XIV /14. számú melléklet.

Az erősen és modernül kiépített Szolnok könnyű bevételén vérszemet kapva, az egyesült török had az Ali pasa által önhittségében és elbizakodottságában „hitvány gyermekszobának“, „rossz akolnak“ nevezett Eger megvívására indult. De hogy a siker biztos legyen, Achmed pasa vezértársának fenti kicsinyítő nyilatkozatai ellenére a közelben levő összes parancsnokoknak parancsot küldött, hogy hadaikkal késedelem nélkül hozzá csatlakozzanak. Így érkeztek be a bégek és pasák közül előbb-utóbb a táborba: Hanivár Belgrádból, Arszlán Székesfehérvárról, Dervis Pécsről, Mehemed Szendrőről, Musztafa Szegedről, Veli Hatvanról, Kamber Illiriából és Uláma Boszniából.

Eger, régi nevén Agria, már a III. században püspöki székhely volt;[1] de valószínű, hogy már a honfoglaláskor is szerepet játszott, bár Anonymus csak annyit mond, hogy „Árpád vezér és övéi az Egur vizéig jövének és ott gunyhókat készítvén, néhány napig maradának.“[2] István király 1009-ben újból püspöki székhelyet alapított Egerben és azt falakkal vétette körül.[3] A tatárok 1241-ben a város elpusztították, de a vár fennmaradt.[4] Az elpusztított várost IV. Béla király 1261.-ben részben újból felépítette és azt árkokkal és falakkal vétette körül. Giskráék uralma alatt Telefúz János a várost felgyújtotta s nemsokára az erődítések is elpusztultak, mert Dóczy Orbán püspöksége alatt 1491-ben a várost már sem sáncok, sem falak nem övezték.[5] Perényi Péter alatt a vár és város ismét felépült és föllendült. A vár építését Varkocs Tamás várnagy kezdte meg 1541-ben a róla elnevezett bástya felépítésével. Perényi aztán a várat egy külső és egy belső részre osztotta, melyet erős földhányással vétetett körül olyanformán, hogy a két részt csak egy híd és egy kapu kötötte össze, ami még most is látható.

Eger XVI. századbeli látképét a XIV /14. számú mellékleten látható képek mutatják.[6] E látrajzok egyike Domenico Zanti 1567.-iki metszetének kisebbített képe[7] s ez a várat és várost meglehetősen sablonosan tünteti fel; a másik[8] már sokkal jellegzetesebb s annak segítségével az 1552.-iki ostrom lefolyását is elég jól követhetjük.

Perényi a régi templom szentélye fölé egy sarok-tornyot emeltetett és a városba dél felől vezető, úgynevezett Sötét-kapu fölé, mely egy fölvonó híddal volt ellátva, 1542-ben egy kőtáblát illesztetett. Istvánffy és mások leírásai szerint a belső várat 1552-ben háromszoros fal vette körül, melyek közül a középsőnek négy kiszögellése volt és lőrésekkel volt ellátva. A várba három kapu vezetett; azok egyike az északi oldalon volt. A külső várat Alexandrina- (Sándor-) várnak hívták és sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint a belső. Jelenleg a sáncváros terül itt el, melyet kettős fal övezett és janicsár-sáncnak is nevezték. – A város külső kerítése a várfalakhoz csatlakozott. A külvárosban a Chaby nevű bástyával ellátott torony emelkedett. A körülfekvő magaslatokon szétszórtan egyes tornyok (rondellák) voltak; így egy nagyobb gömbölyű torony a hegyoldal szögletében napkelte felé, egy másik a régi kapu fölött.[9] Ezek szerint Eger, amelytől 6 vármegye nagy részének megtartása és nagy kiterjedésű vidék biztonsága függött, 1552-ben már elég számottevő erősség volt, de azért erős várnak éppenséggel nem volt mondható.

Heves vármegye történetében[10] Eger akkori erődítéseiről a következőket olvassuk: „az egri vár Dobó idejében belső és külső várból, a palánkokkal megerősített városból és néhány védőműből, toronyból állott. A vár bástyái 9–15 méter magasak voltak. Délre volt a Főkapu, nyugatra a Dobó-bástya, északre a Sándor-, Tömlöcz- és a Földbástya, az északkeleti sarkon a Bolyki-torony. A délkeleti sarkon emelkedett a Bebek-bástya. Ez nagyjában a vár körvonala. A déli oldalon nyíló külső kapun belépve, a várpiacra jutunk. A várbeli épületek a bástyákhoz voltak építve s a fölöttük emelkedő bástyákra két oldalról lépcsők vezettek. A bástyákban boltozatos üregek voltak, ezek raktárul szolgáltak és az őrség is földalatti lakásokban lakott. A várpiacon át az Ó-kapu nyílik, mely háromszoros kapu volt és boltozott kanyarulattal vezetett be a belső várba. Ma az Ókapu mellett három falba illesztett emléktábla hirdeti Perényi Péternek, Oláh Miklósnak és Telegdy Csanád püspöknek emlékezetét. Az Ó-kapun át a fellegvárba jutunk. A középen magas domb emelkedik, az egykori Szép-bástya, melyet a XIV. században Rozgonyi Simon püspök emeltetett. A Szép-bástya északi része alatt még boltozott üreg van, a Sötétkapu. A sötétkaput Dobó idejében a keleti résszel, a Sánccal, felvonóhíd kötötte össze. A belső várban volt a hatalmas székesegyház két tornyával, melyet Perényi Péter a vár erődítése alkalmából ketté vágatott… A Tömlöcbástyában voltak a börtönök. A Szép-bástya tetején állott a várnagyi lak, a vártisztek és apródok házai. A Szép-bástya déli oldala előtt elterülő térségen voltak a mesteremberek kisebb lakóházai, a Dobó-bástya alatti üregben a két kőre járó szárazmalom, a délkeleti bástyaüregben a sütőkemencék. A kulcsárok, lovászok a Bolykitorony alatt laktak, annak hatalmas boltozatú üregei szolgáltak istállókul, kocsiszinekül, szénaraktárul. A kapuk felhúzóhidakkal voltak összekötve, fölöttük és az egyes bástyákon tornyok emelkedtek; ezek: a külső kapu felett levő torony, e mellett balról a Varkocs-torony, jobbról a Bebek-bástyán a Dobó-torony, az Ókapu felett a Miklós-torony és végül az északkeleti szögletbástyán a Bolyki-torony.

