A magyar rendek a pozsonyi és a tordai országgyűlésen az emberben és pénzben bőkezűleg megszavazott segély révén megint igen szép jelét adták a nemzet áldozatkészségének, miután azonban se Ferdinánd, se fia Miksa nem mutatott hajlandóságot, hogy a török ellen vezetendő magyar hadak élére álljanak, az ehhez a feltételhez kötött általános fölkelés természetesen szintén elmaradt és csak a török támadásnak kitett vidéken rendeltek el részleges hadrakelést. Igy aztán az 1552. évi hadjárat Ferdinánd, illetve a magyarok részéről csak az állandóan rendelkezésre álló csekélyszámú várőrségi minőségben szereplő s onnan ideiglenesen elvonható alakulásokkal és azonkívül önkéntes csapatokkal, hajdúkkal volt megkezdhető és vezethető. Ehhez képest a kitűzendő hadjárati cél se lehetett valami nagyobbszabású, hanem csupán az egyik, igaz, hogy mindkét fél szempontjából kiválóan fontos erődített városnak, Szegednek visszafoglalására irányult. Ellenben a még a mult év őszén kijelölt feladatnak, Becse és Becskerek visszafoglalásának eszméje teljesen háttérbe szorult. Eredetileg tulajdonképpen az egész szegedi akció a megsértett és vagyonát vesztett Tóth Mihálynak bosszúérzés által sugalmazott személyes vállalata volt, mely csak fokozatosan nőtte ki magát Martinuzzi és Castaldo felkarolása és támogatása révén végül a király által is jóváhagyott nagyobbszabású országos hadi vállalattá. Igy állván a dolog, Castaldo, miután a vállalat végrehajtásához rendes, királyi csapatokat is bocsátott rendelkezésre, a vezetést és végrehajtást már nem akarta Tóth Mihály kezébe letenni, hanem Aldana Bernátot bízta meg a vállalat végrehajtásával, aki mellé a haditanács társvezéri minőségben Bakics Pétert is kijelölte. A vezetésnek ily módon való szabályozása nem bizonyult szerencsésnek. Igaz, hogy a végrehajtás tervét teljes egészében Tóth Mihály szerkesztette meg s ahhoz Aldana teljes egészében hozzá is járult, de utóbbi úgy látszik a gesztenyét kizárólag a hajdúk által akarta a parázsból kikapartatni s ezért nem jelent meg a megállapított időben az előre megbeszélt helyen, ami nagyban hozzájárult a vállalat kudarcához. De ha már a maga csapatjait szándékosan késedelmeskedve indította Szeged felé útba, legalább neki, mint az egész parancsnokának, már kezdettől fogva Szeged közelében lett volna a helye.

Tóth Mihály terve határozottan jónak mondható, sőt annak első része, a szegedi törökök félrevezetése és a város meglepő és a beavatottak segítségével simán és gyorsan véghez vitt elfoglalása valóban példásan sikerült, hanem aztán a mindenkori szabad csapatok rákfenéje, a rablási és fosztogatási vágy, tetézve a feltört borpincékben való lerészegedés által, csakhamar mindent elrontott. Ha ekkor az egésznek parancsnoka és a fegyelmezett, rendes csapatok már szintén kéznél lettek volna, valószínű, hogy még mindent újból a rendes mederbe lehetett volna terelni és a várnak gyors elfoglalása által az egész vállalat szerencsés kimenetelét is meg lehetett volna pecsételni.

Abban is hibázott a félénk és nem nagyon vállalkozó szellemű Aldana, hogy friss csapatjaival való beérkezése után nyomban hozzá nem látott a vár ostromához. Ennek őrsége akkor már meg volt tépázva és létszámra annyira kicsiny volt, hogy abszolute nem volt szükség új csapatok odarendelését kérelmezni, még ha a faltörő ágyúk és egyéb tűzérség nagyobb mennyiségben nem is állottak volna rendelkezésre, amiben ha hiányt szenvedett, az is az ő hibája volt, mert csak rajta múlt, hogy, vár elleni műveletről lévén szó, már kezdettől fogva a kellő számú tűzérséggel is ellássa magát. Az újabb segélykérés úgylátszik felnyitotta szemét Castaldonak, aki nyomban az egész vállalatot le akarta fújni, s elég nagy hiba volt, hogy utóbb mégis rá hagyta magát venni szándéka és kiadott utasítása megváltoztatására. Ezzel aztán az eredetileg igen helyesen tervezett rajtaütésszerű támadásból időt rabló és aránylag sok erőt megkívánó rendszeres ostrom lett, amelynek kimenetele a már folyamatban volt török felmentési kísérletekre való tekintettel már amúgy is felette kérdésessé vált.

Azonkívül szinte bűnszámba menő mulasztásul róhatjuk fel Aldanának és többi parancsnoktársának, hogy a felderítő és biztosító szolgálatot annyira elhanyagolták és igazán szégyenükre válik az ottani összes csapatoknak, hogy mezei pásztoroknak kellett az ellenség felette veszedelmessé válható közellétét megállapítaniok és Aldanának tudomására hozniok. Ebből az egyszer ugyan véletlenül azért nem származott nagyobb baj, mert Ali pasa nem használta ki az ellenség meglepetéséből származható kiváló előnyöket, sőt ellenkezőleg ő, a támadó, mihelyt az ellenség közelébe ért és annak bizonyára kapkodva történt harcrendbe való sorakozását megpillantotta, nyomban bárányszelídségű védelmi hangulatba csapott át, miáltal időt és alkalmat adott az ellenfélnek a harchoz való teljes felkészülésre. Ez Ali pasa révén a török hadvezetés művészetének nagyfokú, néhány századra való visszaesésének képét mutatta, amikor az ellenfelek tényleg megtették egymásnak a szívességet, hogy mindaddig vártak a tulajdonképpeni harc megkezdésével, amíg a másik fél a csatarend megalakításával a szokásos előzetes isteni tisztelet, a mise celebrálásával és egyéb időtrabló formaságokkal teljesen el nem készült, amit tudvalevőleg rendszerint kürtszóval, vagy egyéb jelekkel egymásnak tudtul is adtak. Igy támadt aztán ezúttal az a valóban furcsa kép, hogy a hadászatilag igazán elismerésre méltó módon támadólag viselkedő fél abban a pillanatban, amikor alkalma nyilt volna, hogy eddigi helyes munkálkodását egy ugyanolyan lelkesen és ügyesen végrehajtandó harcászati támadó művelettel koronázza, az ennek révén kinálkozó megbecsülhetetlen előnyöket egyszerre minden elfogadható ok nélkül önként kiadja kezéből. Hogy mi ijeszthette meg Ali pasát annyira, hogy szükségesnek látta, miszerint csapatjait hevenyében felhányt védősáncokba és oltalmat nyújtó szekérvárba helyezze el, valóban nem tudjuk átlátni. Mert mint Czímer (id. m. 396.) igen helyesen jegyzi meg: „a két sereg között számerőre nem nagy volt ugyan a különbség, de a keresztény sereg katonai értéke a különböző, legkivált pedig a fegyelmezetlen elemeknél fogva, amiből a sereg állott, nem volt arányban; emellett számításba veendő még az is, hogy Ali pasának nemcsak a gyalogsága volt jobb és több, hanem a tűzérsége is sokkal erősebb volt.“ Másrészt a magyar vezérek becsületére válik, hogy ellenfelük e fogyatkozását kiaknázva, a sereg felkészülte után nyomban a legerélyesebb támadásba mentek át. Azonban ennél szintén történt egy nagy hiba; az, hogy csak a szárnyakon felállított lovasság ment neki az ellenségnek, míg a már előzőleg is rakoncátlankodó hajdúk részvétlenül nézték fegyvertársaik valóban remek erőlködését, mely biztosan végleges sikerre is vezetett volna, ha velük egyidejüleg a hajdúk az ellenséges gyalogságra vetették volna rá magukat. Igy azonban nem csoda, hogy az eddig bántatlanul maradt janicsárok a rájuk támadó, nem is nagyszámú magyar lovasok rohamát egy-kettőre kivédeni és visszautasítani képesek voltak.[1]

Még szebb színben tűnik fel a bátorszívű lovasaink által elért eredmény, ha a Kropf által említett verzió felel meg a valóságnak, hogy t. i. a hajdúk megfelelő támogatása mellett az első roham révén az egész török csatarendet megingatni és visszavonulásra birni sikerült. De ekkor megint az a csúnya rablási és fosztogatási vágy rontott el mindent.

Nevezetes és említésre méltó, hogy az eldöntetlenül végződött első harcmozzanat után az újabb rendezkedéssel járó némi szünet után megint csak a magyarok voltak a támadók, akiknek előtörését a törökök „némán“, tehát úgylátszik a végső sikerben való nem valami túlnagy reménykedéssel fogadták. Ámde ez a második roham már nem mutatta azt az elszántságot, azt a minden áron való győzni akarást, amely a végső sikernek egyik legfontosabb alapfeltétele. Még jobban elvette a babonás harcosok kedvét és önbizalmát a kétszárnyú sassal ékesített hadi lobogó porba hullása. Részben talán némileg e kellemetlen látványnak tudható be, hogy a még harcba se vegyült Perez-csoport minden ok nélkül vad futásnak adta magát, ami viszont nem maradt kedvezőtlen hatás nélkül az elől harcban állókra sem.

Úgylátszik, hogy Aldana, a sereg fővezére, kissé túlkorán és fejvesztetten hagyta el a csatateret, mert még saját spanyoljai is szégyelték a gyalázatos megfutást s nem akartak tovább alatta szolgálni.[2]

Az az egy tagadhatatlan, hogy Ali pasa megragadta a legkedvezőbb pillanatot az ellentámadásba való átmenetre, amivel aztán a csata sorsát végleg a maga javára döntötte el, azonban csakhamar egy újabb gyöngéjét és fogyatékosságát árulta el azáltal, hogy a menekülő lovas csapatokat háborítatlanul engedte a Tiszán átjutni, pedig ha valaha, itt volt a kedvező alkalom, hogy kiméletlen utánnyomulás és közbevágás által a folyamnak nekiszorított ellenség lehetőleg teljesen tönkre tétessék. Ez meg nem történvén, a magyar lovasoknak még aránylag elég jól sikerült a végveszélyt kikerülniök és csak a hajdúkat érte igazi szörnyű katasztrófa.

Hogy Khizr maroknyi csapata mennyire erőtlen volt, úgyhogy az Aldana által nyomban beérkezése után a vár ellen végrehajtott roham majdnem bizonnyal teljes sikerrel járt volna, legjobban mutatja az a körülmény, hogy a bég a várőrséggel már csak a nagy csata eldöntése után tört ki a várból a még megmaradt szerencsétlen hajdúk masszakrírozása céljából.

A részletek közül a törökök részén figyelemre méltó a Damián nevű hírvivő, illetve hírhozó rácnak ügyessége, aki már postagalambot is használ jelentésének minél gyorsabb közvetítése céljából. Érdekes továbbá és szintén Ali pasa indokolatlan kishitűségére vall az általa az ellenség megtévesztése céljából alkalmazott ama trükk, hogy másodvonalba állított másodrendű csapatjai közé a harcban különben hasznavehetetlen parasztokat állított be, hogy hadseregének ekként megduzzasztott számának ijesztő képével is megfélemlítő hatást gyakoroljon az ellenségre. Az ily rendszabály azonban, ha csak félig-meddig kedvezőtlen fordulat áll be csataközben, igen könnyen végzetessé is válhatik, mert ennek a beállított fegyelmezetlen és harci zajhoz nem szokott tömegnek igazán nem sok kell, hogy rajta pánikszerű félelem vegyen erőt, ami aztán könnyen átragadhat a rendes csapatokra is.

Feltünő még, hogy az előrelátható csatatérhez sokkal közelebb álló Kászon becskereki pasa nem tudott idejekorán beérkezni hadával, míg a szendrői bég annál pompásabban oldotta meg feladatát, amennyiben nem csak a saját maga csapatjait hozta el a kitűzött időre a megállapított gyülekező helyre, hanem az útközben talált csapatokat is a maga hadához csatlakoztatta.

Nagyon érdekes Nagy Bálint és Török Péter hadnagyok esete. Nekik tulajdonképpen csak hírszerzés és az ellenség szemmeltartása volt a feladatuk, de ők ezzel nem elégedtek meg, hanem az ellenségre bukkanva, azt a legerélyesebben megtámadták és szerencsésen úrrá is lettek felette. Azonban a túlerős győzedelmi mámor náluk is megbosszulta magát, amihez hozzájárult még, hogy zsákmánnyal jól megrakodva és tulajdonképpen haza felé tartva, ők is keveset törődtek a földerítő és biztosító szolgálattal s így történt aztán, hogy éppúgy mint Horváth Bertalan, ők is vakon rohantak az ellenség torkába, ami az ő számukra is végveszedelmet jelentett.

[1] Igy ítélem én meg a helyzetet s így nem mindenben érthetek egyet Czímer alábbi fejtegetéseivel (id. m. 396.): „A harcban a védő állást foglalt janicsárok határozottan előnyben voltak a támadó magyar sereg fölött. Hozzájárult még, hogy Bakics Péter nem alkalmazta észszerűen a magyar könnyű lovasságot (erre az erős megjegyzésre az én nézetem szerint Bakics nem szolgált rá), mely a tapasztalat szerint, egyedül volt képes a törökkel megküzdeni, hanem rohamra vezette a janicsároknak szekerekkel és rögtönzött földhányásokkal megerősített állása ellen. A rohamot azután a leghevesebb ágyú- és puskatűz közepett két ízben is ismételte. Bakicsot erre kétségkívül a schmalkaldi háborúban kivívott sikerei bátorították, ahol huszárjaival a szász gyalogságot és a német landsknechteket sáncaikból kiverte. Csakhogy ami sikerült a zsoldos német gyalogosok ellen, az most a vitéz janicsárokkal szemben kudarccal végződött.“

[2] Castaldo március 10-iki levele Ferdinándhoz. Tört. Tár, 1891. évf. 656.