| « 1. A pozsonyi és tordai országgyűlés. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Már az 1551. évi hadjárat folyamán Lippa ostroma alatt foglalkozott Martinuzzi a gondolattal, hogy a kiválóan fontos Szegedet a törökök kezéből kiragadja, mely eszmét Ferdinánd király 1551 november 6.-án Bécsből kelt levelében feltétlenül helyesnek és keresztülviendőnek jelezte.[1]
Szeged nemsokára Buda megszállása után 1542-ben került török uralom alá. Szulejmán szultán a város hadászati jelentőségét felismervén, 1549/50-ben a romokban heverő ottani régi királyi várat jobbára a régi alapon és a régi falak felhasználásával Musztafa pasa által újraépíttette.[2] A várat török építészek törökös modorban építették fel. „A vár sarkain emelt rondellákat török kőművesek rakták, a falakat pótoló földsáncokat pedig janicsárok és azábok készítették. A tornyos körbástyák építésénél a törökök felhasználták a régi királyi vár rom-anyagán kívül az elpusztult szegedi középületek és magánházak romjait, ezek között nem egy templom és palota épületanyagát és a keresztény temetők síremlékeit… A szegedi török erősség… két részből: várból és az azt körülvevő városból (palánk) állott. A palánk közepén a Tisza partján épült az erős szegedi vár, sarkain négytornyos körbástyáival, s a három kapuja fölé emelt tornyaival. A rondellák s kapuk között a falakat tölgyfacölöpök és vesszőfonadékok közé tömött, 2–3 öl magas földtöltések pótolták, amelyek tövében vízzel telt mély árok húzodott körül. A vár körüli vízes árok két zsilip segélyével a Tiszából táplálkozott… A vár alatt, a tiszaparti két rondella között, a megerősített kikötő feküdt, ahol a törökök nagyszámú naszádosokat tartottak s a tiszai hajóssereg hadikikötője volt. – Az erősség másik része, a palánk kevésbbé volt megerősítve… A palánk árkába a Tisza egyik hajdani holt, de a törökök által újra kiásott ágából vezették a vízet s a palánk vízes árkát még a medrébe vert hegyes karók által is biztosították az átgázolás ellen. A külső palánk kapuján kívül a törökök által lakott belső palánkba három kapu vezetett felvonó hidakkal, u. m. a péterváradi, budai és erdélyi kapu.“[3]
Szeged parancsnoka 1551. és 1552.-ben Mikhál-oglu Khizr bég volt,[4] kinek nevét a nép magyaros kiejtés szerint Héder-re változtatta. Rendelkezésére állott Hasszán Juszuf helyettes várparancsnok vezetése alatt 122 reisz- és azab-gyalogos, Ramazán aga alatt 95 ulufedzsi (könnyű lovas), továbbá Mohammed Musztafa és Iliász Achmed agák vezetése alatt 94 martalóc. Azonkívül volt még a várban 12 tűzér és 22 kézműves. A védőrség létszáma eszerint 1552. február havában 345 főből állott.
A vár visszafoglalásának indítványozója, tervezője és végrehajtója Tóth Mihály, Szegednek még nem régen népszerű főbírája volt, akit azonban erős katholikus érzelme miatt a törökök által pártfogolt hitújítók ismételt nógatására a vár parancsnoka, Ibrahim pasa addig üldözött kellemetlenkedéseivel, amig az Debrecenbe menekült, ahol szabad hajdúnak csapott fel. Tóth Mihálynak, mint szépsikerű hajdúvezetőnek nevéről egyébként már a lippai ostrom leírása alkalmával megemlékeztünk,[5] sőt ugyanő és Nagy Ambrus hajdúkkal segítségére voltak Nagy-Horváth Ferencnek és Balassa Menyhértnek is, amidőn azok a Lippából eltávozott Ulámát orozva megtámadták.[6] Az elkeseredett, vagyonát vesztett egykori bírónak az volt a célja, hogy a kormány támogatásával a törököket és az azok által párfogolt hitújítókat Szegedről kiűzhesse.[7] E célból élénk összeköttetésben állott szegedi barátaival, akiknek révén megnyerte a törökök kiűzésében való részvételre a városban lakó 700 halászt s a titkos vállalat ügyébe beavatta az alsó-városi Ferenc-rendi szerzeteseket is, akik a legnagyobb vallásos gyűlölettel viseltettek a templomokat bitorló hitújítók iránt. Mindezekkel Tóth 1552. év elején titkos szövetséget kötött.[8] Ezután a merész hajdúvezető Castaldoval lépett érintkezésbe kellő támogatás céljából, aki ezt meg is igérte, sőt a vállalathoz Ferdinánd jóváhagyását is kieszközölte.“[9]
Ennek megérkezte után Castaldo a vállalat vezetésével Aldana Bernát[10] lippai várparancsnokot bízta meg, akihez azután Tóth Mihályt a továbbiak megbeszélése és megállapítása végett utasította.