1549-től kezdve Oláh Miklós kancellár volt az egri püspök, aki Ruszkai Dobó Istvánt, Szerednye urát nevezte ki várparancsnokká, melléje várnagytársul Metskey Istvánt adván. Ez a választás igen szerencsésnek bizonyult, mert mindkét kapitány teljes mértékben megfelelt a beléje helyezett várakozásnak. Mindketten „hazájukat és becsületüket szerető hősök, vitéz tapasztalt férfiak valának, kik készebbek voltak meghalni, mintsem a várat hűtlenül elhagyni, vagy föladni.“[11]

Egy 1548 december 20.-án kelt királyi parancs szerint Egerben a püspöki jövedelmekből állandóan 150-200 főnyi helyőrség volt fentartandó. Hogy úgy e tekintetben, mint a vár és város állapota tekintetében sok volt a kívánni való, az félreismerhetetlenül kitűnik Dobó Istvánnak 1550 augusztus 20.-án a pozsonyi kormánytanácshoz intézett jelentéséből és Verancsics Antalnak ugyanazon év szeptember 26.-án és 28.-án Oláh Miklós püspökhöz intézett leveleiből, amelyekből különösen a várfalak és lakóházak rendkívül elhanyagolt állapota tűnik ki s egyben támpontok foglaltatnak arra nézve is, hogy mily mértékben kellene az Egerben levő őrséget, hadiszereket, élelmiszükségleteket, stb. kiegészíteni. Azonban sem Ferdinánd, sem Oláh Miklós nem voltak abban a helyzetben, hogy ezeknek a kívánságoknak teljes mértékben megfeleljenek, csak annak van meg a nyoma, hogy a király augusztus 25.-én intézkedett, hogy 200 gyalogos Eger és Csábrág felé útba indíttassék.[12]

A várnagyok nagyon jól tudták, hogy a hivatalos köröktől a kívánt támogatásban nem részesülhetnek. Kitűnik ez többek között Dobó Istvánnak 1552 augusztus 25.-én Castaldohoz írt leveléből, amelyben többek között az áll, hogy „hallottuk, miszerint őfelsége Bécsbe érkezett, a semptei táborról is sok mindenfélét tudunk, azonban segítséget csak Istentől és nem az emberektől várunk“. És mivel abban az időben, augusztus elején, amikor már biztosra volt vehető, hogy a törökök Egert is meg fogják támadni, ennek védőrsége nem tett ki többet 200 gyalogosnál és ugyanannyi lovasnál, a szomszéd vármegyékhez, városokhoz és urakhoz is küldtek követeket és leveleket, kérvén őket, siessenek a fontos várnak, mely a felföld kapujának tekinthető, segítséget nyujtani. Ez a kérelem sok helyen megértésre talált, de itt-ott teljesen hiányzott a helyes érzék és jóakarat. Így többek között a július 9.-én Szikszón tartott gyűlésen a vármegyei rendek gúnyosan azt válaszolták a támogatást kérő Metskeynek, hogyha a várak jövedelmeit elfogyasztani tudták, tudják azokat meg is védeni.

Mindazonáltal a mindenüvé küldött szózatnak mégis meglett a kellő eredménye, mert az igazán hazafiasan gondolkozó megyék, városok, egyházi és világi főurak még a kellő időre elküldték segítségüket. Sőt utóbb a Szikszón július 18.-án újból összegyűlt rendek már szintén felajánlották segítségüket.

Tinódi adatai szerint beérkeztek:

Összesen: 104 drabant, 107 lovas, 1082 gyalogos

Ehhez számítandó még az urak által behívott ispánok, lövészek, vadászok 110 "

továbbá az állandó várőrség, 200 drabant és 200 lovas

Főösszeg: 304 drabant, 307 lovas, 1192 gyalogos.

Ezenkívül Dobó még 13 orvost, 2 Bálint és Márton nevű papot, továbbá 7 kovácsot, 5 ácsot, 9 molnárt, 8 mészárost, 14 péket, 14 kenyérsütő és serfőző asszonyt és 180 parasztot hívott be várbeli szolgálatra.

A káptalan drabantjai még zsoldért sem akartak a várba hurcolkodni; sokan, mintegy 67-en meg is szöktek.

A fegyveres védők száma tehát mintegy 1800-ra tehető.[13]

A rendelkezésre álló lövegek számát nem tudjuk, de sok nem lehetett, mert a várban csak 9 tanult tűzér volt s így Dobó az ágyúk kezelésére parasztokból kiválasztott ügyesebb embereket volt kénytelen alkalmazni.[14]

Az ekként összeállított őrség főelőnye abban állott, hogy majdnem kizárólag magyarokból állott, akik nem a zsoldért, hanem meggyőződésből, szívesen harcoltak hazájukart, szülőföldjükért, tűzhelyükért, családjukért. Bíztak vezéreikben, elsősorban Dobóban, „kiben a szertelenül nehéz tisztséghez minden szükséges kellék szerencsésen egyesült. Származása, vagyona megadta neki a kellő tekintélyt, katonai tehetségei, személyes vitézsége biztosították részére az őrség föltétlen ragaszkodását. Emellett körültekintő, lelkiismeretes gazda volt s idejében gondoskodott mindenről, hogy a vár hosszú ostromot is kiállhasson.“[15] Dobó ugyanis bölcs előrelátással a várost s a várat a környékről a védelemhez szükséges elegendő anyaggal, hadiszerrel és élelmikészletekkel látta el, miben Pethő János királyi főpohárnok és élelmezőbiztos nagy segítségére volt.

