Valamint Temesvár Losonczyban, úgy Eger Dobóban és Metskeyben oly lelkes várnagyokat kapott, akik mindenre kiterjedő figyelmükkel, gondoskodásukkal és hősies elszántságukkal minden emberileg lehetőt elkövettek, hogy a gondjaikra bízott erősségek minél hosszabb ideig ellenállhassanak a rengeteg túlerővel támadó törökök embert és anyagot nem kímélő szilaj, elszánt ostromának. Helyzetük, sorsuk annál nehezebb volt, mert sem a királytól és az országban tartózkodó, nem magyar származású alvezéreitől, sem a kormánytól számottevő segítségre és támogatásra nem számíthattak. Losonczyt a hazaszeretet által nem hevített idegen nemzetiségű zsoldosok végül a vár feladására kényszerítették. Dobó mellett ellenben a majdnem kizárólag színmagyar csapatok az utolsó pillanatig sziklaszilárdan kitartottak s így a maréknyi csapat a felette nehéz viszonyok és az ellenség óriási túlereje ellenére mindvégig ura maradt a helyzetnek. Ezért Eger hősies védelme, mely örök dicsősége marad az abban résztvett csapatoknak és az őket támogató lelkes honleányoknak, elsősorban pedig a szinte emberfeletti erővel mindenről gondoskodó és helyét még a legmodernebb felfogás szerint is a legtökéletesebben betöltő várparancsnoknak, kivált erkölcsi tekintetben legalább némileg kárpótolta a magyarságot az ugyanabban az évben szenvedett rettenetes veszteségekért. Dobónak és csapatjainak egri teljesítménye mindörökké oly igazi hadtörténelmi drágagyöngy marad, amelyre bármely nemzet fiai és honleányai büszkék lehetnének.[1]

Dobó magatartása és minden rendelkezése, minden intézkedése valóban mintaszerűnek mondható. Érdemek tekintetében vetekednek vele várnagytársai, Metskey és az oly kíválóan használhatónak bizonyult Bornemissza.

A török vezérek általában véve szintén megtettek mindent, hogy a várat hatalmukba kerítsék; hogy ez ennek ellenére nem sikerült, az nem annyira a maguk és csapatjaik hibájául róható fel, mint inkább a magyarok érdeméül tudható be, amit a török írók is elismernek.[2]

Végeredményben az 1552. évi hadjárat a törökök által megszállt terület lényeges kibővítését eredményezte ugyan, de azért főleg miután Eger hősiesen ellenállt, nem hozta meg a szultán által kitűzött célt és eredményt: a bányavárosok megszállását s így majdnem biztosra volt vehető, hogy a török a jövő évben is folytatni fogja a további terjeszkedésre vonatkozó erőlködéseit.

[1] Hammer-Purgstall id. m. II, 227: „Erlau theilt den selbst von osmanischen Geschichtschreibern anerkannten Ruhm, den siegreichen Waffen Suleiman's siegreich widerstanden zu haben, mit Wien und Malta, unbesiegter als Güns, das nur durch scheinbare Uebergabe und Aufpflanzung türkischer Fahnen gerettet worden.“

[2] Dselalzade Musztafa (Thúry id. m. II, 271.) a törökök szokásos fellengős, cikornyás és mindent nagyítani szerető előadási modorában az egri kudarcról a következőket írja: „A vár alatt elesett vértanúknak nincsen száma. Negyven napig tartott a harc, de elfoglalása könnyű szerrel nem volt lehetséges, mert bástyáinak ormai az égig érnek, falának alapja a tengerben van, védői a szerencsétlenség elhárításában tökéletes mesterek, fortély és hadicsel dolgában serények valának, továbbá rendkívül nehezen hozzáférhető és párját ritkító vár. Isten végzéséből bekövetkezvén a téli évszak és a hideg idő, a beállott esőzés és havazás miatt eltűnt a nyugalom és türelem; az élelmiszerekben való szükség aggasztotta a sereget, a hidegség megzavarta a jószágok nyugalmát. Minthogy a vár elfoglalása az isteni végzésben más időre volt meghatározva: jobbnak és célszerűbbnek tartották, ha a vár alól elvonulnak s felhagynak a vívással és harccal.“