| « 6.) Ali és Achmed pasák közös hadműveletei. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Drégely eleste és a szerencsétlen kimenetelű palásti csata nemcsak a szűkebb Magyarországon, hanem Erdélyben is lesujtó benyomást tett. Főleg a már eddig is kishitű Castaldo most már mindent veszve látott, aminek hatása alatt a tábornok augusztus 16.-án azt írta Miksa főhercegnek, majd 10 nappal később Ferdinánd királynak,[1] hogy annál kevésbbé képes a győzelmes törököknek útját állni, mert a székelyek Fráter György meggyilkolása miatt bármely pillanatban készek ellene és csapatjai ellen fölkelni s így, ha Achmed pasa ellene fordul, úgy Erdély még ebben az évben török kézre kerül. És valóban az erdélyi állapotok csöppet sem voltak bíztatók. Az erdélyi nemesség, melynek a szultán augusztus elején hozzá intézett formánjával[2] felkoncolás terhe mellett újból János Zsigmond mielőbbi visszahozását hagyta meg, a palásti vesztes csata hírére a tábornok fosztogató csapatai ellen fordult. Ezek ugyanis az engedelmességet megtagadván, szétszéledtek és kegyetlenül dúlták és fosztogatták a föld népét. A nemesség állásfoglalása által felbátorítva, a terményeiket erdőkbe rejtő parasztok is vérszemet kaptak és csapatostól kezdték öldösni a szertekóborló zsoldos bandákat.[3]
Az ennek folytán még jobban kétségbeesett és fejét teljesen elvesztett tábornok, már augusztus 20-án kelt levelében[4] engedélyt kért a királytól, hogy csapataival Nagybánya felé visszavonulhasson s ott a segélyhadat bevárja, mert ha azok rövid idő alatt meg nem érkeznek, ő rá és csapataira még a temesvári őrség lekaszabolásánál is kegyetlenebb mészárlás vár. Erre a király augusztus 29.-én elrendelte, hogy ily körülmények között a tábornok a hadsereget ne tegye ki veszélynek, hanem Nagybányára, vagy más biztos helyre vonuljon vissza, míg a segélyhad megérkezik.[5]
Csakhamar azonban Castaldo új reménysugarat kapott, amidőn megtudta, hogy Achmed egyelőre lemondott az Erdélybe való benyomulásról és Ali pasával együtt Szolnok felé vett irányt.
Említettük, hogy Temesvár megvétele után Achmed pasa kimerült seregét augusztus végéig temesvári táborában pihentette,[6] a szükséges felfrissítések beérkezte után azonban Erdélybe betörni szándékozott, hogy Castaldo kiűzése után, mielőbb János Zsigmond uralmát állítsa vissza. Ennek a tervnek a végrehajtását azonban Ali pasa meghiusította, rábirván Achmedet, hogy előbb vele együtt Szolnokot és Egert vegyék be, aminek megtörténte után egyrészt nyitva áll az út a bányavárosok felé s másrészt Erdély meghódítása is könnyebben és biztosabban lesz végrehajtható, egyrészt, mert Szolnok és Eger kézrekerítése után Castaldo Felsőmagyarországból már nehezebben kaphat segítséget s másrészt az említett várak elestük után már nem fenyegethetik az Erdély megszállására induló török sereget hátban. És a magyarországi török csapatok fővezére beadta derekát, hadseregét Szolnok alá vezette s így Castaldo legalább egy időre felszabadult az őt már erősen fojtogató lidércnyomás alól.
Ali pasa palásti győzelme után, mint tudjuk, Budára tért vissza, de már augusztus 24.-én Szolnok alá szállt s nyomban hozzáfogott annak ostromához. A várat, ahogyan azt már részletesen leírtuk,[7] Ferdinánd parancsára gróf Salm Miklós az 1550. év folyamán a legnagyobb erőfeszítéssel gyorsan felépítette és némi kiegészítő munkálatok után a vár 1551-ben teljesen elkészült. Az ágyú- és tarack telepeket, valamint a lőpor és a golyók számára szükséges szertárakat Prágai József és György építették fel és a kész várnak felszerelése 24 nagy ágyúból, 3000 szakállas és spanyol puskából, 800 mázsa lőporból és egyéb hadiszerekből állott. Azonkívül a várat több évre szóló élelmikészletekkel is ellátták.