A szükségletek beszerezhetése végett Dobó az adók és a vár jövedelmeinek beszedése körül megfeszített tevékenységet fejtett ki, aminek meg is lett a kellő eredménye, mert a régi hátralékokból és az új jövedelmekből 14.000 forint gyűlt be. Az építkezési alap 1552-ben 7489 forintot tett ki, melyből Dobó nagy mennyiségben vásároltatott fa- és vasneműeket, különösen lapos vasakat; a tűzi szerekhez sok kötés kendert, vásznat, lenolajat, 7½ mázsa salétromot, 410 kis csuprot, a tűzes tortákhoz pedig 60 apró kötelet, azonkívül 112 kötés hárskötelet, 25 ostrom-fáklyát és lámpát, 9 mázsa faggyút és 9½ mázsa ónt szereztetett be s lőporért majdnem 60 forintot fizettetett ki. A várban egyébként is nagy sürgés-forgás és serény munka folyt. Olaszországból és Bécsből hozott kőművesek, kőfaragok, a kőbányákban kővágók és más napszámosok nagy számban és sietve dolgoztak; az asztalosok egy új boltíves fedett tornácot készítettek festett zsindelytetővel, a kerékgyártók pedig július óta a sugárágyúk és seregbontók kerekeinek készítésével foglalkoztak; a sáncásók a vár belső kapujánál és az egyház szentélyénel már március óta dolgoztak, mely építkezésekre és munkálatokra összesen 1121 forint kiadás mutatkozott. Ugyanekkor Fayrich, a laibachi ágyúöntő, ágyúöntéshez 10½ mázsa ércanyagot használt fel.

A szükséges élelem biztosítása céljából a várparancsnokság a tized-bárányokból 4000 darabot hajtatott be; ezenkívül szerzett részint a községektől, részint vétel útján 456 vágómarhát s ezek egy részét levágatván, felfüstöltette; a tizedekből beszolgáltatott és a felvidékről segélyül küldött gabonát, nemkülönben 838 véka lisztet tűzmentes helyre rakatta; azonkívül beszállíttatott gabonát asztagban, továbbá szénát, szalmát nagy mennyiségben.[16]

A törökök közeledéséről hírt véve, Dobó az ellenség előrelátható menetirányain hírszerző különítményeket küldött előre felderítés céljából. Ezek egyike, 90 gyalogosból és néhány lovasból összeállítva, Pethő Gáspár, Fekete János, Figedi János és Zoltay István vezetése alatt egészen az isaszegi erdőig jutott, ahol a fősereghez csatlakozó Arszlán bég elővédjére bukkant. Az említett magyar tisztek egy jól választott lesállásból a közeledő törököket meglepték, s azokat szétvervén, dús zsákmánnyal megrakva, minden veszteség nélkül tértek vissza Egerbe.

Amikor már a törökök beérkezése rövid időn belül várható volt, Dobó, várnagy-társával egyetértőleg, kiosztotta a védőrség egyes részeinek a nekik kijutó feladatokat. Paxy Tamásnak és Nagy Orbánnak 100 emberrel a külső és belső vár közötti kaput kellett megvédelmezniök, Vitéz János és Gyulai György 125 emberrel az Alexandrini bástyánál állottak fel; a külvárost a toronyig 90 emberrel Rhédeynek és Parnus Dénesnek kellett megvédeniök, a többi fontos pontokon pedig Thege Pál és Gersei Benedek állottak 140 emberrel.[17] Más adatok szerint Dobó a belső várban: a Dobó-, Tömlöc-, Sándor- és Közép-kapu bástyáira és a monostor kettős tornyába 500, a külső várba: a Csabi, Bebek, Ókapu és szegletbástyákra 300, összesen 800 fegyverest helyezett el; a fennmaradt 1000 ember a tartalékot képezte s ebből 500 a belső vár két piacán, 500 pedig a külső vár terén volt felállítva. E tartalékcsapatok parancsnokságával Dobó a belső várban Metskey István várnagyot, a külső várban Pethő Gáspár és Bornemissza Gergely főhadnagyokat bízta meg.[18]

Közben Achmed pasa még mielőtt a sereg Szolnok alól elindult volna Dobót, kérést, igéreteket és fenyegetéseket tartalmazó levél útján felszólította Eger feladására. Amikor a várparancsnok ezt a levelet a vár piacán felolvasta, a védők egyhangúan elhatározták s megesküdtek, hogyha még egy második levél is érkeznék, az olvasatlanul elégettessék és halál érje azt, aki bármely módon az ellenséggel alkudozásokba bocsátkoznék.[19]

Szeptember 9.-én már Maklár környékén mutatkoztak egyes török járőrök, a következő napokon pedig Ali pasa Arszlán béggel érkezett Maklárra mintegy 25.000 ember élén. A még aznap tovább induló Ali pasa hadára a várból kitörő Bornemissza Gergely sikerült rajtaütést hajtott végre s aztán a nyitott várkapun át szerencsésen visszatért a várba. Ali hada ellenben szeptember 11.-én reggel az Egertől északra fekvő Fény- vagy Fel-Németig vonult, honnan csapatjait az Eger folyó mentén a város felé tolta előre, egyik csoportját pedig a Királyszék magaslaton helyezte el s így a várost az északi oldalról körülfogta. Közben Arszlán bég 4 nagy ágyút a külvárosi Mária-templomnál állíttatott fel a vár ellen. Ugyanakkor a janicsárok a maklári, vagyis a déli kapu előtt szálltak táborba, Achmed pasa és Szokolli Mehemed pedig az Eger patak völgyében és a Szent-Egyed hegyen ütötték fel sátraikat.[20] A rémítés céljából terjesztett hír 125–180.000-nyi török hadról beszélt, a valóságban azonban csak 70.000 volt a fegyveresek száma; a fennmaradó rész rabszolga, hajcsár, munkás és más, a török hadsereget kísérő csőcseléből állott. Egyébként a sereg ágyúkkal, tábori és lőszerkészletekkel s a tevék és öszvérek nagy számával igen jól el volt látva s roppant tömegű sátraival igen nagy körletben hegyet-völgyet elborított.[21]

Achmed még szeptember 11.-én megkezdte a legnagyobb lövegekből adott 9 ágyúlövéssel az ostromot, szeptember 13.-ikától kezdve pedig már Ali pasa is lövette a Királyszéken felállított lövegeivel a várat.

