, amikor Dobó vajdatársa, Kendy Ferenc állott az elégedetlenek élére, de megbetegedvén, Patócsy Boldizsár lépett helyébe. Amikor azonban biztos hír jött arról, hogy Petrovics az országot elhagyta s mivel a törökök segítsége is elmaradt, az elégületlenek legnagyobb része letette a fegyvert. Dobó ezután Patócsyt és Bornemissza Pál püspököt Bethlen várában körülzárván, végre ezt, majd Vingárdot is, vagyis a pártütők főerősségeit megadásra kényszerítette.[9] Mindazonáltal Ferdinánd ügye Erdélyben csak nem tudott megjavulni, bár ő most már, elég későn, nagy súlyt helyezett arra, hogy Izabellát megnyugtassa. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy a szultán Izabella és Petrovics ismételt kérésére, melyet D' Aramont, az új francia követ is hathatósan támogatott, végkép elhatározta, hogy Erdélybe János Zsigmondot visszahelyezi, mihez képest Aleppoban 1554. április 7.-én kelt levelében a vajdáknak s az erdélyieknek szigorúan meghagyta, hogy a királyfit vigyék vissza országába, az oláh és a moldvai vajdákat pedig már előbb utasította volt, hogy ebben Petrovicsnak, akit egyidejűleg lugosi és karánsebesi szandzsákká nevezett ki, segítségére legyenek. Ebből kifolyólag Sándor moldvai vajda meg is inté Kendy Ferencet, hogy ha birtokait meg akarja tartani, ne ellenezze János Zsigmond visszahelyezését, mert mind ő, mind a Ferdinánddal tartó Mircse oláh vajda helyébe kinevezett Petrasko, a királyfi igényeinek elégtételt szerzendők, legközelebb be fognak törni Erdélybe.[10]

[1] Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit, III, 221.

[2] Corpus Juris Hung, I, 451.

[3] Szulejmán 1554 szeptember 13-án kelt levele a tört. bizottság másolatai közt.

[4] Ezt a fényesen kiállított, két méter hosszú fermánt a bécsi állami levéltárban őrzik.

[5] Verancsics és Zay levelei a Magyar Tört. Eml. IV. kötetében és II, 268. – Miller, Epist. Ferd. et Maxim, 22. – Pray, Epist. Proc. II, 339. – Katona id. m. XXII, 465. – Hammer-Purgstall id. m. II, 239.

[6] Istvánffy szerint: „multo auro et argento onustus“.

[7] Delavigne francia követ 1552 nyarán egyenesen felhívta a királynét, igyekezzék fiát visszahelyezni elvesztett országába, igérvén, hogy királya ezt minden módon elősegíteni hajlandó a Portánál. Lásd Delavigne levelét Izabellához, Buchholtz Urkundenbuch, 612.

[8] Brüsseli Okmt. III, 10.

[9] Brüsseli Okmt. III, 12, 18, 22. – Magyar Tört. Eml. II, 286, IV, 40. – Pray, Epist. Proc. II, 345, 347, 348, 354, 361. – Forgách id. m. 117. – Katona id. m. XXII, 490.

[10] Pray, Epist. Proc. III, 8, 12, 17.