A vállalatban való részvételre Tóth Mihály mintegy 5000 hajdút toborzott össze; ezekhez Aldana a lippai őrségből 200 spanyol muskétás gyalogost, a sziléziai származású Oppersdorf Ádám alatt 300 német vértes lovast, a temesvári védőrségből pedig a spanyol nemzetiségű Perez Alfonzót rendelte ki egy könnyű magyar lovascsapattal. Azonkívül a vállalatban való részvételre önként jelentkeztek ama huszár-század tulajdonos főurak, – Bakics Péter, Nagy-Horváth Ferenc, Dersffy István és Szegvári Dóczy Miklós – akik Lippa bevétele után csapatjaikkal a temesi grófságban és Arad megyében teleltek s akikkel Tóth már a lippai ostrom alatt közelebbi érintkezést tartott fenn. Ezek annál szívesebben vállalkoztak Aldana és Tóth támogatására, mivel a szegedi török kereskedők bazárjaiban dús zsákmányra nyilt kilátás. Ezek szerint a vállalat keresztülvitelére összesen 5000 gyalogos hajdú és 200 spanyol gyalogos, 300 német vértes, Perez Alfonzónak mintegy 200 könnyű magyar lovasa és az említett főurak 4 lovas százada legalább 600 lovas létszámmal, vagyis összesen legkevesebb 6300 főnyi had állott rendelkezésre. Hogy a csata leirásakor említendő 2 lövegen kívül más tűzérség részt vett-e a vállalatban, arról a források nem tesznek említést.
Aldana az említett csapatparancsnokokkal 1552. február első felében Aradon hadi tanácsot tartott, amelyen Tóth Mihály javaslatára elhatározták, hogy az Aradon összpontosítandó fenti csapatokból Tóth Mihály hajdúival február 24.-én megkezdi az előnyomulást, amelynek folyamán a törökök által megszállt becskereki vár ellen színlelt támadást intéz, miáltal a szegedi törökök figyelmét arrafelé irányítja; azonban a vállalat végrehajtására kitűzött február 26. és 27. közötti éjjelen hirtelen irányt változtatva, Szeged alá vonul, ahova akkorára a spanyol és német csapatok szintén megérkeznek s az erődített város meglepése után együttesen kisérlik meg a várat több oldalról intézett roham által elfoglalni.[11] Ehhez Czímer[12] még hozzáteszi, hogy a haditanács a vállalat vezetésével Aldanát és Bakics Pétert bízta meg.
Tóth Mihály és Nagy Ambrus az 5000 hajdúval február 24.-én[13] Aradnál átkeltek a Maroson és annak balpartja mentén a Tiszához érve, déli irányban letértek Becskerek felé.[14] Aldananak és Bakics Péternek a rendes csapatokkal akként kellett a Maros mentén haladva Szeged alá érkezniök, hogy a támadásra kitűzött éjjelen a hajdúkkal egyesülhessenek.
A szegedi törökök valóban észrevették, hogy Becse és Becskerek irányában szokatlanul erős hajdú-osztagok cirkálnak, miről Khizr bég nyomban értesítette Kászon becskereki pasát, aki az álhír által tévedésbe ejtve készenlétbe helyezte csapatjait.
A támadásra meghatározott éjjel Tóth Mihály a hajdúkkal hirtelen irányt változtatva, gyors menetben Szegeden alul a Tisza mellett termett, ahol a nádasok és füzesek között fedetten megállapodván, megérkezését a vele egyetértő polgároknak és halászoknak tudomására hozta.[15]
Az ezután történt dolgokat Czímer[16] – Istvánffy, Forgách, Ortelius és Tinódi nyomán – következőleg adja elő: „A polgárok megtették már az előkészületeket a törökök ellen intézendő éjjeli támadásra. A halászat örve alatt előre kivonult 700 halász a boszorkánysziget tájékán már készen várta a sereg megérkezését s apró halász-csónakjaikkal azonnal hozzáláttak a hajdúknak a Tiszán való átszállításához. Minthogy a támadás teljes sikere attól függött, hogy a törökök mély álomban, egészen váratlanul lepessenek meg, azért a városban jártas Tóth Mihály vezértársával Nagy Ambrussal és az éjjeli támadásra kiszemelt 400 bátor hajdúval legelőször kelt át a Tiszán; ezek most a sáncokkal körülvett belsőváros árkain átmásztak, a péterváradi kapu török őrségét a polgárok közreműködésével leölték, s a kaput felnyitva, a hajdúkat a törökök által lakott palánkba bebocsátották. – Most azonban, midőn már a céltól egy lépés választotta csak el őket, a zsákmányszomjas szabad hajdúk a hadjárat tulajdonképpeni feladatát szem elől tévesztve, ahelyett, hogy az álomba merült őrségtől a várat igyekeztek volna elfoglalni, a bosszúittas polgárok kalauzolása mellett az álmukból ébredező gazdag török kereskedők és előkelő törökök házaiba törtek be s az ébren, vagy alva talált törököket legyilkolták; mások a keleti árucikkekkel tömött bazárokat verték föl, míg egy részük az őket vezető polgárokkal együtt a várba vezető uccákat állotta el, s az oda menekülni akaró törököket vágta le. Mindazonáltal a városban lakó Héder bégnek, bár félmeztelenül, sikerült több szandzsákbégjével együtt a várba bemenekülni, ahol az őrséget gyorsan fellármázta… A vérfürdőből futó törökök, csoportokba verődve, a várbamenekülést szintén megkisérelték, de Héder bég a várkaput nem nyittatta föl nekik. Innen a törökök a vár alatti révbe futottak, ahol a menekülésre hajókat kerestek. A kikötőben levő naszádokat azonban a szegedi polgárok Tóth Mihály utasítására már előbb elfoglalták, kétségkívül azért, hogy mihelyt Aldana és Bakics Péter a város alá érkeznek, lovascsapataikat a törökök naszádjain gyorsan átszállíthassák a Tiszán. A kétségbeesett törökök pedig a kikötőben hajókat nem találván, részint a folyóba ugráltak és abban elmerültek, részint a parton felkoncoltattak. Az éjjeli mészárlásban mintegy 2000 török öletett le.“
Ámde a hajdúk rablásával és fosztogatásával annyi idő telt el, hogy ezáltal a váron való rajtaütés kedvező pillanata el volt szalasztva, amit még súlyosbított az a körülmény, hogy Aldana és Bakics hadai a megállapított időre ismeretlen oknál fogva nem érkeztek be Szeged közelébe. Igy aztán a várbeli törökök időt nyertek és rémületükből felocsúdva, megtehették az előkészületeket a vár elleni támadás elhárítására. Ezt a támadást végre Tóth Mihály és Nagy Ambrus kisérelték meg, micélból „a hajnali szürkületben a zsákmányoló hajdúkból nagy bajjal mintegy 500 főnyi csapatot összeszedtek és a vár ellen rohamot intéztek. A hajdúk a vár külső, fából összerótt védőműveit fejszékkel átvágták, itt-ott a falakat is megbontották és azokon rést nyitni iparkodtak. Ezalatt másfelől a vár kapujának megrohanására kiküldött hajdúk a kapun át a várba be is hatoltak, de a várbeli törökök kiűzték őket; ez alkalommal két hajdú a várba szorult és ott menten lenyakaztatott. Majd a támadásra elkészült Héder bég az őrséggel kirohant és a falak megmászásához kezdő hajdúkat a vár alól elverte. A hajdúk nem újították meg többé a vár elleni támadást, de sőt még azok is, akik a rohamban részt vettek, a városban a fosztogatáshoz láttak… ahol rémítő dúlást vittek véghez és gazdag zsákmányt gyüjtöttek össze… A feldúlt és kirabolt török városrész a romlás és pusztulás képét mutatta; az uccákon szerte feküdtek a lemészárolt törökök hullái, mígnem a hajdúk azokból két nagy halmot raktak.“[17]
Ezután Tóth Mihályék dühe a protestánsok ellen fordult, akik a szegedi törökök védelme alatt terjesztették a reformáció tanait, s azokat kiűzték a városból.[18]
Ekközben érkeztek meg Aldana és Bakics[19] s a már elfoglalt várost megszállván, nemhogy nyomban a vár megostromlásához fogtak volna, hanem ők is a hajdúk mesterségéhez, a rabláshoz fogtak csapatjaikkal, s most már török, protestáns, katholikus egyformán ki volt téve a legbarbárabb vekszációnak.[20]
Szeged városának a hajdúl által történt elfoglalásának híre csakhamar elterjedt az egész országban s onnan a külföldön is; ez volt első nagyobbszabású vitézi tényük, mely vitézi hírüket megalapította. Ferdinánd udvaránál is a németek a legnagyobb magasztalással beszéltek róluk.[21]
Miután már a csapatok a rablásban kitombolták magukat, a vezérek abban állapodtak meg, hogy a várat rendszeres ostrom alá fogják. Ehhez Aldana, miután a csapatokat a városban elszállásolta, Castaldotól még több csapatot kért, aki erre azonban azt válaszolta, hogy miután a törökök mindenütt erősen készülnek a vár megmentésére, Aldana ürítse ki minél előbb a várost, minek megtörténte után gyújtsa fel azt s aztán vonuljon el onnan minél gyorsabban a hadizsákmánnyal.[22] Ezt azonban a csapatok vonakodtak megtenni s többek között Nagy-Horváth Ferencet, akiről kitudódott, hogy a haditanácsban a vár ostroma ellen nyilatkozott, gúnyos szavakkal gyávának minősítették.[23] A haditanács határozatára hivatkozva, Aldana újból kért Castaldotól segítséget, aki erre 4 faltörő mozsarat és több tábori ágyút küldött Szegedre. Azonkívül Báthory Endre ugyancsak Castaldo parancsára február 27.-én Kolozsvárról Nagyváradra sietett s onnan vértes lovasságot, 400 hajdút és ostrom ágyúkat küldött Aldanának, Kolozsvárról február 28.-án pedig spanyol gyalogság és 2000 német lovas indíttatott útba Déván át Szeged felé, de ezek a csapatok már nem érkeztek meg a kellő időben, épúgy a Castaldo által utasított Horváth Bertalan szolnoki várnagy sem, aki várőrségével már csak akkor ért Szeged alá, amikor a vár felmentésére sietett budai török sereg már diadalt aratott az ottani magyar hadak felett.[24]
„Ezalatt Aldana – írja Czímer[25] – a rendszeres ostromra készült, a faltörő ágyúknak gátonyokat készíttetett, a vár körülzárolása céljából sáncokat ásatott és közeledő töltéseket hányatott, de másrészt a török hadaknak a vár fölmentésére irányzott támadásából származható veszélyt teljesen ignorálta; csupán március 2.-án[26] küldött ki kémszemlére 400 hajdút Nagy Bálint és Török Péter hadnagyok vezetése alatt a tiszamenti török várak környékére, mivel leginkább Becskerek felől várta a várba zárt őrség fölmentésére jövő segélyhadat. – Különben ez az ostromló sereg semmi fegyelmet nem tartott. A kivívott siker különösen a hajdúkat tette rakoncátlanokká és elbizakodottakká, akik… a pincéket erőszakkal feltörve, „vígan itták“ az azokban talált borokat… s amellett „a város megvitelének utána oly nagy paráznaság és fertelmessig támada az városban – így tört ki Verencsics egész felháborodva,[27] hogy az embernek írni is nem illik.“ E mellett a hadi fegyelemhez nem szokott hajdúk a siker által elkapatva, az ellenséggel éppen nem törődtek… A vezérek a hírszerző szolgálatot sem végeztették pontosan s a csapatok az őrszolgálatot és tábor-biztosítást is elhanyagolták. – Csakis ily gondatlanság közt történhetett meg, hogy a várba zárt Héder bég követének, egy Damián nevű rácnak, sikerült egy éjjel a várból ügyesen kiszökni s a veszélyről, amibe a szegedi törökök jutottak, Khádim Ali budai béglerbéget értesítette és őt a vár megmentésére felhívta. – Erre a béglerbég… két bátorító levelet iratott Hédernek, amelynek egyik példányát Damián renegát a magával vitt postagalambbal küldte előre, a másik példánnyal pedig maga is szerencsésen visszaérkezett Szegedre s a magyar seregen keresztül visszaszökött a várba, meghozván a közeli felmentés hírét, mire a törökök ismét nekibátorodtak. – A budai pasa a pécsi, simontornyai és veszprémi szandzsákbégeket Buda oltalmára utasította, maga pedig a székesfehérvári és esztergomi török várak őrségét magához vonván, mintegy 5000-nyi sereggel gyors menetben a szegedi várba beszorított törökök megmentésére indult. Útközben magához vonta Szonda (Szanda) vár őrségét és futárjai által Kászon becskereki és Rusztem bég szendrői várnagyoknak is parancsot küldött, hogy zsoldos spahijaikat gyönge lovasságának erősítésére a kitűzött napra Szeged alá vezessék. Kászon becskereki pasa 800 lovassal azonnal el is indult, de nem érkezett meg a kitűzött időre Szeged alá, ellenben Rusztem szendrői bég, kicsiny, de rendezett és fegyelmezett hadával erőltetett menetben a kellő időre megérkezett a béglerbég táborába, seregébe vonván útközben a bajai, kalocsai és szabadkai palánkok szláv nemzetiségű martalóc őrségeit.[28] – Ezalatt Aldana folytatta a vár ellen az ostrommunkálatokat. Azonban a vezérek, kik elég ügyesek voltak az éjjeli rajtaütés által a várost hatalmukba keríteni, viszont nem voltak elég szemes őrök, hogy seregüket a vár felszabadítására érkező török hadak által való meglepetéstől meg tudták volna óvni. Éppen Buda felől nem várták a törököknek jövő segélyt és ez irányban éppen semmi figyelmet nem fordítottak. A Budáról éjjel-nappal jövő Ali pasa tehát a városban dőzsölő magyar és német hadat váratlanul meglepte s visszavonulását elvágva, azt a legkedvezőtlenebb viszonyok között csatára kényszerítette.“[29]
Március 1.-én[30] a mezőről a városba futott pásztorok hírűl hozták, hogy északnyugati irányból nagyszámú török sereg közeledését vették észre. A hír igaz volt és a jelentett had Ali pasa hada volt, melynek erejét Aldana 2500 lovasra és 500 janicsárra becsülte.[31]
A felmentő sereg az ostromlókat teljesen készületlenül találta, akiket most az a veszély fenyegetett, hogy a budai béglerbég és a várbeli törökök a városban teljesen körülkerítik őket. A Tiszán való gyors visszavonulás híd vagy nagyobb hajós csapat hiánya folytán teljesen ki volt zárva, s így nem maradt más hátra, mint nyilt ütközetben vitézül megküzdeni az ellenséggel. A magyar vezérek tehát elhatározták, hogy e célból kivonulnak a városból s ehhez képest Aldana és Bakics a spanyol gyalogságot, valamint a magyar és német lovasságot a városból a Dorozsma irányában elterülő mezőre vezették ki és ott csatarendbe állították. A korcsmákban tivornyázó hajdúk ellenben a kivonulásra vonatkozó parancsnak nem akartak engedelmeskedni s csak akkor hagyták el a várost, amidőn azt a várbeli törökök, Ali pasa közellétét megtudván, ágyútűz alá vették.Erre aztán a hajdúk legnagyobb része végre szót fogadott és a kivonult hadakhoz csatlakozott.[32] Itt Aldana és Bakics a csapatokat következőleg állították csatarendbe:[33] az első harcvonal jobb szárnyára Oppersdorf Ádám parancsnoksága alatt két spanyol gyalog századot és a német vértes lovasságot, míg a balszárnyon a huszárcsapatok álltak fel Bakics Péter vezetése alatt. A középen a „könnyű hajdúk“ állottak fel Tóth Mihály és Nagy Ambrus vezetése alatt. Az ekként megalakított első harcvonal elé két tábori ágyút helyeztek el. A második harcvonalba tartalékviszonyba a királyi zászló alatt 300 fegyverest állítottak fel s végül harmadik harcvonal gyanánt Perez Alfonzo könnyű magyar lovascsapatai állottak fel; ezeknek feladata a várból netalán kitörni akaró törökök visszaűzése volt.[34]
Ezzel szemben Ali pasa, mihelyt az ellenségnek harchoz való előkészületeit észrevette, a maga részéről is csatarendbe állította seregét még pedig a következő módon:[35] Ő maga „a sereg zömével, mintegy 5000 gyalogossal, az első harcvonal közepén foglalt állást, a janicsárok és azábok a harcfelállítás körül hevenyészett sáncot vontak, a kiásott földet fölhányták és abba hegyes karókat, lándzsákat és kardjaikat sűrűn egymás mellé beleszúrták; itt-ott a sáncokon az ágyúk számára állásokat készítvén.[36] Az 1500 főnyi lovasságot Ali pasa az első harcvonal két szárnyán állította fel. A második harcvonalba, a tartalékba, a Duna–Tisza közti palánkok szláv martalócait és a közeli vidékről összehajtott parasztokat állította, beosztván azokat a sorok közé, hogy seregét nagyobbnak tüntesse fel és így ellenfeleit rémítse. – A pasa a sereg hátát, valamint a szárnyakat is mindkét oldalról kettős sorban szekerekkel vette körül, amiket puskás janicsárok szállottak meg.“[37]
„Mihelyt a seregek harckész állapotba helyezkedtek – írja tovább Czímer – a szárnyakon a küzdelem megindult. Oppersdorf a német vértes lovassággal, Bakics Péter pedig a huszárokkal oly heves támadást intéztek a török lovasságra, hogy azt rövid küzdelem után tökéletesen szétverték. Ekkor Bakics a huszárokkal a janicsárokra vetette magát; ámde a törökök arcvonalát áttörni nem volt képes, mert a szekerekre léptetett janicsárok állásukat erős puskatűzzel védelmezték. A viadalba végre szünet állott be s mind a két fél a tartalékhoz vonult vissza.[38] Most a keresztény sereg „Jézust“ kiáltva, az ágyúkat a törökökre sütötte s újra az ellenségre vetette magát. A törökök némán várták be a támadást, de midőn a rohanó tömeg közel ért, megdördültek az ágyúk, a janicsárok pedig többszörös sortűzet adtak, ami a tömött sorokban valóban nagy pusztítást vitt véghez. A magyarok azonban a szekérvárat a leghősiesebb erőfeszítés dacára sem bonthatták meg.[39] A második roham alatt történt, hogy midőn Ali pasa a rohamot közelre bevárta, a császári zászlótartó ágyúgolyótól találva, elesett és a „kiterjesztett szárnyú sassal“ ékesített büszke császári lobogó a törökök kezébe került, ami a keresztény seregben nagy zavart okozott. A tartalékba állitott Perez Alfonzó huszárjai megfutottak, mivel azt hitték, hogy azok, akik az első harcvonalban küzdöttek, mind levágattak;[40] erre az elől harcolók is ingadozni kezdtek, majd rendetlen futásnak eredtek. Ali pasa most támadásba ment át s a török sereg nagy erővel kitört sáncaiból s az ingadozó keresztény sereg harcvonalát keresztül törte;[41] ekkor ez egész lovasság megfutamodott és a csatatéren rekedt hajdúkat cserben hagyta. Aldana, Oppersdorf és Perez a spanyolokkal és német vértesekkel Lippa felé visszavonultak, Bakics, Dersffy, Nagy-Horváth és a többi vezérek a huszárokkal a Tiszát jó lovaik segélyével, vagy összekötözött rőzsekévéken és gerendákon átúsztatták.[42]
„A béglerbég a menekülő csapatokat nem remélte sikerrel üldözhetni, azért azokat menekülni engedte, hanem a szegedi törökök legyilkolásáért bosszút állandó, minden erejét a gyűlölt hajdúk megsemmisítésére fordította… A vérszomjas törökök a hajdúkat a városba zárták, ahova a várból Héder (Khizr) bég is kitört. Végre hosszú véres küzdelem után a hajdúkat megfutamították és a Tiszának szorították; egy részük a parton vágatott le, más részük a vizbe fúlt. Tóth Mihály, alig huszadmagával, nádkévék segítségével a Tiszát átúszván, a túlparton a nádasokban lappangott, ahonnan a következő éjjel a Tisza melletti Sz. György palánkba menekült.[43] A török sereg győzelme, bár nagy emberáldozat árán, tökéletes lőn. A keresztények málhái, ágyúi és a hajdúk által összerabolt zsákmány a törökök kezébe került. A magyar seregből az 5000 hajdú majd az utolsóig a harctéren maradt,[44] az elmenekült lovascsapatok pedig a kétszeri roham következtében iszonyúan meg voltak tizedelve. “[45]
Ama segélyhadak közül, amelyeket Castaldo Aldana kérésére feléje útnak indított, Horváth Bertalan szolnoki várnagy épp akkor ért a szegedi révhez, amikor a törökök a magyar sereget már megverték és megfutamították. Ily körülmények között a győzelmes törökök az ő hadát is megtámadták, úgyhogy Horváth csak nagy üggyel-bajjal tudott csapataival Szeged alól Gyula várába elmenekülni.[46]
A Becskerek felé kémszemlére kiküldött Nagy Bálint és Török Péter hadnagyok[47] Martonosnál rábukkantak Kászon becskereki pasa hadára, aki az Ali pasától nyert parancs értelmében 800 lovassal ez utóbbihoz akart csatlakozni. Mihelyt a hajdúk a török lovasságot megpillantották, sietve harchoz fejlődtek „és a náluk szokásos „no hozzá! no hozzá!“ harckiáltással[48] gyorsan a törökökre rohantak. A harcban Kászon pasa lovát lelőtték és maga a pasa is megsebesült; harcosai azonban nagy bajjal megmentették, de hadának több mint fele levágatott.[49] A hajdúk az elesetteket kifosztva, két szekeret török fejekből megraktak s a törököktől elfoglalt lovakon Szeged felé tartottak. Nem tudták, hogy a magyar sereg megveretett és hogy a város már a törökök kezében van. Nagy Bálint a menekülő szegedi lakosoktól a történtekről értesülvén, azt tanácsolta, hogy a nyert zsákmánnyal vonuljanak vissza, de a hajdúk győzelmi mámorukban elbizakodva, hadnagyukra rámordultak: „lám a beste lélek megijedt!“ Alig értek azonban a város alatti füzesekig, midőn a törökök a városból rájuk törtek, s bár a hajdúk vitézül harcoltak, leölettek. Török Péter hadnagy is elesett, csupán Nagy Bálint menekült meg néhányad magával a Tiszán átúszva. “[50]
Ezekután a törökök a szerencsétlen városon töltötték ki bosszújukat; ami még benne található volt, azt elrabolták, a lakosság apraját-nagyját lemészárolták[51] s aztán a várost felgyújtották.
Ali pasa győzelme jeléül 5000 elesett magyarnak lemetszett orrát, néhány előkelő foglyot és 40 zászlót küldött a szultánnak Konstantinápolyba, ami ott nagy örömet váltott ki.[52]
[1] Tört. Tár. 1881. évf. 61.
[2] Istvánffy id. m. XVII, 315 és Reizner János, Régi Szeged, II, 27. nyomán Czímer Károly, A szegedi veszedelem, Hadt. Közl. 1891. évf. 253.
[3] Czímer id. m. 255.
[4] Dselálzáde Musztafa (Thúry id. m. II, 263.)
[5] Lásd a 284. oldalon.
[6] Tinódi, Erdély históriája, 1415–1420. v. s. – Istvánffy id. m. XVII, 313.
[7] Tinódi, Szegedi veszedelem, 25–30 v. s. – Székely István, Magyar Krónika, 64.
[8] Tinódi, Szegedi veszedelem, 32–33. v. s. – Ortelius, Cronologia 88.
[9] Ortelius, id. h. – Forgách id. m. 33.
[10] Aldanát a magyar hajdúk „maestro di campo“ hivataláról közönségesen „Nagy Kampó“-nak hivták.
[11] Ezzel szemben Kropf Lajos, Aldana versiója a szegedi veszedelemről című tanulmányában (Hadt. Közl. 1896. évf. 108. old.) Aldana adatai nyomán azt állítja, hogy az éjjeli támadás már február 19.-én történt és nem egy héttel később, mint Czímer állítja. Ehhez képest természetesen a hajdúk elindulása is megfelelően előbbre volna teendő. Ezzel azonban ellentétben áll Kropfnak ama megállapítása, hogy Bakics csak február 20.-án, Aldana pedig 24.-én érkezett Szeged alá.
[12] Szegedi veszedelem 377.
[13] Kropf szerint (id. h.) február 17.-én.
[14] Tinódi id. m. 61–62. v. s.
[15] Tinódi id. m. 62–66. v. s. – Istvánffy id. m. 316. – Forgách id. m. 33.
[16] Id. n. 381.
[17] Tinódi id. m. 86–100. v. s., Istvánffy id. m. 316., Forgách 34., és Ortelius id. m. 89. nyomán Czímer id. m. 382.
[18] Tinódi id. m. 114. v. s. – Székely István id. m. 64.
[19] Ezzel szemben Kropf Lajos, mint már fentebb említettük, azt állítja, hogy Bakics csak február 22.-én érkezett hadával Szegedre, míg Aldana február 24.-én csak Makót érte volt el. (Kropf Lajos, id. h.)
[20] Forgách id. m. 34. – Horváth Bertalan levele Castaldóhoz, Tört. Tár. 1880. évf. 599.
[21] Pomarius Keresztély Pozsonyban 1552. március 18.-án kelt levele Heltai Gáspárhoz, Tört. Tár, 1881. évf. 467.
[22] Ortelius id. m. 89.
[23] Tinódi id. m. 129–132. és 148. v. s. – Istvánffy id. m. 317. – Forgách id. m. 34.
[24] Régi Magyar Költők Tára, III. 421. – Centorio id. m. IV, 160. – Horváth Bertalannak a 784. jegyzet alatt idézett levele.
[25] Id. m. 387.
[26] Miután, mint alább látni fogjuk, a szegedi csata már március 1.-én vivatott, ennek a kiküldésnek bizonyára már néhány nappal előbb, alighanem február 27.-én kellett megtörténnie.
[27] Verancsics, Munkái, II, 93.
[28] Tinódi id. m. 160–169. v. s. – Hammer–Purgstall id. m. II, 218.
[29] Ez nem egészen így van, mert Ali pasa ugyan váratlanul ért hadával Szeged közvetlen közelébe, de az ebből származó előnyöket, mint alább bővebben kifejtjük majd, egyáltalában nem aknázta ki.
[30] Aldana id. m. szerint: „primero de Mazo de 1552“ illetve más helyen „martes de Carnestolendas“, vagyis húshagyó kedden, mely 1552-ben valóban március 1.-ére esett. – Operstorf is azt írja Ferdinándnak Szolnokról március 4.-én, hogy „dieser Angriff ist beschehen den ersten Tag Martii, nemlich am fassnachttag zu mittag.“ (Tört. Tár, 1891. évf. 651.) – Verancsics (id. m. II, 92.) azt írja, hogy „tizenigyed napra Aly passa, ki budai passa vala, megsegíté Szegedet és az magyarokkal megvíva.“ – Tinódi szerint is „tizenkettőd napon“ jelentették a „béfutó“ pásztorok a nagyszámú török had megérkeztét (Régi Magyar Költők Tára, III, 66.) s miután az első rajtaütés, mint fentebb láttuk, február 19.-én volt, a tizenegyed-tizenketted nap tényleg összevág március 1.-ével. – V. ö. Kropf Lajos idézett cikkét a Hadt. Közl. 1896. évf. 108. old.) – Ezzel szemben Czímer (id. m. 389.), minden esetre tévesen, március 5.-ére teszi Ali pasa beérkeztét és a szegedi csata megtörténtét.