Dobó a várbeli építmények könnyen tüzet fogó tetőit lehordatta és a vesszőfonatokból álló földsáncokat, melyek úgysem voltak védelemre alkalmasak, felgyújtatta, nehogy azokat a törökök támadásuk alkalmával felhasználhassák. Egyébként Dobó lövegei eleinte elég serényen viszonozták az ellenséges ágyúk tüzét s a magyar lövegek tüze oly pompásan ráfeküdt az ellenséges tűzérségre, hogy az tetemes kárt szenvedvén, kénytelen volt tüzét egy időre beszüntetni. Ekkor aztán Dobó is meglassította tüzelését, mert lőporkészletével takarékoskodnia kellett.

Az ostrom ötödik napján, szeptember 16.-án, a törökök Almagyar, Tihamér és Kis-Tállya helységeket is megszállották s most már Egert minden oldalról körülfogták, mire az ostrom teljes erővel kezdetét vette. Az ostromlottak, akik eddig lovaikat még az Eger vizében itathatták, most már kénytelenek voltak a várost teljesen otthagyni, mire azt a törökök megszállván, szeptember 19.-én egy 55 fontos és még két más nagyöblű, valamint 11 kislövegből a temető felől a lövetést újból megkezdték. A legnagyobb károkat Arszlán bégnek a Mária templomnál álló lövegei okozták, mivel Dobó lövegei azoknak nem árthattak. Az ostromlottak közül sok vitéz elesett, de ez a többieket csak annál nagyobb bátorságra és kitartásra lelkesítette: a megrongált falakat éjjel kijavították, ahol kellett, újakat emeltek; vaskapcsokkal összekötött gerendákból, földdel töltött hordókból új védőműveket alkottak és az újonnan elkészült földsáncok az egész napi lövetéstől kimerülteknek biztos menedéket nyujtottak.[22]

Augusztus 19.-én déltájban Zoltay és Pethő a lovassággal kirohantak a várból s Arszlán bég lövegeit, melyek a Mária-templom mellől födözve lőttek és az ostromlottakban sok kárt tettek, beszögezték, a tűzérséget szétverték, a lövegtalpakat elpusztították és még mielőtt a janicsárok odaérkeztek, csekély veszteséggel a várba visszatértek.

„A várat még további nagy veszedelem fenyegette az által, hogy a törökök azt szünet nélkül tüzes golyókkal és nyilakkal árasztották el, különösen az élelmiraktárak és istállók tájékán. Ennek folytán Dobó kényszerítve volt ezen épületek tetőit lehordatni, a fölhalmozott gabona-, széna- és szalma-készlet nélkülözhető részét pedig maga felgyujtani; a még fönnmaradó készletet elásatta, vagy nedves bőrökkel takartatta be.“[23]

Szeptember 28.-án a vár falain már három helyen rés tátongott. Erre való tekintettel Achmed pasa a vár őrségét ismét megadásra szólította fel, de az, esküjéhez híven, nem is válaszolt, mire a vezírpasa általános rohamot rendelt el, melyhez a csapatok még aznap estefelé lehetőleg csendben és észrevétlenül a várhoz legközelebb eső műveknél gyülekeztek.

A szeptember 29.-iki általános török rohamot Gömöry[24] ekképpen írja le: „A hajnal szürkületével dobpörgés, sípok üvöltése, trombiták harsogása és lövegek dörgése hirdették az ostrom (helyesebben mondva: az általános roham) kezdetét, mely az északi oldalon hangos „Allah“ kiáltásokkal, a győzelem biztos reményével indult meg. De úgy itt, mint később a sarok-, vagy Bolyki-bástyánál[25] a törökök visszavettettek. A kétezer visszavert, körülbelül 27 zászlóaljból álló török sereg annál nagyobb dühvel tört az Ó-kapu ellen. A véres küzdelem sokszor megújulva ingadozik, míg a sebesült Pethő végre is kénytelen a tornyot az ellenség kezeiben hagyni; a janicsárok örömrivalgással tűzik lobogójukat a véráztatta falakra és a vártérre szorított magyar őrséget lekaszabolják. Hiába igyekszik Bornemissza, ki övéivel a Bolyki-bástyától győzedelmesen közeledik, az ellenséget ismét kiűzni; a törökök megtartják a vérrel és halállal szerzett helyet és most már a külső várat is pusztulásssal fenyegetik. De ekkor Dobó összes lövegeit ezen fontos pont felé irányíttatta. Az ingadozó torony hirtelen összeomlásától félvén, a megijedt janicsárok elmenekültek, Dobó lelkesült, bátor harcosai által egész a táborig üldöztetve.[26] Az elkeseredett roham reggeltől az est beálltáig tartott. A törökök vesztesége ezer emberen felül volt; a harc Achmed pasát ellenségei hősies bátorságának elismerésére kényszerítette s megmutatta azt, hogy azok, kik a dicsőséges halált a szégyenteljes életnél többre becsülik: legyőzhetetlenek maradnak. De mindezek ellenére Arszlán bég még egyszer megkísérelte a várost írásban föladásra fölszólítani.[27] A magyarok azonban a hírnököt megkötözték s akkori szokás szerint az irat egyik felét megenni kényszerítették, míg a másikat tűzbe dobták. Csak később, az ostrom megszünte után tudták meg, hogy Arszlán bég nemcsak szabad elvonulást, hanem annak nagyobb biztossága okáért táborának három óra járásnyira való visszatolását is megígérte. Miután ez az ajánlat is felelet nélkül maradt, a törökök hangos kiáltozással, mindenféle ígéretekkel és fenyegetésekkel igyekeztek az őrséget megadásra és vezetőik elhagyására bírni.E csábítások nem is maradtak hatás nélkül. Hegedüs István, a Serédy György által küldött gyalogság hadnagya, rábeszélte társait, hogy a várat odahagyják. A gyáva árulás azonban csakhamar kitudódott, a vétkesek elfogattak s Hegedüs István, a haditörvényszék által halálra ítélve, a vár piacán felakasztatott, társainak pedig – örök megbélyegzésül – füleik levágattak.“[28]

Ez a könyörtelen eljárás, főleg mivel hadnagy is lakolt bűnéért, megtette hatását. Ezután hiába küldtek be, illetve röpítettek nyilakon leveleket a várba, hiába volt minden igéret, csábítás, fenyegetés, az őrség többé egyikre se reagált.

Egyébként a kudarccal végződött szeptember 29.-iki roham után a törökök meglehetősen nyugodtan viselkedtek.

Otóber 4.-én éjjel – írja Gömöry[29] – a főtemplom sekrestyéjében, hol a lőporkészlet volt felhalmozva, véletlen robbanás következett be, mely az ostromlottakra könnyen végzetessé válhatott volna, mert nemcsak a klastrom, hanem még két malom és a várfalak egy része is, Nagy Pál drabant-hadnaggyal és 8 emberrel, valamint a vágómarha egy részével a levegőbe repült. Az egész vár megrendült a rémes robbanás következtében s a várbelieket rettegéssel töltötte el. De Dobó és Metskey rendületlen lélekjelenléte a félelemtől és ijedtségtől megrémült emberekbe új erőt öntött, a támadt tüzet a parasztok által eloltották, a megijedt őrséget állásaikra visszahelyezték, az egész védőrséget fegyver alá hívták és oly sikeresen bátorították a csüggedőket, kitartásra és vitézségre buzdítván őket, hogy mire a törökök, a lárma által figyelmessé téve, az ostromlottak zavarát fölhasználni akarván, a legszélső sáncokban újabb rohamra gyülekeztek: a rend a várban ismét helyre volt állítva. A törökök nem mertek most már támadni s a robbanás minden nagyobb veszély nélkül múlt el. A lőporban szenvedett veszteség, mely a 20–24 lőporos hordó fölrobbanása által keletkezett, egy lőpormalom fölállítása által, melyben éjjel-nappal dolgoztak, nemsokára födözve volt.“

A nagy robbanást követő napokban a törökök még nagyobb hévvel folytatták az ostromot; ágyúiknak szakadatlan tüze mind nagyobb réseket tört a vár falaiban, csapatjaik pedig dacára az állandóan folytatott ellen-tüzelésnek és a gyakori kirohanásoknak, folyton közelebb jutottak a vár falaihoz s azok ellen ismételten kisebb-nagyobb támadásokat intéztek. Azonkívül tüzes golyók lövetése, aknák és a várfalak magasságát meghaladó fahalmok készítése, az árkok betöltése, stb. által igyekeztek célhoz jutni; vagyis egyszóval a várvívás akkor ismert összes eszközeit felhasználták, csakhogy az erősséget birtokukba ejthessék. Ámde époly kifogyhatatlanok voltak Dobó, Metskey és Bornemissza az ellenség törekvéseit meghiúsító módok és eszközök kitalálásában, miben különösen a leleményes Bornemissza remekelt. Az ostromlottak a bőrökkel borított tetőket, melyeknek védelme alatt az ellenség a várfalakhoz közeledett, tüzes vasakkal átfúrták, forró vízzel, zsírral és kátránnyal öntözték, miáltal a törököket mégis azok elhagyására kényszerítették. Más helyen az ott felhalmozott óriási famennyiséget, mellyel Arszlán bég az árkokat akarta megtöltetni, lőporral telt hordók és égő szalmacsutakok és kévék segítségével hamvasztották el. Amikor pedig a törökök nehéz lövegeiket már a vár árok szélére vontatták, a védők pisztolyokkal és könnyen égő anyagokkal telt égő hordókat hengerítettek az árokba és a guruló, égő szerszámok, melyek golyókat szórtak, annyira megijesztették a törököket, hogy azok ismét védőműveik mögé húzódtak vissza. Más alkalommal, amikor az ellenség a várat a levegőbe akarta röpíteni, a védők a föld színének ingásából az aknafúrást észrevevék, az aknát feltörték, az abban talált munkásokat elűzték és a kész aknákat szétrombolták.

Ámde a várfalak és a többi védőművek nagy része a szakadatlan ágyúzás folytán már annyira meg voltak rongálva, hogy inkább romhalmaznak, mint védőműveknek voltak tekinthetők. Hozzájárult még ehhez, hogy a környező magaslatokról a védők minden ellenintézkedését be lehetett tekinteni. E mellett a védők száma a túlfeszített munka, betegségek, sebesülések és halálozások miatt napról napra fogyott, a vár sorsa pedig ezzel lépést tartva, mindig kétségbeejtőbbé vált. De a vezérek saját kétségbeesésüket mélyen szívükbe rejtvén, célszerű intézkedésekkel, buzdító hazafias szavakkal, leginkább pedig személyes példaadásukkal annyira hatottak alárendeltjeikre, hogy azok önfeláldozó hősiessége egy pillanatra sem lankadt el.

