Szulejmán szultánnak és vezérkarának a csata napján este még fogalma se volt a kivívott győzelem nagyságáról. Abban a hiszemben, hogy aznap a magyarok illetve az ellene fegyvert fogott többi keresztény népek seregeinek csak egy részével ütközött meg, a megvert magyar sereg hathatós üldözésétől óvatosan tartózkodott s abban a hiszemben, hogy másnap a csata folytatódni fog, seregét egész éjen át fegyver alatt tartotta.[1]

Csak másnap ébredt Szulejmán annak tudatára, hogy a mohácsi síkon döntő győzelmet aratott, ahol aztán még négy napig időzött seregével. Szeptember 1-én Báli bég engedélyt illetve parancsot kapott, hogy lovasságával portyázás céljából előremenjen, maga a sereg pedig szeptember 4-én, miután Mohácsot felgyújtotta, kezdte meg előnyomulását Buda felé, ahova szeptember 11-én érkezett meg.[2]

A Budán tartózkodó Mária királyné már augusztus 30-án este kapta meg a csatavesztés és a király halálának hírét, mire kincseinek nagy részét hajóra rakva, Szalaházy veszprémi püspök. Thurzó Elek kincstárnok és De Burgio báró pápai nuncius kíséretében Pozsonyba menekült.[3] Buda és Pest lakosságának vagyonosabb része követte példáját. A budai vár őrség nélkül maradt s a kulcsokat Földvárra előre küldték a győzedelmes szultánnak.[4]

Buda ideiglenes elfoglalásával, mely város dacára annak, hogy kímélésére parancs adatott, szeptember 14-én és 15-én a szultán és kísérete számára lakóhelyül szolgáló királyi palota kivételével Pest legnagyobb részével együtt a lángok martaléka lett. – Szulejmán a hadjáratot befejezettnek nyilvánította. Ez azonban nem zárta ki, hogy portyázó hadai továbbra is tűzzel-vassal ne pusztítsák a szerencsétlen országnak a Dunától nyugatra Győrig és a stájer határig terjedő részét. Báli bég lovasai hajmeresztő kegyetlenséggel gyilkolták le a lakosságnak főleg férfi nemhez tartozó részét, az útjukba eső helységeket pedig kifosztották és azután felgyújtották, ellenben a várakat és erődített helyeket nem igen bántották. Pécs, amelynek fegyverrel bánni tudó polgárai püspökükkel együtt Mohácsnál harcoltak és véreztek el, kegyelmet kérve nyitotta ki kapuit. Ez azonban mit sem használt, mert az akindsik a várost kirabolták, felgyújtották és elpusztították. Székesfehérvárt annak polgárai és az odamenekült megyei nemesek szerencsésen megmentették az elpusztulástól. A kormány által őrség nélkül hagyott Visegrádot az oda menekült pálos és cseri barátok védelmezték meg az odamenekült nép segítségével. Esztergomban Nagy Mihály, az esztergomi érsek hajdúinak hadnagya szállta meg a várat az érsekség hajdúival és azt vitézül és sikerrel meg is védte. Ellenben tragikus végük lett ama környékbeli lakosoknak, akik az esztergomi érsek maróthi várkastélyába menekültek; miután abban csak kevés ember fért el, a többiek Maróth és Dömös között ütöttek tábort és azt részint szekérvárrá alakították át, részint sáncokkal erősítették meg. De ezek a munkálatok még nem voltak egészen készen, amikor a néhány ágyúval is rendelkező török portyázó csapat a tábort lövetni kezdte. A védők egyideig hősiesen tartották magukat, azonban harmadnap, szeptember 13-án a törökök betörtek a táborba s ott mintegy 25.000 embert, többnyire öregeket, asszonyokat és gyermekeket kegyetlenül lemészároltak.[5] Ebben a táborban volt a hős Dobozy Mihály is, aki midőn már mindent veszve látott, szép nejét maga mellé lovára ülteti és amennyire lehetett, száguldani kezdett. Ámde az üldözők hamarosan utólérik a kettős teher alatt hamar kifáradt lovat s ekkor Dobozy előbb nejét, nehogy török kézre jusson, saját kívánságára keresztül szúrja, ő maga pedig bosszútól lihegő kebellel ront neki üldözőinek, mígnem több sebből vérezve, ott lelte hősi halálát. Ezek után Báli Tata és Komárom alá vonult; utóbbi várba menekültek az esztergomi káptalan és az érsekség tisztviselői az elesett érsek és a templomok kincseivel. Az elég erősen megszállt két várost Báli minden áron be akarta venni, de a hosszabb időt igénybe vevő ostromra már nem került sor, mert szeptember 16-án megjött a szultán parancsa, hogy 21-ére az összes csapatok Buda alatt gyülekezzenek.

