Szolnoknak, mint a tiszai megyék kulcspontjának oly rövid idő alatt és oly dicstelen módon történt eleste nemcsak a magyarságot, hanem Ferdinándot és Castaldot is a legkínosabban érintette. Most már a török számára még szabadabbá vált az út akár Erdélybe, akár a bányavárosok felé. Bosszantotta Ferdinándot, hogy a sok munka és pénz, amelyet a vár építésébe belefektettek, minden haszon nélkül kárbaveszett, pedig úgy ő, mint tanácsosai szentül meg voltak győződve, hogy a modern technika szabályai szerint felépített erősség sokáig fog tudni dacolni az ellenséggel. Ezen a nézeten lehetett különben Ali pasa is; azért igyekezett Achmed pasát mindenáron rábírni, hogy az övénél sokkal erősebb és ostromszerekkel is bőven felszerelt seregével szintén részt vegyen az előreláthatólag felette nehéz küzdelemben és íme ez lett a vége a sok hű-hónak, hogy amikor kenyértörésre került a dolog, mindössze 50 ember állott őrt a nehéz és komoly ostromra számító 100.000 emberrel szemben. Hiába! A hadjáratoknak felette szövevényes, kiszámíthatatlan menete folyamán sokszor adódnak ily furcsa és szinte nevetséges helyzetek. Az azonban Szolnok szomorú esetéből is eléggé kitűnik, hogy – mint ezt már ismételten hangsúlyoztam – nem az erődített hely erősebb, modernebb volta, hanem az élő erő, a védőrség s elsősorban annak s a várnak lelke, a parancsnok deréksége dönt végeredményben minden erődített hely dicső, vagy dicstelen sorsa fölött s éppen Szolnok, Drégely, Temesvár, Eger 1552. évi ostromának története megcáfolhatlan bizonyíték erre nézve. A tények beszélnek s azokon nem sokat változtatnak az utólagos szépítgetések. A jelen esetben is; ha el is fogadnók Szendrei erősen kiszínezett előadását, mint a valóságnak megfelelőt, ez se sokat változtatna a szomorú tényen, hogy sem a szolnoki őrség, sem a várparancsnok nem állott a helyzet magaslatán és Nyáryt még a dolgok ily módon való beállításával sem lehet még csak félig-meddig is tisztára mosni.