Ily lelki diszpozició mellett érkezett be a várba a pasák harmadik, megadásra fölhívó levele, melyet a védők ismét olvasatlanul elégetvén, a várfalon válasz gyanánt két lándzsa közt koporsót állítottak fel, ezzel azt jelezve, hogy inkább a gondjaikra bízott vár romjai alá akarnak temetkezni, semhogy megadják magukat.[30]

Ily körülmények között virradt fel október 12.-ike, melyen a török táborokban észlelt mozgolódás után ítélve, egy új általános roham volt készülőben. Ennek, valamint az október 13.-ikán illetve mások szerint október 14.-én bekövetkezett utolsó roham lefolyását Gömöry[31] következőleg adja elő: „A támadás négy helyen történt. Metskey, Dobó, Zoltay és Bornemissza a fékevesztett szenvedéllyel rohanó törököket nyugodtan, hidegvérrel fogadták; kétszer űzettek vissza a Bolyky-bástyáról, kétszer tértek újult erővel vissza; a sarok bástyánál a rést már megmászniok sikerült, midőn a sebeiből alig felépült Pethő Gáspár, Zákány és Pribek segítségére sietett. Kevéssel ezután a leszálló éj a 12 órai vérontásnak véget vetett. Az őrség hősies, elszánt ellentállása folytán a legádázabb dühig fokozódott a moszlimek gyűlölete, de végre is kénytelenek voltak a hazájokért halálmegvetéssel küzdő vitézek előtt minden ponton hátrálni. Achmedet mélyen bántotta, hogy egy ilyen jelentéktelen erőd, melyet Ali pasa előtte „rossz akol“-nak, „gyermekszobá“-nak nevezett, győzedelmes előnyomulásának gátat vetett és makacs ellenállást fejt ki. A következő nap, október 13. (mások szerint 14.) reggelére tehát újabb, az előbbieket számra és erőre felülmúló rohamot rendelt. A sereg délig az egész környékről összpontosítva volt; megszámlálhatatlan mennyiségben vette körül a kis várost és három oldalról tört reá. A vezír jelenléte a harcosok bátorságát emelte, nehéz lövegeik a várat végveszéllyel fenyegették. A harci zene hangjai, a kürtök vad kiáltásai, a fegyverek ropogása, az ágyúk dübörgése közt a roham mind általánosabb lett: a túlerő a vár csekélyszámú őrségét elnyomni látszott. – az első, Mehemed által vezetett rohamoszlopot az Ó-kapunál Metskey kőzáporral fogadja, mely az első sorokat eldönti, de néhány vakmerő ember mégis megszállja a rést és a magyarokat visszanyomja. E válságos pillanatban a sebesült Metskey utolsó erejét összeszedve, övéibe új bátorságot önt és a már félig győztes ellenséget erős, véres küzdelem után visszaveti. Hiába igyekszik a janicsár aga katonáit újabb rohamra buzdítani, annyi csatában edzett bátorságuk megtört és szökésben keresnek menekülést. – A második rohamoszlopot a harcias Arszlán bég a Bolyky-bástya ellen vezette, hol Bornemissza Deák György állt neki ellen; de miután úgy ő, mint vitéz alvezérei, Zoltay és Figedy, megsebesültek, a védők lassanként hátrálni kezdtek; már-már néhány vitéz török harcos lobogóját a falra tűzte, midőn Deák az őt üldözőkre váratlanul néhány ágyúlövést intézett. Pillanatnyi csend következett be. A magyar katonák új bátorságot merítve, ellenségeikkel olyan harcba elegyedtek, hogy azoknak 8000 ember és néhány zászló veszteséggel visszavonulniok kellett.

„De leghevesebben folyt a küzdelem a Tömlöcz-bástyánál, mert ott a kérlelhetetlen Ali pasa intézte a rohamot a harmadik oszloppal. Dobó, bár mindjárt a harc kezdetén elvesztette fegyverhordóját és maga is két sebből vérzett, meggátolta ugyanis az ellenség törekvéseit, de már a védők is kifáradtak a mészárlásban. De ekkor tüntették ki az egri nők hősiességüket, mikor is a már-már hátrálóknak segélyére siettek. Hazaszeretettől lelkesítve, feltűzelve a veszély által, mely férjeiket, gyermekeiket, atyjaikat, testvéreiket fenyegette, köveket hengerítettek, téglákat dobáltak, forró vizet és szurkot öntöttek az ostromlókra, sőt utóljára maguk is fegyvert ragadva és az előnyomuló ozmánoknak halálmegvetéssel, elhatározott önfeláldozással, a férfiakkal versenyezve ellenálltak, úgy hogy a vad pogányok ereje e nemes nők hősiessége, másrészt pedig Pethő idejekorán érkezett segítsége folytán végre is megtöretett. A büszke Ali bosszúsággal telve hátrálni kénytelen, miután legjobb harcosait, köztük néhány alvezérét, de még aranyos bíbor zászlóját is, mely a győzők kezében maradt, elvesztette.

„Ez volt az ostrom diadalmas vége. A törökök ugyan a várat még néhány napig lőtték, de annak bevételéről lemondva, újabb rohamot nem intéztek. A hirtelen beállt hideg, a hamis hír, miszerint Móricz szász fejedelem és Castaldo közelednek, félelemmel töltötték el a török sereget. Az Eger körül fekvő helységek nagy részét felgyújtották s oly hirtelen vonultak el, hogy még néhány ágyú, kevés lőpor és tábori szerek a kirohanást intéző magyarok kezeibe estek, – Midőn az ostromlottak az ellenség elvonulásáról meggyőződtek, összegyűjötték a várban talált golyókat, szám szerint 12.000-et egy csomóba, az összelőtt falakat a kivívott zászlókkal földíszítették, fegyvereiket kilőtték s az egész vidéket örömzajjal töltve be, megköszönték a Mindenhatónak, hogy a kis csapat 70-szeres túlerővel szemben[32] 37 napon (szept. 11.-től okt. 18.-ig számítva[33] át 13 rohamot visszaverni és így szeretett hazájuk nagy részét a török járom alól megmenteni és koronázott királyuknak megtartani képes volt. – Majdnem hihetetlen, amit egykorú írók a két részen szenvedett veszteség különböző arányáról mondanak; a törökök seregök mintegy harmad részét, körülbelül 50.000 embert vesztettek Eger falai alatt, míg a magyarok csak 300 halottat és 200 nehéz sebesültet számláltak. Különben a vezérek és katonák majd mindegyike véres emléket kapott az ostrom alatt.“

Achmed pasa október 18.-án éjjel, miután állítólag Ali pasát azért, mert őt az ostromban való részvételre rábeszélte, kemény vádakkal és szidalmakkal illette, hadiszereit szekerekre rakatván, másnap hajnalban az egész sereggel elvonult Eger alól.

Ferdinánd király élénk érdeklődéssel kísérte az egri ostrom fejleményeit. Szeptember 11.-én és 16.-án tudomására hozatta Dobónak, hogy két zászlóalj cseh zsoldost fog neki küldeni,[34] de ezek már nem juthattak be a várba. Midőn végre V. Károly császár Ferdinánd unszolására a passaui szerződés megkötéséhez[35] az engedélyt megadta, a király augusztus közepén visszatért Bécsbe. A létrejött megállapodás szerint most már Móricz szász fejedelemnek serege élén Ferdinánd segítségére kellett jönnie. A szász fejedelem azonban a vártnál jóval kevesebb haddal és elég későn, csak szeptember vége felé érkezett Bécsbe s így Ferdinánd még azokat a lovas csapatokat is hozzá csatlakoztatta, amelyeket Schwendi Lázár a császár számára Csehországban felfogadott,[36] s azonkívül a vármegyéket is felszólította, hogy a márciusi országgyűlés határozatai szerint csapataikat Nádasdy Tamásnak és Balassa Menyhértnek, az ország főkapitányainak zászlói alá minél előbb állítsák ki.[37] Közben Móricz herceg október közepe táján mintegy 11.000 főnyi német had élén hajón végre Győr alá érkezett, de a magyar urak, miután már későre járt az idő és a herceg serege sem számra, sem szellemre nézve valami nagyon bizalomgerjesztőnek nem mutatkozott, nem szívesen csatlakoztak hozzá. Erre aztán a szász fejedelem, miután majdnem két hétig tétlenül vesztegelt Győr alatt, október utolsó tizedében elhagyta az országot.[38]

Eleinte Ferdinándnak az volt a szándéka, hogy Móricz szász herceget küldi Eger felmentésére s ez értelemben doktóber 3.-án azt írta neki, „gondoskodjék módozatokról, hogyan lehetne a törököket Eger alól elűzni“.[39] Október 11.-én Ferdinánd újból írt a választó fejedelemnek s levelében helyesli ennek elhatározását, hogy a győri tábort elhagyva, Eger fölmentésére szándékozik sietve előnyomulni és azt is hozzáteszi, hogy reméli, miszerint Castaldo sem fog semmit elmulasztani, ami a nevezett vár megmentése szempontjából szükségesnek mutatkozik.[40] Azonban, miután a török önként elvonult Eger alól, a tervezett, de úgyis csak immel-ámmal foganatba vett hadműveletből természetesen nem lett semmi. Sőt utóbb egészen cifra dolgok derültek ki. Ferdinánd ugyanis igen nagy reményeket fűzött Móric hercegnek Magyarországba jöveteléhez, de ő benne is csalatkozott. A herceg ugyanis nem azért jött magyar földre, hogy Ferdinánd érdekeit szolgálja, hanem titkos tervei voltak: magyar király szeretett volna lenni török fennhatóság alatt s e célból érintkezést is keresett egyes főbb magyar urakkal, de ezeknek a terveknek a herceg korai halála hamarosan véget vetett.[41]

A király és a kormány részéről az ostrom nehéz napjai alatt tanúsított nemtörődömség a két várnagyot annyira elkeserítette, hogy azok november 25.-én együttes kérvényükben a várnagyi tisztség alóli felmentésüket kérték. A király eleinte a lemondást nem akarta elfogadni, hanem utóbb mégis hozzájárult s helyettük Bornemissza Gergelyt és Zárkándy Pált nevezte ki egri várnagyokká. Egyébként Dobót Ferdinánd 1553. május 26.-án zászlós úrrá és Báthory Endre helyébe erdélyi vajdává nevezte ki. Erdélyben az egri hősnek nem volt valami kellemes az élete, mert másik vajdatársa, Kendy Ferenc, folyton áskálódott ellene. Azonkívül egy ellene indított hatalmaskodási perben hamis tanúzások alapján utóbb még fej- és jószágvesztésre is ítéltetett[42] s bár ez alól teljesen tisztázta magát, a sok herce-hurca, a meg nem érdemelt üldözés és hálátlanság okozta bánat 1572. évi május végén véget vetett tevékeny életének. A hálás utókor méltán sorolja Dobót a haza legjelesebb fiainak és legnagyobb hőseinek sorába. Metskey Bécsbe utaztában, hogy a királytól a neki szánt jutalmat átvegye, szerencsétlen véget ért. Kísérete Várkonyban összeveszett az ottani parasztsággal s amikor Metskey közibük ment, hogy lecsillapítsa őket, egy őt nem ismerő paraszt szekercéjével oly hatalmas csapást mért homlokára, hogy a hős menten kiadta lelkét.

Bornemissza iránt is mostoha volt a sors. Amikor 1554-ben a martalócok által háborgatott poroszlóiaknak segítségére ment, Veli hatvani szandzsákbég foglyul ejtette és Konstantinápolyba vitette, ahol egyévi fogság után Achmed nagyvezír parancsára felakasztották.[43]

[1] Pethő Gergely id. m. II, r.

[2] Anonymus XXXII, fej.

[3] Korabinski, Hist. geograph. Lexicon.

[4] Rogerius mester adatai.

[5] Bonfinius id. m. 685.

[6] Ezek közül az Ortelius-féle ugyan a várnak 1596. évi állapotát és képét tünteti fel, de majdnem ugyanolyan lehetett az az 1552. évi ostrom alkalmával is.

[7] Lásd Szilágyi–Acsády id. m. V, 327.

[8] Ortelius Redivius id. m. 204.

[9] Mindezekre nézve és egyébként is lásd bővebben: Gömöri Gusztáv Eger ostroma 1552-ben című jeles tanulmányát a Hadt. Közl. 1890. évfolyamában.

[10] Dr. Borovszky Samu, Magyarország vármegyéi és városai. Heves vármegye. 500.

[11] Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II, 64.

[12] A cs. és kir. hadi levéltár iratanyaga, 1552. Fasc. VIII.

[13] Gömöri id. m. 622.

[14] Tinódi szerint Dobó a főparancsnokságon kívül a tűzérség vezetését is magára vállalta: „vitéz Dobó István gondja nagy vala, az álgyúkhoz őt választották vala “, aki – miután a várban csak 9 rendes tűzér volt, „a paraszt népnek jobb részét választá álgyúk mellé és töltenie hagyá“.

[15] Szilágyi–Acsády id. m. V, 324.

[16] Gyárfás István, Dobó Egerben. Értekezések a történelmi tudományok köréből. VIII. köt. 64. old.

[17] Istvánffy id. m. IX.

[18] Gyárfás, Dobó István Egerben id. h. 67. old.

[19] Istvánffy szerint Achmed ezt a levelet nem Szolnokból, hanem csak akkor, amikor már az Egerhez egészen közelfekvő Tihamérhoz érkezett, küldte volna el 1552. szeptember 5-én.

[20] A törk csapatok beérkezését és elhelyezkedését illetőleg Hammer-Purgstall, II, 224. old. a következőket írja:„ Alipascha erschien an der Spitze von fünf und zwanzigtausend Mann, mit ihm Arslanbeg von Stuhlweissenburg, welcher bei der Marienkirche in der Vorstadt vier grosse Kanonen gegen die Burg pflanzte; wenige Tage darauf kamen die Wesire Achmedpasa und der Beglerbeg von Rumili, Mohammed Sokolli; die Janitscharen lagerten vor dem Maklarerthore und gegen Norden längs das Flüsschens Eger linkem Ufer, zwischen Fénémet (Felnémet) und dem sogenannten Königsstuhle… Achmed und Mohammed hatten ihre Heerhütten im Erlauer-Thale auf dem Ägidius-Berge, gegen Osten Ali die seinigen aufgeschlagen;“

[21] Gyárfás, Dobó István Egerben, 66.

[22] Gömöry id. m. 625.

[23] Gömöry id. m. 625.

[24] Id. m. 626.

[25] A bástya nevét Bolyki Tamásról, a Borsod-megyeiek vitéz vezérétől, ki az ostrom alatt elesett, kapta.

[26] Gyárfás id. m. 68. old. erről a kíválóan fontos és érdekes epizódról a következőket írja: „De legfényesebb tanújelét adta tűzéri ügyességének Dobó a szept. 29-iki nagy roham idején, midőn a törökök 27 zászlóval (azaz zászlóaljjal) az Ókapu bástyát megrohanván, annak tornyát a janicsárok sok vérontás után elfoglalták s rajta sok zászlót kitűzvén, ismét mint biztos helyről a vártéren álló tartalékcsapatot nagy veszteséggel lődözték, s mivel Pethő Gáspár és Dobó azt fegyveresekkel visszafoglalni siker nélkül újabb veszteséggel kísérlették meg: Dobó hirtelen a keleti bástyán terem s az itt levő nagy ágyúkat s a kettős toronybóli négy tarackot erősen megtöltetvén, az elfoglalt toronynak igazítja s jól irányzott lövéseire a bástya falának egy része lezuhant s a zászlókkal a janicsárok ismét részint halva, részint sebesülve hullottak alá; s a torony visszafoglaltatott.“

[27] Hirnöke bizonyos Sáry György (Gyárfás id. m. 69. old. Sári Andrásnak nevezi) lett volna Székesfehérvárról, ki Arszlán béggel tartott. Istvánffy, Lib. IX.

[28] Gyárfás id. m. 69. old. erről az esetről a következőket írja: „A törökök szédítő beszédei… Hegedüs Istvánt elcsábították; bűnös tervéhez társakat szerezve, összeszövetkeztek, hogy Dobótól az októberi havi pénz kiosztásakor ostrompénzt követeljenek azon ürügy alatt, hogy ők társaikkal a törökök rohamát már több ízben vitézül visszaverték; s ha nem nyernek, a törököt a várba bebocsátják; magok pedig azt, bízva a török épségben elvonulhatás iránt tett ígéretébe, odahagyják. Dobó ezt megtudván, azonnal elfogatá s a hadnagyokkal haditörvényszéket tartván, miután társait felfedezte, rájuk az ítélet kimondatott: Hegedüs a vár terén felakasztatott, társai pedig fülcsonkítással lőnek megbélyegezve.“

[29] Id. m. 627.

[30] Centorio id. m. 222.

[31] Id. m. 631.

[32] Ezt az arányszámot úgy kapjuk meg, ha a várőrség számát 1800-ra, a törökökét pedig 126.000-re vesszük. De még 70.000 török harcos alapulvétele mellett is majdnem 40-szeres volt a túlerejük.

[33] Dselálzáde Musztafa szerint (Thúry id. m. II, 271.) 40 napig, Szolakzáde szerint 40 napnál tovább, Pecsevi szerint pedig 45 napig tartott az ostrom.

[34] Cs. és kir. hadi levéltár, 1552. évi VIII. fasc.

[35] Lásd a 367. oldalon.

[36] Brüsseli Okmt. II. 344. – Lantz id. m. III. 430, 439.

[37] Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit, III, 221.

[38] Brüsseli Okmt. II, 344. – Pray, Epist. Proc. II, 334.

[39] A cs. és kir. hadi levéltár iratanyaga.

[40] Cs. és kir. hadi levéltár, 10. Fasc. Nr. 191/2.

[41] Drüffel, Sitzungsbericht der bayerischen Akademie, 1878, I, 328. Marczali, Regesták. Tört. Tár, 1878.

[42] Az ép oly sajnálatos, mint érdekes per és az azzal kapcsolatos események leírását, mely élénk világot vet az akkori kor rettenetesen züllött állapotára, lásd Gyárfás Istvánnál is. m. 78–82.

[43] Tinódi, Katonánál, XXII, 313. – Forgách id. m. II, 69–93. – Istvánffy id. m. XVIII, 337–349. – Centorio id. m. 221–225. – Hammer-Purgstall id. m. II, 226.