Igy bánt el a török mohácsi győzelme után kénye-kedve szerint ezzel a szerencsétlen országgal, pedig annak volt még elég szép számú fegyverese és fegyvert forgatni tudó embere. Szapolyay János, aki seregcsoportjával augusztus 27-én Szegedre ért,[6] a következő napon könnyű kocsin, csak néhány lovas által kísérve Mohács felé indult, hogy a királyt és seregét már előbb közölt javaslata értelmében a Budára való visszavonulásra rábírja. Biztonság kedvéért útját nem egyenesen Mohácsnak, hanem Tolnának véve, augusztus 29-én este Dúsnokra érkezett, útját azonban nem folytathatta, mert aznapon estefelé megeredt felhőszakadásszerű eső következtében a Dúsnok és a Duna közti amúgy is mocsaras vidéken az útak mind víz alatt állottak. Ezért a vajda csak augusztus 30-án délfelé indulhatott tovább, útközben azonban megtudta az előtte való napon vívott csata szomorú eredményét, s így nyomban visszafordult és seregéhez sietett, nehogy ettől a portyázók által elvágassék. További szándéka a vajdának, későbben tett nyilatkozata szerint, abból állott, hogy a hatalmas védővonalszámba menő Tisza mögött oly nagyerejű sereget gyűjtsön össze, amellyel aztán a török ellen síkra szállhat. Evégből Várday Pál egri érsekkel lépett érintkezésbe, akit Lajos király közvetlenül a mohácsi csatát megelőzően a királynéhoz küldött s aki a vesztett csata hírével majdnem egyidejűleg érkezett meg Budára. Ilyen körülmények között a derék főpap nem csatlakozott a menekülő királynéhoz, hanem érseki színhelyére sietett, ahonnan már szeptember 1-én felhívást intézett a hevesi, borsodi, gömöri, tolnai és abaujmegyei nemességhez és az érsekség területén levő városokhoz, hogy sietve tegyék meg előkészületeiket a védelemre, amely védelem megszervezésének megbeszélése végett követeket küldjenek Miskolcra. Itt a püspök és Pelsőczi Bebek János több felvidéki megye elkésett zászlóaljait egybegyűjtvén, szeptember 15-én a tiszamelléki vármegyék követeivel az ellenség további dúlásának meggátlása érdekében teendő intézkedések tekintetében tanácskozást folytattak, amelynek eredményeként a felvidék városait és Szapolyait is felszólították, hogy hadaikat a megyék zászlóaljaival Verpeléten egyesítsék.[7] De ennek az üdvös határozatnak vajmi kevés lett az eredménye, mert a városok nem küldötték oda hadaikat, Szapolyay pedig a török seregnek Buda felé való előnyomulásáról hírt véve, seregcsoportjával, bár kilátásba helyezte odajövetelét, nem ment el Verpelétre, hanem a Tisza balpartján fölfelé haladva, szeptember 10-én Mezőtúrt érte el, ahonnan Tokaj felé Fegyverneken át folytatta útját, hogy az északi megyék haderőivel érintkezésbe lépve, azokat a maga számára megnyerje.

A mohácsi csata napján Győr és Székesfehérvár tájékán pihenő cseh és morva segítőcsapatok augusztus 30-án tudták meg a mohácsi csata katasztrófális kimenetelét, mire nyomban visszafordultak és Pozsonyba mentek. „A morva segélycsapat – mondja Kápolnai A mohácsi hadjárat 1526-ban 455. oldalán – mely a király segítségére sietve Pozsonytól Székesfehérvárig 12 napig volt úton, most ugyanazt az útat 4 nap alatt tette meg!”

Ellenben a szeptember 2-án Zágrábból Verőce felé elindult Frangepán Kristóf már nem folytatta tovább ebben az irányban menetét, hanem Nagykanizsa felé letérve, onnan Székesfehérvárnak vett irányt, hogy a további ellenállás megszervezésénél seregcsoportjával Budán a szerencséesen megmenekült és még életben hitt királynak tőle telhetően szintén segítségére legyen.[8] Frangepánék megjelenése Fehérvárott olyan ijedtségbe ejtette szeptember 23-án a pesti hídon átkelő utolsó török csapatokat, hogy azok tolongása miatt súlyuk alatt a híd leszakadt, mely alkalommal sokan a Duna hullámai között lelték halálukat.[9]

Szulejmán szultán ugyanis Buda elfoglalása után magyarországi hadjáratát beszüntetvén, elhatározta, hogy seregét a közben kifosztott és felperzselt Dunántúl mellőzésével a Duna–Tisza között vezeti vissza Péterváradra s onnan tovább Konstantinápolyba. A Buda és Pest közötti partváltás eszközölhetése céljából a katonai mesteremberek szeptember 13-án hozzáláttak egy fahíd építéséhez, mely felette erőltetett munka mellett 6 nap alatt, vagyis szeptember 19-én el is készült.[10] A következő napon a sereg megkezdte átkelését a Duna balpartjára, mely szünet nélkül folyt egészen szeptember 23-áig, amidőn a híd leszakadása folytán a még a budai oldalon levő csapatokat hajókon kellett a folyamon átszállítani.[11] Ugyancsak hajókra rakatta Szulejmán a királyi palotában talált Mátyás korabeli mesés kincseket érő szobrokat, fegyvereket, egyéb ritkaságokat s a híres Corvin-könyvtárnak legnagyobb részét s azokat mind Konstantinápolyba vitette.

Szeptember 24-én dél felé az egész török sereg Pest körül volt összpontosítva és a következő napon elindult Pétervárad felé, még pedig két oszlopban; a ruméliai hadtestből álló egyik Ibrahim nagyvezír parancsnoksága alatt Szegeden, az összes többi csapatokból alakult másik oszlop[12] a szultán személyes vezénylete alatt a Duna mentén Baja–Zomboron át vonult el. Ibrahim oszlopának a vízhiány miatt nagyon sokat kellett szenvednie; ezért a nagyvezír a menetet tőle telhetően siettette, ami viszont igen sok lónak az elpusztulását vonta maga után. Szeptember 29-én ez az oszlop Szegedet érte el, melynek lakosai az ellenség jövetelének hírére „családjaikkal és javaikkal valamennyien átköltöztek a Tisza túlsó oldalára.” Már az eddigi előnyomulás alatt is „rendkívül sok zsákmányhoz jutottunk és sok foglyot ejtettünk; a hadsereg bőviben volt a lisztnek, búzának, árpának, takarmánynak és más élelmi szereknek.” Szegeden is, melyet minden részén felgyújtottak, sok zsákmány és fogoly került kézre. „A nevezett városban rendkívül sok juh lévén, 50.000 juhot a pasa, 20.000.-et pedig Iszkander Cselebi defterdár (fő pénzügyi hivatalnok) számára hajtottak el.” Október 2-án Ibrahim oszlopa Titel alá ért, amelynek közelében valami Deli-Rádics nevű magyar csapatvezér a törökök ellen sikerült rajtaütést hajtván végre, „a környéken portyázók közül három-négyszáz embert élve elfogott, mintegy ötszázat pedig levágott s általában az útakat elállva, a bárhonnan jövőket vagy foglyul ejtette, vagy leölte.”[13] Ennek megbosszulására Khoszrev boszniai bég, az utócsapat parancsnoka kapott parancsot, aki az üldöző magyar csapatokat lesből meg is támadta, néhányat leölt közülük, hatot pedig élve állított a pasa elé.[14] Október 3-án este Ibrahim oszlopával Pétervárad elé érkezett, ahol nyomban hozzáfogott a dunai híd építéséhez.

A szultán vezette oszlop 11 menet- és 3 pihenő napot tartva és útközben dúlva, fosztogatva és mindent elpusztítva, csak október 7-én érkezett Pétervárad alá s útközben egy nagy erődített helyre bukkant, melyet ostromolni kezdett, miközben igen heves küzdelem támadt. Végre – miután a janicsár aga, Sedsa aga, a szamszundsi-basi (a 71. janicsár ezred parancsnoka), a janicsárok csausza (főhadbírája) és több gyalogsági tiszt, meg igen sok szipahi (hűbéres lovas katona) elesett s több aga (udvari tiszt) megsebesült – elfoglalták, feldúlták és kirabolták.[15] Ez az erődített hely Kemálpasazáde szerint Bács volt, aki a Szulejmán-oszlop viselt dolgairól következőleg emlékszik meg:[16] „A szultán a hit harcosainak vitéz seregével visszafelé indult a Duna folyó mentében. Az útjába eső vidéken, a harapós kutyákhoz és farkasokhoz hasonló, ördögi fajzatú hitványokat oroszlánként vadászva, a gonosz természetű ellenségnek sem síkon, sem hegyen házat és szántóföldet nem hagyva, az életük fenntartására szükséges gabonát és egyéb javaikat kíméletlenül megsemmisítve, – egy erős várhoz érkezett, melynek tornyai szembe néztek a nappal, bástyái az égboltig nyúltak s melyet a nép Bács néven ismert. E kő-alapra épített, szilárd erődbe zárkózott gonoszok a kifosztástól teljes biztonságban érezték magukat”, de … miután betört csapatjaink „kifosztották a piacokat és utcákat, miután letépték e virágos kertnek virágait, lombjait és gyümölcseit, fölgyújtották a házakat. E város, mely még az imént pompás rózsaligethez hasonlított, most égő kemencévé lett, melynek füstje fellegekben szállt föl a kék ég boltozata felé.” – Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II/2, 170.) Bads-nak nevezi a várat illetve várost, ahol október 5-én ez a nagyobbszabású összeütközés történt s ez kétségkívül szintén Báccsal azonos. Más adat szerint ez a nagy ellenállást kifejtő, mocsarakkal, árkokkal és szekerekkel körülvett erődített hely, valahol Bács és Pétervárad között volt. A legvalószinűbb azonban, hogy a törököknek mindkét helyen erős küzdelmük támadt, ahogyan az Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 172.) elbeszéléséből majdnem minden kétséget kizáróan megállapítható. – Pecsevi és Szolakzáde (Thúry, Török történetírók II, 173.) szintén említést tesznek az említett mocsárvár körül keletkezett veszteségteljes harcokról.

Október 8-án és 9-én a gazdag zsákmánnyal és megbecsülhetetlen számú fogollyal rendelkező török hadsereg[17] Péterváradnál átkelt az Ibrahim által elkészített Duna-hídon, ahol Szulejmán hírt kapott Anatóliából, hogy a Kisázsiában a Taurus hegy alján fekvő Zulkadr tartományban lázadás tört ki, miért is Behram béglerbéget a kisázsiai sereggel gyors menetekben odairányította, az európai hűbéreseket hazabocsátotta, ő maga pedig állandóan szolgáló csapataival szintén szokatlanul gyors menetekkel Konstantinápolyba sietett, ahova november 13-án érkezett meg. Hadjárata eredményéül Szulejmán csakis Péterváradot, Illokot és az újra felépített Szalánkemént[18] tartotta meg, mely várakat helyreállíttatta és erős őrséggel látta el.

[1] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 315.): „A győztes szultán csaknem éjfélig lóháton maradt összes szolgáival, azután pedig sátorba tért pihenni; míg a győztes katonák eloszlottak és leszálltak a lovaikról, de reggelig kezükben tartották a kantárszárat, sem a főbbek, sem a közemberek közül senkinek sem volt szabad a málhához menni.”

[2] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók II, 317.)

[3] Gávay, Urkunden und Aktenstücke zur Geschichte der Verhältnisse zwischen Oesterreich, Ungarn und der Pforte. I, 9. – Továbbá ugyanezen szerzőtől, Urkunden und Aktenstücke zur Geschichte von Ungarn im Jahre 1526. – Verancsics, Magyar Történeti Emlékek, III, 25.

[4] Pecsevi szerint (lásd Thúry, Török történetírók II, 168.)

[5] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 52.

[6] Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban 441.

[7] Pray, Epist. Proc. I, 273. – Katona Hist. Crit. XIX, 733. – Sperfogel, Wagnernél, Anal. Scepus, II, 147.

[8] Frangepán Kristóf 1526. szeptember 3-án kelt levele Tkalcić Monumenta Historica Zagrabiae, III, 251.

[9] Jászay Pál, A magyar nemzet nagyjai a mohácsi vész után, 28.

[10] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 317–318.)

[11] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 319.): „Szeptember 23. A mult éjjel, a reggeli ima idején, a híd három részre szakadt, amikor éppen lovakat hajtottak át s azok mind a vízbe estek. A hídnak csak egy darabja maradt a helyén, a másik két részt elvitte a víz. Több ember is belefúlt a vízbe. Ma kellett volna tovább indulni, de a híd elszakadása miatt elhalasztatott. Az utócsapatok korán reggel hajókon keltek át.”

[12] Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 72.).

[13] Erről említést tesz Dselálzáde is (Thúry, Török történetírók II, 172.)

[14] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók II, 320.).

[15] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók II, 321.).

[16] Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók I, 272.).

[17] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 167.): „A hit harcosai mindenféle zsákmánnyal megrakodtak és kimondhatatlan vagyon uraivá lettek. Mindenkinek volt valami zsákmánya: arany és ezüst edényekből, palackok, kupák; különös és csodálatra méltó poharak és tálcák, zacskó-arany, menyét- és cobolyprémes bundák, aranyos és drágakövekkel kivert kardok, magyar és német szablyák, fegyverek, különféle értékes ruhák és egyéb csinos tárgyak. Ciprus termetű, tulipán arcú, jácint fürtű, enyelgő szépek s puszpáng növésű, rózsa arcú, jázmin illatú, húri származású leányok kerülvén kézre, a szultáni tábor irígység tárgyául szolgált a paradicsomnak.”

[18] Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 74.).