Az akkori felfogás szerint teljesen modern értelemben felépített vár látrajzát a XIII /5. számú melléklet mutatja.
A vár első kapitánya Csömöri Zay Ferenc volt, ki mellé nemsokára társul Balassa Jánost adták.[8] Zayt azonban nemsokára a komáromi naszádosok kapitányává nevezték ki s utóda 1551.-ben a derék Horvátinovits Bertalan lett, de ez egy kirándulás alkalmával a törökök által elfogatván, helyébe Bedeghi Nyáry Lőrinczet nevezték ki várparancsnokká, akit Rónai Horváth [9] gyámoltalannak, Horváth Mihály [10] tekintélytelennek, Acsády Ignácz pedig[11] nagyszájú dicsekvő embernek mond.[12]
Az őrség 1100 magyar, német, spanyol és cseh gyalogosból, 300 huszárból és naszádosból állott. A mintegy 50 főnyi hajdúk parancsnoka Keledi István volt. „Az annyiféle nemzetbeli őrség külön csapatai, akikben sem a haza eszméje lelkesedést, sem a tekintélytelen várnagy erkölcsi erőt nem vala képes ébreszteni, csak azon egyben egyeztek meg egymással, hogy bizodalmuk a várnagyban, kedvök a védelemre egyformán hiányzott.“[13]
Ali pasa 8 napig eredménytelenül lövette a várat, de szeptember 2.-án Achmed pasának állítólag majdnem 100.000-re menő hadserege is megérkezett, bár aggodalomra még ekkor sem volt ok és Szolnokot – épúgy, mint Drégelyt, Temesvárt s utóbb Egert – még hosszú időn át sikerrel lehetett volna védelmezni, sőt modern, erős kiépítésénél fogva talán meg is tartani, de a tarka-barka őrség a törökök nagy számától iszonyúan megijedt.
Achmed megérkezése után nyomban felkívánta a várat azzal az indokolással, hogy a szultánt megillető földbirtokon épült fel, de Nyáry várnagy tagadó választ adott. Erre az őrség, miután a délután folyamán hiába sürgette a vár feladását, a szeptember 3.-ikára virradó éjjelen egyszerűen faképnél hagyta a várparancsnokot a hozzá hű maradt 50 hajdúval. A lovasság átúsztatott a Tiszán, a gyalogság pedig dereglyéken vergődött át a tulsó partra; sokakat közülük a törökök levágtak, a többiek Erdélybe menekültek. Nyáry vagy nem tudott, vagy nem akart futni s amidőn a törökök szeptember 4.-én a teljesen kihaltnak látszó vár kapuját megrohanták és döngetni kezdték, Nyáry 50 hajdújával a várkapu elé állott, ahol rövid küzdelem után elfogták. Mint maga állítja, tulajdonképpen az volt a szándéka, hogy magát a kis csapattal keresztül vágja az ellenségen, ami azonban nem sikerült.[14]
Kissé szépítgetve a dolgot, Szendrey következőleg adja elő a vár elestét;[15] „A dolog úgy történt, hogy az idegen ajkú, német, cseh és spanyol legénység csakugyan összeesküdött s részére csábítván a magyar lovasok egy részét is, a parancsnok előtt abbeli szándékát, hogy a várat elhagyni akarja, nyiltan kifejezé. Nyáry a hír vételére lement közéjök, egybegyüjté mindannyit s hazafias beszédet tartván hozzájuk, egyrészt figyelmeztette őket a királynak és zászlójukra tett esküjök szentségére, a gyalázatra, ami nevöket érné s másrészt hivatkozva parancsnoki hatalmára, a távozást minden egyes embernek halálbüntetés terhe alatt szigorúan megtiltá. „Kimenjünk-e? kérditek alávaló hitszegő árulók, nem olyan föltétel alatt kaptok királyi zsoldot, hogy a szükség idejében elfussatok, hanem hogy halálig harcoljatok, lám én itt maradok halálomig.“[16] Ezek voltak Nyári saját szavai. A legénység meg is látszék nyugodni, azonban ennek dacára az éj leple alatt a hazátlan zsoldosok, kik csak életüket féltették, mégis megszöktek, a magyar lovasság pedig látva, hogy mindannyian futnak, szintén menekülés után látott.“
A tények ily beállításával utóvégre még megbarátkozhatunk, ellenben feltétlenül igen nagyfokú túlzásba csap át Szendrei, amikor elbeszélése további folyamán, majd egy bekezdéssel alább a következőket mondja: „…Nyári hajdúival a felvonó hidat nagy üggyel-bajjal felvonatá s a kaput bezáratá… A törökök most erős csapattal rohanták meg a vár kapuját, ostromszereiket közelebb hozták s rövid erőfeszítés után a kaput betörték, úgyhogy az recsegve zuhant le. És e percben a kis szolnoki földvár sáncai előtt, azon a szentelt helyen, hol a honfoglaló Árpád emléke borong, oly hősi jelenet játszódott le, mely ép oly méltó a dalnok énekére, mint Losonczy harca, vagy a drégelyi hős halála. – A szolnoki hajdúk, élükön Nyárival, oroszlánként szállottak szembe alig 50-en a 100 ezret meghaladó ellenséggel. Vakmerő és hősi harc után részben dicsőn hullottak el, részben leveretve foglyulejtettek s a szintén levert Nyárival együtt Konstantinápolyba hurcoltattak.“
Itt mindjárt ki kell jelentenem, hogy az én szerény néztem szerint az igazi hősök szent emlékének megsértése nélkül így nem szabad hadieseményeket megörökíteni és legkevésbbé szabad így hadtörténelmet írni. A történet és hadtörténelmi író egyik legszentebb feladata a pártatlanság, aki pedig ugyanarra a magas piedesztálra helyezi Nyáryt, mint Szondyt és Losonczyt, ahogyan azt Szendrei teszi, az nézetem szerint nagyot vétkezik a történelmi igazság és pártatlanság szentsége ellen.
A foglyulejtett Nyáryt a vezírpasa őrizet alá helyezte, de a magyar vezérnek megvesztegetett őrével együtt sikerült megszöknie. Utóbb Nádasdy Tamás haditörvényszék elé állította a vétkes várnagyot, aki azonban Oláh Miklós egri püspök és kancellár közbenjárására kegyelmet nyert.[17]
[1] Tört. Tár, 1892. évf. 283, 287.
[2] Tört. Tár, l892. évf. 280.
[3] Castaldo aug. 19. és 28-án kelt levelei Ferdinándhoz, Tört. Tár, 1892. évf. 284, 287–288.
[4] Tört. Tár, 1892. évf. 284.
[5] Tört. Tár, 1892. évf. 290.
[6] Lásd a 357. oldalon.
[7] Lásd a 251. oldalon.
[8] Thallóczy Lajos, Zay Ferenc, 55.
[9] Magyar Hadi Krónika, II, 63.
[10] Magyarország történelme, IV, 256.
[11] Szilágyi–Acsády V, 324.
[12] Még keményebben ítélkezik felette Hammer-Purgstall, róla id. m. II, 223. old. a rendelkezésre álló őrség és hadiszerek felsorolása után a következőket mondván: „…aber so trefflicher Vertheidigungsmittel Überfluss war unnütz in des Befehlshabers, des elenden von seinen Kriegsvölkern tief verachteten Lorenz Nyáry, Hand, der den Platz des Obergespans und Befehlshabers nicht seinem Verdienste, sondern Ränken dankte.“
[13] Horváth Mihály id. m. IV, 256.
[14] Szilágyi–Acsády id. m. V, 324.
[15] Dr. Szendrei János, Szolnok eleste 1552-ben. Hadt. Közl. 1889. évf. 128.
[16] Győri történelmi és régészeti füzetek. 1861. évf.
[17] Tinódi, Katonánál, XXII, 273. – Istvánffy id. m. XVII, 336. – Forgách id. m. II, 67. – Verancsics, Magyar Krón. 95. – Buchholtz id. m. V, 189.
| « 6.) Ali és Achmed pasák közös hadműveletei. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |