A háborúk történetében gyakran megismétlődő ama jelenség, hogy a győztes fél a döntő csata befejezésekor még mindig nem tudja, hogy tulajdonképpen világra szóló győzelmet aratott, Mohácsnál is félreismerhetetlenül szemünk elé tárul. Ez legbiztosabb jele annak, hogy a törökök csak véres verejtékes és elég veszteségteljes, testet-lelket alaposan kimerítő munka, nem pedig mindössze 150 főnyi áldozat árán vívták ki győzelmüket a mohácsi síkon. Ennek legközelebbi következménye a csata utáni üldözés teljes elmaradásában és az egész seregnek négy napig a csatatéren való teljesen tétlen vesztegeltetésében mutatkozott. Hogy katonai szempontból tekintve ez az eljárás legkevésbbé sem mondható helyesnek és utánzásra méltónak, azt hosszasan bizonyítani nem nagyon kell, mert hiszen tudjuk, hogy rendes körülmények között a nyert csatákat csak a döntő összeütközés utáni hathatós üldözés szokta igazi győzelmekké felavatni. Ellenben Mohácsnál azért lett a győzelem rákövetkező üldözés nélkül is legelső rangúvá, mert ebben a csatában nemcsak a király és a fővezér, hanem az összes alvezérek majdnem összes csapatjaikkal együtt életüket vesztették, úgy hogy nem maradt senki, aki a döntés után megmaradt roncsokat további ellenállás kifejtésére serkenthette volna. Ily körülmények között teljesen nyitva állott az út Szulejmán számára egészen Budáig, avagy ha úgy akarta volna, akár az ország északi határáig; számot tevő ellenállástól már nem igen kellett neki tartania. És szinte megfoghatatlan, hogy a viszonyok ily kedvező alakulása dacára Szulejmán Budának minden kisebb ellenállás nélkül történt megszállásával a hadjáratot befejezettnek nyilvánította. Sokan úgy vélik, hogy a szultán már ekkor hírt kapott a kisázsiai lázadásról s ez lett volna a visszavonulás elhatározásának igazi indító oka, de ennek ellentmond négy egykorú török írónak, még pedig Szulejmán naplói írójának, Lutfinak, Ferdinek és Dselálzádenak egybehangzó ama kijelentése, hogy Szulejmán csak akkor értesült a kisázsiai lázadásról, amikor serege haza felé vett útjában október 9-én már ismét a Duna jobb partján volt.[1]

Én a szultán elhatározásában semmi csodálkoznivalót nem látok, mert hiszen tudjuk, hogy úgy ő, mint eddigi elődei sohasem tűztek maguk elé messzemenő háborús célokat, hanem mihelyt egy-egy várat bevettek, avagy valahol csatát nyertek, az mindig elég ok volt az azévi hadjárat végleges beszüntetésére. Igy jártak el különben annak idején a tatárok is. Azután meg „az igaz hit katonái” is biztosan megelégelték már a több mint félévi távollétet otthonuktól és hazájuktól; ezeket legjobb volt most, egy fényes győzelem emlékével hazabocsátani.[2]

Hogy Szulejmán a védtelenné vált országot az akindsiknek szabad prédául engedte át, azon csöppet sem csodálkozhatunk; ez hozzátartozott az akkori hadviselés pszichéjéhez.[3]

A mohács–budai mintegy 140 kilométert kitevő útat a török sereg 8 nap alatt, tehát elég kényelmesen tette meg; az átlagos napi teljesítmény mindössze 17 1/2 kilométer.

Hogy visszafelé Szulejmán nem a Duna jobb partján vezető útat használta, annak talán az lehetett az oka, hogy ez már meglehetősen elpusztított és kiélt vidék volt. Arra a török hadvezetőség úgy látszik, nem számított, hogy a Duna–Tisza közén a vízhiány miatt a csapatok annyit fognak szenvedni. Az ebből keletkezett krízisen való mielőbbi átesés céljából Ibrahim a menetek gyorsításának módjához folyamodott, de viszont ennek lóanyaga javának tönkremenése lett a következménye. Az Ibrahim-csoport a Pesttől Szegedig terjedő 170 kilométernyi útat 5 nap alatt tette meg, ami napi 34 km. átlagos menetteljesítménynek felel meg. Ez normális viszonyok között lovas csapatok részére tulajdonképpen még nem jelentene erőltetett menetet, de úgylátszik a vízhiány tette azzá, pedig ezekben a napokban Szulejmán naplóinak feljegyzése szerint már ismét bőségesen esett az eső s így nem volt ok a kutak túlságos kiszáradására. A Szegedtől Titelig vivő mintegy 130 kilométernyi útat a csoport 4 nap alatt naponként átlag 32 1/2 km-t lovagolva tette meg s végül Titeltől Péterváradig 33 km. volt a távolság, ahova a csoport csak este felé érkezett meg.[4] Ez mindenesetre feltűnő, mert lovas csapat normális viszonyok között 33 km-nyi útat 5–6 óra alatt kényelmesen tehet meg, mi mellett óránkint mindössze 5 1/2–6 1/2 km-rel kell előbbre jutni. A Szulejmán-csoport a Pesttől Péterváradig terjedő mintegy 300 km-nyi útat 11 menet és 3 pihenő nap alatt tette meg; esik tehát a menetnapok mindegyikére átlag valamivel több 27 km-nél.

A csatavesztés és a király halálának hírére Budán pillanatnyilag beállott fejvesztettséget még megmagyarázhatjuk magunknak, de hogy az ország egyéb, a törökök által még nem fenyegetett részeiben Frangepánon, Várday püspökön és Deli-Rádicson kívül alig állott valaki a helyzet magaslatán, ez valóban felette elszomorító jelenség. Helyesen jegyzi meg erre nézve Kápolnai A mohácsi hadjárat 1526-ban 455. oldalán, hogy „Várday tette tehát, azt, ami a nádornak lett volna kötelessége, aki azonban az ország sorsával mit sem törődve, csakis élete és kincsei megmentésére gondolt s Pozsonyban az időt nem védőintézkedések elrendelésével, hanem politikai fondorlatokkal töltötte el.” Várdaynak igyekezete és tevékenysége mindenestre felette áll minden dícséretnek, de ő a kormányon kívül álló, alárendelt állásánál fogva kötelező erővel bíró rendeleteket nem adhatott ki s így szavára nem is igen hallgatott senki.

És most elérkezett az ideje, hogy végre Szapolyay János erdélyi vajda ügyével is, legalább katonai szempontból, amennyire lehet végleg leszámoljunk. Sokan kiáltottak már rá, mind politikai, mind katonai magatartása miatt kígyót-békát és sokan igyekeztek igen nagy fáradsággal és buzgósággal a vajdát a reázuduló kötelesség nemteljesítés súlyos vádja ellen megvédelmezni és tisztára mosni. Mindkét párt hosszasan fejtegeti és feszegeti, hogy ha Szapolyay az utolsó parancs vétele után nyomban elindult volna Magyarországba, vajjon még idejekorán belérkezhetett volna-e a mohácsi csatatérre, vagy sem? Ennek a kérdésnek ily formában való elbírálásához nézetem szerint hiányzanak a kellő támpontok, mert sehogy sem tudjuk megállapítani, hogy Szapolyay a vett parancs után nyomban elindult-e, illetve seregcsoportja akkori állapotára való tekintettel nyomban elindulhatott-e és eléggé sietve igyekezett-e seregcsoportját a királyi sereggel való egyesülés végett a Tisza, majd a Duna mentére átvinni. Ezért én ennek a kérdésnek a Tiszáig terjedő részét teljesen figyelmen kívül hagynám, bár kiválóan fontos volna megtudni, hogy nem-e érkezhetett volna be Szegedre az erdélyi seregcsoport augusztus 27-ikénél legalább 1–2 nappal előbb, mely esetben az a mohácsi csatában még tevékeny részt vehetett volna. Mert így, miután a távolság Szeged és Mohács között körülbelül 100 km-t tett ki, ennek megtevése még teljesen pihent nagyobb lovastesttel is, ha nem is volt teljesen kizárva, de alig volt lehetséges.

De tegyük fel, hogy Szapolyay csoportja nem érhetett augusztus 27-ikénél előbb Szegedre és erre az alapra helyezkedve, tegyük most már szemléletünk tárgyává Szapolyaynak augusztus 27-ikétől kezdődő meglehetős pontossággal megállapítható tevékenységét és magatartását. A vajda Szegedről tudvalevően csak saját személyére indult el a királyhoz, hogy őt már előbb közölt álláspontjának elfogadására rábírja. Nem valószínű, hogy Szapolyay előrelátó, gondos és ügyes hadvezér létére augusztus 27-én legalább nagyjából ne lett volna tájékozva a török és a magyar királyi hadsereg akkori kölcsönös helyzetéről és egymástól való kölcsönös távolságáról. Hogy a törökök veszedelmes közelségéről feltétlenül volt tudomása, ennek legbiztosabb bizonyítéka az, hogy ő augusztus 28-án és 29-én kocsin megtett útját nem egyenes irányban Mohács felé vette, mert azon a környéken már török portyázó csapatok jelenlétét sejtette, hanem jókora kerülőt tett Tolna felé. A kölcsönös helyzet ily ismerete mellett Szapolyaynak tudnia kellett volna, hogy most már nem tanácsadásra és a király újabb kapacitálására volt szükség, hanem arról volt szó, hogy az Erdélyből Magyarországba áthozott tekintélyes számú s így döntő súllyal bíró seregcsoport minél előbb, illetve a lehető legsürgősebben, még erőltetett menetek árán is, akár Baja–Bátán át a királyi sereggel való egyesülés útján, akár a legrövidebb irányban Bezdánon át az ellenség oldala és háta ellen működésbe hozassék. Ennek elmulasztása minden kétséget kizáróan kardinális hibának minősíthető. Azzal, hogy ennek a legtermészetesebbnek és sürgősen szükségesnek látszó hadműveletnek a végrehajtását a vajda elmulasztotta, szinte tudatosan magára vállalta annak az ódiumát, hogy a főseregek hamarosan várható összeütközéséből a magyarokra háramló esetleges vereségért a felelősségnek jelentékeny részét ő sem háríthatja el semmikép se magáról.

Azonban nézzük a vajda további magatartását. Seregéhez Szegedre visszatérve, az ő legelső gondja nem az volt, hogy a csatát és királyát vesztett országban a törökkel szemben a további ellenállást megszervezze, amire az egri érsek a helyes gondoskodásnak és önzetlen áldozatkészségnek oly remek példáját szolgáltatta, hanem Várdaynak erre vonatkozó felszólítását mellőzve, ahelyett, hogy legalább mindig à portée maradt volna seregcsoportjával a Budát kardcsapás nélkül elfoglalt ellenséggel szemben, ő azt a Tisza balpartján vagyis teljesen biztosítva nagyobb ellenséges erőkkel való összecsapás ellen, azzal a szándékkal, hogy csapatjaival dolgavégezetlen újból Erdélybe tér vissza, egészen Tokajig vezette vissza. Nem így gondolkozott, nem így cselekedett Frangepán Kristóf, aki a mohácsi csatavesztés hírére a változott helyzet által diktált irányváltoztatás mellett arra törekszik, hogy az ellenség hátában tovább előnyomulva, egyrészt ennek túlmerész előhaladását késleltesse, másrészt, hogy ő is elég számot tevő hadával Buda környékén mielőbb rendelkezésre álljon. Igaz, hogy ez a csoport sem nyert valami túlságosan gyorsan előrefelé tért, mert a Zágrábtól Nagykanizsán át Székesfehérvárig terjedő mintegy 200 kilométer hosszú út megtevésére szeptember 2-ikától 23-áig 22 napra volt szüksége, de még így is Székesfehérváron való váratlan megjelenése a török táborban szinte hihetetlen konsternációt keltett. Talán még ennél is szebb példáját adta vakmerőségének és helyes cselekvési módjának az a bizonyos Deli-Rádics, aki szintén nem tősgyökeres magyar létére eme tettével arany betűkkel írta be nevét a magyarok hadtörténelmébe.

Ha Frangepán és Deli-Rádics váratlan felbukkanása a felette kellemetlen viszonyok (erőltetett menetek, vízhiány, sok ember és ló pusztulása) között menekülésszerűen visszavonuló török hadsereg körében oly riadalmat okozott, vajjon mit művelhetett volna Szapolyay, ha számot tevő és még teljesen intakt állapotban levő seregcsoportjával, ahelyett, hogy a Tisza által védve Tokajnak vonult el, elszántan Ibrahim csoportjára vetette volna magát?! Ily eljárással a mohácsi kudarcot alighanem hamarosan meg lehetett volna torolni. De Szapolyaynak úgylátszik más célok lebegtek szemei előtt. Ezeknek a főleg politikai célzatú dolgoknak bővebb fejtegetésére itt nem térhetünk ki,[5] de fel kell említenünk, hogy a török történetírók előadásában oly, részben katonai, részben politikai tünetekről is esik szó, amelyek határozottan a vajda ellen bizonyítanak. Az egyik ilyen passzus Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók II/1, 274.) alábbi soraiban foglaltatik: „A demeskári (azaz temesvári illetve Tiszán túli) kerületnek és Erdélyországnak egy bölcs és tapasztalt ember volt az ura.[6] Mikor a gonosz király elhatározta, hogy csatában szembeszáll a világhódító szultánnal, az említett szerdár (hadvezér) az óvatosság felé hajolva és a körülményekhez szabott erélyesség szerint járva el, nem jelent meg a többi elbizakodott szerdárokkal a csatatéren. Testvérét némi csekély számú haddal elküldte ugyan a táborba, de ő maga, eszélyes számításból, a biztos helyen maradást és a visszavonultságot választotta s nem vett részt a szerencsétlenül végződött harcban. Jól tudta, hogy az istentagadók felekezete háború idején nem mérkőzhetik meg a csatatéren az igazhívő sereg vitéz harcosaival.”

A másik gyanús hely Dselálzádenál van és (Thúry, Török történetírók II, 174.) következőleg hangzik: „A khalifa ő felsége a szerencsétlen magyarokkal a mihácsi mezőn vívott csata után Üngürúsz országának királyságát Erdel bánjának, János királynak adományozta volt.” Teljesen egybevágnak ezzel Katib Mohammed Zaim (Thúry, Török történetírók II, 374.) következő sorai: „Szulejmán szultán a csatatérről egyenesen a magyar királyok székhelyére ment és az országot Erdel-ország bánjának, János királ-nak ajándékozta.” Nem valószínű, hogy a számító és neki már sok kellemetlenséget okozott és ezután ránézve veszedelmessé is válható Szapolyayt szívből gyűlölő Szulejmán egy fő- vagy legfőbb gyaurnak, amilyennek ő par excellence Szapolyait is tekinthette, minden ok és ellenszolgáltatás nélkül adományozta volna fényes győzelmének legfrissebb gyümölcsét, Magyarországot. Csak az a gyanús a török író e feljegyzésében, hogy ő abban már „János király”-ról szól s így az adományozás, amelyről itt szó esik, alighanem egy későbbi időpontra vonatkozik, amikor Szapolyay már tényleg Magyarország királya volt.

Fel kell még említenünk e helyütt, hogy I. Ferdinánd egy 1526. november 24-én Margit főhercegnőhöz intézett magánlevélben Szapolyay Jánost azzal gyanúsítja, hogy Lajos király ellen a törökökkel szövetségben állott.[7] Erre is csak azt mondhatjuk, hogy nem zörög a falevél, hogy ha nem fúj a szél. Ellenben az igazság kedvéért azt is ki kell jelentenünk, hogy I. Ferdinánd manifesztumaiban és egyéb hivatalos okirataiban, ámbár azokban mindent felhoz, ami alkalmas arra, hogy Szapolyay Jánost a trón birtoklására méltatlannak tüntesse fel, utóbbit csak azzal vádolja, hogy a király parancsának nem engedelmeskedvén, szándékos késedelmével a mohácsi csatavesztés okozója lett. A vajdának a törökkel állítólag kötött szövetségéről ezekben a hivatalos okiratokban szó sincsen.[8]

[1] Dselálzáde többek között erről a tárgyról a következőket írja (Thúry, Török történetírók II, 174.): „Mióta a föld padisahja a müszülmán hadsereggel a bálványimádók országába lépett, a folyókon vert hídak lerombolása miatt sem az iszlám országából a szultáni táborba, sem a hadsereg állapotáról az istentől őrzött birodalomba nem ment hír, úgy hogy eddig az ideig semmiféle értesülés nem jött a birodalomról. (Ha Dselálzáde igazat mond, akkor ezt valóban egyedülálló, igazi törökös intézkedésnek minősíthetjük.) Most a hídhoz futárok érkeztek, akik azt hozták hírül, hogy Anatoli vilajetében némely lázongók felzendültek, minélfogva az anatolii béglerbég parancsot kapott, hogy sietve menjen előre.”

[2] Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók II/1, 274.) a következőket mondja a háború befejezésének okául, ami szintén megerősíti fenti feltételezésem helyességét: „A hadrendező szultánnak természetesen az volt a szándéka, hogy az említett tartományt (A Tiszán túli területet és Erdélyt) elárasztja a hódítás tengerével és a mívelt országrészben levő városokat és falvakat, várakat és erődöket hatalma alá hajtja világhódító kardjával. Azonban nem fújt kedvező szél, hogy a szent harc hajóját a hadjárat tengerére lehetett volna bocsátani. Mert elmúlt a nyár melege és bekövetkezett a hideg évszak. A kertek, hegyek és halmok gyümölcs és lomb nélkül maradtak, a mezők elvesztették pompájukat s a tavasz virágai elhervadtak. A fáknak előbb zöld ruházata megfakult, a rétek kedves arca megsárgult. Mindenki a meleg szobát kívánta szívből-lélekből. Akik a szabadban való járás-kelést szenvedélyesen szerették, most a tűz kellemes melegét óhajtották. Mivel pedig téli időben ez ország útjai csaknem járhatatlanok, meghódítása későbbre halasztatott, hogy egy más időben annál könnyebben sikerüljön.”

[3] A rombolás nagyságát Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók I, 266.) következő sorai rajzolják szemeink elé: „A bosszúálló könyörtelen sereg haragjának árja úgy elpusztította a nevezett folyó (Duna) két partján fekvő gazdag városokat és falvakat, hogy sehol egy lélek sem maradt, sem a tűzhelyen, sem elrejtett zúgban. A pompás paloták, melyek kinccsel és gazdagsággal voltak telve, a templomok és zárdák, melyek a gaz hitetlenek drága ajándéktárgyaival valának díszítve, olyan üresen maradtak, mint a tönkrement ember erszénye. Az egész vidéken nem maradt lakó és nem járt még utas sem.”

[4] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 321.).

[5] A szerencsétlen végű mohácsi csata után is tovább folyó politikai fondorlatok megvilágítására e helyütt célszerűnek vélem egy kevésbé érdekelt idegennek, Kupelwiesernek (Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 253.) következő szavait idézni: „Die zwei einander bekämpfenden politischen Parteien, die sich schon unter den letzten Königen gebildet hatten, bestanden auch jetzt noch. Die Hofpartei, deren vornehmstes Glied der Palatin Báthory war, schloss sich der verwitweten Königin Maria an, welche sich nach Pressburg zurückgezogen hatte. Die Oppositionspartei unter Johann Zápolya, der mit seinem Heere noch an der Theiss stand, hielt schon im October 1526 eine Versammlung in Tokaj ab, wo dessen Wahl zum König besprochen und, in der Hoffnung einen Ausgleich mit Ferdinand treffen zu können, seine Vermählung mit der Witwe König Ludwig's in Aussicht genommen war. Zápolya zum König auszurufen, wagte man noch nicht, doch berief man einen Reichstag nach Stuhlweissenburg, wo er am 11. November von seiner Partei zum König gewählt und auch gekrönt wurde.”

[6] Ez alatt Szapolyay Jánost érti.

[7] Brüsszeli Okmánytár, I, 46.

[8] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet tört. IV, 498.