Szulejmán szultánnak azt az elhatározását, hogy a mult évben szenvedett kudarc után 1552-ben ő maga akart a Magyarország ellen indítandó hatalmas sereg élére állani, feltétlenül helyeselnünk kell. Az ő megjelenése a táborban oly nagy erkölcsi tényezőt jelentett, hogy az már egymagában véve is a sikernek elég biztos zálogául lett volna tekintendő. Hogy ő a két hadiszínhely közül inkább a perzsiain akarta a maga egyéniségét latba vetni, ez arra enged következtetni, hogy talán mégis az utóbbit tartotta fontosabbnak, vagy pedig, hogy az azon végrehajtandó hadműveletek vezetését találta olyannak, amely az ő jelenlétét inkább megkivánta. A helyzetnek a szultán és tanácsadói részéről ily módon történt mérlegelése Magyarország és Ferdinánd szempontjából minden esetre kedvezőnek volt mondható, amennyiben Szulejmán magának jóval messzebbfekvő és nagyobb szabású hadjárati célt tűzött ki, mint bármely alvezérének és ha azt tényleg elérnie sikerül, abban az esetben Magyarország és Ferdinánd jövendőbeli sorsa elég gyengén nézett volna ki, mert Bécsnek birtokbavétele oly óriási előnyt jelentett volna az ozmán birodalom számára, amelynél nagyobbat az akkori viszonyok között még képzelni is alig lehetett.

A nagyszabású eredeti hadjárati terv helyett érvénybe lépett jóval szerényebb és csupán a magyarországi eddigi hódításokat tágítani akaró hadműveleti terv méltatásával már az 1551. évi hadjárat megbeszélésénél foglalkoztunk,[1] kiegészítésképpen hozzá kell tennünk azonban, hogy Achmed pasa, mint magyarországi fővezér a három hadsereg összműködését, ahogyan az a további események vázolásából eléggé ki fog derülni, sokkal jobban szabályozta, mint 1551-ben Szokolli Mehemed. Részben ennek is tulajdonítható, hogy az 1552-ben elért eredmények oly messze felülmulták az 1551.-ieket, amelyek, mint tudjuk, végeredményben teljes negativummal végződtek, azonban mindjárt hozzátehetjük azt is, hogy az 1552. évi sikerek első sorban Achmed pasa vas energiájának tudhatók be. E tekintetben a pasa teljes ellentéte volt a legfőbb mértékben határozatlan Szokolli Mehemed béglerbégnek, aki viszont most alárendelt szerepkörében igen szépen megfelelt az Achmed pasa által beléje helyezett bizalomnak s kivált a július 25.-iki ütközetben megmutatta, hogy harcban, nagy veszély közepette is helyén van a szíve. Ebből az a tanulság, hogy valaki lehet elsőrangú, bátor rettenthetetlen katona, de mint seregvezető, mint hadvezér még a közepes mértéket sem üti meg. Ami pedig a Temesvárnál ezúttal szemben álló két legfőbb parancsnok egyéni méltatását és a török csapatok dicséretre méltó tevékenységének kiszínezését illeti, hozzátéve, hogy e tekintetben a mi csapataink magatartása és teljesítményei is minden dicséreten fölül állanak, erre nézve bátran magunkévá tehetjük Czímer következő megállapításait:[2] „Achmed az ostrom vezetésénél az erőt és munkát, a rohamoknál pedig a vért nem kímélte. Tehát a várharcban kifejtett kitartás és szívós erőfeszítés a fővezér erélyét, a csapatoknak pedig a műveletek végrehajtásában való ügyességét és elszántságát mutatják. A janicsárok és azábok a töltésutak építése, a mocsarakban készült lövegállások emelése, az ostromhalmok rakása s a vízi-toronyhoz vezető út kicsikarása által hatalmas munkát végeztek. A török tűzérség is kitűnően megfelelt feladatának, s a jól intézett ostromlövegek erélyes működése végzetessé vált az erősség védőműveire, különösen a vízi-toronyra, amelynek elfoglalása mutatja az ostromlók elszántságát és erőfeszítését. – Kétségtelen tehát, hogy Temesvár kiostromlása egyike volt a leghatalmasabb és legszebb hadműveleteknek, amit Szulejmán harcképzett seregei végrehajtottak, úgy, hogy azt csak Szigetvárnak 1556-ban történt megvétele múlja felül. – Ámde, ha ez dicsősége a török fegyvereknek, úgy még nagyobb dicsősége a temesvári hősnek,[3] aki maroknyi őrségével az akkori világ első hadseregét majdnem öt héten át feltartóztatta. Losonczy nem elvakult, hanem öntudatos ellensége volt a terjeszkedő török hatalomnak s mint tetteiből látjuk, az volt meggyőződése, hogy csakis az elszántság és erő, végső szükségben pedig még a vagyonnak, sőt az életnek teljes feláldozása mentheti meg a hazát a török hódítás veszélyétől.“ Kiegészítésül ehhez hozzátehetjük még, hogy Losonczy szervezési képesség, a tábori és várharccal kapcsolatos hadműveletek vezetésében és végrehajtásában való rutin, nemkülönben energia, következetesség, ernyedetlen szorgalom és sokoldalú tevékenység, továbbá még halálmegvető személyi bátorság tekintetében még ellenfelét, a legkiválóbb katona és hadvezér hírében álló Achmed pasát is messze fölülmúlta. A magyar parancsnokok közül kivált Batthyány Farkas, Forgách Simon, Farkasics Péter és Pattantyús Balázs, az idegenek közül pedig elsősorban Castelluvio és Mendoza spanyol századosok, akik mindketten hősi halált haltak, továbbá Perez Alfonzo álltak éjjelnappal sziklaszilárdan parancsnokuk mellett.

A török 1. hadsereg hadműveleteinél feltűnő, hogy Achmed pasa a Dunán Péterváradnál átkelt ruméliai hadtestet a Tiszán való átkelés után a Béga, illetve Temes mentén nem egyenesen és a legrövidebb úton irányította Temesvár alá, hanem az általa vezetett hadtesthez a somlyói táborban való csatlakozásra utasította, ami legalább is néhány napi késedelmet jelentett. Szokolli Mehemed beérkezéséig az anatoliai hadtest tétlenül töltötte idejét a somlyói táborban, alighanem azért, mert Achmed feltétlenül a temesvári helyi ismeretekkel rendelkező Szokolli Mehemed akarta részletes kémszemle megejtése végett megfelelően erős csapatok élén Temesvár alá előreküldeni. Egyenlő erejű és tábori hadműveletekre készen álló ellenféllel szemben ez a túlságos óvatosság és az összes csapatoknak egy táborban való egyesítése talán még helyén lett volna, hanem a jelen esetben, amikor az aránytalanul gyengébb ellenfél a vár falaihoz volt kötve, ennek a túlságos óvatosságnak és az általa előidézett időpazarlásnak okát és jogosultságát egyáltalában nem látjuk be. Ennek a késedelmeskedésnek hátránya főleg akkor ötlik szemünkbe egész valójában, ha tekintetbe vesszük azt a sok visszaélést és azt a nagy arányú fejetlenséget, mely akkoriban nemcsak Temesvár körül, hanem a többi elhanyagolt és készületlen állapotban levő várak, sőt az egész országban, Erdélyt is beleértve, úgy személyi, mint az anyagiak tekintetében is a legnagyobb mértékben grasszált. Főleg Aldana hajmeresztő visszaélései és utálatos machinációi a legnagyobb fokban kárhoztatandók és a legfelsőbb vezetés, mint nemkülönben a királynak is nagyfokú gyengeségére vall, hogy Aldanát a tudomásukra jutott nagymérvű szabálytalanságok ellenére továbbra is meghagyták állásában. Ez legjobban mutatja, hogy mily nagy mértékben rothadt és korrupt volt az akkori egész osztrák és magyar katonai és állami kormányrendszer.

Az ostrom egyes részleteivel, bármily érdekesek legyenek is azok, teljesen megbízható részletes adatok hiányában nem igen foglalkoztunk. Érdekes, hogy Achmed, alighanem az erők együttartása érdekében az erősséget csak két oldalról, kelet és nyugat felől zárta erősen körül, míg a többi részeken úgylátszik csak erős biztosító vonalat alkalmazott. A támadásnál a fősúlyt a pasa a vár és város délkeleti oldalára, végül pedig a várbeliekre valóban életkérdést jelentő vízi-torony kézrekerítésére fektette, ami kétségkívül helyes is volt. Érdekes részlet törökök részén az ostromhalmok építése, amelyeknek valóban nagy hasznát is vették.

Feltűnő az a rengeteg véráldozat, amibe a törökök egy-egy rohama s végül az erősségnek végleges kézrekerítése került. Ezzel szemben a védők vesztesége aránylag majdnem minimálisnak mondható. Csakis így magyarázható meg, hogy a 100.000 vagy talán csak 50.000 főnyi török sereg heteken át nem tudott urrá lenni s mindössze 2300 főt számláló, de emberfeletti kitartással küzdő s a parancsnokok, elsősorban pedig Losonczy által ésszerűen vezetett és minden kínálkozó eszközzel, szóval és példaadó tettel lelkesített maroknyi védőrség felett. Örök dicsőség és elismerés illeti ez igazi hősök emlékét.

Érdekes és különösen ki kell emelnünk, hogy Losonczy a vár védelmének súlypontját nem a már meglevő erődítésekre, melyek az ellenség réstörő ágyúinak sokáig ellenállni úgy sem lettek volna képesek, hanem az általa újonnan építeni rendelt fa- és földművekre helyezte, ami feltétlenül helyesnek bizonyult. Ezek szerint bátran állíthatjuk, hogy az ép oly okos, eszes, mint vitéz és bátor hős mindent elkövetett, ami egyáltalában emberileg lehetséges volt, hogy a gondjaira bízott Temesvárt ez évben is megvédje és megtartsa a sokszoros túlerővel támadó ellenséggel szemben. Szomorú jelenség, hogy igazi gígászi nagy munkája közepette a váron kívül levők részéről nem hogy támogatásban nem részesült, sőt a legtöbb faktornál közönyösséget, itt-ott pedig határozott rosszindulatot kellett tapasztalnia. Az egyedüli mentő angyal, aki nehéz sorsán segíteni akart, hőn szerető hitvese, Pekry Anna volt, de a kegyetlen sors nem engedte meg, hogy e dicső honleány nemesszívű áldozatkészsége a kellő sikerrel és eredménnyel is járjon. Szó sincs róla, hogy a feladat, amelyet Tóth Mihály magára vállalt, nem volt a legkönnyebbek közül való, de nem volt a legszerencsésebb gondolat, hogy a magával előrevitt csekély erővel a túlerőben lévő ellenségre rátámadt. Neki inkább azon kellett volna lennie, hogy lehetőleg minden harc mellőzésével éjjel, titkon, lopva, az egész haddal és szállítmánnyal egyszerre a város északi oldalán lévő gyengébb ellenséges vonalat hirtelenül megrohanva és áttörve, juthasson be a tulajdonképpen csak gyengén megostromolt városba, mert hiszen tudjuk, hogy a törökök főfigyelmüket a várra és az azt a várossal összekötő vízi-toronyra fektették, míg a város északi részénél, ahol az Arad felől jövő út belétorkollott, nem nagyon sokat törődtek. Ebben az irányban Achmed pasa főleg erős földerítő különítményekkel dolgozott, ezeket pedig Tóthnak nem megtámadni, hanem ügyesen kikerülnie és kijátszania kellett volna.

Épily sajnálatos kudarccal végződött Glézsán huszáros és kezdetben sikerrel is járt vállalata is. Itt a sok gondolkodást és latolgatást mellőző gyors támadás határozottan helyén volt s annak meg is lett a kívánatos kezdő sikere, de a szekereket őrző janicsárok ellen intézett támadást már nem volt szabad elhamarkodva, hanem csak a kellő tagozás és csoportosítás felvétele után, több oldalról a szekérszállítmánynak nekimenve, végrehajtani. Haszán viszont helyesen járt el, hogy mialatt a rárohanó ellenség támadását lovasságával igyekezett kivédeni, a szekérszállítmányt a janicsárok biztos fedezete alatt minden idővesztegetés mellőzésével, gyorsított ütemben tovább eresztette a már nem messze fekvő rendeltetési hely felé.

Hogy az ostrom végső fázisában a kishitűvé vált lakosság Losonczyt az önkéntes feladásra rá akarta bírni, azon utóvégre nem nagyon csodálkozhatunk, de hogy az eddig feladatát oly remekül megoldó védőrség, az ellenszegülés mesgyéjére lépve, egyszerre cserbenhagyta parancsnokát, az már kevésbbé épületes dolog, mely csak arra volt jó, hogy Mendoza százados és az elvét és kimondott szavát az utolsó csepp vérig meg nem tagadó Losonczy annál jobban tündökölve kiemelkedjék a sokkal gyengébb szívű közönséges halandók tömegéből. De végre a sok kísértésnek és fenyegetésnek már ő sem tudott ellenállni és bár nehéz és vérző szívvel, valóban az utolsó pillanatban, amikor az erősség megtartására többé semmi reménye se lehetett, megadta beleegyezését a vár felajánlásához, de már előre sejtette és tudta, hogy a kegyetlenszívű ellenségnél könyörületességre egyikük se számíthat.

Achmed csúnya, hitszegő eljárását csak az menti némileg, hogy az előző évben a magyarok ugyanúgy jártak el Uláma pasával szemben. Itt is bebizonyosodott tehát, hogy minden rossz tettnek az az átka, hogy következményeiben megint csak rosszat szül.

[1] Lásd a 296. oldalon.

[2] Id. m. 375.

[3] És tegyük hozzá: az oldalán hősiesen küzdő csapatoknak.