Az utolsó fejezetben közölt idézetek tartalmát összegezve és röviden összefoglalva, a mohácsi csata képe nagy vonásokban következőleg bontakozik ki szemeink előtt:

A Ráskayék támogatására kirendelt Batthyány jobbszárnylovassága oly vehemenciával vetette rá magát a Báli–Khoszrev csoportra, hogy azt több helyen áttörve, jó sokáig távol tartotta a tulajdonképeni döntő harc színhelyétől. Ezalatt Tomory az első harcvonal közép- és balszárnyhadával szintén oly elementáris erővel rontott neki az alig megkezdett pihenőjében megzavart, gyorsan fegyverhez kapott, de úgylátszik nem a legjobb rendben a magyarok elé szintén támadásra indult ruméliai hadtestnek, hogy az Szulejmán naplóinak bevallása szerint (lásd az 572. számú lábjegyzetben) a még előnyomulásban levő Szulejmán- és Behram-csoportokra vettetett vissza. Érdekes, hogy a harcot mindkét részről a tűzérség vezette be, de valami nagy kárt azok egyike se tett az ellenségben; a magyar ágyúk lövedékei ugyanis a törökök arcvonala előtt csapódtak be a földbe, a ruméliai hadtest tűzérségének tüze pedig szintén úgyszólván az üres puffogtatás benyomását kelthette, amint azt Szulejmán naplói (lásd ugyancsak a fentidézett helyen) leplezetlenül bevallják. Ennek volt köszönhető, hogy a Tomory vezette magyar középhad és a balszárny a ruméliai hadtestet egy-kettőre halomra döntötte és visszavonulásra kényszerítette. A siker teljesnek látszott; ezért küldte vissza Tomory Báthory Andrást a királyhoz, hogy az a parancsnoksága alatt álló második harcvonallal a megvert ellenség üldözését vegye át, míg a győztes első harcvonal csapatai, nem tudni vajon önkényesen, vagy Tomory jóváhagyásával-e, a ruméliai hadtest podgyászának kifosztásához fogtak. Ez pedig végzetes hiba volt. Közben ugyanis beérkeztek az Ibrahim támogatására előresiető török csoportok, amikor is a visszaszorított ruméliai hadtest felvétele után s török hadsereg mindhárom csoportja egy vonalba fejlődve és tőlük telhetőleg gyorsan rendezkedve s harckész állapotba helyezkedve, az anatóliai hadtesttel a jobb szárnyon, a janicsárokkal és tűzérséggel még jobban megerősített ruméliai hadtesttel a középen, a szultán csoportjával pedig a balszárnyon a legerélyesebb ellentámadásba ment át és a mostani Téglaégető–Földvár vonalába érve, hevesen csapott össze az időközben a Tomoryék arcvonalába Lajos király vezetése alatt előresietett és ott a részben még helytálló Tomory-csoporttal egyesült második magyar harccsoporttal. Itt az ezután következő rettenetes élethalál küzdelem jó ideig eldöntetlenül folyt, mert mint Ferdi mondja (lásd az 593. számú lábjegyzetet), támadás és hátrálás mindkét részről felváltva követték egymást, míg végre a Báli–Khoszrev-csoport ellenfelét, Batthyányt legyűrvén, annak üldözése közben a már amúgy is nehéz viszonyok között küzdő magyar fősereg oldalába, majd hátába került, (lásd a 602. számú lábjegyzetet) s ezzel a csata véglegesen a törökök javára dőlt el. A Báli–Khoszrev-csoport támadása oly irányból jött, hogy annak nyomása alatt a magyar sereg legnagyobb része a Duna mocsaraiba szoríttatott. Ugyanekkor az akindsik egy része a magyar táborra vetette magát, amelyet az ott levő őrség lekaszabolása után hamarosan hatalmába ejtett.

Az egyes részletekre áttérve, megjegyzéseim a következők: Minden esetre feltűnő és csak az akkor dívó felfogással és szokásokkal magyarázható meg, hogy a ruméliai hadtest ágyúlőtávolságig történt előnyomulása és felfejlődése az egész magyar hadsereg szeme láttára bántatlanul történhetett meg. Ez úgylátszik a magyar hadvezetőséget nem nagyon izgatta, mert az ellen úgyszólván semmit se tett,. Miután az említett török hadtest a magyar harcfelállításhoz mintegy 3000 lépésnyire érve, a táborba szálláshoz látott hozzá, a magyar csapatokban mindjobban az a nézet kezdett kialakulni, hogy az ellenség augusztus 29-én már nem akarja a harcot, hanem vagy csak másnap, vagy esetleg már a közbeeső éjjel akarja kenyértörésre vinni a dolgot. Az utóbbi eshetőségre való tekintettel kezdték a csapatok mindjobban sürgetni, hogy őket a valamennyire mégis megerődített táborba vezessék vissza. Nem férhet hozzá kétség, miszerint ez a jelenség, hogy a mintegy 30.000 főnyi magyar hadsereg a vele szemben felvonult és mindössze 12.000 lovast, néhány ezer janicsárt és 150 ágyút számláló ruméliai hadtest elől hátrafelé gravitált, erkölcsi tekintetben eléggé deprimálólag kell hogy hasson a pártatlan szemlélőre. Tomory eleinte úgy látszik türtőztetni igyekezett alárendeltjeit, de amidőn Nagy-Nyárád felől váratlanul fegyvercsillogás fénye ütötte meg a szemeit, délen pedig újabb nagy ellenséges tömegek kezdtek az általunk többször említett terepfüggönyön mutatkozni, ez a két jelenség őt is kihozta sodrából és nyugalmából. Az észrevett fegyvercsillogásnak eleinte úgylátszik nem tulajdonított nagyobb fontosságot, ezért oda inkább földerítés, mint esetleges harc árán való biztosítása céljából rendelte ki Ráskayt csupán egy maroknyi haddal. Utóbbinak a kapott parancs végrehajtása ellen kifejtett ellenkezése és ennek az ellenkezésnek az indokolása mindenesetre figyelemre méltó, de egyúttal annak is a jele, hogy – ha a fővezér és egyik elég alárendelt szerepkörű alárendeltje között ily vitatkozás keletkezhetett, melyet csak a király gesztusa dönthetett el akként, hogy Tomory rendelkezése érvényben maradjon, – itt a magyar táborban a fegyelem még mindig meglehetősen gyenge lábon állhatott. Ehhez hasonló kínos jelenetek felszínre kerülése a törökök oldalán egyáltalában nem volt elképzelhető; ott az ilyen renitens alárendelt, akármilyen rangú és állású lett légyen is, nyomban fejével lakolt volna.

Nagyobb benyomást tett Tomoryra a terepfüggönyön mutatkozó újabb ellenséges tömegek megjelenése. Ha alárendelt csapatjai már egyedül a ruméliai hadtesttel szemben is meglehetősen tartózkodó, gyanakvó, hogy ne mondjuk félénk magatartást tanúsítottak, szinte biztosra volt vehető, hogy az újabb tömegek beérkezése és a ruméliai hadtesthez való csatlakozása után a magyar csapatok és az alvezérek mentalitásának, erkölcsi állapotának fokmérője még ennél is jóval alábbszáll. Miután a távolság a teljesen harckész állapotban levő magyar csapatok és a már táborba szállt s így nagyban véve készületlen ruméliai hadtest között alig 2 kilométer, utóbbi és az újonnan felbukkant török erők között pedig legalább 5–6 kilométert tett ki, hamar az az eszme villant meg a fővezér agyában, hogy ha ő akár csak a mindössze 4000 főnyi lovasból és 10.000 főnyi gyalogosból álló első harcvonallal is villámgyorsan ráveti magát a ruméliai hadtestre, azt még az újabb török csapatok beérkezése előtt tönkre verheti. Ilyen értelemben tette meg előterjesztését Lajos királynak is, aki azt minden ellenvetés nélkül elfogadta. A pillanatnyi harchelyzetnek ily módon való megítélése adja meg a magyarázatát annak is, hogy Tomory ezen első támadásnál a második harcvonalat, vagyis a király csoportját, számításon kívül hagyta; azt tartaléknak szánta a majd később fontos harctényezőkké válandó újonnan felbukkant ellenséges csoportokkal szemben.

Tomorynak ezt az alapjában elég elfogadhatónak látszó és tulajdonképpen az időkalkulációt illetően a gyakorlatban be is vált számítását és kombinációját két előre nem látott körülmény döntötte halomra. Először az, hogy Nagy-Nyárád tájékán nem alárendelt, hanem igen tekintélyes számú ellenséges erők jelenléte konstatáltatott, mi miatt a döntő támadás végrehajtására hivatott első harcvonalat a jobb szárnyon lévő Batthyány-hadosztály kikülönítése által érezhetően gyengíteni kellett, másodszor pedig a sikerült támadás és a ruméliai hadtestnek visszaszorítása után saját csapatai körében támadt rablási vágyon és szenvedélyen alapuló nagyarányú fegyelmezetlenség és rakoncátlanság, amelynek következtében a már úgyszólván biztosra vett végleges siker teljesen kicsúszott a magyar fővezér kezéből. Ez az átkozott szenvedély, amily mértékben megkönnyítette a harctérre újonnan beérkező török csapatok feladatát, ép oly mértékben nehezítette meg a Lajos király által előrevezetett magyar második harcvonal működését és harctevékenységét, aminek következménye aztán az előre egyik fél által sem sejtett óriási csatavesztés illetve csatanyerés lett.

Nem könnyen eldönthető kérdés, hogy Tomory támadását miképpen hajtotta végre. Ha az első harcvonal középhada nemcsak gyalogságból, amint azt a legtöbb katonaíró állítja, hanem lovasságból, még pedig Gyalókay szerint könnyű és nehéz lovasságból is állott, akkor a támadás alighanem a középhad és a balszárny lovasságával egyszerre hajtatott végre, amelyet aztán bizonyos idő mulva a gyalogság rohama követett; a lovasság és gyalogság elindulása közötti alig néhány percnyi időt használhatta fel a magyar tűzérség a már reggel óta lövésre készen tartott ágyúinak elsütésére. A rendelkezésre álló túlrövid időre visszavezethető elhamarkodás okozta, hogy a magyar ágyúk a lőtávolságon kívül álló ellenségben nem nagy kárt okozhattak. Várni kellett volna az elsütéssel, míg a szintén előbbrevonult török csapatok a kellő távolságra érnek, de ekkor már az arcvonal előtt levő csapatok gátolták a tűzérség közreműködését.

A török ágyúk hatása tekintetében Brodarics művében némi ellentmondásba keveredik. A 218. oldalon foglaltak szerint a török ágyúk nagyobb rémületet, mint kárt okoztak, míg a 255. oldalon foglalt idézet szerint a magyar sereg nagy része nemcsak az ágyúhatás okozta rémület, hanem a mindent betöltő és a látást is gátló füst miatt volt kénytelen a hátrább fekvő völgybe visszahúzódni, sőt ugyanott még azt is mondja, hogy a törökök ágyúzása és füstje utóbb annyira elviselhetetlenné vált, hogy emiatt a sereg nagy része futásnak eredt. Igaz, hogy Brodarics ezt nem faktumként, hanem csupán saját egyéni feltevése gyanánt állítja be előadásainak keretébe. Nem vonjuk kétségbe, hogy a török ágyúk bömbölése és szokatlanul gyors tüzelése által okozott nagy erkölcsi hatás sok magyart a csatatér elhagyására bírt rá. Ezeknek a nyúlszívű, de egyébként derék magyar őseinknek mi, a világháború pergőtüzes poklát átélt utódok legfeljebb azt kiálthatjuk át a másvilágba, hogy mit szóltak, mit csináltak volna ők, ha nekik is alkalmuk, sőt kötelességük lett volna egy világháborúbeli igazi modern ágyúpergőtűz koncertjének a kínjait végigélvezni?! Hogy ez az elég mérsékelt és nagyjában véve veszélytelen ágyúhatás döntötte volna el a csata sorsát, amint azt többek között Gyalókay is sejtetni engedi, azt már bajosan hihetjük el. Gyalókay ugyanis Brodaricsnak fentemlített és egyéb általa közölt idézetekben foglalt, a török tűzérség működésére vonatkozó adatok és elejtett megjegyzések túlértékelése alapján A mohácsi csata 48. oldalán arra a nézetem szerint nem egészen indokolt konklúzióra jut, hogy a török tűzérség rendkívüli hatása volt az okozója az előtte küzdő magyar sereg megbomlasztásának. Ha ez tényleg így lett volna, akkor a török írók nem mulasztanák el ezt a körülményt sokszorosan hangsúlyozva kiemelni, holott azok legtöbbjénél, így többek között Szulejmán szultán naplóiban is (lásd az 572. lábjegyzetet), inkább ennek az ellenkezőjét, vagyis azt találjuk feljegyezve, hogy a tűzérségük vajmi kevés kárt tett az ellenségben. Ez a megállapítás elsősorban azonban csak a közvetlen találatok által elért eredményre vonatkozik. A sok puffogtatás és füstfejlesztés által elért erkölcsi hatás kétségkívül elég nagy lehetett s azonkívül láncokkal összekötött ágyúival a török tűzérség áthatolhatatlan akadályt is képezett a még oly lendületesen támadó magyar gyalogos és lovas csoportok számára is, de ezek egyike sem oly döntő faktor, mely a csata sorsát végérvényesen megpecsételhette volna. És bizonyára csak igen kevés pártatlan ember akad, aki a meglevő tények és hadtörténelmi események alapján a még zsenge korát élő és elég kezdetleges eszközök felett rendelkező akkori tűzérségnek a csaták és harcok sorsára döntő befolyást akarna tulajdonítani. Ha nem is csatadöntő, mert tulajdonképpen még ma sem az, de számottevő főfegyvernemmé a tűzérség csak jóval később küzdötte fel magát.

Nagy megelégedésünkre szolgálhat, hogy a török írók is kivétel nélkül elismerik, hogy a magyarok a harcban igen vitézül, többeknek ecsetelése szerint tigrisek módjára viselkedtek. Ha a csata előtt egyik-másik, a harctevékenységtől már rég elszokott vezető egyén húzódozott is a komoly harc elfogadásától, attól a perctől fogva, amikor már fegyverhasználatra került a dolog, mindenki vitéz és derék harcoshoz illő módon viselkedett. Legjobb bizonyítéka ennek, hogy eleinte Batthyány és Tomory támadása igen szép sikert mutatott fel; a Báli–Khoszrev-csoport több helyen áttöretik,[1] a ruméliai hadtest határozottan vissza is veretik, de aztán magyar részről a királyi csoportnak, török részről a Behram- és Szulejmán-csoportoknak harcbavegyülése után csakhamar fordul a kocka, de ekkor sem a magyar csapatok vitézséghiánya, hanem azok egyik rossz, akkori időben majdnem minden seregben elég gyakran előforduló fegyelmetlen szokása miatt. Tomory győzelemittas emberein a ruméliai hadtest táborának és pogyászának megpillantásakor hirtelenül erőt vesz a fosztogatási vágy, mely nemcsak hogy kérdésessé teszi a már kivívott szép sikert, hanem minden esetre egyik jelentékeny okozójává válik a csakhamar bekövetkezett kellemetlen fordulatnak. A fosztogatásban részt nem vett magyarok egyideig még mindig derekasan tartják magukat, de amikor jobb oldalukban és hátukban az ellenfelét visszavert Báli–Khoszrev-csoport megjelenik, előbb a jobb szárny, majd utána a csatavonal többi része is engedni kezd s a visszavonulás csakhamar eszeveszett futássá fajul el, ami a törököknek nemcsak hogy a győzelmet biztosítja, hanem egyúttal a magyar seregnek úgyszólván teljes tönkretételét vonja maga után.

A magyar gyalogság harcalakzata valószinűleg ép úgy mint Mátyás király idején, nyolc-, a lovasságé rendes körülnények között hatsoros volt. A majdnem tisztán lovasságból álló második harcvonal valószinűleg most is hatsoros alakzatot mutatott fel, ellenben az első harcvonal lovassága, az arcvonalnak elrendelt széthúzása folytán, alighanem csak négyes sorokban állott fel.

Nem sokban különbözött ettől a törökök harcalakzata sem. Náluk is a lovasságnak rendesen hatsoros volt a felállítása. A harc megkezdése előtt az emberek az acélból vagy vasból készült nehéz sisakot a fejükre tették, az urak csatlósaik segítségével lóra ültek s átvették a nehéz kopját; rendszerint ezzel bontották meg az első roham alkalmával az ellenség sorait; ennek megtörténte után a nehéz kopjákat eldobták s aztán már csak karddal, buzogánnyal és csatabárddal harcoltak.[2] A könnyű, irreguláris lovasságnak az íj volt a főfegyvere. A janicsárok (lásd a 237. oldalon) 9 soros tagokban állottak fel egymás mögött. Ha harcra került a dolog, minden tag első embere lőtt aztán kiki a saját tag kilencedik embere mögé szaladt s ott újra megtöltötte puskáját. A tagok élemberei után az utánuk következő második ember lőtt s aztán szintén hátra futott s a volt első mögött felállva, ő is megtöltötte fegyverét. Igy egymásután a tagnak mind a kilenc embere elsütötte a puskáját s azután hátra szaladt tölteni. Ezután az egész tag ismét előre ment az eredeti régi felállítási helyre s megint a fentebb említett módon folytatta lövöldözését. A török ágyúk körülbelül 10 lépésnyi térközökkel állottak fel egymás mellett s minden térköz mögött 3–5 janicsár-tag foglalt állást lövésre készen.[3]

A legfőbb vezetés a magyaroknál Tomory, a törököknél Ibrahim nagyvezír kezében volt; a két uralkodó minden javaslatukat jóváhagyta. Amikor Tomory támadását az első harcvonallal megkezdette, ő maga is belevegyült a csakhamar felette hevessé és elkeseredetté vált közelharc idegölő forgatagába. Ez időponttól kezdve a tulajdonképpeni fővezetés megszűnt. Sőt nemcsak a fővezetés, hanem a két harcvonal illetve harccsoport vezetése is, mert Tomory a legelsők sorában küzdött, a király pedig mindjárt csoportjának harcbavegyülése után eltűnt. Ezek szerint a tulajdonképpeni harcban az összes alparancsnokok legjobb meggyőződésük és belátásuk szerint már csak saját szakállukra dolgoztak. Hogy ez nem volt valami célszerű és üdvös dolog, azt nem kell hosszasabban bizonyítgatni.

A törökök részén tanácsával Báli bég is ingerenciát gyakorolt az események menetére. Talán ő volt az egyedüli parancsnok, aki a vett parancstól akár egy hajszálnyit is eltérni mert s azért nem lehetett könnyű a feladata, hogy Khoszrev béget is rábírja az időelőtti közbevágásra. Hogy Buziglicától kezdve a két csoport melyik útat választotta, hogy lehetőleg észrevétlenül juthassanak lesállásuk helyére, azt biztosan megállapítani nem lehet. Brodarics, a szemtanú, azt állítja, hogy a magyar hadsereg, illetve az ő álláspontjáról úgy látszott, mintha Báli bég csapatai „a dombok (értsd alatta a többször említett terepfüggönyt) alatt elterülő völgyben nyomultak volna előre. És Brodaricsnak feltétlenül hitelt lehet adnunk, bár a terepfüggöny mentén völgyszerű terepalakulatot nem észlelhetünk, de igenis van ott egy pár terepegyenetlenség és voltak ott, ha nem is összefüggő erdőségek, mint ahogyan azt Kápolnai, Kupelwieser és mások is állítják, hanem igen is lehettek kisebb, apróbb erdőparcellák, továbbá a kisnövésű lovak és lovasok elfödésére alkalmas magasszárú növénytáblák stb., amelyek érthetővé teszik, hogy a mintegy 6 km-nyi távolságban levő ellenség Báli és Khoszrev bég mindenesetre gondosan és ügyesen vezetett lovasait csak későn és akkor is csak a csillogó dárdahegyeket vette észre.

Hogy a török hadsereg miképpen csoportosult és tagozódott a nagy mérkőzéshez, azt a közölt idézetekből csak nagyjából, teljes biztonsággal azonban nem lehet megállapítani. Erre nézve a török történetírók adatai elég lényeges eltéréseket mutatnak fel. Thúry összefoglalása szerint[4] a török hadsereg állását illetve csoportosítását a mohácsi csata alatt a török írók következőleg állapítják meg: Szulejmán naplói szerint „elül áll a ruméliai hadtest Ibrahim nagyvezírrel; e mögött az anatóliai hadtest, a szultán és a janicsárok; bal oldalt Báli szendrői és Khoszrev boszniai bégek. – Kemálpasazáde szerint: elül, bal szárnyon a ruméliai hadtest, tőle jobbra a janicsárok (ezt támadja a király); jobb szárnyon az anatóliai hadtest (ezt támadja a magyar balszárny); hátul a szultán és környezete; bal oldalt a szendrői és boszniai bégek (ezeket támadja a magyar jobbszárny). – Lutfi szerint van jobb és bal szárny, meg centrum a szultánnal és janicsárokkal. – Dselálzáde szerint: elül, bal szárnyon, a ruméliai hadtest és 4000 janicsár (ezt támadja a magyar centrum); jobb szárnyon az anatóliai hadtest; hátul a szultán és környezete (ez visszaveri a magyar centrumot s azután ezt űzve és a ruméliai sereget elhagyva balfelől,[5] előbb nyomul); bal oldalon Báli bég (ezt támadja meg a magyar jobbszárny). – Pecsevi szerint: elül a ruméliai hadtest és 2000 janicsár (ezt támadja Tomory); hátrább az anatóliai hadtest (ezt támadja a király); bal oldalt a szendrői és boszniai bégek; hátul a szultán, aki nem vesz részt a csatában. – Szolakzáde úgy mint Pecsevi.

Ezek a különböző csoportosítások azonban igen könnyen összeegyeztethetők, ha tekintetbe vesszük, illetve megállapítjuk, hogy az egyes szerzők biztosan nem egy és ugyanazon időpontra vonatkozó csoportosításról tesznek említést. Igy többek között a Szulejmán naplói, Pecsevi és Szolakzáde szerinti csoportosítás a XII/2. számú mellékleten látható d. u. 3 órai helyzetet tünteti fel. Kemálpasazáde egy valamivel később, talán d. u. 3 óra 30 perckor beállott szituációt fixiroz, amikor a tisztán lovasságból álló s így gyorsan előre jutó anatóliai hadtest már beérkezett a ruméliai hadtest csatavonalába, de a szultán csoportja még nem. Egy valamivel még későbbi, talán d. u. 4 órai helyzetről szól Dselálzáde tudósítása s végül Lutfi harccsoportosítása már arra az időpontra vonatkozik, amikor d. u. 4 és 5 óra között már az összes erők az első vonalban állottak; a különbség csak az, hogy ő a szultánt és csoportját nem a bal szárnyon, Földvár körül, hanem a középen szerepelteti. A magyar támadó csoportok megjelölésében mutatkozó különbségek nem sokat numerálnak, mert hiszen erről a török történetírók kevésbé lehettek tájékozva.

A fejezet végén közölt veszteségi számadatok értékelése tekintetében a magam részéről teljesen egyetértek Gyalókayval, aki A mohácsi csata 46. oldalán erre nézve a következőket mondja: A magyarok veszteségét illetően „nyugodtan elhagyhatjuk azokat a szertelen számokat, amelyeket az egykorú, vagy közel korú török történetírók jegyeztek fel. Ekkora veszteség a 25.000 főre tehető magyar seregből ki se telt volna. – Nálunk szinte gyökeret vert az általános tudatban az, hogy Mohácsnál 20–24.000 magyar hullott el, vagyis csaknem az egész hadsereg elpusztult… Azonban a veszteség nem volt ekkora. Brodarics később, legalább megközelítően összeállította s ebből azt látjuk, hogy a lovasságból valami 4000 ember pusztult el, vagyis egyharmad része. A gyalogságból azonban 10.000, vagyis öthatod része. A tűzérek csaknem mind odavesztek; velük együtt elveszett a tűzvonalban, a táborban és a hajókon volt, mindössze 85 darab ágyú, 500 (?) „prágai szakállas”, 5000 szekér, valami 15.000 hámosló és 200 naszád. – A 25.000 emberből tehát legalább 10.000 ember – részben sebesült – élte túl a veszedelmet, csakhogy az, ami megmaradt, nem volt többé hadsereg. Nagyrésze szétfutott a szélrózsa minden irányában; az együttmaradottaknak pedig nem volt vezérük… A törökök vesztesége, bár történetíróik legtöbbje tagadja, jókora lehetett, különösen az első összecsapás alkalmával, amelyben – Brodarics szerint – több török hullott el, mint magyar. Azonban számokkal még csak hozzávetve se mondhatjuk meg, mennyi török pusztult el Mohácsnál.” Az erre vonatkozólag közölt török adatok egyebet szánalmas mosolynál nem igen érdemelnek. Szándékosan és tendenciózusan ennyire valótlant állítani, történetírói szempontból szinte bűnszámba megy.

[1] Hogy ezt a maroknyi Ráskay-csoport egymaga nem tehette volna, ahhoz kétség nem férhet. Ráskay egyébként még a csata folyamán, valószinűleg akkor, amikor az ő szerepét Batthyány vette át, ismét visszatért a fősereghez illetve a király mellett kijelölt beosztásához, ami nem történhetett volna meg, ha a Báli–Khoszrev-csoporttal szembe más magyar erőket nem vetettek volna latba.

[2] Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban 450.

[3] Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban 448.

[4] Thúry, Török történetírók II/2, 67.

[5] Nem biztos, hogy ez nem-e íráshiba „jobbfelől” helyett, mert legvégül a szultánt majdnem mindenki a balszárnyon, Földvár tájékán szerepelteti.