[31] Mások szerint Ali pasa hada 4000 főnyi lehetett, sőt utóbb Aldana az Expedition-ban 5000 lovast és 800 janicsárt említ. – Czímer szerint (id. m. 390.) a budai béglerbég seregében az 5000 főnyi gyalogságon kívül 1500 lovas és 12 tábori ágyú volt, de ez kissé túlzottnak látszik.
[32] Tinódi id. m. 185–188. v. s. – Istvánffy id. m. 318.
[33] Lásd a XIII /7. számú mellékletet.
[34] Istvánffy, Forgách és Tinódi id. m. 191–195. v. s. nyomán Czímer id. m. 390.
[35] Czímer id. m. 391. old., Istvánffy id. m. 318, Forgách id. m. 34., Ortelius id. m. 90. és Tinódi id. m. 174–180. és 198–200. v. s. nyomán.
[36] Konstantin Mihály török krónikája a XVI. századból. Századok, 1876. évf. 422.
[37] Kropf Lajos idézett értekezése 110. old. Aldana adataira támaszkodva, ugyan kissé másképpen adja elő a két fél harcfelállítását, de én inkább a jóval több közelkorú író adataira támaszkodó Czímer leírását fogadtam el alapul.
[38] Kropf Lajos Aldana adataira támaszkodva, ettől eltérőleg, következőleg adja elő a harc első fázisát: „A vasasok fele megkerülte a török lovasokat s visszafordulva csatarendbe szedődzködött új támadásra. Aldana egyszersmind észrevette azt is, hogy az ő jobb szárnyán levő hajdúk szétugrasztották volt már a velük szemközt állott janicsárokat és török lovasokat, még pedig oly jó sikerrel, hogy már űzték, hajszolták mindenfelé a pogányokat, kiknek egy része a pasa hadosztályához menekült, más része pedig a szekerek mögül védte magát. Miután Bakics Péter embereivel szintén megszalasztotta volt már a számára kijelölt két török lovas osztályt, a győzelem az egész harcvonal hosszában a keresztények részén volt. A győzelem első jeleinek láttára azonban a magyarok ahelyett, hogy a csatát végig küzdötték volna, és így a siker gyümölcseit a maguk számára biztosították volna, azonnal a prédáláshoz láttak, mintegy huszan, vagy harmincan közülük a gazdátlan török lovakat kezdették fogdosni, a többi pedig az ellenség halottait levetkőztetni és fosztogatni. Ennek következtében felbomlott közöttük a rend, melynek láttára a pasa összegyüjtötte ismét szétugrasztott csapatait és megtámadta és minden komoly erőfeszítés nélkül megszalasztotta a fosztogatókat.“
[39] Tinódi id. m. 216-218. v. s.
[40] Istvánffy id. m. 318. – Forgách id. m. 34. – Tinódi id. m. 218–224. v. s.
[41] Pecsevi (Thury id. m. II, 264.) erről ezeket írja: „Amint a gyaurok hadrendje ágyúlövésnyire közeledett, (Ali pasa) a zárbuzánokat elsütötte s amint ezek golyó összezavarták az ellenség sorait: mindnyájan egyszerre megrohanták őket: „Allah! Allah! kiáltással. Egy percig sem birtak ellenállni, hanem megfutottak, legnagyobb részük levágatott, részint a csatatéren, részint futás közben.“
[42] Istvánffy id. m. 318. – Forgách id. m. 34.
[43] Istvánffy id. m. 318. – Tinódi id. m. 226–231. v. s.
[44] Forgách id. m. 35.
[45] Ezzel szemben Aldana szerint a spanyolok közül elesett 4 ember, egy pedig a Tiszába fúlt. A vasasok közül elesett 5, a huszárok közül pedig mintegy 30. A hajdúk vesztesége szerinte mintegy 500 lehetett, akiknek egy része harcközben esett el, a többieket a törökök a városban koncolták fel, ahol a pogányok rablás közben utólérték őket. A törökök halottainak száma Aldana szerint mintegy 700 főre rúgott. (Kropf Lajos id. értekezése 111. old.)
[46] Tört. Tár. 1880. évf. 590–600.
[47] Lásd a 313. oldalon..
[48] A Régi Magyar Költők Tára, III, 422. old. szerint ez is egyike volt a régi magyar hadi vezényszavaknak.
[49] Istvánffy id. m. 318. – Forgách id. m. 36. – Tinódi id. m. 241–264. v. s.
[50] Istvánffy, Forgách és Tinódi id. m. 265–272. és 283–286. v. s. nyomán Czímer id. m. 394.
[51] Schradt Kristóf Pozsonyból március 16.-áról kelt Mária királynéhoz intézett levelében (Brüsseli Okmt. II, 330.) a legyilkolt lakosok számát 12.000-re teszi, de ez feltétlenül erős túlzás.
[52] Istvánffy id. m. 319. – Forgách id. m. 36. – Hammer-Purgstall id. m. II, 219.
| « 1. A pozsonyi és tordai országgyűlés. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |